I.

Pető Péter, egy ifju pesti jogász, szeptember elsején lakás után kutatott. Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:

„Itt egy szoba kiadó. Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas.”

A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu alá és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében? A háziurhoz utasitották és az ifju csakhamar a második emeleten járt, ahol egy kemény tölgyfaajtóra ez volt kiirva: „Karpfenbiller”.

- Ejnye, de különös név, - elmélkedett a jogász és erőteljesen meghuzta az ódon sárgaréz csöngetyüt.

Meglehetős sokáig kellett várnia, mig végre lépések hallatszottak s egy hang szólalt meg az ajtó mögött:

- Ki az?

- Én vagyok, - felelt Pető öntudatosan.

- Mit kiván? - kérdezte tovább a hang.

- A szobát akarom kibérelni, - volt a felelet.

Az ajtó megnyilt. Pető egy csinos arcu kisasszonnyal állt szemben; a hölgy nyilván éppen takaritott, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.

- Van szerencsém, - mondotta az ifju.

A kisasszony röviden végzett.

- A szobát édesapám adja ki, - jelentette ki. - Szemben velünk van egy barna ház, abban a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.

Ezzel az ajtó becsukódott s a diák ismét leballagott a lépcsőkön. Amint kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt zöldséggel, répával, kalarábéval, retekkel, salátával; a töredezett vakolatu falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott. Az udvar végén pár lépcső látszott, amelyek a kertféle telekre vezettek. Egy nagy boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.

- Furcsa egy ház, - állapitotta meg magában a diák és kiballagva a kapun, kivülről is végignézett az épületen.

A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben. A kétemeletes, fészerhez hasonló alkotmány multszázad-eleji pallérstilusban épült, apró ablakokkal, bástyaszerü kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely még barátságtalanabbá tette az amugy sem kedvező benyomást. A kapualja rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött; a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében és buzgón öntözött egy égő házat, amely rácáfolva a perspektiva törvényeire, éppen akkora volt, mint a szent feje. Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el, balra koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok szomorkodtak. A ház falán kőtábla jelezte a nagy árviz egykori állását.

A diák, bevégezvén szemléjét, átment az utca tulsó oldalára s a barna épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt. Keskeny ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt. A sarokban, rozoga asztal mellett, prémes galléru, hosszu kabátban, gyapotkendővel nyakán egy öreg ur ült és egykedvüen pipázott, mig a szomszéd helyiségben vadul csattogtak a kalapácsok.

- Karpfenbiller úr? - kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.

- Nem, - felelte az öreg meg sem mozdulva.

- Ide utasitottak, - folytatta Pető és körüljártatta szemét a rideg helyiségben, amelynek butor­zata egy szék meg egy asztal volt. - A kiadó szoba miatt érdeklődtem és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy Karpfenbiller ur a lakatosműhelyben található.

A rosszkedvü öreg gunyosan nézett rá a diákra.

- Nem vagyok Karpfenbiller, - felelte aztán.

- Bocsánat, - szólt Pető, - akkor talán szives volna megmondani, hol találhatom meg Karpfen­biller urat?

Az öreg most gunyosan hunyoritott a szemével.

- Sehol, fiatalur, sehol.

- Sehol?

- Nem bizony. És pedig egyszerü oknál fogva. Azon oknál fogva, mert Karpfenbiller ur nem létezik.

A diák csodálkozva nézett a prémeskabátura, aztán igy szólt:

- Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a lakásán s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiirva?

Az öreg szippantott egyet-kettőt rosszul égő pipájából.

- Az ugy lehet, fiatalur, - felelte szárazon, - hogy önnek a logikája rossz. Mert, humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller ur létezik? Abból, hogy ezt a nevet kiirva látta az ajtóra. Hát ha azt irom a lakásom elé: „Asztal” vagy „Ablak”, abból az következik, hogy engem, aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hivnak? Én azt irhatom ki az ajtómra, amit akarok, azt, hogy „Kaptafa” éppugy, mint azt, hogy „Diátrum”, az ellen senkinek sem lehet kifogása... Avagy - tette hozzá csöndes megvetéssel - a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el akarja tőlünk venni?

Az öreg szavai befejezésével ránézett a diákra, körülbelül azzal a tekintettel, amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimót vágja ki. De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.

- Teljesen értem önt, uram, - válaszolta tehát nyugodtan. - Jogi szempontból önnek mindenképp igaza van.

- És személyi okokból is, - tette hozzá az öreg. - Igy legalább nem zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb tolakodók.

Egy kis szünet következett.

- Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? - kérdezte végre Pető.

- Okvetlen szükséges ezt tudnia? - vetette ellene a háziur.

- Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.

Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden igy szólt:

- Bauernebel a nevem.

A diák kissé meglepődött.

- Bauernebel Jeromos? - kérdezte.

- Az vagyok, - felelte a megszólitott.

Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, ujsághirekből régen ismerte. De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest leggazdagabb háziurát, aki ötven beépitett telket vallhatott a magáénak s akinél fukarabb embert még anya nem szült? Házait a város minden részében megtalálhattad, rosszkarban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat, amelyekről leritt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat. A Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele, csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal. Mig körülöttük minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején épitették, apró ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal. Némelyik ház a város legforgalmasabb pontján állott s maga a telek kétszer annyit ért meg, mint a rajta álló ócska alkotmány. Ám a Bauernebelek nem bontottak s nem épitettek ujra, nem alakitották át ócskaságaikat, a világért el nem adták őket. Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét, hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppigy helyez­kedtek el házaikon, nem engedték ki őket a karmaik közül, gyönyörködtek bennök, imádták őket s valamint egy kabátot addig viseltek, amig rongyokban nem szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, mig össze nem dőltek. Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstől-bőröstől, hajduval, pandurral, instrukcióval együtt.

A Bauernebeleknek gazdagságukon kivül két jellemző vonása volt: az egyik a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság. Az előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az aklimatizálódásnak. A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok voltak: a sze­mélyükre semmit sem költöttek, ötször felmelegitett ételekkel táplálkoztak s egy rend ruhá­ban mentek át a férfikorból az aggastyáni mesgyékre. Az utcán messziről meg lehetett őket ismer­ni borzasszőrü köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampósnyelü tarka esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról-fiura. Soha őket élő lélek omnibuszon kivül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk kereskedő, iparos nem keresett. Szórakozás, fényüzés ismeretlen volt számukra s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy délután egy-egy órára bement a kávéházba s ott egy pohár vizet kért, amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.

A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról, közülök csak egyet jegyeztem föl. Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget, aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a felesé­gének, jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segitő kezeket. Az asszony a mozdulatból két forintot értett s azt át is adta a hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt s látva a hallatlan pazarlást, amelyet felesége mivel, szörnyethalt.

De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek összeférhetetlenségben is nagyok voltak és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak, amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról-fórumra. Jeromos boldogtalan volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy ügyvédje, az öreg Juvenczius, aki nem foglalkozott mással, minthogy az ő pöreit bonyolit­gatta. Bauernebel összekapott az egész világgal, magányosokkal éppugy, mint testületekkel, családokkal éppugy, mint a hatósággal. Bepörölte a susztert, - elmaradt haszon és erkölcsi kár miatt, - ha a kitüzött időnél csak egy nappal is később hozta el a cipőjét; sikkasztás miatt jelentette fel a cselédjét, ha az a kiszabott egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen vagyon rongálás cimén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház falán huzták végig. És e csodálatos pörök, minden biró legrémesebb álomképei, évszámra folytak, meg lettek appellálva, ki lettek bővitve, meg lettek ujitva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy Bauernebel Jeromosnak igaza legyen. Ez volt az ő szenvedélye, az ő alfája és omegája s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna a legnagyobb igazság­talanságra.

- Tehát, hogy a tárgyra térjünk; egy szoba kiadó a házban? - kérdezte ujra Pető.

- Igenis, fiatalur, - felelte Jeromos. - Mégpedig egy furcsa szoba. Egy igen furcsa szoba. Előre figyelmeztetem rá, csak ugy vegye ki, ha jó idegei vannak. Nem akarom, hogy utólagos differenciák merüljenek fel köztünk, clara pacta, boni amici.

- Az idegzetem eléggé rendben van, - szólt a diák önérzetesen.

- No, majd meglátjuk, - hümmögött a háziur. - Végén csattan az ostor.

- Tudom, - bólintotta a jogász.

Bauernebel egy percig hallgatott, aztán igy szólt:

- Tehát ha a dolog igy áll, térjünk a részletekre. Mindenekelőtt; ösmeri ön Jozefint?

- Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hirét, - rázta meg fejét az ifju.

- Valóban nem? - kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a fiatalember arcvonásait.

- Megesküdhetem rá, uram.

- Hát tegye azt, - kapott a szón a háziur. - Tegye azt és esküdjön meg, hogy nem ösmeri Jozefint és nem Jozefin küldte önt hozzám.

Pető vállat vont. Ugy látszik, az öreg igazat mondott, mikor kijelentette, hogy a Bauernebel-házban erős idegekre van szükség.

- Ahogy parancsolja!

A pesti Krőzus gyorsan felállt és megeskette az ifjut, hogy sohasem beszélt Jozefinnel, sem megbizottjával és nem jár el Jozefin semminemü dolgában.

Pető nyugodtan letette a főesküt.

Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.

- Akkor megkaphatja a szobát, - dörmögte lassan. - Fizet érte havonta tizennégy forint és hatvan krajcárt és pedig mindig előre, elsején, déli tizenkét óráig.

A diák fölcsapott. Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a bevezetés ilyen sokat igérő! Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!

- Az üzlet meg van kötve, - szólt a háziur, egy ivet vonva elő a fiókból, - most még tessék a szerződést aláirni.

Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem pedig ipari célokra nem kivánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem fogja használni. A diák aláirta a föltételeket, aztán igy szólt:

- Rendben vagyunk?

- Rendben, - intett a prémkabátos.

- Engedje meg, - szót Pető a kalapja után nyulva, - hogy örvendjek a szerencsének.

- Majd elválik, - sunyitott az öreg és óvatosan elrakta a papirost.

II.

Pető másnap, egy hordártól kisérve, beköltözött a sárga házba. A furcsa szoba puritán egyszerüséggel volt berendezve: mindössze egy ágy, egy asztal, egy szekrény és egy szék állt benne; igaz, még egy ócska kandalló is, amelyre rá volt irva: „Kályhajavitásokat a háziur nem végeztet.” Az utóbbi széljegyzeten Pető, ismerve az előzményeket, nem igen csodálkozott, az a tény azonban, hogy az összes butorok vaspántokkal voltak a padlóhoz erősitve, némileg meglepte.

- Csak nem gondolja a háziur, hogy ezeket az ócskaságokat valaki ellopja? - kérdezte tehát az installációra megjelent házmestertől.

- Óh nem, - felelte Lámpl, a derék kulcsár, akinek gondterhelt sovány ábrázata messziről elárulta az agyonkinzott alkalmazottat. - Ennek más oka van!

- És pedig?

- És pedig az, - sóhajtott a házmester, hogy az ur előtt e helyen egy rosszlelkü fiatalember lakott. Ez a bérlő azt tette, hogy egész éjjel jobbra-balra huzgálta az ágyat, meg a szekrényt, ugyhogy Bauernebel ur, aki a szomszéd szobában lakik, percre nem volt képes a szemét lehunyni.

Pető nagy szemet meresztett.

- Egész éjjel huzogatta a butorokat? Talán meghibbant az elméje?

A házmester sóhajtott.

- Nem, uram, óh nem. Távolról sem. Ő a Jozefin őnagysága megbizottja volt.

A diák most másodszor hallotta ezt a női nevet s azért célszerünek tartotta megkérdezni, ki tulajdonképpen Jozefin őnagysága, akinek személye ilyen furcsa dolgokkal van összekötte­tésben.

Lámpl ur összecsapta a kezét, mint a történelem tanára, ha a diák nem tudja, mi az aranybulla.

- Ön nem ismeri őnagyságát? - szólt kételkedve. - Ön nem ismeri? Lehetetlen.

- A lehetetlen szót Napoleon kitörölte a szótárból, Lámpl ur, - vélte Pető.

A házmester keserü mosollyal bólintgatta ősz fejét.

- Nos, ha nem tudja, még mindig elég korán fogja megtudni, uram, ki ő? Tulkorán, uram, tulkorán! És eleget is fog szenvedni tőle, én mondom, ha ugyan első nap meg nem szökik innét!

E pillanatban különös dolog történt.

Az udvar felől harangok szólaltak meg, komoly, nagy harangok, amilyenek csak öreg vidéki templomokban vannak: mélyszavuak, ablakrenditők, messzire repülők. Ha püspököt temet­nek, királyfit keresztelnek, akkor van ilyen harangozás, aminő e percben végigviharzott az ódon Bauernebel-házon, lepörgetve a falakról a vakolatot.

- Hát ez mi? - csodálkozott a diák. - Templom is van a házban?

Lámpl mélyen felsóhajtott.

- Óh nem. Ez nem templom. Ez őnagysága műve.

- Jozefiné?

- Igen, uram. Csak ő tudja igy az embert megkinozni. Mert tudnia kell, uram, hogy őnagysága harangműhelyt tart a házban.

- Hát harangöntő ez a hölgy? - kérdezte Pető egyre jobban beleszédülve Jozefin természet­rajzába.

Lámpl megrázta fejét.

- Nem, uram. Ő nem harangöntő, távolról sem az. Ő egy urihölgy, akinek a története, ha érdekli, a következő: Jozefin őnagysága Bauernebel urnak az idősebb leánya, egy ifju özvegy, özvegye a tiszteletreméltó Reinhold vaskereskedő urnak. Reinhold ur meghalt (Isten nyugosz­talja, nagy gavallér volt, a régi cipőit mind én kaptam meg) és mikor Reinhold ur meghalt, őnagysága igen pazarlóan kezdett élni s ekkor az apja, aki élére állitja a garast, kitagadta a leányát tékozlás miatt. Ez sulyos büntetés és más gyermeket bizonnyal megtörne, de Jozefin őnagysága csak nevette a dolgot. Csak nevette és azt üzentette az apjának: hogy két vége van a botnak s azzal elkezdte bosszantani az öregurat. Sok, sok csipős borsot tört az orra alá, alig lehet mind elmondani. Egyebek közt ezidőszerint harangműhelyt tart fenn abban a két szobában, amelynek haszonélvezeti jogát a mi házainkban élethossziglan örökölte az anyai vagyonnal együtt. Ez a két szoba az övé, azt tőle elvenni nem lehet s igy akár tigriseket tarthat benne. És ezért harangoznak itt, uram, délben, este, éjjel, reggel, minden órában, minden percben, hogy az ember dühiben majd kibujik a bőréből.

A hordárnak, aki Pető holmiját hozta, éppen elég volt ennyi a sárga ház titkaiból.

- Tessék, kérem, engem kifizetni, hadd mehessek, - mondta megszeppenve.

- No, ez kedélyes, - jegyezte meg a diák, kiegyenlitve a targoncás számláját. - Itt valóban szükség van a jó idegekre. És nem lehet az őrült harangozás ellen valamit tenni?

Lámpl busan csörgette kulcsait.

- Mit lehetne tenni? Pörlünk, uram, pörlünk, de nincs az a biróság, amelyik ezen a dolgon el tudjon igazodni!

Az öreg kulcsár elhallgatott és beteg madárként csüggesztette le szögletes fejét.

Pető nevetett.

- Nono, - mondta, kezét Lámpl vállára téve, - azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Minden zsákra van folt. Hallgasson csak rám, öregem. Nézze: a botnak két vége van, ugyebár?

- Mindenesetre, - felelt a kulcsár némi gondolkodás után.

- Nos hát, ha ez áll, - érvelt a jogász, - akkor Bauernebel ur is csak tud szeget-szeggel megfizetni? Nem képes ő is őnagyságát megbosszantani?

A cerberus megrázta fejét.

- Dehogy is nem, uram, dehogy is nem! Hiszen az egész élete nem áll egyébből, mint hogy ezen gondolkodik és bizonyos, hogy ő is elég borsot tör őnagysága orra alá. Ime például, uram, látta már a lakatosműhelyt odaát a barna házban? A barna házban lakik tudniillik Jozefin őnagysága s Bauernebel ur a műhelyt csak azért bérelte ki a tulajdonosától, hogy állandóan őnagyságának becsörömpöljön, cserébe a harangokért. Négy legény egész nap nem csinál egyebet, mint hogy a leglármásabb pléheket kalapálja, mig azok rostává nem lyukadnak. Maga Bauernebel ur ellenőrzi őket, ott ül egész nap a műhelyben és biztatja a legényeket: „Csak rajta! csak vigan!”

- És nem mondják fel neki a műhelyt? - ébredt fel a diákban a jogász.

- Hogyne, hogyne, - bólintgatott Lámpl ur, - hogyne mondanák fel. De hát mindig ki lehet valami ujat találni. Ki bizony. Okos emberek a Bauernebelek!

- Engedjen meg még egy kérdést, kedves mester, - szólt Pető. - Tudtommal Bauernebel Jeromosnak legalább ötven háza van Pesten; miért nem költözik hát át az ön gazdája egy másik ingatlanába?

Lámpl lemondólag legyintett kezével.

- Mert meddő dolog lenne. Meddő, uram, meddő. Bemenjünk a Koronaherceg-utcába? Ott pár éve egy ártatlannak látszó örményt fogadtunk be, aki kanárikat, papagájokat, majmokat, kigyókat árult. Mi történt? Az örmény egy nap vidékről két ritka kigyót kapott, hogy adja el őket a patikának és persze az egyik kigyó szerencsésen megszabadult, bemászott a kályhába s azóta ott kuszik a kürtőkben: az ember sohase tudhatja, melyik percben dugja ki fejét a spórhertből vagy a vizvezetékből? Ki mer ilyen házban lakni? Vagy próbáljunk szerencsét a Dunaparton? Őnagysága megvesztegeti az összes kormányosokat, hogy éppen a mi házunk előtt huzzák meg a gőzkürtöt, ami olyat szól, hogy az ember még a ravatalról is leugrik. És különben is: Jozefin őnagyságának minden házban két szobára való haszonélvezete van, előle nem lehet elmenekülni.

A diák ki volt forgatva érveiből, tehát nevetett és csak ezt jegyezte meg:

- Valóban kiváncsi vagyok, mi mindent fogok még e különös házban látni és tapasztalni? Mert az előzmények joggal kiváncsivá tesznek, kedves Lámpl ur.

A szegény házmester busan bólintgatott fejével, aztán meghajtotta magát és távozott.

A harangok még mindig zugtak, vadul, kétségbeesve, mintha jeges-felhőt akarnának meg­törni.

III.

Pető nem sokat törődött a zajjal és elrakta holmiját. Nem volt nagy munka, hat gallér és négy kézelő gyorsan helyet talál, igy a diák pár perc alatt elkészült a rendezgetéssel s azután nyugodtan élvezte az ércnyelvek tomboló zenéjét. A legények alaposan müködtek vagy egy félóráig, néha mulatságból félreverték a harangokat, közbe a lélekcsengetyünek is szerepet adtak, de végre mégis csak csend lett.

Az ifju most megfőzte teáját, megette hozzá a hazulról hozott rózsaszinü szalonnát s aztán, késő este lévén, nyugovóra készült. A faágy ugyan puritán volt, de azért elég puha és kényelmes s Pető már azon jártatta eszét, milyen furcsa dolgokról fog álmodni az elátkozott házban, mikor egyszerre a jobb szobában nesz hallatszott s a következő percben egy mély hang teljes erővel kezdett énekbe:

Mig ifju voltam

Sok lányt csókoltam

Tilaárom haj!

- Ez se rossz, - jegyezte meg magában Pető, mikor a szomszédja azt a nevezetes tényt, hogy sok lányt csókolt, immár harmadszor erősitette meg.

A ház falai igazi Bauernebel-falak voltak, pókhálóból, esetleg csalánszövetből készitve, minek folytán teljes erővel továbbitották az énekhangot: az ember azt hihette volna, hogy az éjjeli dalnok az ágy lábánál ülve koptatja öblös torkát. Nagy változatosság egyébként az énekes előadásában nem volt: a dalnok folyton csak a fönti három sort ismételte, bámulatos kitartással és egykedvüséggel.

- Jó, jó, - dörmögte magában a diák, - nekem énekelhetsz! Végre mégis csak elhagyod.

Mikor a szomszéd már vagy huszszor eldalolta érdekes fiatalkori eseményét, pillanatra elhallgatott. Pető már remélni kezdte, hogy immár elérkezett a nyugalom ideje, mikor ujra megtört a csend s a dalnok fagotton kezdte fujni a nótát. A fagott általában nem szimpatikus hangszer, de a szomszédé különösen förtelmes instrumentum volt; a magasabb regiszterben recsegett, mint a kifizetetlen cipő, mélyhangjai pedig vetekedtek a medve bőgésével.

Az uj lakó joggal mondta el magáról, hogy erős szervezete van. Ugy is volt, a sors karvastagságu idegekkel ajándékozta meg. Egy ideig ugyan bántotta e szokatlan hangszer, de aztán a diák szép csendesen elszenderedett. Különös álma volt: lehunyt szeme előtt megjelent a Koronaherceg-utcai kigyó és udvarias főhajtással keringőre szólitotta fel, amelyhez a lakatosok ütötték a taktust és Pető már táncra is kelt, mikor egyszerre rémes dörömbölés hallatszott az ajtón és Petőnek jobb szándéka ellenére, fel kellett ébrednie.

- Ki az? - dörmögte és azt érezte, hogy tenyerében pofonok viszketnek. - Ki az a csend­háboritó?

Egy rosszkedvü hang válaszolt kivülről:

- A háziur van itt!

- Mit kiván? - üvöltött vissza Pető, aki semmi hajlandóságot sem érzett arra, hogy kimásszon meleg ágyából.

- Bebocsájtatást, - jelentette ki az előbbi szózat. - Fontos ügyről van szó.

Mit lehetett tenni, a jogász felkelt és ajtót nyitott. A küszöbön Bauernebel Jeromos állt, mögötte a házmester, hálósapkában, alabárddal, istállólámpával a kezében, akár a német városok éjjeli őrei.

A háziur megemelte kalapját és belépett a szobába.

- Mit tetszik parancsolni? - kérdezte a diák, gyorsan visszabujva a meleg párnák közé.

Jeromos ur egy nyomtatott irást mutatott fel.

- Ezek a hatósági lakbérstatutumok, - mondotta. - Kételkedik bennök?

- Nem! - orditotta az ifju.

- Ez szép öntől, - folytatta a háziur. - Eszerint továbbmehetünk. A szabályzat, melyet be­mutattam, kifejezett jogot ád a háziurnak, hogy a kiadott lakást bármikor megszemlélheti. Van ez ellen kifogása?

Pető ugy érezte, hogy ki kell bujnia a bőréből.

- És ön a jogával éjjel él?! - bömbölte a téli álmából felriasztott medve hangjával.

Bauernebel arca jéghideg maradt.

- Ez az én belátásomra tartozik, - válaszolta szárazon. - Miután pedig házam nappal nem elég nyugodt arra, hogy izgatottság nélkül élhessek e jogommal, az éjjeli órákat kell e célra felhasználnom.

A diák egy pillanatig nem tudta, mit csináljon: nevessen-e, avagy kapja fel a sétabotját és kergesse ki a hálókabátos társaságot? Mind a kettőhöz nagy hajlandóságot érzett volna, különösen az utóbbihoz, de aztán meggondolta, hogy ha mérgelődik, ezzel csak örömet szerez a háziurnak, hát vállat vont és aránylag higgadtan igy szólt:

- Tisztelt uram! Bauernebel Jeromos ur! Engedjen meg egy kijelentést. Ön tökéletes bolond. Megváltozhatatlan, javithatatlan, képezhetetlen bolond. És ezek után: jóéjt! Jóéjt!

A háziur meghökkent. Mit mondott ez az ifju?

Hogy ő, Bauernebel Jeromos, ötven ház tulajdonosa, az arany polgár, Pest leggazdagabb embere, bolond? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ekkora vakmerőség lakozzon egy zöld ifjuban?

A terézvárosi Krőzus kiegyenesedett. Most már ő volt dühös.

- Ön azt tartja, hogy őrült vagyok?! - kérdezte villogó szemmel.

- Azt, - felelte a diák a dunyha alól.

Lámpl megkövesedve állott gazdája oldalán.

- Egy fiatalember meri ezt egy idősebb arcába vágni? - pattogott a háziur, oly vadul gesztikulálva, hogy kiütötte Lámpl uram kezéből az istállólámpát. - Egy fiatal jogász?! Egy senki?!

De Pető már nem válaszolt.

Nyugodtan lehunyta szemét, elaludt és álmában ujra táncba bocsátkozott a kacér kigyóval.

A háziur mégegyszer megismételte a kérdést, de feleletet most sem kapott.

- Lámpl! - fordult Bauernebel szigoruan a házmesterhez, látva az eredménytelen kisérletezést. - Lámpl, költse fel ezt az urat!

A szegény cerberus hozzáfogott a hálátlan munkához. Elkezdte rázni Petőt, könyörgött neki, a fülébe kiabált, az ágyát döngette, vizet fröccsentett rá, de hiába, a diák sehogysem akart felébredni, nyugodtan, erős lélekzettel aludt, mint a medve vizkeresztkor. Lámpl egy ideig még folytatta a harcot, aztán kimerülten fordult a háziur felé.

- Lehetetlen! Lehetetlen, uram! Ettől az idomtalan fiatalurtól kitelik, miszerint meghalt, csakhogy minket bosszantson.

- Ügyetlen! - vetette oda neki Bauernebel s megvető tekintetet vetett a diákra. - Előre! - fordult aztán Lámplhoz, aki ugy fujt, mint egy motola. - Gyerünk a szomszédba!

IV.

Reggel Pető összeszedte a holmiját és beállitott a háziurhoz, aki hosszu slafrokban ülve, éppen a kávéját szürcsölte. A logika szabályai szerint az arany polgárnak, amint megpillan­totta a goromba lakóját, fel kellett volna ugrani székéből és visszatérve az éjjeli találkozásra, a legszenvedélyesebb indulatszókban kellett volna kitörnie. De a logika ezuttal nem állta meg helyét.

Bauernebel nyugodtan ülve maradt, - dühe az éj folyamán lecsillapodott. Ennek a magyará­zata a következő: Az arany polgár - ahogy kortársai nevezték - hajthatatlan és összeférhetetlen természet volt ugyan, de éppen azért meg tudta érteni, ha más embernek is hasonló tulajdon­ságai voltak. Hogy aludt egyet rá, fejéből kipárolgott a harag, a magáéhoz hasonló karaktert fedezett fel a jogászban, sőt még tetszett is neki, hogy valaki, akinek nincs semmije és nem is lesz semmije, aki egy öröknek igérkező nulla, egy mittudoménki, ilyen vakmerőn mer vele, a hatalmas háziurral szembeszállni. Éppen azért kissé gunyosan, de mégis mosolyogva fogadta Petőt.

- Nos, tisztelt fiatalur, - kérdezte szemét hunyorgatva, - hát csak még sincsenek oly erős idegei, ahogy gondolta?

A diák vállat vont.

- Erős idegeim vannak, Bauernebel ur, - felelte kurtán, - de azokat nem az ön, hanem a magam számára kaptam az Uristentől.

Az arany polgár bólintott a fejével.

- Ebben igaza van, tisztelt fiatalur, feltétlen igaza. Ez jól van mondva. Bár nálam is ugy állna a dolog.

- Ön más. Ön egy kellemetlen, összeférhetetlen természet, tisztelt Bauernebel ur, - jegyezte meg a diák nyugodt szemtelenséggel, - de én, én a légynek sem vétek. És éppen azért a lakást felmondom. Az én hajamat maga nem fogja megfehériteni, mint a szegény Lámplét.

Bauernebel nem haragudott meg: mosolyogva kapta be a tejeskifli csücskét, aztán felállt és Pető vállára tette kezét.

- Nagyon jól beszél, kedves barátom uram, nagyon jól. A fő az őszinteség! Én összeférhe­tetlen vagyok, sőt házsártos is a legnagyobb mértékben. Tisztában vagyok büneimmel. Mea culpa! De csak egyet kérdek. Látott ön már embert, akinek kártyában, asszonyban telik öröme, s megérti ön az ilyen embereket?

- Meg, - felelte a diák, aki maga is szeretett kártyázni és asszonyok után futkosni.

- No hát, barátom uram, - bólintott a háziur, - ahogy másnak a szép lány, a pique dame a passziója, nekem a pörlekedés nyujt élvezetet. Hiszi ön, hogy ez igy van?

- Elhiszem, - felelte Pető. - Én minden rosszat készséggel hiszek el önről.

A háziur most sem haragudott meg.

- Hahaha, - kacagott kesernyésen. - Meg kell mondanom, hogy az őszintesége nincs ellenem­re. Velem ezen a hangon nem igen mernek beszélni az emberek. De nem ám! Éppen ezért, sajnálnám, ha ön, aki tiszteletreméltó kivétel, ily gyorsan elhagyná házamat.

Pető vállat vont.

- Azt hiszi, szerencsének tartom, - felelt félvállról, - ha minden éjszaka alabárdosok kiséretében tesz nálam látogatást?

Bauernebel ravaszul pislogott.

- Ah, az csak próba volt, barátocskám. Ez még nem ok a haragra. Sőt, ez alap a barátságra. Ne nézzen csodálkozva reám. Mindjárt kimagyarázom magamat.

- Kiváncsi vagyok.

- Nos, akkor figyeljen rám, - mosolygott a háziur. - Ön, nemde, megesküdött nekem, hogy semmiféle összeköttetésben nem áll Jozefinnel, sőt erről kötelezvényt is adott. Ez szép, de hát tudjuk, hogy minden irásból, esküből van valami kibuvó, van valami mentalis reservatio - másképp a fiskálisok már rég éhen vesztek volna. De maradjunk a tárgynál. Tehát én éltem a gyanupörrel, hogy ön mégis csak valamelyes nexusban áll Jozefinnel, tudom is én, hogy s miként: talán tizenöt emberen keresztül, talán ugy, hogy maga sem tudott róla s ezért elhatároztam, hogy kipróbálom önt.

- Nagyon kedves, - jegyezte meg a diák szárazon.

- Tervem a következő volt, - folytatta a háziur. - Ha ez a Pető ur az első őrült éjszaka után megtartja a szobát, akkor föltétlen a Jozefin embere, mert a Jozefin megbizottaival tehetek, amit akarok, agyonszekirozhatom őket, azok minden ördög és pokol dacára itt tanyáznak a nyakamon, vide a harangöntők vagy a fagottművész. Jozefin ugy megfizeti őket, hogy ha a ház összedől, a harangok még mindig zugni fognak benne s a fagottista még mindig ifju­koráról ábrándozik. Ha tehát az első éjszaka után a diák ur azt mondja: „alászolgája!”, akkor a dolog rendben van, ő nem megbizott, nem a leányom bérence és én csak örülhetek, hogy ilyen jó lakóm akadt.

Petőnek nevetnie kellett.

- Az ön logikája, - felelte meghajtva fejét, - valóban bámulatos!

- Nos tehát, - folytatta tovább az arany polgár, - ön kiállta a próbát s azt mondta: „Alá­szolgája!” Ennek következtében ezennel leteszem ön előtt a fegyvert s igérem, hogy több éjjeli inspekciót nem tartok.

- Ez esetben - jegyezte meg a diák, - visszavonom a felmondást.

Bauernebel átszólt a másik szobába.

- Tilda! Tilda! Gyere csak át! Vendégünk van!

Az ajtó megnyilt s a küszöbön megjelent egy csinos fiatal hölgy: ugyanaz, aki annakidején Petőt a lakatosműhelyhez irányitotta.

A diák meghajolt, a kisasszony pedig odanyujtotta keskeny fehér kezét.

- A leányom, - mondta Bauernebel büszkeséggel s azután hozzátette: - Az apja leánya! Ezennel bemutatom neked Pető urat!

Tényleg volt benne valami az öregurból: a makacs szem, az okos homlok s a parancsoláshoz szokott száj az arany polgárra vallott, de a kemény vonásokat a fiatalság és üdeség zománca puhitotta meg.

- Nos, hogy tetszik? - kérdezte a házigazda a diákot.

Pető habozott.

- Azt nem lehet egy-kettőre megállapitani, - szólt megfontoltan. - Ha azt fogom mondani, hogy a kisasszony szép, ugy a kedves leánya, aki az „ön leánya”, föl fogja biggyeszteni az ajkát és azt mondja: olcsó bók! Ha pedig az ellenkezőjét állitanám, összeütközésbe kerülnék az igazságérzésemmel.

Bauernebel bólintott a fejével.

- Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó. Ön a rébuszt helyesen fejtette meg.

Tilda nem osztotta apja véleményét.

- Ez is csak bók, - jegyezte meg hidegen, - ha mindjárt más formában.

A diák nem jött zavarba.

- Nem kezdhetem meg az ismeretséget rögtön igazmondással, - felelte nyugodtan. - Mert méltóztasson elhinni, kegyeddel csak olyan férfi tudna megférni, aki keményen fogná a gyeplőt.

A leány dacosan nézett Pető szemébe.

- Abba nekem is van beleszólásom.

- Kérem, - hajtotta meg magát az ifju, - én nem vágyom e szerepre.

Az arany polgár a kezét dörzsölte.

- Nagyon jól beszél ön, fiatal barátom, nagyon jól. Kész debatter, kész dialektikus. Tehát térjünk a tárgyra. Ön ezek szerint megtartja a szobát s én lemondok az inspekciózásról: clara pacta, boni amici.

- Rendben van. Ha ön azonban megszegi a szavát, - jelentette ki az ifju vésztjóslóan, - akkor én holnap elmegyek Jozefinhez, beállok bérencének s lőporgyárat nyitok a szobámban.

Pető fölkelt s távozni készült.

A háziur kezet fogott vele, aztán, mintha nagy kegyet osztana, igy szólt:

- Ha kivánja, leszedetem a szobája butoráról a vaspántokat. Biztos vagyok benne, hogy ön éjjelente nem fogja az ágyat jobbról-balra huzgálni.

- Ez több, mint amennyit megérdemlek, - jegyezte meg az ifju szerényen s azzal távozott.

V.

Amint Pető visszament a szobájába, a folyosón egy különös emberrel találkozott, egy zordarcu urral, aki nagy fekete karbonári-köpenybe volt burkolva s a hóna alatt rengeteg kottacsomót tartott. Nyilván zenész volt: bársonykalapja s hosszu haja legalább arra vallott, s ezért a diák joggal szomszédját vélte fölismerni benne.

Pető gondolt egyet.

- Bocsánat, uram, - szólitotta meg udvariasan a karbonári-köpönyegest, - nem ahhoz a kiváló fagott-művészhez van szerencsém, aki mellettem lakik?

A bársonykalapos meghajtotta magát.

- Valóban, uram, - felelte, - a fagottista én vagyok.

- Pető a nevem, - mondta a diák kezét nyujtva.

- És engem Bulcsu Emődnek hivnak - felelte a zenész. - Bulcsu, ez t. i. a művészi nevem. Valóban azonban a Buchwald család tagja vagyok.

Pető elgondolkozott egy pillanatig. Mi az ördögnek kell a regényes Bulcsu név ahhoz, hogy az ember egész éjjel azt fujja: „Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj!?” Ezt ugyan a derék Buchwald név is megteszi.

A karbonáris nyilván megsejtette szomszédja titkos gondolatát.

- Ah, uram! - szólt sóhajtva, - engedje meg, hogy röstelkedésemnek adjak kifejezést. Nagy röstelkedésemnek, mert az előzmények után ön engem bizonnyal félreismer, mint sokan a világban.

- Tessék elhinni, hogy ez a szándék távol áll tőlem, - udvariaskodott a jogász.

- Nem, ne mondjon ellent, - erősködött a fagottista. - Tisztában vagyok a helyzettel. El­ismerem, hogy sokat vétek a muzsa ellen, sokat hibáztam önmagammal szemben, de... nem tisztelne meg egy percre látogatásával? - tette hozzá szobája ajtaja felé mutatva.

- Tartom szerencsémnek, - hajtotta meg fejét Pető s azzal már bent is volt a fagott-művész odvában.

Barátságosnak az ifju zenész lakását mondani nem lehetett. A butorzat még puritánabb volt, mint a jogásznál s szobadiszül csak egy ócska lovaglóostor szolgált, amely busan fityegett le a falról.

- Ön lovagolni is szokott? - kérdezte Pető a hippológiai szimbólumra mutatva.

- Oh dehogy, - tiltakozott szomoru mosollyal a művész, - ez az ostor nem az enyém. Ez az elődömtől, egy nyugdijazott kapitánytól maradt fönn. Mert én itt, mint talán sejti, csak albérlő vagyok. A lakás tulajdonképp egy nyugdijazott századosé, akit azonban a harangöntők első nap szerencsésen kizavartak az elátkozott falak közül. Ekkor Jozefin őnagysága kibérelte számomra e helyiségeket. Helyiségeket mondok, mert még három szobám van. Cifra nyomoruság: négy szoba és egy tál étel se. Méltóztasson megpillantani a lakosztályt!

És a művész végigvezette uj ösmerősét további három szobán, ahol a butorzatot mindössze egy öreg kalap és egy kitömött galamb képviselték. Mikor a szemle véget ért, visszakerültek az első helyiségbe, Pető egy kottákkal megtömött ládára, a fagottista pedig az ágyra telepedett le.

- Üdvözlöm önt lakomban, - kezdte el ujra a zenész, - és remélem, hogy nem leszünk ellenségek, jóllehet önnek erre, belátom, oka és joga van. Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy kegyed, mint a legtöbb ember, nem barátja a fagottnak, valamint annak sem, ha valaki ezerszer énekli el a szomszédjában azt, hogy: „Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj!” Én sem vagyok kedvelője az ilyen zenei élvezetnek, legkevésbbé sem. De hajh! az élet nehéz! Engem e szörnyü hangszerhez az a kérdés füz, hogy mi jobb: éhenhalni, vagy fagottozni? Nem nehéz eldönteni: nyilván az utóbbi, azért hát jobb meggyőződésem ellenére kénytelen voltam elfogadni Jozefin őnagysága ajánlatát és magamra venni ezt az átkozott igát! Havi harminc forintért napestig bosszantanom kell Bauernebel urat, ez az én hivatásom, ez az én életem, - piha!

Bulcsu mester elkeseredve lóbálta a lábát, majd igy folytatta:

- Az emberek, s köztük ön is, joggal hihetik, hogy egész valóm nem ér egy pipa dohányt. A látszat is e mellett szól. Pedig tévednek, nagyon tévednek. Bennem is léteznek ambiciók, én is tudom, mi az ideális cél s remélem, hogy azt egykor el is érem, hogy egykoron lesz belőlem valami. Anch’ io sono pittore. Tessék itt körülnézni, a szoba, nemde, csupa kotta. Tudja mi ez? A Nero cimü nagy opera előmunkálatai, partitura-részletek, megkezdett dalok, hang­szerelési kisérletek. Ez az én életcélom, ambicióm. De amint belemelegszem a munkába s emelkedem a Parnasszus felé, egyszerre eszembe jut, hogy tulajdonkép mire is szerződtem: semmi másra, mint hogy megbosszantsam Bauernebel urat, valamint, hogy kiszekirozzam a többi bérlőt, s igy rá kell gyujtanom a fagottra. Oh, te utálatos szerszám! - tört ki belőle az elkeseredés, - csak téged ne látnálak, csak te pusztulnál el, csak téged ragadna már el a zord enyészet, amely annyi sok más derék embert s intézményt tesz tönkre!

Pető részvéttel nézett uj barátjára. Tényleg, naphosszat jobb meggyőződés ellenére fagottozni, nem lehet a legkellemesebb életpálya.

- És mióta tart a pörlekedés apa és leánya közt? - kérdezte a jogász a zenésztől, aki még mindig gyilkos tekintetet lövelt a fagottra.

- Ki annak a megmondhatója?! - sóhajtotta a muzsikus. - Azt hiszem, ez a pörlekedés már évszázadok óta tart és ugy sejtem, sohasem fog véget érni.

- Ez a Jozefin nagy hárpia lehet, - vélte Pető egy kis szünet után.

Bulcsu mester tétován nézett a jogászra.

- Ön nem ismeri őnagyságát? - kérdezte aztán.

- Sohase láttam; egyébként is, most jöttem vidékről.

A zenész tiszteletteljesen fölállott, mintha szemben lenne Jozefinnel.

- Bauernebel ur leánya, - mondta sok kenettel, - bájos, szeretetreméltó teremtés. Üde, okos, kedves, csaknem olyan üde és kedves, mint Tilda.

A Tilda szónál a zenész alakoskodáshoz nem szokott muzsikus-arca hirtelen kigyult, ugyhogy Pető, aki pszichológiailag némileg képzett volt, gyanakodva nézett szomszédjára.

- Tilda, ugy látszik, tetszik önnek? - kérdezte egy kis szünet után a fagottistától.

Bulcsu az ablakhoz ment. Ott állt egy ideig és szomoruan nézett ki az utcára, ahol, az utcagyerekek éktelen visitása közben, éppen a külvárosok szenzációja, a sintérkocsi döcögött végig.

- Hogy tetszik-e? - mormolta inkább a zenész, semmint mondta. - Kinek ne tetszene a hajnal, a rózsabimbó, a napsugár? Kit ne illetne meg a szépség, a szűzi tisztaság? Oh! Hiszen ez az én tragédiám! Ez az én kétségbeejtő, ödipuszi tragédiám! Minek is tagadnám! Fülig szerelmes vagyok Tildába és mindazonáltal gyűlölnöm, bosszantanom kell őt. S mindezt a nyomorult pénzért! Uram! Négyfelvonásos szomorujátékot lehetne irni rólam, szivhasogató, keserves tragédiát!... Hopp! Megszökött! - tette hozzá egyszerre élénken, az ablakon át meglátván, hogy egy nagy kuvasz, amelyet a pecér éppen elcsipett, diadalmasan eltépte a dróthálókat.

Pető is odalépett az ablakhoz.

- Ez bizony szomoru, kedves barátom, - szólt, kezét a muzsikus vállára téve, - de az élet, a kenyér igazolja önt. Én értem helyzetét... Ki vehetné rossz néven öntől, hogy alkalmazkodik a lét rideg törvényéhez?

- Nekem csak az fáj, - szólt Bulcsu lemondással, - hogy Tilda rossz néven veszi műkö­désemet. Pedig, ha tudná, hogyan imádom, hogy minden dalom neki szól, hogy még éjjel is róla álmodom, talán jobb véleménnyel lenne rólam!... De elég volt, - tette hozzá, végigsimitva homlokát, mintha a gondokat akarná letörölni róla, - lássunk munkához!

Visszafordult a kályhához, levette a falról borzalmas hangszerét és elkeseredve, kipirult arccal, kidült szemmel kezdte fujni a fagottot, amely recsegve, dörmögve engedelmeskedett ura parancsának.

VI.

Amint Pető másnap az utcán végigballagott, egy urifogat robogott el mellette és kiméletlenül lefröcskendezte sárral. A diák - ahogy ilyenkor mindenki tenni szokta - megvetéssel nézett utána az udvariatlan kocsisnak, amelynek lovai hirtelen mozdulattal a barna ház előtt állapodtak meg. A zöldkabátos inas leugrott a bakról, kinyitotta a fogat ajtaját s egy kék selyembe öltözött hölgynek nyujtotta kezét.

- Ez bizonyára Jozefin, - konstatálta a jogász s rögtön megjegyezte: - Valóban oly csinos, amilyennek Bulcsu festette!

A szép asszony egy percre megállapodott a kapunál. Az utcán ugyanis a következő dolog történt:

A szomszédos épületből a veteránzenekar indult utjára s a tábornok megpillantva Jozefint, tisztelgést vezényelt őnagysága előtt, majd a zenekar a diszindulóba fogott. A kisdob gyorsan pörgött, a klarinét nemes harcra kelt a bombardonnal s a kecskeszakállas suszterek peckesen lépkedtek az utca pocsolyáiban.

A diák nevetett s aztán megkérdezte a szomszéd gyertyamártótól, aki a nagy zajra szintén kiszaladt az üzletéből, vajjon mi az oka a hadastyánok e nagyrabecsülésének? A gyertya­mester ekkor azt a választ adta, hogy őnagysága védnöke s mecenása az egyletnek. Ő tartja fönn az egyletet, ő veszi a hangszereket. A derék katonák, a világ legrémesebb malacbandá­jával nap-nap után végigvonulnak az utcán, persze csak azért, hogy az öreg Bauernebel kibujjék a bőréből, részben a hamis játék, részben a leánya pazarlása miatt.

- Kedves egy családi élet, - vélte a jogász s még egyszer megnézte Jozefint, aki bájos mosollyal bucsuzott el a parádézó hadastyánoktól.

Pár nap mulva Pető ujra összeakadt a szép asszonnyal és pedig a következő módon.

Jozefinnek két paripája volt s egy sétalovaglásról hazatérve, az urhölggyel a Király-utcában a következő dolog történt: Egy csomó suszterinas, akik már pár nap óta ellenséges magatartást tanusitottak vele szemben, utána szaladt s a fővárosi csibészifjuság szokása szerint, minden­féle gunyos szavakkal illette az amazont.

- Kisasszony! Hosszabb a péntek, mint a szombat! - ezt kiáltották, meg azt:

- Néni, néni! Ha leesik, jöjjön ide, majd felemelem!

Edward, az angol lovász, jéghideg ábrázattal türte a gyalázatos sértéseket, amelyekkel szemben védtelen volt, de Jozefinnek kigyult az arca a haragtól, egyrészt a szégyentől, másrészt mert érezte, hogy a jelenetet az apja rendezte.

Ugy is volt; az öreg Bauernebel nekiszélesedett ábrázattal ült ott az ablakban és látható örömmel élvezte az épületes botrányt, amely ugyan hatvan krajcárjába került, de ezt az összeget bőven megérte. Az összecsődült utca népe is ezen a véleményen volt, a kintornások, kofák, utcaseprők csomóba verődtek és hangos derültséggel fejezték ki tetszésüket, mialatt a két lovas mielőbb otthon szeretett volna lenni.

Az egyik suszterinas, aki, amint látszott, a többi vezére volt, éppen egy ujabb tréfára készült s egy tulérett almával célba vette Edward kokárdás köcsögkalapját, amikor váratlan dolog történt. A gyalogjáróról ugyanis egy ur a csirkefogók közé ugrott, az egyiknek jól meghuzta a fülét, a másodikat felpofozta, majd a vezért a gallérjánál fogva felemelte a magasba, ahogy a kutyakölyköket szokás, mialatt szabad kezével tovább osztotta jobbra-balra a nyakleveseket.

Ez a titokzatos idegen, talán nem kell mondanom, a lovagias Pető vala.

A hatás meglepő volt.

A cipészifjuság pár pillanat alatt le volt fegyverezve s ahány inas, annyifelé szaladt éktelen sivitással. Maga a levegőben függő vezér is forditott egyet a dolgon s kétségbeesve rimán­kodott a diáknak, hogy kegyelmezzen meg ifju életének, hogy őt csak felbérelték, hogy életében többé nem fog ilyet tenni s még holnap mindent meggyón a templomban.

A diák hajlandónak mutatkozott az irgalomra s a földre tette a vezért, a kezét azonban nem eresztette el.

- Elbocsátlak, - szólt szigoruan, - de csak ugy, hogy előbb odamész a nagyságos asszonyhoz, kezet csókolsz neki és alázatosan bocsánatot kérsz tőle.

A suszterinas minden feltételt elfogadott és Petőtől kalauzolva, bement a barna ház udvarába, amelyet ezalatt Jozefin, a diák közbelépése alapján, immár háboritatlanul ért volt el. A szép hölgy éppen leszállt paripájáról, mikor a rab és kisérője hozzáléptek.

- Nos, mit mondasz? - kérdezte a jogászalakba öltözött nemezis, nagyot lóditva a póruljárt vezéren.

A suszterinas lerótta az eléje szabott feltételeket: kezet csókolt és alázatosan bocsánatot kért a megsértett hölgytől.

- Elmehetsz - intett Pető a szép aktus után. A csiszlik azonnal neki is iramodott a végtelen­ségnek. Mikor azonban a kapuhoz ért, visszafordult, tölcsért csinált a kezéből és éles hangon visitotta a jogász felé:

- Dunavadász! Dunavadász!

Dunavadász - azaz: Donaujaeger! - a hatvanas években ugyanazt a gyanus fogalmat fedte, mint ma a csirkefogó szó s ennek következtében Petőt oly érzékenyen érintette, hogy a diák szó nélkül ujabb üldözésére akart indulni a csiszliknek s már ugrott is egyet, mikor egy puha kéz megfogta a karját és visszatartotta az amugy is meddőnek látszó hajszától. A puha kéz, mint jól sejtik, a Jozefiné s nem Edwardé volt.

- Hagyja el, - szólt őnagysága mosolyogva, - ez a háboru! Adunk is, kapunk is sebeket.

A diák meghajtotta magát és bemutatkozott:

- Pető vagyok, - mondta, félszemmel még mindig a suszterinas felé sanditva.

Őnagysága kecsesen biccentette meg fejét.

- Ön odaát lakik, apám házában? - kérdezte, szép kék szemét az ifjura függesztve.

- Valóban, - dadogta a jogász meghatva. - Hogyan tudja ezt a nagyságos asszony?

- Mindenről pontosan vagyok tájékozva, ami odaát történik. Ön hétfőn hurcolkodott be a második emeletre, egyik szomszédja Bulcsu, a másik az apám; igaz?

- Tényleg ugy van, - mondotta a diák, mert ugyan mi mást mondhatott volna?

Jozefin kissé gunyosan mosolygott.

- És hogy van megelégedve a lakással?

- Mondhatom, furcsa diáktanya, - szólt a diák és megállapitotta, hogy Jozefinnek nemcsak szép szeme és arca, hanem bámulatos haja és pompás termete is van.

- És hogy jutott az eszébe ideköltözni - kérdezte őnagysága, mialatt egy lesiető inas kék köpenyeget boritott vállára.

- Egyrészt azért, - felelt a diák, - mert barátja vagyok az érdekes dolgoknak, már pedig e házban ugyancsak sok nevezetes esemény akad, másrészt pedig kitünő egérutnak tartom a jövő számára.

- Egérutnak?

- Ugy van. Az okos jogász a jövőbe néz, ellentétben a történelem barátjával, aki a multakat fürkészi. Ha pedig leveszem a következendő idők képéről a fátylat, éppen nem tartom kizártnak, hogy a vizsgáim oly jól sikerülnének, mint azt az édesatyám kivánja. Méltóztatik érteni?

- Legkevésbbé sem, - válaszolta őnagysága őszintén.

- Akkor hát folytatom. Vegyük a dolgokat ugy, ahogy vannak. Vegyük azt az egyszerü, mondhatnám magától értetődő esetet, hogy az alapvizsgáimon megbukom. Mit teszek akkor? Mint igazolom magamat szüleim előtt? Rendes körülmények között semmivel, ha csak azzal nem, hogy lusta voltam. De e házban a helyzet más. Ha itt megbukom, egyszerüen Pestre kéretem apámat, elviszem a szomoru négy fal közé, végighallgattatom vele a veteránok koncertjét, Bulcsu mester szerenádját és a harangöntők fulgura frango-ját s aztán azt mondom neki: „Hát lehet itt tanulni? Hát tudnál te itt előkészülni vizsgára?” és az öregur, mint igazságszerető lélek, kénytelen lesz velem együtt belátni, hogy fiának tökéletesen igazsága van e tárgyban.

Jozefin kezet fogott az ifjuval.

- Önt sem a csirke költötte, - jegyezte meg mosolyogva.

- Valóban nem, - csatlakozott nézetéhez Pető. - Csókolom a kezét!

A szép asszony kegyesen megbiccentette fejét, aztán még egyszer megszólitásával tüntette ki a jogászt.

- Tud lovagolni? - kérdezte szeretetreméltóan.

Pető habozott. Igazat mondjon-e, vagy hazudjon? Ha az előbbi irányhoz tartja magát, ugy be kell vallania, hogy nem ért e mesterséghez, de micsoda lovag az, aki nem tud paripákkal bánni? Végre is győzött benne a jobb érzés és őszintén nyilatkozott:

- Nem tudok, - mondta szemét lesütve.

- Kár, - biggyesztette fel ajkát őnagysága, - néha talán kedve lett volna engem elkisérni.

A jogász lehorgasztotta fejét és átkozta sorsát, amiért nem tud lovagolni. Micsoda hiányos nevelésben is részesült! Elsajátitotta a matézist, a szintaxist, a fizikát, a geometriát, de mit ér ez ahhoz képest, ha valaki nyeregbe tud ülni! Ha ő mindezzel tisztában volna, most lovagja lehetne a szép asszonynak, együtt vágtatna át vele tüskén-bokron, mig igy egy bizonyos ür van köztük s ő szomoruan kénytelen megállapitani, mily nagy hiba, ha valaki az összes hippológiai eseményekből csak az Augiász istállóját ismeri.

Jozefin karcsu alakja már eltünt a lépcsőházban és Pető még mindig ott állt az udvar közepén, tétován nézve a szép asszony után. Be szép is volt ez a karcsu hölgy, csak most látta igazán, hogy szembe állt vele, hogy a közelségét, a százszorszép parfümje illatát érezte. Még ilyen bájos nőt nem látott s a szivében egy eddig nem sejtett érzelem támadt föl, és nőtt, nőtt ijesztő gyorsasággal, mint a paszuly szára a bőséges éjszakai eső után.

VII.

Amint belépett a sárga ház kapuja alá, Pető ott találta Bauernebelt, aki slafrokban, taplósipkával a fején, szokás szerint Lámpl urral pörlekedett, ezuttal azért, hogy miért gyujt olyan korán lámpát a lépcsőházban, holott sokkal jobb, ha a sötétben marad, legalább a lakók nem csoszognak annyit a grádicsokon, amelyek koptatásáért ugy sem fizetnek egy rézfityinget sem.

Mikor a háziur megpillantotta Petőt, abbahagyta a megrémült Lámpl korholását és a diákhoz fordult:

- Servus humillimus, - mondta gunyosan hunyorgatva macskaszemét, - tehát megvan a barátság, megvan?

A jogász rosszkedvüen nézett az arany polgárra.

- Micsoda barátság, ha szabad kérdeznem? - vetette oda kurtán.

- Hehe, - nevetett Bauernebel. - Mintha nem tudná? Hát micsoda barátságról lehet szó? Talán az Arabi pasáéról? Vagy a szerb püspökéről? Dehogy is, dehogy!

- Ugy sejtem, hogy ön Jozefin őnagyságára céloz? - kérdezte Pető szárazon.

A háziur ujra nevetett.

- Hahaha! Persze, hogy persze. Önnek éles elméje van, fiatal barátom.

A jogásznak nem volt kedve tréfálni.

- Akár éles az elmém, - felelte hüvösen, - akár nem, önnek ahhoz semmi néven nevezendő köze. Kizárólag tőlem függ, hogy kivel tartok barátságot, kivel nem!

Az arany polgárt nem lehetett kihozni a sodrából.

- Igen helyesen beszél, t. barátom uram. Igen jól beszél, sőt igaza is van, ami két különböző dolog. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az egész ügy nagyon a kedvemre van, nagyon is kedvemre.

A fiatalember nem válaszolt.

- Nos, - folytatta tovább a háziur, - nem kiváncsi rá, hogy miért?

- Nem.

- Pedig önt is érdekelné. Két gombot egy ellen, hogy önt is érdekelné.

- Mégsem óhajtom, hogy velem okait közölje.

- Ej, ej, de föl van paprikázva, - nevetett a terézvárosi Krőzus. - És hogy égnek az orcái, hogy lángol a tekintete! Hahaha! Szép asszony a lányom, mi?

Pető észbe kapott. Haraggal nem lehet a Bauernebelekkel boldogulni, számukra kész öröm, ha valaki reagál a csipkedésükre. És éppen ő, akivel nem olyan könnyen lehet elbánni, ő tenné meg e szolgálatot nekik? Oh, nem!

A jogász tehát vállat vont és nyugodt mosollyal fordult a háziurhoz.

- Látja, milyen naiv ön, kedves Bauernebel ur, - mondta fölényesen. - Az előbb a kedves leányával beszélgettem odaát s ő igy szól hozzám: „Kedves Pető ur, tegye meg nekem azt a szivességet, s ha találkozik odaát az apámmal (mert bizonyos, hogy ő kileste ismerkedé­sünket), vágjon kétségbeesett arcot s meglássa, az öreg ur egész regényt fog az ábrázatából kiolvasni. Hogy én önt megvesztegettem, hogy egy uj ellensége támadt, hogy jó volna önt lefegyverezni.” Őnagysága kivánsága szerint cselekedtem is és tényleg, ön már meg is komponálta a históriát. Bökje ki hát szaporán!

Az arany polgár ravaszul mosolygott.

- Jó, jó, - mondta, kezével távozást intve Lámpl urnak, aki kész örömmel engedelmeskedett a parancsnak, - azért az ostor a végén csattan.

- Ne mondja!

- De bizony, ott csattan, szervusz humillimus.

- Aztán hogy, kedves Bauernebel úr?

Az öreg szippantott egyet tubákos szelencéjéből.

- Nagyon egyszerüen, - felelte meggondoltan. - Ime a textus. Ön megismerkedett Jozefinnel, s ahogy én a helyzetet látom, ön sonica beléje fog szeretni. Jozefin nagy művésznő az ilyesmiben, - a manó tudja, kitől örökölte, hogy az emberek oly szeretetreméltónak tartják?

- Bizonyára az apjától, - szemtelenkedett a jogász.

- Hahaha, - nevetett az öreg, - nagyon jó. De ez nem tartozik a dologra. A dologra az tartozik, hogy ön bele fog szeretni Jozefinbe és pedig őrülten. Ez a tény pedig nekem...

- Egy ujabb ellenfelet jelent, - vágott közbe a diák.

- Ujabb ellenfelet? - kacagott tovább az arany polgár. - Oh, dehogy. Távolról sem. Sőt ellenkezőleg: egy ujabb barátot!

- Ne mondja! És hogy képzeli ezt a metamorfózist?

Bauernebel az ifju vállára tette kezét.

- Csak ugy, hogy ez a mi kedves Jozefinünk önt, amikor hozzá az első jól kicsiszolt vallomással közeledik, egyszerüen kineveti, mint már annyi más ifjut. Kineveti, elkergeti, eladja, mint egy ócska kabátot. És mi történik erre? Az történik, hogy ön sértett önérzetében elrohan és igy kiált föl: „Most már ellenségek vagyunk mindhalálig!” Hogy pedig ennek a mondásnak tényleg is legyen foganata, arra nincs a világon jobb mód, mintha ön szépen beáll Bauernebel Jeromos házi gárdájába. Eddig van. Nincs másképp, mert a matézis nem csal.

Pető csöndesen bólintgatta sétabotját.

- E szerint tehát udvaroljak őnagyságának? - kérdezte némi szünet után.

A háziur kézzel-lábbal integetett.

- Természetesen! Minden uton és módon! Nappal és éjjel! Hahaha! Nagyon jó! Szakállamra, nagyon jó! Hahaha!

- Nagyszerü! - jegyezte meg Pető gúnyosan, - óriási! Önben egy Anaximenes veszett el, kedves Bauernebel ur.

- Nem veszett el, - tiltakozott a háziur. - Megvan! Itt él bennem! Hahaha!

- Hahaha! - nevetett az ifju is és sok méltósággal fordult be a sötét lépcsőházba. - Végén csattan az ostor, kedves Bauernebel ur! A végén!

VIII.

Egy borus téli alkonyaton Pető átment Bulcsu mesterhez, akit egy kis vacsorautáni kirán­dulásra akart elcsábitani. A jogász figyelmét már hetek óta felköltötte volt egy tarka plakát, amely uton-utfélen Christophe ur, a csodálatos kigyómester mutatványait ábrázolta. A hirdet­mény szerint Christophe urnak nem volt gerince, ami abban az időben még ritkaságszámba ment. Ma persze az ilyesmi már nem kelt föltünést.

Mikor Pető belépett a zenész hideg odvába, az ifjut a félhomályban komor arckifejezéssel látta ágya szélén ülni.

- Mi baj van, Bulcsu Péter? - köszöntött rá a jogász.

A fagottista nagyot sóhajtott, s csak azután felelt.

- Hiszen ön tudja, - mondta siralmasan. - Ahányszor egyedül vagyok és nem dolgozom keserves robotban, elém áll Tilda alakja s megerősiti azt a hitemet, hogy kétségbeejtően szeretem őt.

Pető hidegebben fogta föl a dolgot.

- Nos, ez még nem oly kétségbeejtő, - vélte letelepedve egy partiturára. - Sőt: részben örvendetes. Mutatja, hogy az ideálizmus még nem veszett ki a földről.

A zenész szomoruan intett jobbjával.

- Ha az ideálizmust nekem kell fönntartanom, attól félek, hogy ez a lelki érzelem mihamar elveszti egyik támaszát.

Pető nevetett.

- Csak nem gondol öngyilkosságra, Bulcsu ur?

A fagottista fölállott és komor arccal felelt:

- De igen. Ön eltalálta. Meg szeretnék válni az élettől. Egyszer s mindenkorra. Ez a leg­helyesebb megoldás. Ezt parancsolja a lélek. A test azonban gyönge s nem meri a tervet végrehajtani.

- Ezt a test helyesen cselekszi, kedves barátom, - állapitotta meg a diák.

- Nem cselekszi helyesen, Pető ur, - rázta meg a zenész dús fürteit. - Nem cselekszi helyesen, mert ez férfiatlanság. Sőt: egyenesen gyöngeség, förtelmes gyávaság. De ki tehet róla? Be kell vallanom, hogy ereimben a nyulak vére lüktet.

A jogász megrázta fejét.

- A gyávaság a sors véletlen adománya, Bulcsu, csakugy, mint minden lelki tényező. Ugyan­olyan joggal, hogy gyávává tette, a sors önt bátornak is alkothatta volna.

A zenész nem mondott ellent.

- Ebben önnek igaza van, - felelte némileg megvigasztalódva, - bátorság, gyávaság, erény, bűn, tehetség, mindez csak véletlen a földön. Semmi se függ tőlünk, sem az élet, sem a halál. Isten kezében vagyunk mindannyian. Ebbe én is belenyugodnám, de egy benső hang ennek dacára egyre azt harsogja bennem, hogy minden ahogy van, nincs jól, hogy földi pálya­futásom haszontalan, szégyenletes, hogy egész életemben rossz fagottista maradok, hogy szerelmem is dőre, ostoba, s hogy végre: menedék csak a sirban van.

A Néro szerzője sóhajtva kelt föl és miután közben öreg este lett, meggyujtotta a lámpát. Amint az első fénysugár fölcsillant, Pető arra a meglepő tapasztalatra jutott, hogy a fagottista asztalán pénz, - valódi, hamisitatlan, csillogó pénz, - fekszik, egy-két aranydarab és néhány ezüstforint, amelyek bizalmasan simulnak egy zöldhasu bankjegyhez.

- Mi ez? - kérdezte meglepetve a jogász, aki elszokott az ilyen látványosságtól.

- Ez pénz, - felelte Bulcsu megvető mosollyal. - Pénz, amely e földet uralja. Pénz, amely mutatja, mily nagyok azok, akiknek sok van belőle s mily nyomorultak vagyunk mi, akiknek semmi sincs e fajtából. Ez a pénz teszi azt, hogy nekem reggeltől-estig fagottoznom kell s ugyanez a pénz magyarázza meg, amiért Tilda sohase lehet az enyém. És ez a nyitja, hogy most, ha volna bennem egy csöpp bátorság, golyót kergetnék a fejembe.

- Különös magyarázat! - vélte a jogász, akit a pénz éppen ellenkező következtetésekre hangolt.

- Pedig ugy van, - folytatta a zenész nekihevülve. - Hallgasson rám. Bennem a szerelem és a kötelesség borzalmas tusát végez. Borzalmas tusát, mondom, s a vég kell, hogy szomoru legyen. Oly sima s mégis oly kétségbeejtő a helyzet! Ime, lássa ön is. Egyrészről itt van Tilda, akit ugy szeretek, mint ahogy még ember a földön nem szeretett, másrészről pedig itt áll Jozefin őnagysága, aki azért fizet, hogy az öreg Bauernebelt bosszantsam. A Montecchik és Capulet-k egymáshoz való viszonya Castor és Pollux barátsága ahhoz képest, ahogy az én személyem az öreg Bauernebellel szembe került. Hogy remélhetném, hogy csak valaha is egy jó szót kapjak imádottamtól? Hogyan gondolhatnám, hogy Tilda valaha az enyém lehetne, mikor tűz és viz, ég és föld, hegy és völgy közelebb állanak egymáshoz, mint én és tisztelt háziuram? Avagy hiszi ön, hogy ez lehetséges!? Van ebből a csávából más menekülés, mint a pisztoly!?

Pető vállat vont.

- A sors már nagyobb különbségeket is kiegyenlitett, - mondotta könnyedén, miután jó tanácsokat osztogatni tényleg nem nehéz.

- De ezt nem fogja kiegyenliteni, - rázta meg fejét Bulcsu. - Nem, nem, már csak azért sem, mert mindentől eltekintve, a világ legszerencsétlenebb embere én vagyok. Én vagyok a forditott Midás. Amihez nyulok, amire ránézek, az már az ördögé, az már elveszett; ha ma a kezembe adnák Rotschild vagyonát, egy éjjelen át szecskává változna.

- Az ön fantáziája tul szines, Bulcsu mester.

A muzsikus sötéten bámult maga elé.

- Higyje el, hogy nem, - mondotta. - Vagy érhet-e valakit nagyobb szerencsétlenség, mint engem a Bauernebel-kisasszonnyal? Nem! A világon millió és millió fiatal hölgy van, millióba és millióba lehetnék szerelmes, de nem, nekem éppen az az egy kell, akit soha el nem érhetek, akiről még csak álmodni is a legmegbocsájthatatlanabb dőreség.

Pető mosolygott.

- No, no, - válaszolt nyugodtan (mert hisz végre is nem ő volt szerelmes Tildába, tehát nyugodt lehetett), - a helyzet nem oly reménytelen. Ön fiatal is, tehetsége is van. Megir egy operát, a Carot...

- Nerot! - tiltakozott a zenész.

- Pardon, Nerot, - igazitotta helyre szavait Pető, aki csak arra emlékezett, hogy a várandó operának valami kutya-neve van. - Tehát megirja a Nerot, hirnevet, pénzt szerez s akkor az öreg Bauernebel boldog lesz, ha önt házában egyáltalán vendégül láthatja. Ez a dolog tehát nem olyan nehéz. De most engedjen meg egy közbevető kérdést, hogy kerül ide ez a sok pénz?

Bulcsu mester szomoruan függesztette le fejét.

- Ez a pénz a Judás-pénze, - mondotta némi szünet után.

- Talán az Izsáké? - kérdezte a jogász a szomszéd házban lakó és zálogkölcsönökkel foglalkozó derék Blau Izsákra célozva.

- Nem, nem, - felelte Bulcsu bánatosan. - Judás-pénz alatt azt értem, hogy szégyen-pénz, pénz, amelyért talán a tulvilági üdvösségemet adtam oda, pénz, amelyért az Orkusban valószinüleg fej nélkül fogok megjelenni.

- Fej nélkül? - riadt föl Pető.

- Igen, - bólintott a fagottista, - ez már egyszer igy van. Sőt biztos, hogy igy van. Engedje meg, hogy könnyitsek a lelkemen és megvalljam az egész dolgot. - Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: - Az eset az, hogy agyon akartam magamat lőni. Hisz ezt ön is tudja. Azt azonban nem sejti, hogy előbb ki óhajtottam egyenliteni a földön levő becsületbeli kötelezettségeimet. Igy a mosóné- és a suszter-számlámat, két fájó tételt, amelyeknek rendezetlensége már eddig is sok gondot okozott nekem, főleg pedig a hitelezőimnek. Továbbá revolvert is kellett vásárolnom, töltényeket természetesen szintén. E nélkül nincs főbelövés. Mindehhez azonban pénz kellett, sok pénz s nekem semmi kilátásom sem volt rá, hogy ez anyagi eszközökre szert tehetek. És ezért fogok az Orkusban fej nélkül megjelenni!

- De hát pénze is van s a feje is megvan, - szólt Pető, megpengetve az egyik csillogó aranyat. A jogász tudniillik azt hitte, hogy álmodik s azért óvatosságból megcsörgette a pénzt. Nem álmodott, az arany vigan csilingelt az asztalon.

- A pénz tényleg megvan, - felelte a zenész. - Csak azt ne kérdezze, hogyan? Ne kérdezze, honnan? Nie sollst Du mich befragen, véli Wágner.

Pető tiltakozott a kitérő válasz ellen.

- Ez nem ugy van. Én teljesen méltánylom ugyan az ön érveit s belátom, hogy ez magánügy, de elvégre is, mi jóbarátok vagyunk, én legalább ugy hiszem. Én is gyakran kerülök hasonló pénztelen helyzetekbe. Ön csak nem fogja előttem, a jóbarát előtt, eltitkolni a módját, hogy juthat az ember adott esetekben anyagi eszközökhöz?

Bulcsu le volt fegyverezve. Tényleg, Pető jó cimborája volt, aki rövid barátságuk dacára, melegen érdeklődött iránta s megérdemelte, hogy bizalommal legyen vele szemben.

A fagottista tehát ujra nagyot sóhajtott (numeró nyolc), azután igy szólt:

- Ám hallja titkomat, tudjon meg mindent és azután vessen meg.

Neró szerzője most szünetet tartott, majd lesütött szemmel igy folytatta:

- A dolog előzménye röviden a következő. Nekem harmincnégy fogam van!

A jogász tétován nézett barátjára.

- Harmincnégy foga? Nem értem a dolgot.

Bulcsu szomoruan mosolygott.

- Mindjárt meg fogja érteni, - mondotta keserüen. - Egy pillanat alatt megérti. Nekem, mint emlitém, harmincnégy fogam van s ez a szakértők nézete szerint furcsa egy ritkaság, oly nagy ritkaság, hogy a párját talán sehol sem lelik meg. Érti most már?

- Nem, - felelte Pető s azt hiszem, az olvasó is ugyanezt mondaná.

- Akkor hát tovább fejtegetem e szomoru tárgyat, - sóhajtotta (numeró 9) Bulcsu. - Egy nap a fogam fájt, rettenetesen, kétségbeejtően. Csak nekem tud ilyen bolondul fájni a fogam. Mit tesz az ember ilyenkor? Nemde, elmegy a fogorvoshoz. Én is igy cselekedtem és felkerestem egy orvoskodó jóbarátomat s elpanaszoltam neki bajomat. Barátom azonnal munkához látott, kipeckezte a szájamat, megkopogtatta a fogsoromat, elővette a fogót, de azután egyszerre igy kiáltott fel: „Tudod-e, mi van a szájadban, Bulcsu?” „Fogak és nyelv” feleltem fájdalmasan. „De hány fog? - kérdezte barátom. - Hány fog?” „Lesz vagy harminc, harminckettő”, feleltem őszintén s nem értettem, miért érdeklődik cimborám a fogaim mennyisége iránt, amikor orditok a fájdalomtól. „Harminckettő? - kacagott erre barátom. - Óriási tévedés! Óriási! Neked pont harmincnégy fogad van.” „Huzz ki egyet, - jegyeztem meg rezignáltan - s akkor mindjárt kevesebb lesz eggyel!” Erre az én barátom elhatározottan azt mondotta: „Soha, öregem, soha! Ha valakinek harmincnégy foga van, az épp olyan ritkaság, mint a kétfejü borju vagy a hatlábu kutya. Ez orvostani kuriózum s ezt okvetlen be kell mutatnod a klinikán.” Én tiltakoztam, de pajtásom, ellenkezésem dacára, megfogott, betuszkolt egy konfortáblisba és menten elvitt az orvosi körbe. Ott a doktorok már a puszta hirre felugráltak a tarokk mellől és egy álló óráig egyebet sem tettek, mint a fogsoromat tapogatták, ahogy a lovaknál szokás. Mind el voltak ragadtatva, mind a szájamba nyultak, végül pedig az egyik hálából áthozatta a műszereit, sebtiben megplombálta a fogamat és boldognak vallotta magát, hogy ezen a csodálatos állkapcson működhetett. Nos, érti-e most már? - fejezte be előadását Bulcsu.

Pető még mindig a fejét rázta.

- Egy kukkot sem értek, - szólt makacsul.

- Akkor tehát még tovább kell folytatnom, - törölte le homlokáról a verejtéket a fagottművész. - Hallja tehát, mi történt. Egy héttel az esemény után levelet kaptam az orvosi fakultás embertani intézetétől, hogy sziveskedjem ott megjelenni. Elmentem s akkor értésemre adták, hogy amennyiben szives volnék időszakonkint fogaimat a tanulóifjuságnak bemutatni, minden egyes alkalommal öt forintot fizetnek.

- Most már értem! - kiáltott fel Pető diadalmasan. - Onnét van tehát a pénz!

Most Bulcsu mesteren volt a fejrázás sora.

- Még mindig nem érti, kedves barátom, - jelentette ki csüggedten és még jobban lehor­gasztotta fejét. - Még mindig nem érti. Oh, a pénz nem ebből a forrásból fakadt!

- Hát honnét? - kérdezte türelmetlenül a jogász, aki ugy vélte, hogy a zenész története szövevényesebb a Rocambole-énál.

Bulcsu egy kis szünetet tartott, aztán bünbánóan bökte ki a tényt.

- A pénz Lux urtól származik.

- Lux urtól?

- Igen, tőle. Ismeri ön Lux urat?

- Nem.

A fagottista tovább haladt a Kálvárián.

- Lux ur ügynök, - világositotta fel a barátját, - részben kereskedő, részben uzsorás, aki nadrágokat, házakat, daxlikat, gyárakat, ócska kályhacsöveket, földbirtokot vesz és elad. Lux ur mindent megvásárol: a gyertyakoppantóktól kezdve a mennydörgős ménküig, hasonló­képpen mindent megkaphat nála, ha bajuszpedrőre, ha éjszaksarki hajóra van szüksége. De most már csak érti?

- Szakállamra, nem! - ütött az asztalra a diák.

A Neró szerzője megadással haladt tovább tüskékkel megjelölt pályáján.

- Akkor hát nem köntörfalazom tovább. Rövid leszek. Egy nap megjelent lakásomon Lux ur. Elmondotta, hogy tudomása van harmincnégy fogam létezéséről s hogy ő abban a szerencsés helyzetben van, miszerint a Barnum-muzeum nevében kétszáz pengő forintot ajánlhat fel a koponyámért.

- A koponyájáért?! - hökkent meg a jogász.

- Igen. A koponyámért. Természetesen a halálom után. Nekem csak alá kell irnom egy nyilatkozatot, amelyben megengedem, hogy holtam után fejemet a Barnum-muzeum vegye át, azzal a kétszáz forint máris az enyém. A halottnak, vélte Lux ur, ez ugyis mindegy, ha van feje, ha nincs, de élőnek kettőszáz (mindig igy mondja: kettőszáz!) forint nagy pénz!

- És ön elfogadta a kettőszáz forintot! - kérdezte Pető kiváncsian.

A zenész szomoruan pislogott.

- Sokig haboztam. A terv borzalmas volt. Egyrészt az ember szereti, ha legalább a halála után békessége van, másrészt kérdés, hogy a másvilágon mit fognak szólni hozzá, ha fej nélkül jelenek meg, harmadsorban pedig a Barnum-muzeum nem más, mint egy anatómiai kabinet (külön osztállyal felnőttek számára), ahol a sziámi ikrekkel, az összes rablógyilkosok viaszk­szobraival és számtalan állati szörnnyel: lólábu majmokkal, kutyafejü kigyókkal, spirituszba tett csodákkal müködnék együtt. Soká tusakodtam, mondom, amig végre a nyomor, továbbá a halál utáni vágy győzött fölöttem. Ma délután elmentem Lux urhoz és felvettem a pénzt. És most vessen meg, kedves Pető ur, - fejezte be elbeszélését a zenész elborult arccal.

A jogász azonban nem vetette meg barátját, sőt melegen kezet szoritott vele. Ó, neki érzéke volt a pénzügyi tranzakciók iránt, miután maga legjobban tudta, mily sulyos és gyakran bonyodalmas feltételekhez vannak azok kötve.

- Önnek semmi szüksége arra, - mondotta tehát Pető megnyugtatólag, - hogy magának szemrehányást tegyen. Először, mert az élet a halál elé való; másodszor, mert ezzel örökké emlékezetessé teszi magát, hiszen évszázadok mulva is beszélni fognak egy Bulcsu nevü zenész­ről, akinek harmincnégy foga volt; harmadszor, mert ezzel a tudománynak tett szolgá­latot.

- A tudománynak? - mosolygott keserüen a muzsikus.

- Igenis, mert a nagy tömegek embertani felvilágositása éppoly fontos, mint a klinikák orvosnevelési törekvése, - rekesztette be kissé gyönge érvei sorozatát az ifju.

Bulcsu azonban nem vette észre az argumentumok vérszegénységét. Sápadt arca felcsillant, kő esett le a szivéről. Tehát a világ, amelyet e percben a jogász képviselt, nem itéli el, sőt megérti tettét!

- Ez az ön őszinte véleménye? - kérdezte fellélegezve és kezét a diák felé nyujtva.

- A legőszintébb! - felelte Pető komolyan.

- Akkor engedje meg, hogy önt megöleljem és jóltevőmnek nevezzem.

- Ahogy tetszik, - jelentette ki a jogász és szó nélkül kiállta Bulcsu baráti kitörését.

- Oh, milyen boldog vagyok, - ömlengett tovább a fagottművész. - Milyen másnak látom a világot, hogy az nem vet meg cselekedetemért, milyen megkönnyebbülést szerzett ön nekem! Még egy órával azelőtt azt hittem, hogy én vagyok a föld legnyomorultabb embere s most látom, hogy igazságtalan voltam önmagammal szemben s én is érdemes vagyok a napsugárra, az Isten éltető levegőjére!

- Hagyjuk a frázisokat, öregem, - mondotta Pető kalapja után nyulva, - ez mind felesleges dolog. Az ember sose törődjék a nagyvilággal, hanem nézze ugy a tényeket, amint azok vannak. Magunknak élünk, nem a karzatnak. Az érzelmi, a tulzott becsületbeli, a pszicho­lógiai sallangokat az emberek rakták rá a tárgyakra és élő lényekre, sőt az elvont fogalmakra is, ugyanazok az emberek, akik alapjában a legönzőbbek, a leghidegebbek és a legkönyör­telenebbek. Hagyjuk ezt; okosabbat mondok. Szedjük össze a cók-mókunkat és nézzük meg Christofe urat, a kiváló kigyóembert!

- A kigyóembert! - kiáltott fel Bulcsu mester. - Erre tényleg magam is kiváncsi vagyok! Hetek óta izgatnak a hirdetményei! Fel a kigyóemberhez!

Magára kapta karbonáriköpönyegét és feltette bársonykalapját.

- Mehetünk, - szólt és egy határozott mozdulattal zsebre tette Lux ur aranyait.

A harmincnégy fog, a koponya, Lux ur egy pillanat alatt a feledés homályában vesztek el.

IX.

A „Kék Macska”, az akkori idők legszennyesebb mulatóhelye, a most is még ismert piszkos, füstös helyiség, pár lépésre volt tőlük. Rövid időn belül már ott is ültek a kormos teremben, ahol egy pepitanadrágos, zöldfrakkos népénekes dalolt kuplékat a vizvezetékről. Türelemmel hallgatták végig s figyelemmel adóztak egy hasitott szoknyáju kövér hölgynek is, aki viszont a snájdig hadnagyokról énekelt. A többi műsorszám - hasbeszélők, lengyelzsidók, kutya­idomitók - hasonlóan alacsony szinvonalu volt, a kigyóember azonban tényleg nagy művész­nek látszott. A derék férfi nagy ötleteséggel csavargatta össze tagjait, sőt egyizben olyan csimbókot kötött a testéből, hogy maga is belegabalyodott s a csomót előhivott impresszáriója csak nagy nehézséggel tudta megoldani. Ami utána következett, ismét selejtesebb volt s éjfél felé az ifjak kissé csalódva indultak haza.

- Igyunk még egy kávét, - inditványozta Bulcsu utközben s miután barátja csatlakozott a tervhez, a két korhely már bent is ült a „Két Huszár”-ban. A fojtó szagu kávéházban már csak egy-két elkésett vendég ült, deresfejü korhelyek, akik az éj befejezéséül krampampulit ittak.

- Az este mondottál valamit, - szólt Bulcsu, mert a „Kék Macská”-ban az ifjak természetesen megitták a baráti poharat, - az este mondottál valamit, ami nem megy ki a fejemből. Emlékszel rá?

- Nem emlékszem, - felelte Pető, aki sohasem tulajdonitott szavainak maradandó értéket.

- Akkor hát ismételni fogom nyilatkozatodat. Mikor elpanaszoltam neked reménytelen szerelmemet s vázoltam azt a nagy távolságot, amely köztem és háziurunk közt lebeg, igy szóltál: „A sors már nagyobb különbségeket is kiegyenlitett.” Mondtad ezt?

- Tényleg, ezt mondtam.

- Nos és hiszed is, hogy ez lehetséges? - tudakolta tovább a fagottista. - Vagy csak vigasztalni akartál?

- Semmi lehetetlent sem látok benne, - vonta meg vállát Pető.

A zenész komoran nézett barátja szemébe.

- Gondolod, hogy szerelmem valaha célt érjen? De őszintén nyilatkozzál!

- Gondolom, hogy célt érhet. Feltéve, ha Tilda szivében hasonló vonzalom lakik.

A Neró szerzője sóhajtott.

- De hát lakhatik-e benne rokonvonzalom az adott viszonyok közt? - kérdezte kétségbeesve.

A jogász megint könnyebben fogta fel az ügyet.

- Azt sosem lehet tudni, - mondta határozottan. - Gondolj csak Rómeóra és Juliára és számos rokonesetre. Minden lehetséges. Csupán egyet szeretnék tudni, beszéltél-e legalább valaha Tildával?

Bulcsu bólintott fejével.

- Igen. Egyszer. A lépcsőházban találkoztunk s én udvariasan, ahogy az az egy házban lakókhoz illik, köszöntem neki. Erre ő azt válaszolta: „Ön az a zenész, aki szomszédunkban lakik?” - „Igen”, feleltem szerényen. - „Ön még sokra fogja vinni”, mondotta ő rettentő hideg­séggel és azzal tovább ment. Nem kétségbeejtő ez?

- Legkevésbbé sem, - vélte Pető. - Sőt a legtöbb szerelem igy kezdődik, mert az ellentétek vonzzák egymást.

A jogász szivarra gyujtott, aztán egy ideig hallgatott, ugy tetszett, az eszébe jutott valami. Tényleg, az ellentétekről beszélve egy terv magja röppent agyába, egy röpke terv, amely azonban gyorsan fejlődni kezdett. Még nem jegecesedett ki, még nem volt felszerelve, de a jogász ugy vélte, hogy ezen az alapon lehetne valamit csinálni.

Bulcsu tiszteletteljesen bevárta, mig elgondolkodó barátja ujból felveszi a beszéd fonalát. Pár perc mulva Pető aztán megszólalt.

- Bulcsu! - mondotta ünnepélyesen. - A fejemben kavarog valami. Lehet, hogy a bor szelleme, de lehet, hogy egy ötlet, egy kisérlet, amely lehet rossz, lehet jó, de ártani semmiesetre se fog. Próbáljunk vele szerencsét. Ha nem válik be: nem történt semmi, ha sikerül, akkor talán boldog ember leszel. Tudnál bizni bennem?

- Én vakon hiszek benned, - lelkesedett a Neró szerzője, aki rövid barátságuk alatt megtanulta, hogy kettőjük közt Pető feltétlenül az erősebbik, ügyesebbik és okosabbik.

- Akkor hát bizd magad rám, - inditványozta a jogász. - Vágjunk neki a dolognak. Csak egyet igérj meg, azt, hogy leteszel arról az ostobaságról, amit az este terveztél.

- A legnagyobb örömmel! - jelentette ki a fagottista, akinek az a lemondás nem került nagy küzdelmébe. - Igérem, hogy kivánságod teljesülni fog. És most: Szabad tudnom tervedet?

Pető megrázta fejét.

- Egyelőre nem. Hátha az első lépésnél kudarcot vallok s akkor kikacagnál. Engedj csak egyedül kisérleteznem. Amint azonban a remény legcsekélyebb fénysugarát megpillantom, rögtön értesitlek s akkor kéz a kézben folytatjuk a munkát.

- Ahogy parancsolod. Én vakon bizom benned.

- Nagyon szép, - könyvelte el a bizalmat a diák. - Hanem akkor lássunk munkához, mindenekelőtt pedig feküdjünk le, mert reggeledik. Egy véleményen vagyunk?

- Feltétlenül.

Lassan hazaindultak.

Az égbolton már rózsaszinü felhők lógtak.

A sárga házban vigan szóltak a harangok, a barnában viszont a lakatosok kalapáltak kétségbe­esetten.

X.

Néhány nap mulva Pető látogatást tett Bauernebeléknél. Éppen jókor jött: a háziur kemény csatát vivott a fiskálisával, az öreg Fabricziussal. Az ügyvéd, bár szokva volt kliense hevesebb kitöréseihez, ezuttal maga is kissé meg volt lepve az indulatok káprázatos meg­nyilatkozásától és folyton ezt ismételgette:

- De Bauernebel ur, mérsékelje magát! De Bauernebel ur, tisztesség ne essék mondván, kérem, ne izgassa fel magát!

Majd némi gondolkodás után még azt is hozzátette:

- Ha önt most megüti a guta, az egész világ azt fogja hinni, hogy én öltem meg.

E többször elrecitált mondat második részénél lépett be Pető. A harc nem lepte meg - rövid idő alatt a sárga házban már különb dolgokat látott - s azért nagy nyugalommal hajolt meg a háziur előtt, majd bemutatkozott Fabricziusnak. A fiskális, egy vatermörderes, kecske­szakállas nyárspolgár, a régi Pest tipikus alakja volt. Hosszu gérokkja flaskózöld, a nadrágja trombitaalaku, mig a cipőit egy-egy rézcsatt tette feltünővé. A kezében fekete sétabot volt, amelynek fogantyuja delfint ábrázolt. Fabriczius nem szégyelte az idegen előtt a pörpatvart, sőt abba a vendéget is mielőbb belevonni iparkodott.

- Kérem szeretettel, - mondotta vékony, édeskés hangon, - Bauernebel ur igen fel van indulva, amiért egy pört, amelyhez eleve nem lehetett bizni, elvesztettünk és Bauernebel ur ezért velem szemben igazságtalan. Kérem szeretettel, hallgasson meg ön is. Az eset tudniillik a következő.

- Kérem szeretettel, - utánozta a fiskális magas hangját az arany polgár, - az esetet majd én mondom el!

- Ahogy parancsolja, - hajlott meg Fabriczius udvariasan. - De figyelmeztetem, hogy jogi megvilágitás nélkül Pető ur nem fogja a tényállást kellőképpen megérteni.

Bauernebel dühösen csapta le a házisapkáját.

- Az ön jogi megvilágitása már jó néhány ezresembe kerül! - csattant ki. - Bár soha pörvesztőt ne hozott volna utamba a sors! Bár ne tudnám, mi a jogi megvilágitás!

- De Bauernebel ur, - vetette ellen Fabriczius édeskésen. - Ne izgassa fel magát! Még meg találja ütni a guta - szeretettel legyen mondva - és az egész világ azt fogja állitani, hogy én öltem önt meg.

- És abban a világnak igaza is lesz! - kiáltotta Bauernebel, ujra feltéve a taplósapkát. - Ön visz a sirba, kedves Justinianus úr!

Fabriczius nyugodtan simogatta kecskeszakállát és igy szólt:

- Az eset, igen tisztelt Pető ur, a következő...

- Hagyjon engem beszélni! - harsogta közbe a háziur. - Hagyjuk egy kissé békén azt a jogi megvilágitást!

Pető, aki eddig csendesen malmozott az ujjaival, most szükségesnek tartotta, hogy ő is megnyilatkozzék.

- De uraim, - szólt tehát egy csodás pillanatban, amikor mind a két fél egy percre elhallgatott, - igy sohasem értjük meg egymást. Lassan a testtel. Amennyiben tényleg kiváncsiak a nézetemre, közöljék velem békés uton a harc magját képező tárgyat.

Fabriczius meghajtotta magát és karikaalaku kézmozdulattal jelezte, hogy a beszéd fonalát átadja kliensének.

- Csakhogy végre szóhoz juthatok, - fujt Bauernebel, aki pedig már egy órája egyebet se csinált, csak beszélt.

- Halljuk tehát az esetet, - szólt a jogász, akit igen mulattatott az öreg urak pörpatvara.

A háziur szekrényéhez ment s kocsiderékra való aktát, kétrét összehajlitott pöriratot vett ki belőle.

- Tetszik látni ezt a sok bélyegespapirost? - kérdezte gunyos mosollyal Petőtől.

- Látom, - felelt az ifju.

Bauernebel gyilkos oldalpillantást vetett a fiskálisra, majd igy folytatta:

- Ez a sok haszontalan irka-firka a galamb-pör. A legszomorubban csinált magyar pör. Az örök pör, a tengeri kigyó, amely évtizedek óta kisértett és kisért. Hol ennél, hol amannál a fórumnál bukkanik fel és ugy tetszik, soha el nem fog tünni a föld szinéről. Azaz, mit beszélek? Nem tünt el? De bizony eltünt, ma tünt el, amikor Fabriczius urnak végre, hosszu tusa után, mint annyi mást, ezt a pört is sikerült elveszitenie.

Az ügyvéd felemelte a kezét.

- Igen, mert a pör ab ovo Ledae nem volt jogos, - vetette közbe.

- Mert a fiskális nem volt elég erélyes, - mordult vissza Bauernebel. - Lehetetlenségnek tartom, hogy az ember ott, ahol igaza van, a rövidebbet huzza. Ez csak Fabriczius ur közbenjárása mellett sikerül. És Fabriczius urnak ezuttal is sikerült a lehetetlen.

Nagyot fujt és elhallgatott, vasvillatekintete azonban annál szilajabban járta át meg át az ügyvéd flaskózöld gérokkját.

- De hát mi tulajdonképp a galamb-pör? - bátorkodott Pető megkérdezni. - Mindenekelőtt ezt lenne szükséges megállapitani.

- A galamb-pör, mint már a neve is mutatja, - vette fel a szót orvul a fiskális, de kisérlete kudarcot vallott, mert az arany polgár harsányan kiáltott közbe:

- Az esetet majd én mondom el, tisztelt uraim! Majd csak én! Fabriczius ur eleget szónokolhatott a törvényszék előtt, egyszer hadd beszéljek én is...

- Csak ne izgassa fel magát, - jegyezte meg a fiskális szerényen. - Még meg találja ütni a guta és akkor...

- A galamb-pör - csapott le reá Bauernebel, aki közben mély lélekzetet vett - a következő. Van nekem egy házam a Ranolder-utcában, egy kétemeletes, rendes ház, melyet a nagy­nénémtől, özvegy Rozmanek Ottiliától örököltem, anno 56, als das Holz so rar, und als der kalte Winter war. Ez az épület átjáróház, egyéb általános megjegyzésem nincs rá. Átvettem tehát örökségemet s jó ideig nem is volt vele semmi baj, amint az rendes házakhoz illik. De nem fenékig tejfel. Egy téli reggelen a házmesterem, Stámpfl Ágoston, beállit s azt jelenti, hogy: „Uram, tenni kellene ám valamit a galambok ellen.” „Miféle galambok ellen?” - kérdeztem én. „A ház udvarán tanyázó galambok ellen”, - szólt a házmester, aki igen pontos, rendszerető ember volt. „Hát mit csinálnak a galambok?” „A galambok, uram, sok piszkot csinálnak, - jelenti ki Stámpfl, - s arra ingerlik a házban lakó összes ebeket, hogy folyton utánuk szaladjanak és kergessék, ugassák őket, minek következtében a házban akkora a lárma, mint egy hajtóvadászaton.” Hohó! gondolom erre én. Hogy szabad a galamboknak ezt tenni? Melyik házirend türi ezt meg? Miféle városban élünk? „Önnek igaza van, Stámpfl, ez nem járja” - mondom tehát - „távolittassa el a partájjal a galambokat.” Erre a házmester azt válaszolja: „Szivesen eltávolittatnám őket, uram, de nem tudom, kiéi a galambok, kit kell felszólitanom, hogy őket elvigye?” „Hát a tulajdonosukat.” „Nincs azoknak tulajdonosuk”, - feleli a házmester. „Hogy lehet az?” - kérdezem. „Ugy, uram, - válaszolja Stámpfl, - hogy a galambok egykor a házban lakó Maurer nevü csizmadiáé voltak. De Maurer már régebb idő óta kihurcolkodott.” „Hová?” volt az én kérdésem. „Azt nem tudom.” „Hát tudja meg.” No, jól van, Stámpfl, mint mondom, pontos ember volt, azért tüvé tette a várost, lótott-futott s kideritette, hogy Maurer csizmadia ezidőszerint kint lakik a váci temetőnél. Beszélt is vele, azonban Maurer semmi hajlandóságot nem mutat, hogy a közben felszaporodott galambokat eltávolitsa. Egyrészt, ugymond, a galambok nem hagyják magukat megfogni, másrészt meg, ugyis csak visszarepülnének arra a helyre, amelyet megszoktak. Egyébként pedig neki, már mint a csizmadiának, más dolga van, mint galambokat átköltöztetni.

Az arany polgárnak egy pillanatra kifogyott a szusza.

A fiskális megragadta az alkalmat.

- Én már akkor azt tanácsoltam Bauernebel urnak, miszerint hagyja abba az egész dolgot, nem fog a célhoz vezetni, - jegyezte meg tőle telhető gyorsasággal.

A háziur mérgesen tekintett ügyvédjére.

- Ezt csak rossz pervesztő tanácsolhatja, - torkolta le a közbeszólót, - mert evidens, hogy jogos uton voltam. Avagy türni vagyok kénytelen, hogy a házamban egy csomó idegen galamb garázdálkodjon s folytonos lármára, pörpatvarra ingerelje a lakókat? És türnöm kell, hogy a madarak elronditsák a drágán festett falakat? E fölött csak nem lehet disputálni! A jog az jog, az igazság az igazság s minden jóravaló embernek ahhoz kell magát tartania, ha mindjárt csak egy lyukas dióról van szó. Ha tehát jogomban és igazságomban vagyok, akkor megkövetelem annak respektálását, ahogy én is tiszteletben tartom a más jogát és igazságát. Ez principiumom és ebből nem engedek egy jottát, ha millióról, ha susztertallérról van szó. De hadd maradjak a tárgynál. Bizva igazságomban, felszólitottam Fabriczius urat, hogy inditson pört a renitens csizmadia ellen. Követelem, hogy Maurer vigye el a galambokat záros határidőn belül. Velem ilyen dolgokban nem lehet packázni. A pört meginditottuk, közbe azon­ban történt valami. Valami váratlan dolog. Maurer egy nap sonica meghalt. Ilyen ravaszok az alperesek mind. De hát azért a világ még nem dől össze. Elhivatom az ügyvéd urat. „Mit teszünk most?” - kérdeztem tőle. Nos, fiskális ur, mit felelt ön erre? - fordult Bauernebel az ügyvédhez, aki egyre csak a kecskeszakálát simogatta.

- Azt feleltem, - válaszolta a megszólitott, - hogy ha kimondottuk az á-t, mondjuk ki a b-ét is. Ha konzekvensek akarunk maradni, akkor pöröljük az örökösöket. Ez a dolog rendje.

- Ugy van, - bólintott a háziur. - Tehát pörölni kezdtük az örökösöket, pöröltük, pöröltük, sokáig pöröltük, mig végre kiderült, hogy örökösök nincsenek. Maurernek nem volt se felesége, se gyermeke, se apja, se anyja. Ilyenek az alperesek! „Hát most mit csinálunk?” - kérdeztem ujra az ügyvéd urat. - „Pöröljük a hagyatékot” - volt a bölcs válasz. Jó. Folyt a tinta, fogyott a bélyeg, tanácskoztak, tanácskoztak a birák, mig végre egy szép nap kiderült, hogy hagyaték sincs, a csizmadia után mindössze egy dikics, egy kalapács, meg egy csirizestál maradt, azt pedig valaki ellopta. Nincs kin követelni a jussunkat! Fékomadta, most már én is kezdtem dühös lenni. Járja ez, igy kicsufolni az igazságot? Szabad komédiát űzni a magántulajdonnal? Ugyebár nem. Tehát gyerünk tovább! Bűnfenyitő feljelentést adtunk be ismeretlen tettesek ellen, hogy a hagyatékot elsikkasztották. Ugy bizony. A rendőrség meg is inditotta a nyomozást, ki is hallgatott egy csomó tanut, fogyasztotta a papirt, de eredményre nem lyukadt. A tolvaj sosem került meg.

- És itt aztán bevégződött a pör? - kérdezte Pető kissé kimerülve a hosszu fejtegetéstől.

Bauernebel a fejét rázta.

- Oh, nem, - mondta, folyvást az ügyvédre szegezve tekintetét, - a dolog csak itt kezd bonyolódni. Fabriczius ur ugyanis kideritette, hogy a galambok tulajdonképp szintén némi értéket képviselnek. Azokat az örökösök értékesithetik s mi viszont az örökösökön hajthatjuk be a kárt. Nekem más nézetem volt. Szó nélkül el akartam adni a Széna-téren a gyalázatos madarakat, azonban Fabriczius ur közbelépett s igy szólt: „Ezt nem szabad megtenni. Ez hagyatéksikkasztás volna. A galambok Maureréi voltak, nekünk nem szabad hozzájuk nyul­ni.”

- Ez volt a helyes jogi felfogás, - bólintott az ügyvéd.

- Igen, igen, - bólintott vissza gunyosan az arany polgár. - Természetesen. Minden a jogé, az egyéné semmisem. Optime. Tehát maradjunk csak a jogi uton. Megint vissza kellett menni oda, ahonnét kiindultunk. Ujra ki kellett fürkészni Maurer örököseit, hadd vegyék át a galambokat, hogy azután legyen kit pörbe fogni. De örökös most sem akadt. Kincsért sem akadt. A galambok eszerint gazdátlanok voltak, mindenkiéi, vagy senkiéi, mint ahogy a levegő vagy a napsugár. Azonban Fabriczius mester ebbe nem nyugodott bele. Egy szép napon kisütötte, hogy: „Hopp! Örökös hijján a vagyon a fiskusra száll.” Korszakalkotó felfedezés! Nosza, rajta, pörölni kezdtük tehát a fiskust. Ez volt aztán a pör! Elhuzódott évekig, most jobbra, most balra s végre is alaposan elvesztettük az egész histórát, mert a fiskusra csak jogok szállhatnak át, nem pedig kötelességek. A galambok pedig ezalatt szaporodtak, gyarapodtak és ma már hálisten vagy négyezer darabra rugnak, ugyhogy az ember a kapun se járhat be tőlük s egy lakó sem akar megmaradni a házban miattuk. Ráadásul pedig nekem még etetnem is kell őket, nehogy a pör tárgya elpusztuljon, mert akkor jogommal, igazságommal direkte a pokolba mehetek.

Pető nyugodtan hallgatta végig e rémes történetet.

- Valóban érdekel, hogy mi történt ezután? - jegyezte meg kiváncsian.

- Hogy mi történt? - kérdezte Bauernebel, mintha a válasznál mi sem volna természetesebb. - Hogy mi? Az történt, hogy nem engedtem a jussomat s mentünk tovább. A sarkamra álltam én is. Ez csak természetes. Lehetséges-e, kérdém, hogy civilizált városban az ember négyezer galambot megtürni legyen kénytelen a házában? Ugyebár, ez nem lehetséges? Ilyen módon akár négyezer farkas vagy négyezer elefánt sétálhatna az udvaromban. Már pedig a házak nem azért épülnek, hogy kóbor állatok tanyái legyenek: ez a kétszer-kettőnél is világosabb. Az ilyen invázió ellen meg kell, hogy oltalmazva legyünk s ez a védelem a hatóság feladata. Ezért fizetünk adót, ezért tiszteljük a törvényt.

- Tehát mi történt?

- Az történt, hogy a város ellen fordultam. A közigazgatáshoz apelláltam. Felszólitottam a hatóságot, hogy mint illetékes fórum, egyrészt távolittassa el hivatalosan a galambokat házamból, másrészt pedig téritse meg nekem a káromat. A város kötelessége polgárai nyugalmáról, valamint a határain belül álló házak biztonságáról gondoskodni.

- És volt beadványának eredménye? - tudakolta a diák, akit lassan izgatni kezdett a galamb-pör.

Bauernebel gunyosan kacagott.

- Hogy volt-e? Hahaha! Hogy volt-e? Kitünő, nagyszerű, pokoli!

- Szóval: nem volt, - emelt gátat a jelzők árjának a diák.

- De mennyire nem volt! - kacagott az arany polgár gunyosan. - Hiszen Fabriczius ur vitte a dolgot! Annyira nem volt, hogy mikor előterjesztésemet a tanácsban felolvasták, az egész konzilium sonica sentis elkezdett nevetni, uram, nevetni és ha nem lett volna más dolguk, még most is nevetnének. Szerencsére azonban egyéb tárgyalni valójuk akadt, ezért abbahagyták a kacagást, nekem pedig egy irást küldtek, amelyben kijelentik, hogy kérelmemnek nem adhat­nak helyet, igy és igy, amugy és amugy, miután ugyanily alapon más polgárok az egerek, svábbogarak, verebek, sőt a szunyogok hivatalos eltávolitását is követelhetnék.

- És ezzel a dolog befejeződött?

Bauernebel szomoruan bólintott.

- Igen, ez már a vég kezdete volt. Még egyszer feltápászkodtunk ugyan s bepöröltük a várost, bizonyitgattuk az igazunkat, nyaltuk az okmánybélyegeket, jártuk a fórumokat, de ez már csak haldoklás volt. A láng egyre jobban pislákolt, aztán sötétség lett. Ma végre Fabriczius ur közölte velem a hirt, hogy a galamb-pör menthetetlenül elveszett, a legfelsőbb fórum elutasitott és ezzel az összes aktákat eladhatom a sajtosnak.

Bauernebel a hosszu regénytől elfáradva dőlt vissza székébe és letette a zárókövet.

- A dolog eddig van. Vége, punktum. Visszavonhatatlanul vége van.

- Jogilag mindenesetre vége, - bólintott Fabriczius, akinek szakálla már fénylett a sok simogatástól. - Én legalább nem látok módot a pörujitásra.

Az arany polgárnak csak egy megvető mosolya volt az ügyvédje számára, aztán ujra Petőhöz fordult.

- És most kiváncsi vagyok, - szólt a diákhoz, - hogy ön, az elfogulatlan hallgató, mit szól az esethez?

A jogász véleménye már régebben kialakult, forma kedvéért azonban az ifju némi szünetet tartott s csak aztán felelt.

- Nézetem az, - mondotta nyugodtan, - hogy az egész pör egy szépen kifejlett őrültség.

Bauernebel nem haragudott. A gorombaságok mindig hatottak rája, a világ sora megtanitotta, hogy az udvariasság, figyelmesség: céltudatos hazugságok, őszinteség csupán a goromba­ságban lakik.

- Az eset lehet őrültség, - felelte tehát bölcs mérséklettel, - de maga az igazság elvitathatatlan benne.

- Az bizonyos, - felelte a jogász. - De épp ilyen igaza volna önnek akkor, ha tiltakoznék az ellen, miért nincs télen este hétkor is világosság, holott nyáron még nyolckor se kell lámpát gyujtani.

- A hasonlat sántit, - vetette ellent felcsillanó szemmel az arany polgár, mert azt remélte, hogy a diákban ujabb áldozatra lel, akivel disputálni lehet, - a nap fénye ugyanis földi erőnk felett áll, az az Isten jogkörébe tartozik. De a galambokat a földi igazságszolgáltatás is ráncba szedheti. És ráncba is szedte volna, ha nem Fabriczius ur dirigálja a pört.

- De hát mit tett volna ön a helyemben? - kérdezte a zöldkabátos pörvesztő mézédesen.

Bauernebel fagyosan nézett a fiskálisra.

- Hogy mit tettem volna? Magától értetődő. Nem kérdeztem volna se hatóságot, se birákat, se polgármestert, hanem fogtam volna magamat, az első percben kicsavartam volna a galambok nyakát és aztán eladtam volna őket a Rókusnak.

- Ez interverzió lett volna! - emelte fel kezét tiltakozólag Fabriczius.

- Jó, jó, - legyintett az arany polgár. - Ez pedig clades. Sőt annál rosszabb, mert - nevetséges. És az egész dologban ez a legfájdalmasabb, beismerem. Én, Bauernebel Jeromos, az okos, hideg, gazdag ember e percben nevetségesebb vagyok az utolsó utszéli csavargónál. Rajtam, aki a mellényzsebemből ki tudom őket fizetni, rajtam mulatott a polgármester, a jegyző, a tanácsnok, az egész kupaktanács, sőt az egész város! Ennyire kellett vinnem Fabriczius ur jóvoltából! Ezért költöttem pénzt, fáradságot erre a végnélküli pörre, hogy befejezésül még a Kladderadatschba kerüljek!

A háziur arca kigyult. Most igazán haragudott, tiszta szivből, lelke mélyéből, őszintén, nem a rendes veszekedési szenvedélyből, hanem attól az örök lelki erőtől hajtva, amely mindnyá­junk­ban él, ha érezzük, hogy valaki csuffá akar tenni. Száraz homlokán kidőltek az erek, ádámcsutkája gyorsan járt fel és alá.

- De megbosszulom magamat! - kiáltotta rekedten. - Meg én, ha addig élek is!

Pető ugy vélte, hogy az eset kezd kedélytelen lenni. Jobb lesz talán odább állani. Felkelt és bucsuzáshoz fogott.

- Ön tehát nem ád nekem igazat? - kérdezte Bauernebel, aki, hogy ilyen szépen benne volt, szeretett volna veszekedni.

A jogász nem állt kötélnek.

- Önnek feltétlen igazsága van, - szólt udvariasan, - csak a világrenddel van baj. A világrend ugyanis a teremtés kezdetétől fogva mindig az erősebb mellett volt. Igy eszi meg a fogoly a hernyót, a róka a foglyot, a tigris a rókát, a vadász a tigrist, a kolera a vadászt s igy tovább, ha ugyan természetrajzi geográfia szerint a magyarázat helyes. Igy eszi meg ön is a kis partájt, a fizetni nem tudó szabót s igy győzi le önt végül a fiskus, meg a hatóság, a két bölcs tényező, amely a törvényt alkotva elsősorban önmagára gondolt. Ebbe már bele kell nyugodni, kedves Bauernebel ur, mert ez évezredek óta igy megy.

- De nem nyugszom bele! Én is vagyok valaki és meg tudom mutatni, hogy ki!

A jogász felhuzta a kesztyüjét, Fabriczius is a nyaka köré csavarta hosszu pamutkendőjét.

- Már pedig itt kevés a remény, Bauernebel ur, - jegyezte meg a jogász és az ajtó felé tartott. - Ajánlom magamat szives jóindulatába!

A háziurat elfogta a méreg.

- Nincs ugy! - mondotta pulykapirosan. - Az igazság az én pártomon áll s az igazságnak érvényre kell jutni! És ha le is szakad a Lánchid!

Pető már kint volt a folyosón. Fabriczius, aki végre körülcsavarta végnélküli kendőjét, az ifju után akart surranni, de öreg lábai már nem voltak elég gyorsak: a háziur elcsipte a küszöbön és megfogva flaskózöld gérokkja szárnyát, igy kiáltott a fiskálisra:

- Avagy nincs igazam!? Feleljen! Nem vagyok jogomban!?

Fabriczius ijedten állt meg.

- Igaza van, persze, hogy igaza van, - bólintotta csendesen. - Erről beszélni se lehet. De egyre kérem, kérve-kérem. Mérsékelje kissé fölindulását.

Majd felhasználva azt a szünetet, mialatt a háziur kifujta magát, édes hangján hozzátette:

- Még meg találja ütni a guta s akkor - tisztesség ne essék mondván, - az egész világ azt fogja mondani, hogy én öltem meg Bauernebel urat.

XI.

- Nos? nos? - kérdezte este Petőtől Bulcsu mester, aki, ugy látszik, azt hitte, hogy a világot egy nap alatt teremtették. - Van-e eredmény? Széna-e vagy szalma?

Pető mosolygott.

- Az eddigi eredmény az, hogy megismerkedtem Fabriczius urral és tájékozást nyertem a galamb-pört illetőleg.

- Ki az a Fabriczius ur? - tudakolta a zenész lehangoltan.

- Bauernebel Jeromos ügyvédje.

- És mi a galamb-pör?

- Az a modern Odyssea. Penelope kézimunkája. Danaidák hordója. Egy pör, amely arról tárgyal, köteles-e a háziur a más galambjait a saját telkén megtürni?

Bulcsu orra hosszura nyult.

- Ez minden?

- Minden.

- Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, - horgasztatta le fejét a muzsikus. - Mi közöm nekem a galamb-pörhöz?

Pető nyugodt maradt.

- Minden kezdet nehéz, kedves barátom, - szólt a rozoga szalmazsákra ereszkedve. - Ajtóstól nem lehet a házba rohanni; az ember ott fogja meg a dolgot, ahol lehet. Türelem nélkül nincs rózsa... és mondhatnék még több hasonló bölcseséget, ha ilyesmivel okos embert meg lehetne győzni. Miután azonban erre nincs kilátás, igy csak annyit jelentek ki, bizd magad reám és higyjél. Érzem, hogy nem fogsz csalódni. Az én sejtelmeim helyesek szoktak lenni. 21-esben is mindig tudom, kell-e tizennyolcra bevágnom.

A fagottművész szemében felcsillant a remény.

- Én feltétlenül hiszek benned, - mondotta meggyőződéssel, mert ő is tudott huszonegyezni.

Bulcsu igazat beszélt, ő nemcsak bizott barátjában, de Petőt, aki oly nyugodt és körültekintő tudott lenni, mint egy öreg hadvezér, egész különleges, akadályt nem ismerő férfinek tartotta, akinek barátságát nagyrabecsülte. Viszont pedig a diák is megkedvelte ezt a szegény ördögöt, aki a kivert kutyák félénkségével és bizalmával csatlakozott az első emberhez, akiben könyörületes szivet vélt feltalálni.

- Elhiheted, - dörmögte Pető és valami ellágyulásfélét érzett, amikor Bulcsu megalázkodó, szerény tekintetével találkozott, - elhiheted, hogy amit tehetek azt megteszem érted. A jó­akarat megvan hozzá.

Ugy is volt, ezen nem mult a dolog. A jogász, aki nehezen fogott valamihez, de ha kezébe vette a dolgot, olyan erősen ragadta meg, mint a sas a süldőnyulat, másnap ujra elment az öreg Bauernebelhez, abban a reményben, hogy talán összetalálkozik Tildával és megindithatja az előcsatározásokat. Törekvésének azonban ezuttal se kedvezett a szerencse. Az arany polgár agyát az utolsó időkben kizárólag a galamb-pör foglalkoztatta, másról nem is akart tudni s most is, alig hogy az ifju helyet foglalt a horgolt csipkével betakart diványon, az öregur már kedvenc tárgyára terelte a beszédet.

- Nos, fiatal barátom, hát mit szól most a galamb-pörhöz, minekutána aludt egyet rája?

Pető tőle telhetőleg iparkodott, hogy ne legyen ez ügyben véleménye. Kész veszedelem lett volna friss anyagot adnia a vitára. Éppen ezért az ifju, látva, hogy a galamboktól nem bir megszabadulni, rövidre fogta a látogatást és sietve menekült a gerlicék, Maurer csizmadia, annak ismeretlen örökösei, valamint a fiskus, a polgármester és a felsőbiróság árnyai elől.

- A dolog nehezen megy, - állapitotta meg magában a folyosón, de azért harmadnap ujra felkereste Bauernebelt azon ürügy alatt, hogy szabad-e a szobáját zöldre festetnie? Erre a szépészeti ujitásra ugyan nem volt semmi szükség, de az ifjunak ugy tetszett, hogy látogatását illik valamivel indokolnia.

A háziur némi habozás után beleegyezett a zöld szinbe, természetesen azon feltétel alatt, hogy az összes költségeket a bérlő viseli. Pető ezt magától értetődőnek jelentette ki, mire az arany polgár hirtelen szökéssel ismét a galambokra terelte a szót.

- Nos és a pört illetőleg nem változott-e a véleménye, - kedves jurátus uram? - kérdezte mohón.

Pető nem állt kötélnek, beszélt az időjárásról, a rossz omnibuszközlekedésről, a „Zampa” cimü operáról, amely épp második feltámadását ünnepelte, feldicsérte Bauernebel burnótját és lehordta az uj stinkadóreszeket, de hiába, az arany polgárt nem lehetett kisodorni kerék­vágásából; mereven megmaradt a maga pályáján és ujra meg ujra csak a nevezetes galambokra tért vissza.

Pető sürgősen elbucsuzott.

- Ez a dolog sehogy se megy, - vakarta meg fejét a lépcsőházban, de azért nem csüggedett és két nap mulva ismét beállitott a háziurhoz.

Bauernebel éppen a kályha előtt állott és mérgesen szítta a fogát. A diák köszönését alig viszonozta, nyugtalanul tipegett egyik lábáról a másikra és ujjaival a falon dobolt.

- Ugy látszik, rosszkor jöttem, - szólt az ifju udvariasan és visszavonulni készült. - Majd inkább máskor, Bauernebel ur!

A háziur türelmetlenül legyintett kezével.

- Önt mindig szivesen látom, - mondotta az ő furcsa logikájával, - mert ön okos és goromba ember. Gorombasága csupa őszinteség, okossága csupa ravaszság. Ön még sokra fogja vinni, mert tudja a módját, mikor kell gorombának és mikor okosnak lenni. Ez a dolgok rendje és veleje. Én azonban nem tudok mértéket tartani s ha az egyikbe vagy a másikba belekeve­redem, a végletekig viszem. Ha például elkezdek haragudni, meg nem állanék másnap délig és ugy pörlök, veszekszem, hogy a végén beleszédülök és akkor, mint most is, órákhosszat meleg sót kell a gyomromra rakni.

- És használ valamit a meleg só? - tudakolta Pető udvariasan.

- Csíp. Átkozottul csíp, - szítta a fogát az arany polgár. - Ugy csíp, hogy a lélegzetem eláll. Egyébként tessék helyet foglalni, kedves barátom, rögtön visszatérek, csak lerakom a sóskendőt, mert már épp elég volt belőle.

Bauernebel átment a hálószobájába, a földhözvágta a sóskendőt, aztán valamivel vidámabb ábrázattal tért vissza.

- Hálistennek, - szólt nagyot fujva, - most egy időre megint jobban vagyok.

- És mi ingerelte föl ennyire, tisztelt Bauernebel ur? - bátorkodott a jogász megkérdezni.

A háziur homlokerei kidőltek.

- Hogy mi? hogy mi? - ütött az asztalra. - Jobb róla nem is beszélni. Förtelmes dolog. Egyébként... Eh, ha benne vagyok, hát nem csinálok belőle titkot. Kedves Jozefin leányomról van szó.

- Ugyan? - álmélkodott Pető, mintha most hallana először őnagyságáról.

Az arany polgár gunyosan bólintgatott fejével.

- Bájos gyermek ez az én Józefinem, annyi szent. Páratlan leány. És elmés, akár Heine. Kitalálja-e, hogy mit csinált már megint?

- Nem én.

- Nem is találná ki soha, humillime. Inkább magam mondom el.

- Ön valóban kiváncsivá tesz, - jegyezte meg a jogász, boldogan lélegezve fel, hogy ezuttal nem került a galambokra a sor.

Bauernebel elővette a tubákos szelencéjét, a tetejére ütött, aztán megkinálta vendégét, majd maga is jókorát szippantott.

- Tehát figyeljen reám, - kezdte el mérgesen, - és mondjon itéletet a gyermeki tiszteletről. Azt ön, ugyebár, jól tudja, hogy Jozefinnel hadilábon állunk. Arról is van tudomása, hogy Jozefin abban a két szobában, amelynek haszonélvezeti joga az épületben rá van ruházva, harang­műhelyt nyitott. Azt se kell elmondanom, nemde, hogy ezzel szemben jó magam az átellenes épületben havi husz pengő forintért kibéreltem a lakatosmestert, hogy egész nap, egész éjjel a legzajosabb pléheken kalapáljon.

- Mind e felől tájékozva vagyok, - bólintott Pető.

- Nos tehát, ezek a lakatosok igen derék emberek voltak, akiknek maguknak is örömük telt benne, hogy valakit ugy istenigazában megbosszantsanak, minek folytán ugy dolgoztak a pörölyeikkel, mintha minden kalapácsütésért egy-egy körmöci aranyat kapnának. Gyakran magam ültem be a boltba őket ellenőrizni, - épp egy ily alkalommal ösmerkedtem meg önnel is, - de arra utóbb nem igen volt szükség, hiszen a dörömbözés idáig fölhallatszott. Nos tehát, ez a história, a lakatosok és harangozók harca jó ideig vigan folyt s meg vagyok győződve, hogy Jozefin közben majd kibujt a bőréből. Ez a háboru. Fogat fogért, szemet szemért. Helyes. De mi történik ma? Már a reggelinél föltünt nekem, hogy a lakatosi pörölyök meglepő szeliden működnek, sőt a csukott ablaknál egyáltalán hallani se lehetett őket. „Hopp, mi ez?” mondok magamban és átmegyek a műhelybe. Hát mit látok ott? Azt, hogy a lakatos meg a legényei kalapálnak ugyan, de oly óvatosan, mintha tojásokat ütögetnének pörölyeik­kel.

- Jozefin őnagysága nyilván megvesztegette őket, - állapitotta meg Pető.

- Kérem, ne szakitson félbe, - mordult emberére az arany polgár, - mert nevetségessé teszi magát. Jozefin nem vesztegette meg a lakatosokat. Ez tévedés. Jozefin épp az ellenkezőjét cselekedte.

A jogász megcsóválta a fejét.

- Az ellenkezőjét?

- Igenis az ellenkezőjét. Mikor meginditottam a nyomozást a nem eléggé erélyes kalapálás miatt, a következő épületes dolgok derültek ki. Tessék jól idefigyelni. Két hónappal ezelőtt a lányom megfogta volt az utcán a lakatost és igy szólt hozzá: „De alaposan tud ön a pöröllyel bánni, kedves mester.” „Meghiszem azt”, hencegett a lakatos, nagyot mulatva magában. „És a legényei is derekasan működnek, Jäger ur”, szól ujra a lányom. „Oh! azok is!”, feleli a lakatos sunyitva. Ekkor Jozefin mosolyog s a pénztárcájából husz forintot vesz ki. „Tudja, kedves Jäger ur”, jelenti ki, „én borzasztóan szeretem a pörölyök működését hallani.” „Szereti?”, kérdé a lakatos csodálkozva. Jozefin csak mosolyog. „Bizony szeretem, - feleli, - mert ez a lárma a munkát, az erőt, a férfiasságot jelenti, azokat a tényezőket, amelyek a világot fönn­tartják. Nekem ez zene, olyan, mint vadásznak a kopó csaholása.” Jäger ur nem tud felelni, csak nagy ostobán, mint a partra huzott harcsa, bámul maga elé. Ekkor a lányom átadja a husz forintot és igy szól: „Nézze, kedves Jäger ur, itt van husz pengő. Tiz a magáé, a másik tiz a legényeké. Ezentul minden hónap elsején kijár maguknak ez a borravaló, s ha lehet, még jobban fognak érte kalapálni. Mert én nagyon szeretem a pörölyök zenéjét!” De már erre megjött Jäger mester hangja. Hisz ez ternó! Husz forint Jozefintől, husz tőlem, az összesen negyven, egyazon munkáért! Nincs ennél jobb üzlet a világon. „Köszönöm, nagyságos asszony, köszönöm”, hajlongott tehát szaporán a lakatos. „Kalapálunk mi! Hogyne kalapál­nánk! Az ilyen szép asszony kedvéért körömszakadtáig kalapálunk.” És kalapáltak.

- Nem értem, - szólt közbe őszintén a diák.

- Mindjárt meg fogja érteni, humillime, - hunyoritott Bauernebel. - A dolog folytatása a következő. Augusztusban a lakatosok, két oldalról lévén megfizetve, olyan vadul dolgoztak, hogy Vulkán műhelye a süketnémák intézete volt hozzájok képest. Szeptemberben ujra két oldalról kapva gázsit, szintén a legnagyobb erőfeszitéssel dolgoztak. Tegnap azonban, október elsején az történt, hogy mikor Jäger ur a lénungért jelentkezett, Jozefin őnagysága gunyosan mosolygott és igy szólt hozzá: „Kedves mester ur! Értésemre esett az a körülmény, hogy ön apámtól havi husz forintot kap azért, hogy a lehető legnagyobb lármával kalapáljon. Igaz ez?” „Igaz”, vallja be a mester egy kis habozás után. Erre Jozefin nevetni kezd. „Hisz akkor jól van! - jelenti ki. - Ez tiszta haszon a pénztárcámra. Miért fizessek én havi husz forintot a kalapálásért, mikor apám ezt már megcselekedte? Ez tiszta őrültség volna. Igaz ugyan, hogy én roppant szeretem a pörölyök zenéjét hallani, de ha ez nem kerül pénzembe, a mulatság kétszeres élvezet. Ezennel tehát beszüntetem a lénungot!”

- Óriási! - tört ki a kacagás a diákból, aki kezdte érteni a dolgot.

Bauernebel mérgesen folytatta:

- Jäger ur mit tehetett, megfordult és távozott. Lent már vártak rá a borravalóra éhes segédek. „Fuccs!” szól rájuk a mester. „Mi a fuccs?” kérdik a segédek. „Az, - jelenti ki a lakatos, - hogy őnagysága azt mondja, hogy ingyen is élvezheti az erő, a munka, a férfiasság zenéjét, tehát nem bolondult meg érte fizetni.” A segédeknek erre természetesen szintén leesett az álluk, de a következő percben már megjött az eszük és igy szóltak: „Ingyen fogja élvezni? Hehehe! Majd, ha fagy! Olyan nincs! A jövőben olyan csendesen fogunk dolgozni, hogy még a légy zümmögését is meg lehet hallani.” És azóta tényleg olyan óvatosan simogatják a pléheket, olyan finoman csapkodják a pörölyöket, hogy az ember uri szalonban képzeli magát!

Petőből elemi erővel tört ki a nevetés.

- No, őnagysága alaposan kifogott magukon! - harsogta. - Micsoda eszme! És a lakatosok csakugyan elhitték a munka zenéjéről szóló mesét?

- Azt már nem tudom, - szólt dühösen Bauernebel, - de annyi bizonyos, hogy azóta Jäger ur és legényei nem hajlandók husz forintért csörömpölni, kalapálni, pléheket döngetni, hanem rajtam követelik a Jozefin további husz forintját, mert ők bizony ingyen nem szórakoztatnak egy gazdag urihölgyet! És igy a jövőben nekem ez a mulatság havi negyven osztrák értékü forintomba kerül. Nohát, mit szól ehhez, humillime?

A diák a szemét törölgette.

- Azt mondom, hogy ez nagyszerü, fenomenális, párját ritkitó. Azt mondom, hogy őnagysága okos asszony, olyan okos, hogy vele szemben ön mindig a rövidebbet fogja huzni.

Bauernebel szippantott egyet a burnótból.

- No, no, - jegyezte meg csendesen, - láttam én már karón varjut. Lesz az még másképpen is. Tempora mutantur. Aminthogy a galambokkal szintén rendet fogunk csinálni.

Petőnek egyszerre elmult a jókedve. Visszaröpültek a galambok! El! gyorsan el!

- Mennem kell, Bauernebel ur, - mondta az ifju sürgősen kalapja után nyulva.

De az arany polgáron nem lehetett kifogni. Elállta a diák utját, megfogta a kabátja gombját, azzal szépen visszatuszkolta székébe.

- Méltóztasson csak maradni, fiatal barátom, - szólt és legnagyobb jóindulata jeléül harmadszor is elővette a tubákos szelencét, harmadszor is a fedelére ütött és harmadszor is megkinálta vele vendégét. - Sziveskedjék egy kissé még itt időzni, mert egy fontos ügyben óhajtok önhöz egy-két kérdést intézni.

Pető sóhajtva adta meg magát és elkeseredve szippantott a burnótból.

Bauernebel egy ideig rejtélyes mosollyal járt fel s alá, aztán megállt Pető előtt.

- Ösmer ön, igen tisztelt uram, - szólt titokzatosan, - egy Quastl nevü fiatal pesti urat?

- Nem, - felelte Pető határozottan, mert Q-vel kezdődő nevet ő is csak egyet ismert: Quentzert.

Az arany polgár még egyszer körüljárta a szobát, aztán igy folytatta:

- Kár, hogy nem ösmeri. Mert Quastl ur igen jóravaló és fölötte tehetséges ember.

- Az szép dolog, - felelt Pető egyre az ajtót nézegetve. - És mi ez a Quastl ur?

Bauernebel ujabb séta után válaszolt neki.

- Hogy mi? Nos, Quastl ur fiskális. Igenis, ügyvéd. De milyen ügyvéd, milyen más fából faragva, mint Fabriczius! Az öreg Fabriczius már nem ér egy pipa dohányt. De ez, ez friss ember, okos, opportunus és circumspectus, ahogy jó ügyvédhez illik. Mind e jó tulajdonságait az ösmerkedés első percében észre lehet rajta venni.

- Ne mondja!

Bauernebel fölényesen mosolygott.

- Ön csodálkozik? Nos, elmondom első találkozásomat Quastl urral. A dolog igy történt: A napokban, egy esős, kellemetlen délután a Harmincad-utcánál beszálltam az omnibuszba. Kivülem nem volt senki más a kocsiban s igy döcögtünk a Deák-utcáig. A templom előtt, a kofáknál valaki megállitja a kocsit s felszáll egy pápaszemes, pirosképü fiatalember, aki a jólnevelt emberek udvariasságával köszönti az idősebb utitársat. Pár perc mulva már beszél­gettünk, hogy honnét jön? hová megy ebben a rossz időben? hogy mit szól a rossz kövezethez és igy tovább. Utitársam, aki magát mint dr. Quastlt, fiskálist, mutatta be, kijelentette, hogy a kalapkereskedőtől jön. „És mit tetszett vásárolni?” kérdem én. „Szalmakalapot”, feleli ő nyugodtan. Nekem első pillanatban, bevallom, leesett az állkapcsom. „Szalmakalapot, - kérdem, mert ugy lehet, talán rosszul hallottam szavait, - szalmakalapot, októberben?” „Igen.” Nem értettem a dolgot. „Kegyed azt hiszi, doktor ur, - mondom, - hogy idén még van kilátás szalmakalapot viselni?” „Nem, azt nem hiszem”, feleli ő. Igen, szóról-szóra ezt válaszolta s most azt kérdem, mit szól ehhez ön, Pető ur?

A diák vállatvont.

- Azt, hogy Quastl bolond.

Bauernebel mosolyogva rázta meg a fejét.

- Tévedni tetszik, tisztelt barátom, Quastl ur nem bolond, nem hóbortos, ellenkezőleg, fölötte logikus fej, ami azonnal kiderült abból a magyarázatból, amelyet uj ösmerősöm a sajátos vásárláshoz füzött. A megfejtés a következő: Quastl ur azért vett októberben szalmakalapot, mert októberben már senki se vesz szalmakalapot, minek következtében a szalmakalap ára hihetetlenül esik. Az emberek ilyenkor bundát, lábzsákot, kőszenet vásárolnak s nem gondol­nak arra, hogy eljön még a május, amikor szalmakalapra lesz szükség, de amikor annak ára ter­mészetszerüleg magasabb lesz. Quastl ur ezzel ellentétben, igenis tudta, hogy eljön a május, hogy akkor kalapra lesz szüksége s a tények megállapitása mellett igen bölcsen cselekedett, amikor a divatcikket októberben fele áron megvette.

- És ez nyerte meg annyira az ön tetszését? - mosolygott gunyosan Pető, aki a szalmakalap csodálatos történetében semmi különöset sem talált.

- Igenis ez, - jelentette ki az arany polgár. - Mert miből lehet erre induktive következtetni? Arra, hogy Quastl ur nemcsak az apróságoknál, de minden más, komolyabb, nagyobb dolgában is körültekintő, éles judiciumu ember. Ezenfelül pedig takarékos ifju is, amilyenhez hasonlót keveset lehet találni a mai világban...

Ez célzásnak is beillett s igy Pető nem tagadhatta meg magától azt az élvezetet, hogy vissza ne lőjjön Bauernebelre.

- Ha önnek az ilyen szalmakalapvásárlások igazságokat jelenthetnek, - válaszolta nyugodt szemtelenséggel, - akkor figyelmébe ajánlom egy Barnabás nevü kollégámat, aki még Quastl uron is tultett körültekintés dolgában.

- No, szervusz humillimus, - mosolygott gunyosan a háziur, - erre már magam is kiváncsi vagyok.

- És nem ok nélkül, Bauernebel ur. Hallgassa csak meg az esetet. Az én barátom tudniillik nagy sörivó, él-hal a komlós italért. Ez az ő alfája és omegája, akár önnek a pörlekedés. De ne kalandozzunk el. Ez az én cimborám egy nap azt olvassa az ujságban, hogy Pilsenben a sör félliterje három krajcárral olcsóbb, mint Pesten. Nosza, neki se kell több, azonnal csomagol­tat, vasutra ül és átköltözik Pilsenbe. Hogy miért, kérdi ön. Azért, mert ha ott a félliter három krajcárral olcsóbb, mint itt, akkor ő, aki napjában nyolc-tiz litert szokott bekebelezni, pro die hatvan krajcárt takarit meg, ami egy hónapban tizennyolc, egy évben kétszázhusz forint, vagyis oly tekintélyes összeg, amelyen már földet lehet venni Szentmihályon.

- Ez rabulisztika! - felelt az arany polgár. - A sör és a szalmakalap oly messze állanak egymástól, mint az erény és a bűn. S ezért ez a csodálatos történet nem akadályoz meg abban, hogy Quastl urat ne tegyem meg barátomnak, esetleg Fabriczius utódjául.

A diák tágranyilt szemmel nézett Bauernebelre.

- Ön azt hiszi, tisztelt háziuram, hogy meg tud élni Fabriczius nélkül?

- Vagyok bátor hinni.

- Akkor tévedni méltóztatik. Akkor nem tetszik önmagát ismerni.

- Csakugyan? És vajjon mivel indokolná ezt meg, ha szabad kérdeznem?

Pető vállat vont.

- Azzal, hogy önnek Fabricziusra annyira szüksége van, mint a mindennapi kenyérre, a levegőre, a vizre. Azzal indokolom, hogy ön pörlekedés nélkül egy percig sem képes élni s azzal, hogy e célra a báránytermészetü Fabricziusnál jobb áldozatot millió forintért se kap.

Bauernebel nem sodortatta ki magát a kerékvágásból.

- Nagyon szép, - felelte a mellényét simogatva, - majd elválik. Hiszen ön, kedves Pető ur, gyakran fején találja a szöget. Lehet, hogy most is eltalálta. De azért Quastl ur mégis átveszi a jogi ügyleteim kezelését, sőt ő az egyetlen ember, akit képesnek tartok, hogy a galamb-pört lábra állitja!

A galambok!

Pető lelki szemei előtt ujra felvillant Maurer csizmadia hagyatéka, a sárgásveres, haragoszöld és szürkepettyes galambok, a bélyeges papirosok, a végnélküli birói itéletek és lassan körülkeringtek-forogtak a szoba gyér világitásában. Nem, nem! El a galambokkal! A diák visszavonhatatlanul felállt és ajánlotta magát...

- Most jut eszembe, Bauernebel ur, - jelentette ki hirtelen, - hogy kollokviumom van. Szives engedelmével tehát távozom.

A háziur kezet nyujtott, de még egy kisérletet tett a menekülő visszatartására.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyorsan távozik. Mert még egy fontos dologban szerettem volna nézetét meghallgatni.

- Az én nézetemet? - szerénykedett a vendég. - De csak nem a galambokat illetőleg?

Az arany polgár megrázta a fejét.

- Nem; nem a galambokat illetőleg. Egy más kérdés van itt, amelyben az ön itéletére kiváncsi vagyok. Mert szeretem a nézeteit hallani. Ön sajátságosan, de egyenesen gondolkodik s aki szavaiból le tudja vonni a levonandókat, elég értékes anyagot kap. Kérem, ne tiltakozzon, velem szemben, mint tudja, az ugyse ér semmit. Az én nyilatkozataimba bele kell nyugodni, ellenesetben disputa következik, ami önnek nincs inyére. Azért hát legyen türelemmel és mondja meg őszintén: mit szólna ön ahhoz, ha Quastl urat kombinációba venném egy családi viszonylatot illetőleg?

- Tessék?! - kérdezte a diák tágranyilt szemmel. - Ön Quastl urat vejének szemelte ki?

Bauernebel nyugodtan folytatta:

- Mi különös volna benne? Miért ne szemelhetném ki vőmül?

A diák még mindig nem találta meg az egyensulyt.

- Miért?... miért?... De hát ösmeri-e ön legalább közelebbről az ügyvéd urat?

A háziur a szekrényből egy csomó irást szedett ki.

- Egyrészt - válaszolta - nekem az emberekről első percben megvan a véleményem, amely ritkán változik. Ha valakiről prima vista megállapitom, hogy gazember, hát arról e nézet helyessége előbb-utóbb bebizonyosodik, ha pedig valakit megkedvelek, az ritkán lesz érdem­telen bizalmamra. De hát lehet, hogy ezek csak föltevések. Azonban vannak pozitivumok is. Itt vannak az irásbeli referenciák és információk Quastl urról. Egész halmaz s mind a lehető legjobbak. Valamennyien fukarnak, hideg gondolkodásunak, de emellett szorgalmasnak, ébernek és jómódunak jellemzik Quastlt. Amikor megházasodtam, ugyanily módon kerestem magamnak feleséget és mondhatom, nem választhattam volna szerencsésebben; nem látom tehát az akadályát, a leányom miért ne lehetne boldog hasonló alapon?

- De a sziv? - vetette ellen Pető. - A szivnek is vannak jogai.

Az arany polgár nevetett.

- A szeretet: a megszokás, fiatal barátom; az ilyesmin a leányom bizonyára tulteszi magát. Ő az én vérem, az én fajom, az én szivem. És jómagam sohase hajlottam a regényeskedéshez, ilyesmi a Bauernebeleknél nem igen fordul elő. De mindettől eltekintve, semmi kifogásom, ha Quastl doktor és Tilda ezenfelül egymásba szeretnek, aminek komolyabb akadálya aligha lesz, miután mindketten ifjak és elég csinosak is.

Bauernebel szünetet tartott s aztán hozzátette:

- Egyébként pedig ez a dolog még csak terv, amilyent az ember egy nap tizet-huszat is csinál, akár csak időtöltésből is. Most azt határozza, hogy sétálni megy, rögtön rá azt, hogy mégis jobb lesz a házbérszámadásokat átnézni, majd, hogy talán inkább kitisztitja a pipáit, mig aztán a legokosabb gondolatnál megállapodik. A tervnek, mielőtt tetté válna, alaposan ki kell jegecesedve lennie, aminthogy magam minden teendőmet az összes oldalukról meg szoktam hányni-vetni. Miután azonban nemcsak az önmagam bölcsesége alapján itélek, hanem más nézetére is kiváncsi vagyok, bátor voltam az ön véleményét is kikérni.

Pető szabadkozott:

- Hogy lehetne ilyesmire első hallás után válaszolni? - tért ki óvatosan és szeme előtt egyszerre megjelent a szerencsétlen fagottista alakja, aki e pillanatban még nem is álmodja, milyen katasztrófa előtt áll...

Az arany polgár helyeslőleg bólintott.

- Természetesen, természetesen. Jó mindenre egyet aludni. Zeit bringt Rat és remélem, még lesz önhöz szerencsém. Ismétlem, ön furcsán, gyakran lehetetlenül, gyakran őrülten gondol­kodik, de valami igazság akad a szavaiban.

- Ön lekötelez, Bauernebel ur, - hajlott meg a jogász és végre csakugyan eltávozott.

Az ajtó bezáródott mögötte és Pető a folyosón volt. Az ifju előkotort egy szivart.

- A dolog nem megy, a dolog sehogyan se megy, - mondotta némi elkeseredéssel és mérgében a falon huzta végig a gyufát.

XII.

Az embert a csekélységek viszik nagy elhatározásokra. Newtonnak a fejére esett alma adott inditóerőt a nehézkedés törvényének megállapitására; a középkor véres vallási küzdelmeiben egy i-betü játszott első szerepet. Mi köze volt Petőnek Buchwald Bulcsu mester szerelméhez? Semmi. És mégis, a jogász észrevétlenül belelovalta magát a dologba, terveken, megoldáso­kon törte a fejét és három hétre lemondott volna a billiárdozásról, ha kifoghat az arany polgáron. Lehet, hogy a harcra az a természetes ösztön hajtotta, amely adott esetekben mindannyiunkban a gyöngébb fél javára megmozdul, lehet, hogy a rokonszenv: elég az hozzá, a diákban egyre erősebb lett a meggyőződés, hogy Tilda és Bulcsu egymáshoz illenek s hogy a Nero szerzőjének boldognak kell lennie. De hogy és mint lehetne a Bauernebeleket megfogni?

Egy nap aztán Petőnek elfogadható ötlete támadt. Valósággal csoda, hogy rögtön rá nem akadt! A dolog alapjában egyszerü volt. Ha az ember Bauernebellel jó viszonyba akart jutni, szivességet kellett neki tennie. Milyen módon volt ez lehetséges? Sem jó szóval, sem pénzzel, sem figyelmességgel. Ennek az embernek megvolt mindene: vagyona, tekintélye, gőgje, akarata, meggyőződése, e téren vele boldogulni nem lehetett. Csak egy pont akadt, ahol az arany polgárt meg lehetett fogni: ez a várossal való pöre volt. Itt lefőzték, kijátszották a terézvárosi Krőzust s itt megtört a hatalma, a pénze, az akarata. Tehát itt kell megközeliteni, itt kell lefegyverezni.

Pető elkezdett gondolkodni. Hogy volna, ha az ember valami ujat eszelne ki a galamb-pörben, ha talán valami módon ki tudná javitani a marasztaló itéletek tömegét? Az ifju jobb ügyhöz méltó buzgalommal latolgatta az esélyeket. Hátha fel lehetne fedezni valahol a Maurer-örökösöket? Vagy ha az ember megtalálná a hagyatékot? Esetleg, ha az ember a városi statutu­mokból kiböngészne valami paragrafust, amely az elszaporodott galambokról intézkedik?

Hiába volt. A Maurer-örökösök elrejtőztek, mint a mezei egér mennydörgéskor és bár Pető végigkutatta az összes e néven ismert budapesti lakosokat, egyetlenegyet sem talált, aki valamelyes atyafiui összeköttetésben állott volna a rejtélyes csizmadiával. Ami pedig a hagyatékot illette, a diák mihamar belátta, hogy egy dikicset meg egy csirizestálat, ha egyszer elvesztek, még Lecocq ur sem tudna megtalálni.

A városi statutumokban se akadt paragrafus, amely ez ügyben a reménynek akár csak leg­halványabb sugarával szolgált volna, igy tehát a dolog ez oldalról is vigasztalannak látszott.

Ekkor azonban az ifjunak eszébe jutott valami. Az a valami, ami a legtöbb ember lelkében föltámad, ha már minden kötél elszakadt. Ez a valami a bosszu. A bosszu, amely évezredek hosszu során számos ember lelki egyensulyát állitotta helyre, amely ezer meg ezer feloldatlan csomót vágott ketté. Igen, ez az egyetlen mód: Bauernebelnek a sarkára kell állnia, és meg kell magát bosszulnia a városon, meg kell mutatnia, hogy ő is valaki, valami, hogy Pest első polgárán nem lehet bántatlanul végigsétálni.

- Mégis csak okos ifju vagyok, - állapitotta meg magában Pető, azzal rohant fel Bauernebel­hez.

Az arany polgár a kályha mellett ült és a galamb-pör aktáit lapozgatta, amikor a diák beállitott hozzá.

- Akar-e a város felett győzni? - kérdezte az ifju, in medias res ugorva.

A háziur szippantott egyet a tubákosdobozból:

- Hogyne akarnék, - válaszolta nyugodtan.

Pető gyorsan beszélni kezdett.

- Akkor figyeljen reám! Napok óta veszkődöm ezzel az átkozott galamb-pörrel, Maurerrel, a hagyatékával, a megszökött örökösével. Nem tudom, miért, az agyamba fészkelte magát a dolog és addig nem lesz nyugtom, amig keresztül nem gázolok rajta. De ez mellékes. A fődolog az, hogy rájöttem a dolog nyitjára, mit lehetne itt cselekedni?

- Nos, mit? - csillant fel a háziur szeme.

A diák szünetet tartott.

- Semmi egyebet, - jelentette ki, kezét ünnepélyesen az arany polgár vállára téve - mint, nos, mit gondol, mit?

- Mit? Mit?

- Mint: bosszut állani! Rettenetes, vérfagyasztó bosszut!

Bauernebel tétován nézett maga elé.

- Bosszut? Bosszut? De hogyan?

- Akárhogyan, - felelte Pető.

- De nem csuknak be érte? - ébredt fel az óvatos ember az arany polgárban.

- Nem fogják érte becsukni, - válaszolt a jogász fölényesen. - A bosszunak okosnak kell lennie; az ostoba bosszu a borbélylegények szerelmi tragédiáiba való. Ön bölcs ember és hozzá még gazdag is. Ha kedve van, kikezdhet egy egész vármegyével.

- No, no, - szerénykedett Bauernebel.

A diák egy percig gondolkodott.

- Csak egy baj van, - mondotta aztán megfontoltan. - Az, hogy ön rettenetesen fukar. Ha az ember valami komoly ügybe bocsájtkozik, akkor pénzt tegyen a mellényzsebébe, mint Zrinyi Miklós.

Az arany polgár hunyorgatott.

- No, no, humillime. Hiszen ez más dolog, mintha arról volna szó, konfortáblison vagy omnibuszon menjek-e haza? És más az is, ha az ember a szenvedélyének áldoz, mintha a napi szükségletek fedezéséről van szó. Sok embert ösmerek, aki egész éven át falun él, krumplit eszik, az eke szarvát nyomogatja, aztán egy szép nap berándul Pestre és akkor még a kutyája is kávét iszik. Más embernek meg az passziója, hogy kártyázik s inkább nem eszik, nem iszik, csakhogy kártyázhasson. Hiszen ezt egyszer már elmagyaráztam önnek. Nekem a szenvedé­lyem, hogy velem ne packázhasson senki, hogy rajtam ki ne foghasson senki s erre a célra - ha kell - áldozni is akarok. Én tudom, hogy ki az arany polgár, mit ér az arany polgár és nem ijedek meg egypár zöldhasu bankótól.

Pető helybenhagyólag bólintott és igy szólt:

- Akkor az óra jól jár, kedves Bauernebel ur. Figyeljen tehát reám.

- Csupa fül vagyok.

- Az első dolog, hogy ön holnap kátránygyárat nyit...

Az arany polgár kitáguló szemmel bámult a diákra.

- Kátránygyárat?

Pető nem vesztette el a nyugalmát.

- Igenis, kátránygyárat, aszfaltgyárral összekapcsolva.

- De hát micsoda összefüggésben van az aszfalt a Maurer galambjaival? - kérdezte az elképedt háziur.

A jogász szerényen mosolygott.

- A lehető legegyenesebb összefüggésben, kedves Bauernebel uram. Mert, mondja csak, van-e kellemetlenebb dolog a világon, mint a következő. Ön sétálni megy a Váci-utcába. Szivja a friss levegőt. Egyszerre megjelenik a sarkon az aszfaltos kocsi és pokoli büzt, füstöt terjesztve döcög végig ön mellett. Az ember krákog, prüszköl, káromkodik, de végre is nem tehet ellene semmit. Nos, mit szólna hozzá ön, ha valaki husz-harminc ilyen kátrányos kocsit járatna végig a városon? Mit szólna hozzá a közönség? Mit mondana a tisztelt tanács? Vagy vegyük a következő esetet. Önnek van egy szép, nagy telke a Kerepesi-uton, a város legforgalmasabb pontján. Micsoda esemény volna, ha a telken ön krumplit, kukoricát vetne s augusztusban a főváros szivében gyönyörü falusi kép bontakozna ki, nagy örömére azoknak, akik Pestet leendő világvárosnak képzelik? Vagy micsoda szép dolog volna, ha a Koronaherceg-utca kellő közepén egy barátságos tanya épülne, istállókkal, ólakkal körülvéve, vigan kukorikoló kakasokkal, láncos komondorokkal, bégető báránykákkal?...

Bauernebelnek a szeme fölcsillant, de aztán aggodalmai támadtak.

- De szabad-e tehenet a városban tartani!

Pető meg tudott rá felelni:

- Tessék csak bemenni a piaristák udvarára. Az első traktus mögött van egy kis négyszögletü telek, azon évek hosszu sora óta békén legelészik két tarka tehén. Ami az egyiknek szabad, nem lehet tilos a másiknak sem. A precedens megvan rá. És azután: ha lovakat lehet a városban tartani, mért ne álljon fönt ugyanaz az eset egyéb háziállatoknál?

Bauernebel a kezét dörzsölte.

- Tényleg, - szólt elismeréssel - ön tehetséges ember. Fabriciusnak ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe. Ha csak ez kell, meg tudom én ugy bosszantani az én kedves szülő­váro­somat, hogy öröm lesz nézni. És ha kell, hát áldozni is fogok e célra: de egy Bauernebellel senki se próbáljon ujjat huzni.

A háziur fölkelt és föl s alá sétált szobájában.

- Micsoda gyönyörü dolog lesz egy kakas-telep a Koronaherceg-utcában! A legválogatottabb kakasok fognak benne föl és alá sétálni s igérem, hogy a legdrágább simmenthali tehenet veszem hozzájuk pajtásnak. Ön ügyes ember, kedves Pető, nagyon ügyes.

A diák szerényen meghajlott.

- Az elismerés mindig jól esik, kedves Bauernebel ur.

- Nos és mikor látunk tetthez? - kérdezte a háziur.

- Akár holnap.

- Rendben van.

- Vagyok bátor magamat ajánlani.

- Servus humillimus, kedves Pető barátom.

XIII.

Pár nap mulva történt, hogy Pető, aki Bauernebellel az ügyek fordulása révén gyakran összejött, pár percre egyedül maradt Tildával. Az öreg ur a lakatosokat ment ellenőrizni s e rövid időközt a diák megragadta, hogy kissé tájékoztassa magát a fiatal leány érzelmeit illetőleg. A legcélszerübb kiinduló pontnak e célra Quastl ur szolgált.

- Azt hallom, kisasszony, - kezdte el tehát a diák - hogy a közeli jövőben egy szép családi ünnepélynek leszünk a tanui. Megengedi, hogy kissé eléje nyuljak az eseménynek és már most szerencsekivánataimat tolmácsoljam?

Tilda futó tekintetet vetett a diákra.

- Mit ért ön családi ünnepély alatt?

Pető mosolygott.

- Istenem, mit? Hát az eljegyzést, az ön mátkaságát Quastl urral.

A leány egy kissé elvörösödött, aztán nyugodtan nézett a fiatalemberre.

- És ha tényleg ugy volna?

- Nem állitottam az ellenkezőjét.

Egy ideig csönd uralkodott az ódon szobában, aztán Tilda szólalt meg:

- Ha nem veszi rossz néven, kérdezek öntől valamit.

- Tessék parancsolni.

- De őszintén feleljen. Hogyan tetszik önnek az az ur, akiről az előbb beszéltünk?

A jogász egy kis szünetet tartott, aztán szembe nézett Tildával.

- Ad valamit a nézetemre?

- Miután okos embernek tartom, tehát: igen.

Pető tényleg okos ember volt, s azért megállapitotta, hogy ez a legalkalmasabb pillanat, amikor Quastl urat jó alaposan eláztathatja. Soha többet ilyen kedvező alkalom.

- Nos, tehát, - kezdte el a diák - mindenekelőtt meg kell állapitanom, hogy én Quastl urat csak felületesen ismerem. A minap találkoztam vele először édesapjánál és akkor husz vagy harminc szót váltottunk egymással. Azt hiszem, ez nem elegendő alap arra, hogy valaki fölött végleges itéletet mondhassunk.

Tilda száján gunyos mosoly jelent meg.

- Ön, ugy látszik, ki akar térni a válasz elől, - mondotta ajkbiggyesztve.

- Legkevésbbé. Nekem megvan a magam véleménye Quastl urat illetőleg, nem tudom azonban, vajjon ez a nézet megegyezik-e az általános benyomásokkal? Egy ember társadalmi megbirálását illetőleg csak a közvélemény összessége dönthet s könnyen meglehet, hogy szerény felfogásom elszigetelten fog állani a többség nézetével szemben.

- És mi ez az ön véleménye?

- Az, hogy olyan ember, aki decemberben szalmakalapot vesz, lehet igen jó üzleti szellem, sőt lehet jó ügyvéd is, de vőlegénynek, vagy éppenséggel amorózónak nem alkalmas.

- És miért?

- Mert könnyen megeshetik, hogy Quastl ur mátkasága egy világos pillanatában következő­képpen gondolkodik. Az okos ember végeredménykép azért házasodik, hogy legyen, aki rendbe tartsa a házát, a konyháját, aki öreg napjaiban ápolja, aki a fehérneműjét számon tartsa és a leszakadt gombjait fölvarrja. De ha ezt akarom elérni, sokkal bölcsebb, ha rögtön tapasztalt gazdasszonyomat veszem el, semmint egy fiatal kisasszonyt, aki regényeket olvas, a zongorát veri és a korcsolyapályára jár. És igy megeshetik, hogy Quastl ur önt egy szép napon cserben hagyja és a szakácsnőjét vezeti oltárhoz.

Tilda arca kigyulladt.

- Ön elfelejt egyet, - szólt haragosan - azt, hogy...

Pető közbevágott:

- Azt, hogy ön a vagyonos osztályhoz tartozik. Ez mindenesetre ok rá, hogy a fiskális ur jobban ragaszkodjék kegyedhez, mint a gazdasszonyához.

Tilda visszanyerte nyugalmát. Már gyermekkorában uralkodni tudott az idegein és tisztában volt vele, hogy a vitában csak a nyugalom visz előre, azért gyorsan visszasietett sáncai közé.

- Nos, ha igy is van, - felelte csipkekendőjével játszva, - akkor is elsősorban rajtam áll a vásár. Nekem ez az ur minden egyébtől eltekintve: tetszik, talán éppen azért, mert az egész világ ellene nyilatkozik. Szeretek a magam utain járni.

A diák észbe kapott.

Teringettét! A leány véletlenül elszólta magát. Persze, hogy azért tetszik neki Quastl, mert a fiskálist illetőleg mindenki - az ellenkező véleményen van. Tilda nem lett volna igazi Bauerne­bel, ha pörbe nem akarna szállani az egész világgal. Mentől inkább iparkodik valaki őt valamiről lebeszélni, annál szilárdabbá fogja tenni elhatározását. És ő, az okos Pető, még malmára hajtaná a vizet!

A jogász gyorsan köpönyeget forditott.

- Kedves kisasszony, - jelentette ki mosolyogva - meg kell vallanom, hogy ön páratlan lény. Szivemből gratulálok. Ön a próbát jelesen állta ki.

Tilda csodálkozva nézett a fiura.

- Miféle próbát?

- A legnehezebbet. Mert az ember a vőlegényének sok mindent megbocsáthat, az ifjukori botlásait, az adósságait, az egykori szerelmeit, csak egyet nem lehet elfelejteni: azt, ha a jegyesünk nevetséges. Aki ezen tul tudja magát tenni, az bebizonyitotta, hogy igazán szerető sziv és még a siron tul is ragaszkodni fog a szerelméhez. Tisztázzuk az eszméket. Quastl ur, bár komoly férfinak látszik, apró szőrszálhasogatásaival mégis nevetséges benyomást tesz. Novemberben szalmakalapot venni! Juliusban ujévi gratulációkat vásárolni! Ki tudná az ilyesmit, - ha fiatal és okos - mosolygás nélkül elnézni? Ön azonban más fából van faragva, önnek helyén van a szive és ez a sziv önzetlenül, a mellékkörülményekre való tekintet nélkül, ver Quastl urért. Ön ez ifjunak a lelkét szereti, s ahogy a vőlegényének el tudja nézni, hogy nevetséges, éppugy napirendre tudna térni a fölött, hogy lopott avagy gyilkolt. És ez, igen tisztelt kisasszony, az igazi, a föld felett lebegő, a tisztult szerelem, amelyre csak kevés halandó hivatott.

Pető befejezte a szónoklatot és - miután már megszokta - nagyot huzott Bauernebel ur tubákos szelencéjéből.

A leány összehuzta a szemöldökét.

- Önnek tehát nincsen kifogása ellene, hogyha Quastl urnak nyujtom a kezemet?

- Én önt nagyrabecsülöm és tisztelem, akár a Garcchusok anyját, - felelte ünnepélyesen az ifju. - Sőt becsülöm Quastl urat is, mert, aki iránt kegyed hajlandóságot mutat, az feltétlenül derék, kitünő ember kell, hogy legyen. Mondhatom, öröm lesz, ha közelebbről fogok meg­ismerkedni az ön leendő férjével.

Az ördögöt csak a falra kellett festeni: abban a pillanatban megnyilt az ajtó és Quastl ur, az arany polgárral sulyosbitva, megjelent a küszöbön.

- Szervusz humillimus, - intett kezével az ajtóból a háziur. - Nagyon jó, hogy itt találom. Rögtön áttérhetünk a galambokra.

A galambokra! A jogász hátán végigfutott a hideg. Hogy gyülölte e derék, szegény állatokat és mégis mennyit kellett velök foglalkoznia! De hiába. Halottak nélkül nincsenek harci sikerek.

- Nagyon szivesen, - felelte tehát meghajolva. - Előbb azonban engedje meg, hogy Quastl urat üdvözöljem és becses egészségéről tudakozódjam.

A fiskális peckesen megbiccentette fejét. Láthatólag jól esett neki az a tisztelet, amelyet irányában Pető tanusitott. Komoly, hosszukás fejével, kampó-orrával, vékony lábszárával e pillanatban erősen hasonlitott a tyukketrec kakasához, aki ünnepélyes, sőt szomoru nyuga­lommal fogadja a körötte csipogó csirkék hódolatát. A férfiből kevés volt az ügyvédben, petyhüdt arca inkább a tudákos vénasszonyokéra emlékeztetett; ruházata, amely az Alt Wient juttatta észbe, egy puha és kellemeteskedő kor hangulatát terjesztette maga körül.

- Engedje meg kijelentenem, - szólalt meg Quastl ur vékony hangon - hogy üdvözlése kellemesen érint. És engedje meg, hogy hasonló módon tudakozzam az ön hogyléte iránt.

Pető mosolygott.

- Köszönöm kérdését, jól érzem magamat.

Az ügyvéd letette ébenfa-pálcáját és a nyakába csavart hosszu gyapotkendőt.

- Optime, - felelte nyugodtan.

A diák most Bauernebelhez fordult.

- Valóban, - mondta komolyan - amerre az ember jár-kel, mindenütt csak a legjobbat hallja Quastl urról. Sokan benne látják a jövő Magyarország Justinianusát. A jeles Wenzel professzor éppen tegnap jelentette ki egy kollokviumon, ahol egyikünk sem tudott felelni: „Ah! csak itt lenne Quastl, az majd megmagyarázná önöknek a jus civilet!”

A fiskális belülről rohamosan hizott, külsőleg azonban higgadt maradt és szinte leeresz­kedőleg fogadta Pető hazugságait.

- Oh, igen, a jó Wenzel tanár ur! Ő nagyon kedvelt! És magam is ragaszkodtam hozzá. Sokat köszönhetek neki.

A szót ujra Pető vette fel.

- Hát még a praxisban mennyit hall az ember Quastl urról! Beadnak egy érdekes pöriratot. Ki csinálta? Quastl ur! Megnyernek egy lehetetlen pört. Ki vezette? Quastl ur! Csak mi jogászok tudjuk őt egész nagyságában megérteni.

Tilda, aki eddig elgondolkodva ült, megszólalt.

- Mi jogászok, mondja ön? Tehát Quastl urnak vannak jó emberei is?

- Hogy vannak-e?

- Nos, igen. Én azt hittem, hogy Quastl urat a rendszeretete és tudása miatt irigylik, gáncsolják, talán gyülölik is?

Pető megrázta a fejét.

- Csak a felületes emberek, kedves kisasszony, csak a felületesek. Azok, akik a tehetséget méltányolni tudják, a legnagyobb tiszteletet tanusitják vele szemben. És ezzel csak a köteles­ségüket teljesitik, mert bár jogász-nép vagyunk, igazi Justinianusaink nincsenek.

A leány nem felelt, az arca azonban azt jelezte, hogy nincs éppen megelégedve a kijelenté­sekkel. Ő szeretett ujjat huzni a világgal s eredendő tulajdonsága volt a feketére fehéret mondani.

Egy pillanatig csönd támadt és Bauernebel mohón ragadta meg a kedvező alkalmat.

- Talán térjünk át a galambokra, - mondotta gyorsan, nehogy félbeszakithassák. - Mennyire vagyunk a várossal?

A diák megadással sóhajtott egyet.

- A várossal elég jól állunk, kedves Bauernebel ur. Tegnap p. o. bátor voltam az ön részére husz kocsi szalmát rendelni, s azokat a Koronaherceg-utcán át vezényeltem a budai telkére. Éppen ünnepnap délelőtt volt és az utca hemzsegett a sétálóktól. Mondhatom, mindenki hazavitt a kabátján egy-két szál szalmát, mert az utca oly szűk, hogy egy konfortáblis alig fér el rajta.

Bauernebel nevetett.

- És mit szóltak a járó-kelők?

- Mit szóltak? Mérgelődtek és szitkoródtak. Épp akkor ment arra a polgármester, aki egy angol vendéget kalauzolt végig a városon. A jó angol ugyancsak bámult, amikor husz szalmás szekeret látott a City középpontján végigdöcögni, a polgármester pedig csaknem elsüllyedt szégyenében.

Az arany polgár a kezét dörzsölte.

- Kitünő! Kitűnő! És nem érdeklődött a polgármester az iránt, hogy kié ez a sok szalma?

Pető bólintott a fejével.

- Dehogy is nem! De mennyire érdeklődött! Meg is kérdezte az egyik kocsist, hogy kié ez a sok szalma? Mikor a fuvaros kijelentette, hogy a szekerek Bauernebel ur portékáját szállitják, a polgármester vörös lett és marokra fogta a sétabotját.

A terézvárosi Krőzus ugy elkezdett nevetni, hogy belefogózott a székbe.

- Ez kell nekik! - kacagott harsányan. - Ez kell nekik! Nagyon jól van, humillimus, nagyon jól van!

Quastl ur is mosolygott, azonban volt egy ellenvetése.

- Ugy gondolom, hogy a tanács mihamar intézkedni fog, hogy a város legforgalmasabb pontjain ne mehessenek keresztül szalmásszekerek.

Pető legyintett a kezével.

- És ha ugy volna? Az ember legfeljebb valami ujat talál ki.

- Igaz, igaz, - hagyta helyben a fiskális, mintha valami ujat kitalálni a legegyszerübb dolog lenne a világon.

E percben az ablak alatt dobpörgés, majd vidám rezes hangok hallatszottak. A Jozefin veteránjai vonultak fel széles muzsikaszóval!

Bauernebel felszisszent.

- Hah! Csak ő rajta tudnék kifogni! Csak ezen tudna segiteni, barátom, uram! Mert megöl ez a veterán-zenekar! Megöl!

Petőre is hatott a hadastyánok dobpörgetése, ám ellenkező irányban: eszébe juttatta Jozefint és azt az egyre növekvő meleg érzelmet, amelyet a szép asszony iránt táplált. Mert, mi tagadás, az ifju természetesen szerelmes volt s álmaiban gyakran jelent meg egy karcsu, lovaglóruhás hölgy, aki kecsesen nyujtotta csókra finom kezét. Sőt Pető tovább ment: képzeletében gyönyörü béke-ünnepélyt látott maga előtt, amelyben a Bauernebel-család összes tagjai, továbbá Bulcsu mester és saját csekélysége vesznek részt és halálra itélik a pereskedés nemtőjét, amely szomoruan forditja lefelé fáklyáját.

A diák ugy gondolta, hogy nem ártana egyet sétálni Jozefin ablaka alatt. Ha a zenekar kivonult, a szép asszony mindig az erkélyről nézte a komédiát.

- Bocsánatot kérek, - szólt az ifju, kalapja után nyulva - időm lejárt.

Bauernebel sajnálkozott.

- Igazán kár. Milyen szépen meg lehetett volna beszélni a következő eseményeket.

Quastl ünnepélyesen nyujtotta kezét az ifjunak.

- Örvendek, hogy önnel találkozhattam.

A jogász mélyen meghajolt.

- Enyém a szerencse, doktor ur. Fölöttébb kitüntetve érzem magamat.

XIV.

Egy esős napon Pető omnibusszal döcögött ki a Terézvárosba. Amint a kocsi a Sugár-uthoz ért, beszállt Tilda kisasszony, megrakodva mindenféle cók-mókkal. A leány láthatólag rossz­kedvü volt, aminek rögtön magyarázatát is adta.

- Csupa csaló ez a város, maholnap már egy jóravaló üzletet se lehet találni. Itt van például ez a csomó selyemszál. Közönséges sárga selyemszál. Mit gondol, hogy jutottam hozzá?

- Sejtelmem sincs.

- Mályvaszinü selymet akartam venni. Elhinné, hogy öt üzletet jártam végig és egyikben se akadt mályvaszinü?

- Ne mondja!

- De mondom. Végre aztán a hatodikban nagynehezen megtaláltam. Veszek egy jókora csomót és megkérdezem, mit fizetek? Egy forint és harminc krajcárt. Hogyan? Egy forint harminc krajcárt? Lehetetlenség! Ennyi pénzen már ékszert is lehetne venni. A kereskedő ötöl-hatol, végre enged tiz krajcárt. Ki van zárva, felelem én. Akkor enged még tiz krajcárt. Nem lehet róla beszélni, válaszolom az ajtóból. Hát mit ad érte a kisasszony? kérdi a boltos. Nyolcvan krajcárt, jelentem ki erélyesen. A jó ember gondol egyet, aztán felcsap. Isten neki, mondja, ma még ugy se kerestem semmit se - és azzal már be is akarja csomagolni a selymet. Ekkor azonban nekem eszembe jutott valami. Kitalálja, hogy mi?

- Nem.

- Nos hát, az jutott az eszembe, hogy olyan üzlet, amelyikben valami portékáért elsőbb egy forint és harminc krajcárt kérnek, aztán öt perc mulva ezt a portékát nyolcvan krajcárért ideadják, az nem lehet tisztességes bolt s nem érdemli meg, hogy az ember ott vásároljon. És éppen azért fogtam magamat és otthagytam a derék kereskedőt mályva selyemszálaival együtt és miután a többi boltosnál ilyen szinü portéka nem volt, hát sárgát vettem.

- No, ez igazi Bauernebel-logika, - gondolta Pető, de egy szót sem szólt, mert föltette magában, hogy világért se keveredik Tildával vitába.

- És igy jártam a többi bevásárlásaimmal is, - folytatta a leány. - Az ember jobb ha otthon marad, a városban egyebet sem lehet tenni, mint bosszankodni.

A diák udvariasan mosolygott.

- Vannak az életnek szerencsére kellemesebb oldalai is. Mit törődik az üzleti dolgokkal az, akinek gazdag és szines a lelkivilága? A boldognak nem ütnek az órák és nem kukorékolnak a kakasok.

- Boldogság? - mosolygott gunyosan a leány. - Nem vagyok olyan dőre, hogy álomképek után futkossak. Ha férjhezmegyek, első jelszavam a józanság lesz.

- Nos és a józanságot nem véli feltalálni Quastl urban, ebben a páratlan férfiuban?

- Páratlan férfiuban! Micsoda lehetetlen jelző! Van-e egyáltalában páratlan ember a világon?

- Ha valaki az, ugy elsősorban a doktor ur. Pontos, rendszerető, okos, takarékos, kifogástalan erkölcsü, szóval az összes jó tulajdonságok gyüjtőtára.

- Külsőleg és jellemileg mindenesetre.

Pető ugy érezte, hogy a hal horogra akadt.

- Hogyan érti ezt a kisasszony?

- Ugy, hogy már sok embert láttunk, aki vén napjaira veszti el a fejét. Ha az ördögből öreg korára remete lesz, ugy a remete is, ha megvénül, ördöggé válhat.

- Csak nem tesz fel ilyesmit egy komoly és köztiszteletnek örvendő férfiről?

Tilda nem válaszolt.

- Ha a hallgatás beleegyezést jelent, - vette fel ujra ravaszul a szót a jogász, - akkor bátor vagyok az ellenkező véleményen lenni.

Ellenkező vélemény! Ezt nem lehetett büntetlenül egy Bauernebelnek odamondani. Az arany polgár családja e tekintetben könyörtelen volt és Tilda sem volt kivétel a szabály alól.

A leány tehát nem is hagyta annyiban a dolgot.

- Hallgasson rám, Pető, - mondotta nyugodtan. - Meg fogom önt győzni, hogy nincs igaza.

- Arra kiváncsi vagyok, - tóditotta nevetve a jogász.

- A dolog egyszerü. Próbára fogjuk tenni Quastl urat és ő maga fog dönteni, ki itélt jobban.

- És mi lesz a próba?

- Azt bizza reám. Valami csekélység. Például, rá lehetne-e venni, hogy Quastl ur a ma esti álarcosbálba elmenjen?

- És ha elmegy, azzal már bebizonyitotta, hogy hajlandósága van a könnyelmüségre?

- Legalább részben. Hiszen lehet őt aztán egyéb feladatok elé is állitani.

Pető megrázta a fejét.

- Rosszul esik hallanom, hogy ennyire bizalmatlan egy jeles férfiuval szemben.

- A bizalom a saját tulajdonom.

Pető meghajtotta fejét.

- Az természetesen magától értetődik.

Egy ideig csend volt, az omnibusz recsegve-nyikorogva döcögött az utcán. Utóbb ismét a diák vette fel a szót.

- Ön azt mondotta, hogy az ördögből vén korára remete lesz és megforditva.

- Én csak a lehetőségét állitottam fel e tételnek.

- Nos, ha ez a tétel helyes volna, vagy a helyességnek csak a látszata lengne rajta, ugy a legmintaszerübb emberek egyikének Bulcsu mester igérkezne.

- A fagottista?

- Igen, az a kellemetlen szomszéd, aki egész nap egyebet se tesz, mint hogy azt nyikorgatja okarináján: „Mig ifju voltam, sok...” De hiszen ön is betéve ismeri e nótát. Nos, ez az ur volna rá hivatva, hogy a legderekabb férjet adja, mert ő a világ legnagyobb korhelye.

- És ön ezt kizártnak tartja?

- Körülbelül. Sőt: egyenesen.

- És miért?

- Mert ez a Bulcsu mester született korhely, aki egész életében cigány volt és mindig az is marad. Nem lesz, nem volt soha egy krajcárja, ami részben szerencse, mivel ha pénze volna, véglegesen az italnak szentelné ifjuságát, férfikorát és agg napjait.

Tilda egy ideig hallgatott, aztán igy szólt:

- Azt hittem, hogy Bulcsu önnek a barátja? Mindig együtt szoktak járni.

- Az nem zárja ki, hogy a Neró szerzője ne lehessen csélcsap ifju.

- Mi az a Neró?

- A Bulcsu leendő operája. A nyitány első üteme már meg is van. Az üstök szólnak s ugyanakkor a hegedük pizzicató játszanak. Pokoli ötlet. Kár, hogy a leendő mester még nem érkezett el a második ütemig s igy nem részletezhetem tovább dalművét.

- Nem szép, ha az ember barátairól kedvezőtlen véleményeket terjeszt, - jegyezte meg a kisasszony.

- Amit róla közöltem, csak az igazság megállapitása volt.

- Talán mások nem igy gondolkodnak róla.

A diák kacagott.

- Oh, persze! Kérdezze csak meg a szabóját, a mosónőjét vagy a suszterjét. Azok Bulcsut a világ legrettenetesebb emberének tartják.

A leány elgondolkodott, majd valami eszébe jutott.

- Mennyire nincs igaza, - mondta diadalmasan. - Emlékszem, egyizben Lámpl ur emlitette előttem, hogy Bulcsu ur szépen hegedül.

- Lámpl urnak bizonyára kitünő zenei érzéke van, - bólintott gunyosan Pető.

- És egyébként, a gyalázatos okarináját kivéve, a zenészre más panasz még nem volt a házban.

- Nos? És az okarina nem elég? Egy fiatalember, aki pénzért bosszantja a háziurat? Nemes dolog ez?

- Bizonyára azért teszi, hogy kenyérre valója legyen. Ha önt nem látnák el a szülei, örülne, ha legalább ezen a módon szerezhetné meg a mindennapit.

- No, ez nem egészen igy van, - jegyezte meg Pető, sértődöttséget szinlelve.

De Tilda nem törődött a mű-érzékenységgel és tovább folytatta. Már benne volt az ellent­mondásban!

- Ha valaki az életben küzd és emellett eszményeket hord a szivében, az tiszteletet érdemel. Bulcsu egész nap okarinázik, éjjel pedig arról álmodozik, hogy egykor jeles férfiu lészen, aki csak a művészetnek fogja magát szentelni. És, ha nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu talán már megirta volna művét. Igazán sajnálom, hogy eddig oly rossz véleménnyel voltam róla, de azt hittem, hogy nem ér egy hajitófát sem. Okarinázni rendesen a cirkuszi bohócok szoktak; arról sejtelmem se volt, hogy Bulcsu az akadémiára jár.

Pető - ha szabad ezt a tulmerész kifejezést leirnom - a lelki kezeit dörzsölgette. Hisz ez a siker első lépése volt. A győzelem első sugara! Tildában felébredt az érdeklődés Bulcsu iránt, aki mellett eddig szótlanul, hideg közömbösséggel haladt el!

A kocsi a terézvárosi templomhoz érkezett. Le kellett szállaniok.

- A viszontlátásra, - nyujtotta kezét Tilda. - És ne nézze le a szegény embereket, meg a munkát.

Pető meghajolt és szerényen mosolygott, körülbelül ugy, mint a fiatal Napoleon Toulon bevételénél.

XV.

Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki éppen a ligetbe ment sétálni. A szép asszony kegyes volt és megengedte, hogy a diák elkisérje. Pető örömmel kapott az alkalmon, azonban mihamar kellemetlen felfedezést tett. Ő, aki oly bőbeszédüen és vigan tudott elcsevegni Bauernebellel, Fabricziussal, sőt Quastl urral is, ő, aki Tildát észrevétlenül, csupán beszélgetések utján, ellenkező véleményekre tudta birni, Jozefinnel szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy harmadik gimnázista. Jóllehet már egy negyedóráig sétáltak az ugynevezett Bimbó-vendéglő és a zöldhináros tó körül, sehogyan se találta meg a társalgás fonalát és össze-vissza kalandozott a leghétköznapibb tárgyak, sőt még az időjárás és a hus­drágaság között is. Be kell látnunk, hogy ez az ifjut kissé bosszantotta, mert ostoba embernek nem kivánt látszani.

Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony látszólag jól mulatott a jogász zavarán és mivel se járult hozzá, hogy a csevegést talpra segitse. Az ifju egy ideig ötölt-hatolt, aztán, ugy vélte, hogy az egyenes ut mégis csak a legjobb s azért igy szólt:

- Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti, hogy a társaságában ostobának érzem magamat. Ne tessék félreérteni, kegyed szellemes asszony, akivel mások bizonyára kellemesen tudnak elcsevegni. Csak én vagyok elfogult, ha önt látom, pedig máskülönben elég jó beszélőszervekkel áldott meg a sors. Miután szeretek természettudományi alapon állani, kutatom az okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed közelében állandó zavarban vagyok. De - érdekli-e?

- Oh, hogyne, - mosolygott Jozefin jóindulatulag. - Egészen bátran beszélhet.

- Akkor hát bátor leszek. Meg fogom állapitani elfogódottságom okát, de kérem, ne ijedjen meg tőle. Én ugyanis azt hiszem, hogy szerelmes vagyok önbe.

A szép asszony nevetett.

- Be kell ismernem, - mondotta aztán, - hogy ön eredeti ember.

- Nem haragszik? - tudakolta a jogász, kissé megijedve a vitézségén.

Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért Pető, aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább folytatta:

- Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall. Éjjel önről álmodom, reggel versiráshoz van kedvem. Gyakran szórakozott vagyok és tegnapelőtt is az omnibusz helyett egy zöldséges kocsira szállottam fel. Továbbá: gyakran minden ok nélkül magyar népdalokat énekelek és félrevágom a kalapomat.

- Ez tényleg a szerelem, - vélte Jozefin jóindulatuan.

- Tessék elhinni, hogy az. Én ismerem magamat. Még sohase történt meg velem, hogy omnibusz helyett zöldséges kocsira szállottam volna fel. Sőt még egy élményemet közölhe­tem. A minap egy trafikba mentem, szivart vásároltam és aztán szivar helyett az esernyőmre gyujtottam rá, az esernyőmet pedig a zsebembe akartam tenni.

- Szegény barátom!

- Bizony, szegény. Mert ugy érzem, hogy ez az én szerelmem dőre álom, utólérhetetlen álomkép. Mindegy. Örülök, hogy ezt önnek elmondtam és ezennel sorsomat kezébe tettem le.

Egy ideig hallgattak, aztán ujra a lendületbe jött jogász vette fel a szót.

- Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam önhöz. Emlékszik arra a - nekem oly szép! - napra, mikor ön lovagolni volt és a csirkefogók Edwards-ot rothadt almákkal dobálták meg? Még ma is előttem áll a találkozás minden mozzanata. Megfogtam egy suszterinast, az kegyelemért esdeklett kegyedhez, majd mikor szabadjára bocsátottuk, a kapuból ezzel a megszólitással tisztelt meg: „Dunavadász”.

- Tényleg, azt mondta: dunavadász, - hagyta helyben Jozefin kissé elgondolkozva.

- Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni tanultam meg. Nemcsak a karcsu alakját, a nemes homlokát, bájos vonásait becsülöm nagyra: ragaszkodással nézem el a lakása ablakait, a paripáit, sőt még a veteránzenekarát is. Gondolja, hogy ez nem szerelem?

- Meglehet, - felelte Jozefin, aki végre maga is még ifju volt.

- Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! - lelkesedett Pető. - Mert meg kell vallanom, amikor vallomásomba kezdtem, ugy hittem, hogy pofon lesz a vége s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a helyet, ahol egy kutya se jár.

Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek. Vékony nyirfák közül feléjük villant a kopott Fuit sirkő.

- Jó lesz visszafordulni, - inditványozta az asszony.

Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a szavak.

- Micsoda gyönyörü érzés a szerelem! Milyen másként látja az ember a világot! Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is! Lehet akármilyen borus az ég, rám azért nap süt, rombadőlhet az egész város, azért én a tavaszt érzem magam körül! Nem hittem soha, hogy ilyen hangulatok foglalhassanak helyet bensőmben, meg voltam róla győződve, hogy cinikus, hideg ember vagyok és most, ime, azt látom, hogy a szivem tele van melegséggel, ragasz­kodással és jó gondolatokkal.

Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e szavaknak még mindig van hatása. Jozefin is szivesen vette tudomásul, hogy a jogász szivében tulipánok virulnak és hogy lelke az erények központi gyüjtőpénztára lett. A szép asszony elgondolkodva nézett maga elé és nem mondott ellen a fiatalurnak, aki végre is elég csinos és kellemes embernek látszott.

Sajnos, mi sem tart örökké és végre ők is a kapuhoz értek.

- Szabad-e remélnem, - kérdezte Pető régi lovagok módjára, - hogy viszontláthatom e nemes virágszálat?

Jozefin mosolygott.

- Majd meglátjuk, - felelte óvatosan és csókra nyujtotta kezét.

A diák boldogan illesztette ajkát a puha keztyükre, aztán emelkedett hangulatban tért haza. Gondolatai még visszakalandoztak a Városligetbe és az elhangzott körmondatokra, amikor a költészetből egyszerre a kötött nyelv birodalmába hullott. A kötött nyelv országát Bulcsu képviselte, aki zordonan állt meg előtte.

XVI.

A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.

- No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet, - mondotta kesernyésen. - Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz és az én ügyem kátyuban reked.

Petőnek jó kedve volt.

- Hadd el, - szólt pajtása vállára csapva. - Biztos remény van, hogy lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szivemen viselem és ha Isten megsegit, diadalra is viszem.

Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.

- De vajjon hogy és mikor? - kérdezte zordonan.

A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek. Most azonban, hogy örömében osztályosa legyen, ugy vélte, illik Bulcsut is kissé felvillanyozni s ezért nagylelküen beavatta őt titkába.

- Ám hallgass rám, - kezdte el titokzatosan, - és aztán itéld meg, helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, mig be nem fejeztem.

- Ugy lesz, ahogy parancsolod.

- Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy: a Bauernebelek mind önfejü, a saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni nem lehet. Nekik mindenről megvan a maguk nézete s ez a véleményük rendszerint ellentétben van az általános felfogásokkal. Ilyen az öreg Bauernebel koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen a Tildáé is. Reájuk hatni egy aranyszáju János sem tudna. Demoszteneszről nem is beszélve. Hogyan tudnám hát én Tildát valamire persvadeálni?

- No, ez csinos vigasz, - vetette közbe a Nero szerzője.

- Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami véleményre birjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a ravaszságon kivül: az ellentmondás. Ha én valamiről egy Bauernebelnek azt jelentem ki, miszerint az fehér, az igazi Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt fogja felelni: „Nem igaz. Ez fekete.” Érted?

- Egy kukkot sem, - felelte Bulcsu megrémülve a logikai fejtegetések láncaitól.

- Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágitani. Ha én rólad azt fogom mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb embere vagy, az arany polgár azt fogja kijelen­teni: „Ez a Bulcsu a mérsékelt földöv leghaszontalanabb frátere.” De ha én helyezkedem rá arra az álláspontra, hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor Bauernebelék azonnal, csakhogy ellent mondhassanak (mert ez a vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy soha szeretetreméltóbb halandót nem ismertek, mint csekélységedet.

Bulcsu arca kezdett felderülni.

- Teringettét! - felelte. - Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont, ahogy mi zenészek mondjuk.

- Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi jogászok mondjuk.

A muzsikus megállt és a földre koppintott botjával.

- Mégis lángész vagy te, Pető! - jelentette ki erélyesen. - Ilyesmi csak a te agyadban teremhet.

- No már most - folytatta a diák - a helyzet a következő. Én állandóan rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl urat égre-földre magasztalom. Amint hogy az részben már meg is történt. Ha helyesen számitottam, a kisasszony ennek következtében rólad jobb véleménnyel lesz, mint eleddig, Quastl urba vetett bizalma pedig csökken. És igy is van. A minap együtt jöttem haza Tildával és kisérletképp kissé befeketitettelek. Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért mindenre kapható.

- Nem volt kicsit sok?

- Oh, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett, védelmébe vett és azt mondta: „Ha valaki az életében küzd és emellett mégis eszményeket hord a szivében, tiszteletet érdemel.” Majd meg: „Ha Bulcsu nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu bizonyára megirta volna már korszakalkotó zenekari művét, a Nerot.”

- A Nerot!?

- Igenis. A Nerot.

- Ő érdeklődik e munka iránt?

- Érdeklődik.

- Tán elmondtál neki róla egyet-mást?

- Igen. Azt, hogy az első taktus megvan és üstpörgést nyujt, amelyhez a hegedük halk pizzicatoval csatlakoznak. Kár, - tettem hozzá, - hogy csak egy ütem kész.

- De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto. És már az utolsó aktus is megvan.

- Éppen azzal keltettem fel érdeklődését, mert lusta és terméketlen embernek akartalak oda­állitani. És igy lassan belemélyedtünk a beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, mig az omnibusz végre szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál. Azért tehát ne csüggedj és ha a dolog igy fejlődik tovább, ugy a szénád rendbe jöhet.

Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.

- Pető! - kiáltott fel elragadtatással. - Nagyszerü fiu vagy!

Karonfogta barátját és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta, merre. Csak mentek, mentek, a zenész össze-vissza fecsegett mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvös­ség­ről, mig egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomoru hely ez, egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé ékelve, de Bulcsuban még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert igy szólt a jogászhoz:

- Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult szerelem?

- Ugy rémlik, tudom, - felelte a jogász, akinek most jutott eszébe, hogy éppen eleget sétált már ma.

- Te szerelmes vagy? - kérdezte Bulcsu csodálkozva.

- Hogy az ördögbe ne? - méltatlankodott a diák. - Azt hiszed, kizárólag a te kedvedért találták fel ezt a portékát?

A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a homlokára csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt kisérte volt haza barátja a szép özvegyet.

- Jozefinbe? - szaladt ki Bulcsu száján a szó.

Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan, hidegen cselekvő férfit tanulta meg ismerni. Azért röviden végzett az üggyel.

- Igenis, Jozefinbe, - jelentette ki szárazon. - De most menjünk haza, mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a járkálásban fejeződik ki. Ha ez igy lenne, akkor Rómeó levélhordó volt, ami pedig, köztudomásulag, nem felel meg a valóságnak.

XVII.

Akik még vissza tudnak emlékezni a régi Pestre, bizonyára nem feledkeztek meg arról a förtelmes telekről, amely annakidején az ugynevezett Uri-utcát megcsufitotta. A város szivé­ben egy külvárosi zöldségeskert helyezkedett el, kalarábészaggal, napraforgókkal, salátával és sárgarépával. Ház az ócska palánkkal övezett területen nem volt, mindössze egy szalma­fedeles viskó, amelynek oldalán kezdetleges ólak huzódtak meg. A felügyelő szerepével egy szürkeingü bolgár volt megbizva, aki, ha jó kedve volt, kiállt a kapuja elé és onnét eregette büzös pipafüstjét az égnek. Bentről, az ólak sötétségéből panaszos tehénbőgés hallatszott, reggelente pedig a kakasok olyan kukorékolásba kezdtek, hogy a szomszéd házak lakói mérgesen tömték be gyapottal a fülüket.

Nem kell elárulnom, hogy ez a zöldségestelep a Bauernebel kontra főváros inditott pörben az arany polgár bosszuja volt. Mit törődött ő azzal, hogy ezen a területen, ahol ő borjukat nevelt és salátát termelt, háromemeletes, jól jövedelmező palota emelkedhetett volna? Mit hederitett ő rá, hogy a derék belvárosi kereskedők és lakók folyton megujuló peticiókkal fordultak a tanácshoz, hogy segitsen az áldatlan állapotokon és közben a sárga földig gyalázták a terézvárosi háziurat? Ő bosszut akart állani s ezt a célját el is érte, mert a polgármester majd kibujt a bőréből, valahányszor utja az Uri-utcán vezette végig. De nemcsak a polgármester, a tanácsnokok, a városatyák is szégyenkezve ballagtak keresztül az utcán, egyéb hiján behunyván a szemüket, mikor a Bauernebel-féle gazdaság mellett elsétáltak.

A régi Pestnek az Uri-utca volt a szemefénye. Itt láttuk a legjobb üzleteket, itt emelkedtek a legelőkelőbb házak, itt forgolódott vasárnap délelőttönként az uri nép. A vidékieket erre vitte első utjuk; a bennlakók a Párisi-udvarral és a Trattner-Károlyi-házzal voltak legnagyobbra. És mikor várni lehetett, hogy ez az utca még jobban kifejlődik, kiszinesedik, hogy világvárosi szinvonalra emelkedik, egyszerre jön Bauernebel és teheneket, kakasokat, trágyadombokat telepit belé.

Az arany polgárnak három telke volt az Uri-utcában. Az egyiken ócska ház meredezett, azon már a terézvárosi Krőzus nem tudott változtatni. Igy legalább annyit megtett célja érdekében, hogy nem tataroztatta az épületet és azon kopottan, piszkosan, viharverten, ahogy évek óta volt, hagyta a házat szomorkodni. A lakók lassan mind kimenekültek belőle, mert a falak repedeztek, a tető szélben erősen ingadozott, de mit érintette az Bauernebelt? Csak hadd legyen a Nepomukkal ellátott ház még kopottabb, még düledezőbb: annál jobban mérgelődik a polgármester! A másik telken a már emlitett és részletesen megrajzolt zöldséges kertészet helyezkedett el. A harmadikon Bauernebel annyi szénát és szalmát helyezett el, amennyit össze lehetett vásárolni Pest környékén. Ugyaninnen indultak utjukra a kátrányos szekerek, pokoli büzt és füstöt okádva maguk körül. De nemcsak az Uri-utcában volt ilyen a helyzet. Ahol a városban Bauernebel-terület volt, az mind a tanács bosszantásán fáradozott. Az egyi­ken éktelen pajta emelkedett, a másikon rozsdás kályhacsöveket és elromlott diványrugókat gyüjtöttek; a harmadikon az arany polgár juhászkutyákat tenyésztett, amelyek holdtölténél panaszos karban fordultak az égbeli vándor felé.

Pető megmutatta, hogy képzelőtehetsége a helyén van és nem mult el nap, hogy valami ujat ki ne talált volna. Hogy pedig a meginditott mozgalom el ne aludjon, a jogász buzgó ellenőrző­szemléket tartott a különböző telepeken: elég hangosak-e a kakasok, elég jól fejlődik-e a kalarábé, elég élénkek-e a komondorok? Ilyen látogatásoknál a jogász gyakran összetalálko­zott Tildával, aki szintén érdeklődött az ügyek állapota iránt.

Mikor éppen egy ilyen inspekcióról hazasétáltak a Terézváros ódon házai felé, Pető mindig talált rá módot, hogy szóbahozza zeneszerző barátját. Hol szidta, amiért megint reggel vetődött haza, hol amiért minden pénzét dohányra és borra költi. Tilda természetesen más véleményen volt. Ő, csakhogy ellentmondhasson, meg tudta érteni, ha egy művészlélek kissé letér a józan nyárspolgáriasság utjáról és a szesz meg a nikotin által élénkiti a fantáziáját.

- De hát meggyőződött-e ön legalább róla, - kérdezte egyszer Pető, - hogy ennek a mi barátunknak egyáltalán van tehetsége?

Tilda bólintott fejével.

- Igenis, meggyőződtem róla. Tegnap találkoztam Bulcsuval a folyosón és megkértem, ha ideje engedi, mutassa be nékem a Nero néhány részletét. Bulcsu ma délelőtt nálam volt és eljátszotta a nyitányt. Mondhatom, szép részletek vannak benne.

- És fagotton játszotta el? - elméskedett a diák.

- Nem, zongorán. Bulcsu tudniillik igen jól zongorázik.

Pető megállt egy pillanatra.

- Hát nem kár, hogy az ilyen ember elzüllik?

- Semmi ok sincs rá, hogy ezen a nézeten legyen, - felelt Tilda sértődötten. - Mindenkinek megvannak az életben a maga küzdelmes esztendői. És Bulcsu eddig sem nem lopott, sem nem sikkasztott, sőt becstelenséget sem követett el.

- Ön tehát azt hiszi, hogy lehet rajta segiteni?

- Igenis, azt hiszem. Sőt feltettem magamban, hogy kissé gondot viselek rá. Szegény fiunak nincs senkije, nem csoda, hogyha nem tud zöldágra vergődni.

- Én azt hiszem, hogy van neki valami szerelme. Állitólag az a hölgy, aki a Kék macskában idomitott kecskéket mutat be.

- Az nekem mindegy, - felelt kurtán a leány.

Tilda ilyen módon egyre jobban kezdett érdeklődni Bulcsu iránt. Ő, aki ezelőtt hideg gunnyal nézte a karbonáriköpönyeges zenészt, most másnak, nemesebbnek, csinosabbnak látta alakját s éppen nem volt ellenére, ha a Nero szerzője az utcán is csatlakozott hozzá. És miért ne? Bulcsu a maga nagy szegénységével és ügyetlenségével rokonszenves benyomást keltett s miután soha nem mondott ellent senkinek, Tildával se gyülhetett meg a baja. A muzsikus vakon, szinte kétségbeesve szerette Tildát, kutyánál hivebben követte minden lépését és boldog volt, ha a leány csak rá is tekintett. Egyideig a bálványa ugyan nem sokat gondolt dacból készült uj barátságával, utóbb aztán egyre melegebben érezte Bulcsu szeretetét, végül pedig maga is vonzódni kezdett ehhez a kócos fiuhoz, aki, ha nem is szólt róla, bizonyára szivesen a tűzbe ment volna Tildáért.

Pető mindezt éles szemmel figyelte meg. Esténként, ha Bulcsuval összeültek, a jogász elismeréssel ütött barátja vállára.

- A dolog jól megy, kedves öcsém, a dolog nagyon jól megy!

Bulcsu hizott a boldogságtól és szerette volna, ha pajtása is meg lenne elégedve.

- Hát a te ügyed rendben van-e? - kérdezte egy nap Petőtől.

A jogász megvonta a vállát.

- No, ugy közepesen, - felelte röviden. - Tudod, Jozefin szeszélyes asszony és az sincs kizárva, hogy kicsit kacér. Nála az ember sohase lehet biztos a dolgában.

- Ez szomoru.

- No, azért még nem ijedek meg. Kitartással az ember sokra megy, aztán meg, hiszen arra sincs okom, hogy kétségbeessem. Jozefin szivesen fogadja bókjaimat, rózsacsokraimat, sőt kegyes többször letekinteni az ablakból, ha alatta elsétálok. De lehet, hogy csak szórakozás­nak tekinti ezt a kis kalandot, amelynek nem lehetnek komolyabb következményei.

- És te? Igazán szereted őt?

- Azt hiszem, igazán. De hát miért ne? Hiszen oly szép, oly fiatal és oly bájos!

Bulcsu gondolkodni kezdett, aztán többet nem szólt az esetről. Mikor azonban hazaérkezett odvába és az okarinán kinos keservek közt elvégezte feladatát, ujra töprengeni kezdett a barátja ügyében.

Nem lehetne lóditani a cimbora szekerén? Nem kellene segiteni Petőn, ahogy ő is segitett az ő ügyén? Dehogy nem, csak az a kérdés, milyen formában. A zenész egész éjjel álmatlanul hánykódott ágyában, reggel azonban diadalmasan olyat csapott a homlokára, hogy a feje közepén diónagyságu daganat támadt.

XVIII.

A kulcs megvolt. Szinte hihetetlen, hogy előbb az eszébe nem jutott, amikor az eset oly egyszerü. Hiszen Jozefin is a Bauernebel-család tagja, következésképp Tildához és az apjához hasonlatosan gondolkodik; erre vall egész élete. Ha tehát Tildát az ellentmondásra való ingerkedéssel más nézetre lehetett birni, az orvosságnak hatni kell Jozefinnél is! A kétszerkettő nem lehet világosabb, - minél fogva Bulcsu azonnal el is határozta, hogy Petőnek kellemes meglepetést csinál és titokban meghóditja számára a szép özvegyet.

Az életben sok dolog jön kapóra és igy esett, hogy másnap - éppen elseje lévén, - Bulcsu mester átment Jozefinhez, hogy nála az ugynevezett Judás-pénzt fölvegye. Az asszony rózsaszinü kuvertában nyujtotta át a Nero szerzőjének a bűnnel szerzett összeget, aztán a lorgnonjával játszva, igy szólt:

- Apropos, Bulcsu. Ismeri ön azt a fiatalembert, aki odaát lakik ön mellett?

A muzsikus csak erre várt.

- Hogyne ismerném, nagyságos asszony. Az az ifju: Pető, a jogász.

- Ugy? És miféle ember máskülönben? - tudakozódott közömbös arcot mutatva az özvegy. - Én tudniillik csak futólag ismerkedtem meg vele.

Bulcsu lélekzetet vett.

- Nagyságos asszony, őszinte választ akar?

- Mindenesetre, kedves Bulcsu.

- Akkor méltóztassék kérdezni, én majd felelek.

Jozefin a karosszékre mutatott.

- Üljön le, barátom és gyujtson rá. Azután pedig kezdjük el a dolgot. De nehogy valami ostobaságra gondoljon; Pető engem csak azért érdekel, mert talán fel tudom használni eszközömül.

- Tudom, - gondolta magában a zenész.

- Mindenekelőtt tehát: mióta ismeri a jogász urat?

- Oh, nagyon régen, - füllentette Bulcsu. - Együtt jártunk iskolába, ketten mindig a szamár-padban foglaltunk helyet.

- Nagyon szép. De hát az régen volt. A kérdés az, milyen ma Pető? Megbizható-e?

A muzsikus a tempó megrázta a fejét.

- Nem! Ezerszer nem! Bár barátja vagyok neki, de meg kell állapitanom a szinigazságot. A helyzet a következő. Nem törődik ez a fiu semmivel, pedig szép tehetségek laknak benne! Az apja egyáltalán szóba se áll már vele, az anyja pedig minden héten azt irja kedves fiának, hogy a sirba fogja vinni.

Jozefin egy kicsit elképedt.

- Nekem Pető azt mondta, hogy jó viszonyban van a szüleivel.

Bulcsu gunyosan fölkacagott.

- Hát persze, itt van mindjárt a második hiba. Az én barátomnak átka, - mint mondani szokás, - hogy még tréfából se tud igazat mondani. Veleszületett hazugságban szenved. Ha egy kutyát lát az utcán, azt fogja mondani, hogy macska volt. Ilyen a természete.

- Furcsa.

- Mindenesetre. De hát, legyünk elnézők, talán ő maga sem tehet róla.

Jozefin gondolkodott, aztán tovább folytatta a kérdéseket:

- Milyen egyébként az ön barátja életmódja? Tanul-e legalább? Nem korhelykedik?

A zenész ujra lélekzetet vett.

- Ami a tanulást illeti, az utolsó alapvizsgáján egyik professzor találóan jegyezte meg Petőnek, hogy csak egy kérdésre tudna felelni. Arra, hogy hány óra van? De még arra se, mert az órája zálogban van.

Jozefint a zenész fölvilágositásai nem valami kellemesen érintették. Ő Petőt jóravaló, komoly és tehetséges embernek tartotta, aki, bár kissé könnyen gondolkozik, alapjában tartalmas és érző léleknek látszott. Éppen azért az arany polgár leánya némileg elkedvetlenedve nézett a magyarázgatásban szinte kipirult Bulcsura.

- Nos és még egyet, - vette föl ujra a szót az asszony. - Milyen az ön barátja érzelmi világa?

- Hogy méltóztatik ezt gondolni?

Jozefin közömbös arccal fordult a muzsikushoz.

- Nos, ugy, hogy van-e szive? Szereti-e az embereket és talán a szép asszonyokat? Nincs-e valami titkos szerelme?

Csak ez kellett Bulcsunak!

A Nero szerzője metsző gunnyal mosolygott, aztán ugynevezett mű-szünet után igy szólt:

- Ha van-é, kérdi nagyságos asszony? Hahaha! Látszik, hogy nem ismeri Pető urat! Távolról sem ismeri! Mert, ha csak valamelyest érdeklődött volna ez ifju magánügyei iránt, tudná, hogy az én jogász barátom Pest városa legkétségbeejtőbb szoknyavadásza.

Jozefin szeme káprázott, aztán haragos pir futotta el szép arcát.

- Pető szoknyavadász?!

- Szakállamra az, - felelte meggyőződéssel Bulcsu, aki amióta joga volt Tildát az utcán elkisérni, mindennap megborotválkozott.

Őnagyságának nem kellett több. Dacos ajka megremegett, a torka pillanatra összeszorult. Hát ennyire vagyunk Petővel? Ez az a nemes érzelem, amelyről neki a diák a városligeti tó örökzöld hinára mellett szavalt? Ez az a melegség, ragaszkodás és kristálytiszta gondolkodás, amelyet belőle a szerelem kiváltott? És ez az ember akarja elhitetni vele, az okos asszonnyal, hogy szórakozottságában az omnibusz helyett a zöldséges szekérre szállott föl?

Nem, nem; elég belőle! Dőreség volt egy pillanatra is ráhallgatni és elhinni, hogy különb a többi ifju joghallgatónál, akik vadul robognak minden szoknya után, csak szoknya legyen.

Jozefin fölkelt.

- Köszönöm, Bulcsu ur, - szólott hidegen. - Nem akarom tovább tartóztatni.

A zenész tiszteletteljesen hajolt meg, titokban azonban a padmalyig szeretett volna ugrani örömében. Hogy is ne: amennyi rosszat ő most hirtelen elmondott Petőről, százszor elég volna rá, hogy az asszony - a jusztis elvénél fogva - a diák pártjára álljon! Hadd működjön az ellenpont!

- Ez sikerült, - mormogta magában megelégedetten a Nero szerzője a lépcsőn, a kapuban, az utcán és végül a szobájában. Ezt jól megcsináltam volna.

Azalatt pedig Jozefin elkedvetlenedve, megbántva, megalázva ült karosszékében és meg­állapitotta magában, hogy a jogászok a világ leghaszontalanabb, legrosszabb, legszivtelenebb teremtései.

- Gyülölöm, igen, gyülölöm! - ismételte magában a szép asszony százszor és százszor.

De ez csak szó volt. A szive bensejében egy addig ismeretlen hang támadt föl és akár hiszik, akár nem - egész komolyan ezt mondta:

- Tévedni tetszik, Jozefin.

XIX.

Quastl ur, a derék fiskális, egy nap arra a felfedezésre jutott, hogy Tilda kisasszony szeszé­lyes. Ez magában véve nem lett volna nagy baj, sokkal kellemetlenebbül érintette azonban az ügyvédet az a tény, hogy az ifju hölgy éppen vele szemben éreztette a szeszélyességét. Tilda mindig talált valami kifogásolni valót a vőlegényén, hol a kalapját, hol a jogi fejtegetéseit, hol a világnézeteit kifogásolta. E mellett a lány állandóan annak a gyanujának adott kifejezést, hogy a fiskális csak a világ előtt mutatja a komoly és megfontolt embert, titokban azonban éppen nem veti meg az élet apró örömeit.

Quastl ur egy ideig nyugodtan türte mindezt. Tőle Tilda beszélhetett, az ügyvéd ur komolyan - mint a halottaskocsik tollbokrétás lovai, - bólintgatott hozzá a fejével. Egyszer azonban a lány oly területre tévedt, ahol Quastl ur nem értette a tréfát.

Mint tudjuk, a fiskális arca csupaszra volt borotválva, mindössze az állán fityegett egy furcsa kis kecskeszakáll, amilyet régi szepesi polgárok arcképein lehet látni. A Quastl-családban, amely szintén felvidéki volt, családi hagyomány volt ez a furcsa szakáll. Az ügyvédnek az apja, a nagyapja, az ükapja is ilyet hordott és az unokák bizonyára szintén ilyen hajdiszt fognak viselni.

Egy napon Tilda ránézett vőlegényére és igy szólott:

- Hogy lehet kérem ilyen lehetetlen szakállal járni?

A fiskális majd hanyattesett e sértésre. Hogyne: hiszen a Quastl-szakáll olyan jellemző családi vonás volt, mint a Habsburg-ajak, vagy a Hohenzollern-áll.

- Lehetetlen szakáll? - dadogta tehát. - Csak nem gondolja ezt komolyan?

Tildát hidegen hagyta az ifju megdöbbenése.

- Igenis, lehetetlen szakáll. Ilyet ma csak kucsébereken látni. Miért nem visel mindjárt fülbevalót is?

- De Tilda kisasszony! Dédapám a sultész, nagyapám a rektor, és apám a tanácsnok is ezt a szakállt hordta.

A leány hidegen nézett rá vőlegényére.

- Az nekem mindegy. Nekem ez a szakáll nem tetszik, s ha becsül valamire, holnap leborotváltatja ezt a pamacsot.

Pamacs! Quastllal forgott a világ. De végre, a galambnak is van epéje, sőt még az ügyvédnek is. Az ifju tehát felállt, az égnek forditotta tekintetét és elhatározottan igy felelt:

- Azt nem fogom megtenni, kisasszony. Azt semmi esetre se tehetem meg.

A leány gunyosan bólintott fejével.

- Tehát annyira tisztel, hogy ezt a szerény kivánságomat is visszautasitja?

A vőlegény begombolta a kabátját.

- Sajnálom, - válaszolta szilárdan, - de e kérdésben nem engedhetek. Kivánjon akármit, szivesen kapitulálok, de a Quastl-szakáll tradicióit nem tagadhatom meg.

A leány nem szólt többet. Szépen fölszedte a kézimunkáját és átment a szomszéd szobába, magára hagyva az elképedt ügyvédet.

Szegény Quastl, mit tehetett volna? Egy ideig elcsevegett a kanárival, amelyet többszörös „Mándi! Mándi!!” megszólitással tüntetett ki, aztán kinézett az ablakon és megszámlálta hány ember megy el alatta, végül azonban, látva, hogy Tilda nem tér vissza, fogta magát és komoly léptekkel ballagott haza. Komoly léptekkel, mondom, de, ah! bensejében a fiskális csalódással vegyes keserüséget érzett. Soha nem tételezte volna fel Tildáról, hogy ilyen kegyetlen tudjon lenni, sohase hitte volna, hogy a nőknek áldozatot is kell tudni hozni, végül sohase gondolt arra, hogy a szerelemben más tényezők is legyenek, mint a házassági szerződés, az egyházi összeadás és a férji magánjogok. Hogy valakinek a boldogsága egy szakállon forduljon meg, egészen uj és megdöbbentő volt Quastl ur praxisában.

Az ügyvéd tehát kissé elkeseredve érkezett haza és némileg a Goethe Wertherjéhez hason­la­tosnak érezte magát. Igen, a fiskális ur el volt szontyolodva és többször e szavakat ismétel­gette magában:

- Ez nem helyes. Ez nagyon nem helyes!

(Végre is: az ő vérmérsékleténél ez a kitörés elég erélyes volt.)

Minekutána körülbelül százszor elmondotta volt e szavakat, Quastl ur elborult ábrázattal hivta be a gazdasszonyát.

- Lizi néni! - szólt zordonan. - Hozzon fel nekem egy kancsó karviniki sört.

A jó öreg asszony állkapcsa leesett ijedtében.

- Sört? - hebegte. - Azt tetszett mondani, sört?

- Igen, - felelte az ügyvéd szigoruan.

- Sört... sört, - dadogta még mindig Lizi néni, aztán sürü fejcsóválások között engedelmes­kedett a parancsnak.

- Vajjon mi üthetett hozzá? - tépelődött a szegény asszony a lépcsőházban. - Életében egyszer kért csak sört, mert egy kliense bepanaszolta a korcsmárost, hogy hamisitott sört árul és bizonyitékra volt szükség.

Quastl ur mohón hajtotta fel az árpalét, aztán a postája elintézéséhez látott. Mindenféle hivatalos iratok, törvényszéki értesitések feküdtek az asztalán, az egyik kék papiros mellett azonban kihivó szemtelenséggel nevetett feléje egy rózsaszinü, apró boriték.

- Hát ez mi? - dörmögte Quastl ur és feltéve pápaszemét, komolyan vágta fel a piros levelet.

Bizony ez szép meglepetés volt. A boritékból egy tűzvörös, csókolózó galambokkal ékesitett lap hullott ki, amelyre kissé férfias vonásokkal ez volt irva.

„Tisztelt Uram! Gyakran hallottam már, hogy ön Magyarhon legjelesebb jogásza. Égek a vágytól, hogy e jeles férfiuval - noha szerény és tudatlan nő vagyok - megismer­kedhessem. Ma este sárga dominóban ott leszek az álarcos bálban, ismertetőjel: egy oleandervirág a balkézben. A nagy jogász ismeretlen tisztelője: Bellaria. N. B. Biztossan eljöjjön.”

Quastl ur mindenekelőtt megállapitotta, hogy ezt a szót „biztosan” egy s-el irják, aztán elgondolkodott az eseten. A dolog nem volt mindennapi, őneki legalább még ilyen bókot nem adtak irásban. De ha megtisztelő tény is volt, hogy ismeretlen hölgyek érdeklődnek iránta, a másik oldalról kétségbevonhatatlanul bűnös dolog álarcosbálba menni és ott hölgyekkel csevegni. Az ilyesmit megtehetik könnyelmü ifjak, a Petők, Bulcsuk, de komoly fiskális nem bocsátkozhatik bele ilyesmibe.

Mindez bölcsen volt mondva, ha a dolognak nem lett volna egy bibije. Ez a bibi pedig a hiuság volt, a hiuság, amely még Cicero, sőt Justinianus fejéből sem hiányzott, - hogy állhatott volna tehát ellent neki Quastl úr? Ha egy hölgy azt mondta volna neki: „Adonis vagy!” sőt esetleg azt: „Meghalok érted!”, a fiskális ellent tudott volna állani. De ha valaki azt mondta neki: „Te vagy a hon legnagyobb jogásza!”, Quastl ur meg volt fogva, annyival inkább, mert közben a sör karviniki szelleme is feléledt benne és kidüllesztette a mellét.

- De hát miért ne beszélhetnék egy tisztelőmmel? - töprengett magában az ügyvéd. - Hátha egy nevezetes törvényszéki esetről van szó? Hátha valami zsiros pört akarnak reám bizni?

Az utolsó érv döntőleg hatott és Quastl elhatározta, hogy elmegy a rejtelmes Régi Lövöldébe az álarcosbálba.

XX.

Egy barátságos téli estén - ahogy a régi regényirók mondanák - különös dolgokat látunk a Bauernebel-házban és pedig az arany polgár lakásában történni. Az ebédlőben hárman vannak együtt: Tilda, Bulcsu mester és Pető, aki rejtelmes női ruhában áll a tükör előtt. Ez a titokzatos ruha nem más, mint egy sárga dominó, amilyent annakidején nagy előszeretettel viseltek az álarcosbálokba járó hölgyek. Mig Pető bizonyos megelégedéssel szemlélgette magát a tükörben, Tilda és a zenész egy sarokban ültek és beszélgettek, közben-közben segitségére menve a jogásznak, aki a ruhakapcsokkal nehezen jött tisztába.

- Mondja, Bulcsu, - szólt a leány a Nero szerzőjéhez, - mit tenne maga, ha egy hölgy arra kérné, hogy vágassa le a kecskeszakállát?

- Nekem nincs kecskeszakállam.

- De ha volna?

- Természetesen rögtön levágatnám, - felelte a zenész habozás nélkül.

Tilda elgondolkodott.

- Persze, ezt könnyü mondani, - szólt aztán, - mert önnek nincs kecskeszakálla. Ha lenne, esetleg meggondolná a dolgot. Mert a dolgot nemcsak a szakáll, de a hozzá füződő tradiciók teszik. Vannak családok, ahol a kecskeszakállviselet évszázados hagyomány s igy az illetőknek nehéz tőle megválniok.

Bulcsu meg volt sértve.

- Kérem, - mondotta határozottan, - a zenészeknél is tradició a hosszu haj, akár a Sámsonoknál. Ettől megválniok éppoly nehéz, mint a katonáknak az egyenruhától, a papnak a reverendától. Én azonban, ha felszólitanak rá, szivesen meghozom ezt az áldozatot, sőt megteszem azt akkor is, ha senkise kivánja tőlem.

És ezzel a Nero szerzője gyors mozdulattal vette ki Tilda munkakosarából a pamutvágó ollót és mielőtt megakadályozhatták volna, két nyisszantással lenyeste lobogó hajdisze nagy részét.

- Tessék! - mondotta olyan vitézül, ahogy Dugonics Titusz dörögte volt a töröknek azt, hogy: „Gyere, öreg!”

Pető visszafordult a tükörtől.

- Meg vagy őrülve? - kérdezte nyugodtan, aztán ujra a kapcsokhoz tért vissza.

A leány csodálkozva nézett a Nero szerzőjére. Szegény Bulcsu, alaposan el volt csufitva; félig levágott hajzatával inkább megtépázott kakashoz, mint komoly zeneszerzőhöz hasonlitott. De Tilda e pillanatban nem azt nézte, tisztelője mennyit vesztett külsőségekben, hanem azt, hogy mennyit nyert az lelkiekben. Hiszen, ha nem is cselekedett rendkivülit, az ifju mégis csak áldozatot hozott érte, oly áldozatot, aminőre Quastl ur sohase lett volna képes.

- Maga mégis jó fiu, - mondotta Tilda halkan.

A zenész boldogan egyenesedett ki.

- Akarja, hogy levágjam az egyik fülemet? - kérdezte tőle telhető hevességgel. - Feleljen: akarja?

- Az istenért! - sikoltott fel a leány. - Legyen esze! Tegye le azt az ollót!

Bulcsu szerényen mosolygott.

- Mi az egy fél fül? Semmi! Savonarola annakidején mukkanás nélkül égette el a fél karját.

A zenész láthatólag összetévesztette Savonarolát Mucius Scaevolaval, de ez mindegy volt, a hatás nem maradt el és Tilda megdöbbenve, szinte tisztelettel nézett fel a Nero szerzőjére. Egy percig csend volt a szobában, az a néma, titokzatos csend, amelyben hirtelen addig rejtett érzelmek sarjadnak ki a lélekből, aztán Pető fordult Tildához:

- Ezek a kapcsok sehogysem fogadnak szót, - mondta, prózai hangon szakitva meg a beszélő némaságot, - kérem, adjon talán egy biztositótűt.

Tilda felkelt s átment a másik szobába tűt keresni. Mikor az ajtóhoz ért, a leány önkéntelenül végigsimitotta homlokát.

- Te Bulcsu, - szólt a jogász a zenész mellé telepedve, - meg kell vallanom, hogy egész jól csinálod a dolgodat.

- Kérlek, - szerénykedett a fagottművész.

- No, no. Ennyit tulajdonképp nem is tételeztem volna fel rólad. Nemsokára itt az ideje, hogy a magad szárnyára bocsássalak. Mert, ha ez a leány nem szeret téged, akkor egész életemben sárga dominóban járok.

- Pető!

- Én értek az ilyesmihez és láttam azt a pillantást, amit rád vetett, amikor azt kérdezted, levágjad-e a fél füledet? Tehát csak üsd a vasat, megérdemled, hogy boldog légy és két füled legyen.

- Te jó barátom, te! - tört ki a zenészből a lelkesedés. - Remélem, hogy te is megérdemled!

- A fülemet illetőleg elég nyugodt vagyok, - felelte Pető, aki közben a legyezőjét próbálgatta, - de egyébként nem vagyok tisztában magammal. Tegnap is találkoztam „vele” és őnagysága nem a legmelegebben viszonozta üdvözlésemet.

Bulcsu mosolygott magában.

- Oh, ne félj, - nyugtatta meg komoly ábrázattal barátját, - a te ügyed nem kerül kátyuba. Vannak jó szellemek, - tette hozzá szerényen, - akik őrködnek lépteink felett.

Tilda visszatért a biztositótűvel és igy aztán Pető végre elkészült az öltözködéssel. Az ifju még egyszer odaállt a tükörhöz és megelégedetten jelentette ki:

- Zenész legyek, ha Quastl ur nem vall ma nekem szerelmet!

Tényleg: az ifju oly előkelő és tiszteletreméltó volt sárga dominójában, hogy a hatást még kissé nagy és kissé piros kezei se tudták lerontani.

- Akkor hát menjünk! - inditványozta Bulcsu és az ifjak utrakeltek.

- Nehogy rosszat halljak magáról, - szólt Tilda a fagottművészhez és megszoritotta a Nero szerzőjének kezét.

Pár perc mulva a két jó barát már a Régi Lövölde fenyőgallyakkal diszitett termében volt, ujabb néhány perc mulva ráakadtak Quastl urra, aki bizonyos megilletődöttséggel szoron­gatott balkezében egy oleandervirágot és ujabb pár perc mulva a magyar Justinianus már tüneményes komolysággal magyarázta hölgyének a római perjog alapelveit.

- Tudja-e ön, kisasszony, mi az az actio libera in causa? - kérdezte néhány „séta jobbra” után szellemesen.

- Oh, igen, - felelte vékony hangon a jogász, aki konyitott egy kissé ehhez a tárgyhoz, - ez azt jelenti, hogy a tettes beszámithatatlan állapotban jogsértő eredményt idéz elő, de ez a magatartása beszámitható állapotban történt elhatározásra vezethető vissza.

- Nagyszerü! Fulmináns! Önnek ily nagy jogismeretei vannak? - csodálkozott Quastl ur.

- Szeretek joggal foglalkozni, - szerénykedett a sárga dominó. - És épp ezért kivántam önnel, a hires tudóssal is megismerkedni. De - nem adná nekem az oleandervirágját?

- Oh, szivesen. Valóban, meg kell mondanom, hogy ily müvelt hölggyel még nem hozott össze utam. Talán azt is tudja, mi az actio quanti minoris?

- Hogyne, - darált Pető, - ez egy olyan kereset, amelyet a vevő indit az eladó ellen s amelyben az áru hiányos voltára hivatkozva, a vételár aránylagos leszállitására törekszik.

- Fenomenális! Ön a női Verbőczy, - szólt a fiskális.

- Ön lekötelez, uram. Azonban, nem mennénk vacsorázni?

Quastl urat ez a közbevető mondat kissé lehütötte, de miután gavallér volt, a karját nyujtotta és az étterembe vezette hölgyét.

- Mit parancsolnak az uraságok? - kérdezte a sólyomként lecsapó pincér.

- Vaddisznófejet mártással! - inditványozta a jogi dolgokban annyira járatos Bellaria kisasszony és aztán könnyedén felsóhajtott.

- Vaddisznófej mártással? - döbbent meg magában a takarékos fiskális. - Hiszen ez az étlap legdrágább fogása! Mintha egy borjuszelet nem éppugy tenné meg s hozzá nem lenne táplálóbb!

De már késő volt. A pincér előkelő kézmozdulattal hozta el a vaddisznót és letette a sárga dominó elé, aki alapos étvággyal látott neki a ritka csemegének.

XXI.

Az alkotmányos éra helyreállitása után történt, hogy a király hosszas tartózkodásra Pestre igérkezett. A hirt természetesen általános öröm fogadta s az egész város már hetekkel előbb nekilátott, hogy méltóan fogadja az uralkodót. Diadalivek emelkedtek, az utcák járdáit kijavi­tották, a középületeket rendbehozták, a király szeme hadd lássa mentől tetszetősebb diszben a magyar fővárost. Ekkor történt, hogy a polgármesternek, amint végigjárta az utcákat, meg­né­zendő, minden rendben van-e, az álla hirtelen leesett. Amint ugyanis a derék férfiu végigment a Koronaherceg-utcán, egy teleknél majd felforditotta két bozontos kuvasz, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldöztek egy acélkékszinü kakast. A kakasnak tudniillik kedve volt egyet sétálni s átröpült a palánkon, amit a komondorok nem hagyhattak szó nélkül és utána iramodtak a Koronaherceg-utcába. Hogy a kép teljes legyen, a telek belsejében egy tehén keservesen bőgni kezdett, mig a kuvaszokat egy ingujjas bolgár követte, aki, kezében vasvillájával, harsányan ezt kiáltozta:

- Burkus! Filax! Vissza! Azt mondom, hogy vissza!

A polgármester elkékülve nézte az ázsiai képet.

- Mi ez, atyámfiai az Urban, mi ez? - hebegte a szegény városfő és homlokán verejtékcseppek jelentek meg. - Mi akar ez lenni, az Isten szerelmére? Tatárok törtek be?

Hogy mi volt? A kakas, a két komondor, az ingujjas bolgár természetesen a hirhedt Bauernebel-telek tartozékai voltak. Hogy is kerülhettek volna másképpen a Koronaherceg-utcába? A polgármester is csakhamar rájött a dolog nyitjára és szomoruan felelt önmagának.

- Ez Bauernebel műve! Ez az ember még a penzióba visz mindnyájunkat! Ha őfelsége meglátja ezt a telket, meghallja a tehén bőgését, a komondorok vonitását... jaj! nem is merek a következményekre gondolni.

És a polgármester szomoruan ballagott tovább. Utja elvitte a másik Bauernebel-ház mellett, amely piszkosan, töredezett vakolatos falakkal bámult reá, káposzta- és szénaszag lengett rajta. A közigazgatási hatóság első tisztviselője elhatározottan kapta fel a fejét.

- Nem, nem, - mondotta magában, - ez nem maradhat igy! Ki kell egyezkednünk ezzel a Bauernebellel, mert soha többet a király sem jön Pestre, ha azt látja, hogy a város első utcájában szénaszag, káposztaraktár van és bőszült kuvaszok lökik fel a járókelőket. Itt tenni kell, - fejezte be elmefuttatását, - még pedig sürgősen!

Másnapra a tanács már össze is volt hiva és a Bauernebel-ügy szőnyegre került. Mindnyájan igazat adtak a polgármesternek, hogy ez ázsiai állapotokon segiteni kell s hogy erre csak a barátságos ut alkalmas, mert az arany polgár tovább viszi pénzzel, ravaszsággal, mint a tisztelt törvényhatóság. Mit érnek vele, ha el is tiltják tőle, hogy a Koronaherceg-utcában káposztát és kuvaszokat tartson, másnap kieszel valami ujat és talán még jobban bemártja őket az uralkodó előtt! Azért tehát határozatba ment, hogy Bauernebellel meg kell békülni s e célra rögtön bizottságot is alakitottak.

Az arany polgár egy délután éppen szobájában üldögélt és a pénzét számolgatta, mikor nyilik az ajtó és belép három feketekabátos, köcsögkalapos ur: Sartoris Vince, Gutfreund Erazmus és Gámauf Péter, a város küldöttei, akik némi köhögés után rátérnek jövetelük céljára, a Koronaherceg-utcai telekre.

Végre tehát!

Ez a perc Bauernebel életének legszebb pillanata volt. Ime, előtte állanak hát ellenségei és a béke olajágát lebbentik meg előtte. Ime, a büszke város megalázkodik az egyszerü polgár előtt. Ime, a dacos polgármester belátni kénytelen, hogy Pest legfontosabb faktora nem ő, hanem Bauernebel Jeromos. Diadal ez, oly fényes diadal, amilyet álmodni se mert volna s amely egyszerre elfeledtette a viselt hadjárat minden kellemetlenségét, nehézségét, borsát, sőt költségeit is!

Az arany polgár egy ideig szótlanul élvezte a győzelem édes mámorát, aztán kegyesen intett kezével.

- Üdvözletem a nemes uraknak!

A deputáció tagjai szaporán hajbókoltak.

Bauernebel ujabb szünetet tartott, majd igy szólt:

- A Bauernebelek egész földi pályafutásukban józan belátásuak és méltányosak voltak. Küzdelmeikben sohase vezette őket a bosszu, csak az igazság kutatása, soha rossz indulatot, csak az őket megillető jogok törvényadta tiszteletének keresése. Ez volt célom (majdnem azt mondotta: célunk) a galamb-pörnél is. Tudtam, hogy igazam van és bántott, hogy a hatóság ezt nem ismeri el. Ezért harcoltam, ezért lettem volna kész utolsó forintomat is csatába vinni. Ha azonban azt látom, hogy jogaim elismertetnek, hogy az igazság győz, akkor leteszem a fegyvert és szivesen nyujtok jobbkezet. Tehát, mindenekelőtt: mi lesz a galambokkal?

Sartoris Vince szaporán kapta el a szót.

- E tekintetben nyugodt lehet, Bauernebel ur. A galambokat a város megveszi, kisajátitja, agyonlövi, ahogyan ön kivánja s amikor ön kivánja.

Bauernebel komolyan intett fejével.

- Lőjjék agyon őket.

- Ugy, ugy, - bólintotta vissza Gámauf Péter.

- És a kártérités? Ki fizeti meg azt, hogy a galambokat évszámra tartottam, hogy azok részben elriasztották lakóimat, részben tönkretették szépen vakolt falaimat?

- A költségeket is a város viseli, - mondta Gutfreund Erazmus, hogy ő is szóljon valamit.

- Akkor kitüzhetjük a fehér lobogót! - jelentette ki az arany polgár méltóságteljesen. - A béke meg van kötve!

Igy fejeződött be a hires galamb-pör, amelynek aktái mai napig megtalálhatók a főváros levél­tárában és igy esett, hogy a Koronaherceg-utca sétálóit ma már nem veszik üzőbe haragos alföldi komondorok.

XXII.

Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót Quastl urnak. Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni Tildánál, az arany polgár leánya nem fogadta el látogatóját, hanem a szobaleánnyal egy levelet kézbesittetett neki, amelyben ez állt:

„Vaddisznófej mártással!”

Quastl ur elsápadt s megsemmisülve tántorgott haza. Többé nem merte a lábát Bauernebe­lékhez betenni, ha pedig disznót látott, hátán végigfutott a hideg. Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ legdrágább eledele, - tőle elvitte Pest városa leggazdagabb eladóleányát.

Pár napra a nevezetes esemény után Pető lélekzetvesztve rohant be Tildához.

- Tudja-e, mit beszélnek a városban? - kérdezte rémülten. - Van sejtelme róla, hogy mit beszél­nek?

- Hogy tuladtam Quastl uron?

- Nem! Ezerszer nem! - kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után kapkodott. - Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét és ön nem dobta ki a zenészt!

Tilda ránézett a jogászra.

- És mi köze önnek mindehhez? - kérdezte hidegen.

- Hogy mi közöm? - csodálkozott Pető. - Hogy mi közöm? Az a közöm, hogy én önt nagyra­becsülöm, tisztelem és meg akarom óvni az ilyen könnyelmüségtől! Ön és Bulcsu! Inkább a tűz és viz, nap és éjszaka, mint kegyed és ez a korhely zenész! Nem, nem, - tette hozzá fejét rázva, - ez nem valóság, ez tréfa, ez lehetetlenség!

Az arany polgár leánya a sarkára állt.

- Kedves Pető ur, - mondta erélyesen, - nincsen semmi szükségem az ön tanácsaira. Hogy mit cselekszem, az kizárólag az én dolgom, akár tréfának, akár lehetetlenségnek tetszik azt felfogni.

- Tehát igaz? - dadogta művésziesen Pető.

- Az nem kell, hogy önt érdekelje, - válaszolta Tilda és visszavonult a szobájába.

A jogász láthatólag lehangolva távozott, amint azonban a folyosóra ért, egyszerre vigan kezdett el fütyörészni és hatalmas ugrásokban tartott a fagottista lakására.

- Bulcsu! - kiáltotta az ajtóból. - Bulcsu! Hamar, kapd magad, szaladj át Bauernebelékhez és kérd meg Tilda kezét. Egy pillanatig se késlekedj, mert még meggondolhatja magát!

- Mit beszélsz? - ijedt meg a Nero szerzője. - Megkérjem a kezét, hogy kidobasson Lámpl urral?

- Nem fog kidobni! - emelte fel két ujját a diák. - Esküszöm, nem fog kidobni!

Bulcsu tétovázott.

- Az lehetetlen, - jelentette ki igen szerényen. - Én ismerem magamat. Egyszer vallottam csak szerelmet egy leánynak és az is hozzám vágta a pamutos kosarát.

- Ezuttal nem fogják a pamutos kosarat a fejedhez vágni, én mondom, Pető, aki a vesékbe lát! Vedd a kalapodat, a botodat és menj át, vagy viszlek!

És nem is várva meg a zenész válaszát, a jogász fejébe vágta barátjának a kalapját, kezébe nyomta a botját és azzal végighurcolta a folyosón, becsengetett Bauernebelékhez és belökte az ajtón a Nero mélyen megdöbbent szerzőjét.

- Végre! - kiáltott fel a jogász és azzal a tekintettel nézett az ajtón lógó Karpfenbiller-táblára, mint Napoleon Saint-Cloudra.

XXIII.

Önök, kedves olvasóim, akik jártasak a világtörténetben, bizonyára tudják, hogy Saint-Cloud nem volt az utolsó stáció Napoleon diadalmenetében. Következett még Marengo és Ulm bevétele. Marengo az adott esetben azt jelentette, Bauernebel Jeromost megnyerni Bulcsu részére, Ulmnak pedig tegyük meg Jozefint, akihez való vonzódását Pető napról-napra erősebben érezte.

Marengo aránylag könnyen adta meg magát. Az arany polgár ugyan első pillanatban majdnem leesett a székről, amikor Pető elárulta Bauernebelnek, hogy Tilda és Bulcsu az apai áldást kivánják. Pető azonban mihamar lábra segitette Bauernebelt, megmagyarázva neki, hogy Bulcsunál jobb férjet keresve se találhat a leányának, mert a zenész ugy beleszokott a nyo­mor­ba, hogy a hatost is tüneménynek nézi s ehhez képest becsüli is meg, továbbá, mert: a Nero szerzőjének sejtelme sincs róla, mi a fiaker, a pezsgő, az uri kényelem, következés­képpen nem is vágyik rája, végre, mert Bulcsu a legjobb üzletember, aki még a fogsorát is el tudta adni kettőszáz forinton, amire nem volt eset a földön. Azonkivül, ha a zenésszel békét köt, a förtelmes fagott-hangversenyek is elmaradnak s Jozefin egyik leghathatósabb támaszát veszti el. Mindezeknek tetejébe Pető még szerényen megemlitette a galamb-pört, amelyben ő (már mint jogász) némi kárpótlásra tart igényt s ezt olyan módon állapitja meg, hogy az arany polgár adja áldását az ifju párra. Ha ez nem következik be, jelentette ki Pető, ugy csekélysége át fog pártolni a város oldalára és akkor a polgármester talál rá módot, hogy a pört ujra felvegye és Bauernebelt megtáncoltassa.

Az arany polgár egy ideig ötölt-hatolt, azután megadta magát. Hiszen tény, hogy a legjobb az olyan vő, aki nem ismeri az élet édes bűneit, fényüzéseit, a szegény ifju még a garast is megbecsüli, mig a gazdag kérőnek az igényei is gazdagok.

- Áldásom reájuk, - dörmögte tehát Bauernebel. - De egyet kikötök. A fagott első napon a kályhába kerül!

Petőt az ujabb győzelem arra ösztönözte, hogy most már Ulm ellen induljon. Ami sikerült a Nero szerzőjének, az neki sem lehetetlen. Felhuzta tehát gérokkját és beállitott Jozefinhez. A jogász nem volt bátortalan gyerek s ezért rögtön gazdag érzelemvilágára hivatkozott és fokozott szerelméről biztositotta a szép özvegyet.

A szavak, amelyeket Pető ez alkalommal használt, oly szépen voltak összefonva, hogy nem tudom őket szerény tollammal hűen visszaadni. Ennek dacára azonban a hatás elmaradt, mert Jozefin végig hagyta ugyan beszélni az ifjut, egy szót nem beszélt közbe, denique azonban nyugodtan ezt jegyezte meg:

- És mindezt elhigyjem önnek, kedves Pető ur?

A jogász meghőkölt.

- Természetesen, - felelte önérzetét összeszedve. - E földön ön az egyetlen lény, akit imádok.

Jozefin gunyosan mosolygott.

- Az egyetlen? Nem rossz. Ön tehát nem szoknyavadász?

- Én és szoknyavadász? - méltatlankodott Pető. - Hogy tételezheti ezt fel rólam?

A szép asszony nyugodtan nézett tisztelőjére.

- Bizonyitékok alapján, - jelentette ki aztán hüvösen. - Kétségtelen adataim vannak rá, hogy ön a főváros legrettenetesebb szoknyavadásza s hogy emellett a legzajosabb korhelyéletet éli, hogy nem törődik a földön senkivel, semmivel és hogy tréfából se tud igazat mondani. Azt hiszem, ennyi bizonyiték elég arra, hogy ne higyjek önnek s hogy az ön barátságát kételkedő mosollyal kisérjem.

Pető leesett az égből. Saint Cloud és Marengo után, ime, nem Ulm, hanem Fontainebleau következne! Teringettét, ki számított erre?!

- Asszonyom! - kiáltotta felháborodva a jogász. - Esküszöm önnek, hogy mindez csunya rágalom, amelyet ellenségeim találtak ki. Ha ifju is vagyok, azért nemesen gondolkozom, hűen teljesitem kötelességeimet, nem futok szoknyák után s ön az egyetlen eszményem. Méltatlan dolog az, ami velem megesett!

A diák elkomolyodott és lelógatta fejét.

- Van egy ember, - folytatta szomoruan, - aki tudja, mily végtelenül szeretem önt, mennyit gondolok hónapok óta önre és hogy önön kivül nincs senkisem a világon. Hallgassa meg ez embert és ha hisz neki, akkor meg fog róla győződni, mily nagy tévedésben van és milyen alaptalanul kételkedett bennem!

Jozefin felbiggyesztette ajkát.

- És ki ez az ember? - kérdezte közömbösen.

- Ez az ember Bulcsu! Hallgassa meg őt s ő el fogja mondani, mint gondolkozom kegyedről, mily tisztelettel, ragaszkodással hordozom képét szivemben!

A szép asszonyból kitört a gyilkos kacagás.

- Bulcsu! És amit ő fog önről mondani, az igaz?

- Az igaz, - bólintott fejével a jogász, aki természetesen mit sem tudott arról, mit cselekedett a meglepetést csinálni akaró zenész a háta mögött.

Jozefin Pető vállára tette kezét.

- Jól van, barátom, - szólott gunyosan, - kivánsága szerint lesz. Sőt, többet mondok, én már beszéltem is Bulcsuval és óhajához képest hittem is neki. Sőt még többet közölhetek önnel: a fentebbi adatokat, hogy ön megbizhatatlan, ingatag, csélcsap és szoknyavadász, éppen az ön tisztelt barátjától kaptam.

- Tessék!?

- Igen, tőle. Bulcsutól. Tőle.

„Tőle.” Ez volt a szép özvegy utolsó szava. De azt már Pető nem hallotta. A jogász ész nélkül kapott kalapja után és vad vágtatásban robogott át a zenészhez.

A Nero szerzője otthon volt és a gérokkját tisztogatta, hogy az ódon ruhadarab méltó legyen az eljegyzéshez.

- Bulcsu! - rontott be ajtóstól a házba a diák. - Mit tettél velem!? Szerencsétlen ember, mit tettél velem!?

A zenész rémülten ejtette ki kezéből a gérokkot.

- Mit tettem!? - dadogta kétségbeesve.

- Hogy mit? - kacagott fel pokolhoz hasonlóan Pető. - Tönkretettél, elpusztitottál, a kétségbe­esésbe löktél! Végem van, igen, végem, - tette hozzá és oly elkeseredéssel ült le egy székbe, hogy az menten összeroppant alatta.

- De beszélj hát! - könyörgött a zeneszerző, lábra segitve barátját. - Én nem tudok semmiről sem! Én nem tettem semmit ellened, hiszen örök hálára vagyok neked lekötelezve!

Pető iparkodott összeszedni magát. Az okos ember még kétségbeesésében sem veszti el a fejét. Azért tehát ő is csillapodásra intette idegeit, azután igy szólt:

- Te azt mondottad Jozefinnek, hogy én csélcsap vagyok, hogy tréfából sem mondok igazat, hogy szoknyákra vadászok?

Bulcsu komolyan intett fejével.

- Igen, azt mondtam neki.

Pető a padmalyig ugrott mérgében.

- Azt beszélted neki, hogy hazudom, hogy korhelykedem, hogy minden nőnek utána futok és egyben tagadod, hogy tönkretettél, megcsaltál, kétségbeesésbe döntöttél engemet, legjobb barátodat!? Miféle erkölcseid vannak, te szerencsétlen! miféle erkölcseid!?

Bulcsu tágranyilt szemmel nézett barátjára.

- Miféle erkölcseim? Azt hiszem, a legjobbak. Igaz ugyan, hogy a hazugság magában véve nem szép, de gyakran célravezető s a cél szentesiti az eszközöket. Ha azt mondottam rólad, hogy haszontalan fráter vagy, az volt a tervem, hogy téged diadalra juttassalak Jozefinnél. Hiszen tőled tanultam, hogy a Bauernebeleket ellentmondással lehet a nekünk kivánatos véleményre birni. Ha valamiről a Bauernebeleknek azt mondjuk, hogy az fehér, ők örök ellent­mondásra hajló lelkitulajdonságuknál fogva azt fogják rá kijelenteni: „Nem igaz. Fekete!” Hiszen ez a rendszer fényesen bevált nálam, megkiséreltem tehát nálad is és éppen ezért feketitettelek be Jozefinnél. Ez az ellenpont, ahogy mi zenészek mondjuk, - fejezte be szavait a Nero szerzője, - avagy contredanse, ahogy ti jogászok hivjátok.

Pető előtt egyszerre kitisztult a helyzet. Teringettét, ez más! Szegény Bulcsu, titokban segiteni akart rajta és amilyen szerencsétlen ember, éppen a jóindulatával döntötte kátyuba a szekeret. A jogásznak akaratlanul is nevetnie kellett a komédián.

- Na, ezt megcsináltad, muzsikus, - jelentette ki a Nero álmélkodó szerzőjének. - A helyzet tudniillik az, hogy Jozefin mindent elhitt neked, szóról-szóra, ahogy elmondtad.

- Elhitte? - esett le Bulcsu álla. - Oh, én tökfej! Oh, én százszoros tökfej!

A szegény ex-fagottista kétségbeesve rohant fel és le szobájában, azután hirtelen szökéssel kint termett a folyosón s ahogy volt, kalap, kabát nélkül, rohant át Jozefinhez. A szolgák nem akarták beereszteni, de a zenész félrelökte őket és betört a szép asszonyhoz, térdreborult előtte és sirva mondotta el neki az egész dolgot, ugy, ahogy volt, a tudatos hazugságok indokait, az ellenpontot, amelynek csalhatatlanságában oly szentül hitt s amely, ime, ekkora keveredést idézett fel.

- Soha többé nem teszem, Jozefin! - esküdött meg végül Bulcsu. - Csak az egyszer bocsásson meg! csak az egyszer, különben a Dunának megyek!

És kedves Jozefin megbocsátott a Nero szerzőjének, mi több, hitt is neki, mert hiszen, aki szeret, az ugyis szivesen hisz.

Igy történt, hogy pár hét mulva a második eljegyzés is megtörtént, abban a reményben, hogy Pető mielőbb leteszi a vizsgáit és beáll komoly ügyvédnek. A jogász ezt megigérte, meg is tartotta s két év mulva már cifra cimtábla fityegett az irodája előtt. Pöre az mindjárt akadt. Tudniillik, egy borzalmas dolog történt, amire még ki kell terjeszkednem.

Egy napon kiderült, hogy Maurer, a rejtélyes csizmadia annakidején nem halt meg, csak gyorsan elköltözött régi lakásáról és azért terjesztette halála hirét, hogy a hitelezői ne zak­lassák. Évek mulva azonban Maurer jobb módba került és egy meggondolatlan pillana­tában elment a régi Bauernebel-házba, megnézendő, megvannak-e még a galambjai? A galambok azonban már nem voltak meg, épp egy héttel előbb vette át őket a város és agyonlövette a pecérrel valamennyit. Maurer persze nem hagyta a dolgát, valaki a fejébe magyarázta, hogy neki nemcsak az egykori galambokra, de azok leszármazóira is joga van s miután ezek eltüntek, Bauernebel kártéritéssel tartozik neki. A csizmadia kötélnek is állott és bepörölte az arany polgárt.

Képzelhetni Pető rémületét, amikor egy nap beállitott hozzá az apósa - aki, mióta megbékült a várossal és Jozefinnel, senkivel sem veszekedhette ki magát - és azt a kijelentést tette:

- No, öcsém! Tudod-e, mi ujság? Nagy dolog! Holnap tovább folytatjuk a galamb-pört! Itt van Maurer és rajtam követeli a gerlicéit!

Az ifjuval forogni kezdett a világ.

Megint a galambok! Ismét előkerülnek hát a métermázsás pöriratok, elleniratok, felebbezések, megint felvonulnak a tanuk, a hatósági emberek, az eltünt örökösök, az eltünt hagyatéki tárgyak: a csirizestál és az ár! Nem, nem, elég volt belőlük!

- Kedves Jeromos! - inditványozta megilletődve Pető. - Hagyjuk ezt a tengeri kigyót békén nyugodni. Fizessen tiz pengőt Maurernek és az ügy el van intézve.

- És az igazság!? - kiáltott fel Bauernebel, akiben pokolian égett a vágy pörlekedni. - Odaadjam az igazamat, a jogomat? Soha! Csak tessék pörölni! Majd megmutatom én annak a csizmadiának, hogy Bauernebel Jeromossal nem lehet kikezdeni! Fiat justitia, pereat mundus! Tessék csak felvenni a pört! Ezer ördög! majd befütök én annak a csizmadiának!

(VÉGE.)