Ajánlás.

Cím nélkül szólítom önt meg„ hazám legnagyobb szúnyogé„ mert azon fölvilágosult században élünk„ mellyben minden ember egyenlő„ s azon boldog időben közelítünk hatalmas lépésekkel„ mellyben az emberek egyenlő fokon állandóak a szúnyogokkal„ mellyekhez testileg — főkép nagyobb városokban már most is igen közel állanak„ lelkileg pedig szintolly hamar eljutandnak„ mert apadó testben a lélek is fogyásnak indul.

Még eddig nem ajánlám munkáimat senkinek„ részint mivel gondolám: ajánlják magokat„ ha bírják„ vagy merüljenek el„ ha egyébre nem méltók; részint„ mert attól tartók„ hogy a nagyságos„ méltóságos„ vagy épen nagyméltóságu irodalmi pártfogó„ vagy pártfogónő kegyessége által el hagyja magát ragadtatni„ és engem szegény bűnöst rendkívüli tiszteletben és illetőleg jutalomban akarván részesíteni ebédre hivand meg tulajdon nemes úri asztalához„ mit aztán rögtön a helyszínen nem tudom hány elmés ötlettel kellett volna viszonzanom„ hogy kacagás által mozdítassék elő a magas gyomrok emésztése„ mellyet az alacsonabb rangú jelenléte olly könnyen megronthata. Végre„ mindig csak a haza legkitűnőbb fiának„ vagy lyányának szerettem volna munkáimat ajánlani„ hogy fényűkből saját csekély elmeszülötteimre is„ ragadjon valamicske„ mellyek pongyola-sága illy szépítő visszasugározást nem kismértékben csakugyan kívánatossá is tett; ámde itt mindig szörnyen megakadtam„ mert boldog hazánknak olly tömérdek kitűnő fia és lyánya van„ hogy a választás enyinmél gazdagabb elmét is ugyancsak megzavarhatna.

Ön mosolyog„ mintha állításom valódiságán kétkedni méltóztatnék ? Oh„ tessék csak megkérdezni édes hazánkban bár kit„ ki hiszi magáról„ hogy nemcsak írni„ olvasni„ hanem még beszélni is tud„ s meg fog ön győződni„ hogy azok mind valódi nagy hazafiak és honlyányok. Ezen utóbbiak ezt önnek tájékozásul megemlítenem mulhatlanul szükséges azért nem neveztetnek hazalyányoknak „ hanem mindig csak honlyányoknak„ mivel többnyire mipd honn és örökre lyányok maradnak„ minthogy az ildomos és eszélyes férfiak kissé irtóznak az olly tudákos nőktől„ kik annyira a közügyekbesodortatják magokat„ hogy X...megye sérelmeit szép ujjaikon tudják ugyan elszámlálni„ de ott-hon cselédeik által tetszés szerint csalatnak meg; kik jól tudják„ hány kisdedovó intézet vart Magyarországban „ de világért sem tudnák megmondani hol csatangol. egész nap tulajdon gyermekükkel a gondatlan dajka; kik szaváról ismerik három„ vagy négy megye minden nevezetes!) szónokát„ de saját férjökre csak akkor gondolnak„ midőn áljegyzéket kapnak.

Bocsánat„ hazám legnagyobb szúnyogé„ ezen rövid kitérésért„ ünnepélyesen Ígérem„ hogy ez nem lesz az utólsó. És most engedje ön elmondanom az okokat„ mellyek engem azon szerencsés gondolatra bírtak„ hogy ezen igénytelen lapokat önnek ajánljam:

Először is azért tevém ezt„ mert szomorúan ta-pasztalán)„ mikép nálunk magyaroknál igen nagy hatása van még az ajánlanak„ mert hiszen a gyermeket mindenre bírhatni szép szóval„ s a legjobb kalácstól is vissza lehet riasztani„ mihelyt előtte ócsároljuk ; magától értetvén„ hogy okokat e két szélsőség bebizonyítására a gyermek soha nem kér„ és azért nem is kap.

Másodszor azért folyamodám ezúttal ajánláshoz„ mert az általános divattól elmaradni magam sem akartam„ melly szerint mai világunkban pártfogás nélkül még az „ezer egy éjszaka azon óriásai sem léphetnék át a hangyaxsombot„ kik felhőkkel mosdottak„ napsugárral törülköztek és villámokkal borotválkoztak „ míg pártfogás mellett a sánta csiga is elnyeri a pályadíjt a vihar szárnyai elöl.

És ha már csakugyan szükség vala illy pártfogásért folyamodnom„ ugyan tehettem volna é azt méltóbb és egyszersmind hathatósb helyen„ mint épen önnél„ legnagyobb szúnyoga a két magyar hazának? Mert ugyan ki az„ ki önnel érdemekben mérkőzhetnék ? Mondják„ és azt magam is hiszem„ hogy van hazánkban nagy férfi„ kinek érdemei megbecsülhetlenek„ mert a századok óta alvó magyart ő ébresztő föl olly hatályosan„ hogy azóta százan sem bírják többé úgy elaltatni„ hogy legalább hatalmasul ne horkolna; ámde„ ha szoros vizsgálatba „ bocsátkozunk „ meg fogunk győződni„ mikép azon nemes férfi koránsem ébresztő falaz ország minden lakosát„ mig ellenben ön társaival minden ember szeméről elriásztá már az álmát. Tisztelet„ becsület „ de igazság is! gondoláin példás elszántsággal„ és önhez folyamodtam „ mert hiszen öntől még a miatt sem kelle rettegnem„ hogy ebédre hivand meg„ sőt inkább azt remélhetém„ mikép homlokomén ön tart majd barátságos lakomát„ mit annál örömestebb tűrhetek el„ mivel az iró megszokta már a világ mindén részében„ hogy agyából a könyvárusok meghíznak és házakat vesznek„ mig ő a koporsó árát is alig buja összeszerezni„ melly nyugalmat adjon sovány testének. Végre találhatnék é hozzám illőbb pártfogót önnél„ miután hosszas betegség és buzgó orvosi segély által magam is tökéletes szúnyoggá silányultam el?!

Ne higye ön azonban„ hogy épen semmi jutalmat nem várok öntől„ tisztelt szúnyognagya hazámnak „ mert hiszen én is embernek születtem„ következésképen szintolly haszonleső vagyok„ mint bár ki más. Teljes bizalommal kérem önt tehát„ méltóztassék a két magyar haza valamennyi szúnyogénak meghagyni„ hogy mindazokat irgalom nélkül megszúrni kegyeskedjenek„ kik e lapokat nem olvassák„ vagy azokat olvasva elalusznak

E lapok címét illetőleg pedig„ szabad legyen megjegyzenem„ hogy eleinte darázsoknak kívántam azokat elnevezni; meggondolám azonban utóbb„ mikép darázsfészekbe nyúlni nem igen üdvös„ és hogy a darázs többnyire a sebben hagyja falánkját„ s azután többé nem szúrhat„ mikép azt eléggé tapasztalhatni„ mig a jó kedvű szúnyogok mindig folytathatják a szurkálást„ kellemes énekszó mellett.

És most befejezésül csak azt óhajtom„ hogy ezen szúnyogok sok embert gátoljanak az alvásban„ még többet boszantsanak„ s legtöbbet kacagtassanak meg amazok boszankodásának látása által; részemről pedig iparkodni fogok„ hogy ezen szúnyogok éneke ne legyen rekedt„ mit könnyen elérhetni vélek„ mert ők nem pénzért énekelnek; továbbá rajta leszek „ hogy énekök ne legyen egyhangú„ hanem a . városi sovány szúnyogot alföldi kövér szúnyogválfa föl„ a mindnyájan majd szelíden„ majd élesen énekeljenek„ igen vastag hangokat pedig ne hallassanak.

Ezeket kelle önnek elmondanom„ hazám legnagyobb szúnyogé„ és most éljünk mindketten csöndesen„ mások csöndét lehetőségig háborgatva„ hogy tisztuljanak„ mint lég és viz a vihar után.

ön hú tisztelője

Előszó.

Előszó gyanánt írnom kellene„ az már mind a Fönebbi ajánlásban foglaltatik„ kivéve azt„ mi ezennel következik. Sok szúnyogom van már fogva és papírra tapasztva„ s azt már csak meglehetősen tudom „ hogy ezek mit fognak tapasztalni és énekelni; mivel azonban igen sok még a szúnyog hazánk minden részében„ főkép mióta az első gőzhajó a szűz Tisza hullámmosta vidékéről is fölzavará őket füstös csókjaival„ nagyon természetes„ hogy még sok szúnyogot fogandok„ s aztán nem az én hibám lesz„ ha ezek nemcsak emberekről„ hanem állatokról is éne-kelni fognak„ miután elhagyatott vidékeiken embert és tornyot talán nem is láthattak soha. Egyébiránt pedig valljuk meg Őszintén„ nem közelinek é napjainkban emberek és állatok egymáshoz annyira„ hogy sokszor nemcsak valamelly tapasztalatlan falusi szúnyog „ hanem a legfurfangosabb városi ember is alig tudja őket egymástól megkülönböztetni„ melly megkülönböztetést nem is igen tartják szemberek lényegesnek„ mert hiszen ki nem tudja„ hogy még a legműveltebbek közt is sokan találkoznak„ kik magokat egyenesen és nyíltan arszlánoknak nevezgetik„ és szinte kevélykednek abban„ hogy állatokká leltek„ ámbár füleikről mindjárt meg lehet ismerni„ hogy ék bizony nem arszlánok.

De tekintsünk csak kissé körűi„ hogy a fönebbi állítást ezen sajátszerű közelítésről egészen igazolva láthassuk. Némellyek a kutyák s lovak érdemes fajából annyira ki vannak mindenféle mesterségre„ sőt művészi fogásra tanítva„ hogy sok embert valóban megszégyenítnek„ mig viszont nem ritkán találkozunk emberekkel„ kik tíz s több évig ronták a tanuló termek levegőjét s mégsem méltók bocskorszíját megoldani sok lónak„ ha ezen utóbbiaknak sokkal jobb dolguk nem volna„ hogysem bocskorban járni kényszerülnének. Sok madár beszélni is megtanul„ és pedig mindig azon emberek nyelvét tanulja meg„ kik közt tartózkodik„ mig sok ember nem tud beszélni„ midőn szólnia kellene„ sokan pedig idegen nyelvvel rontják a levegőt Igen„ mondja erre talán valamelly lágyszívű emberbarát„ de a madár nem tudja ám„ mit beszél! Igaz„ de boldog isten„ hány emberrel találkozunk mindennap„ kik szinte nem tudják„ mit beszélnek I De lássuk tovább a roppant hasonlatot állatok és emberek közt. Valamennyi kutya közt az agár legkevesebbet ugat„ és mégis ő fogja el a nyalat„ s az emberek közt is az jut leggyorsabban célhoz„ ki legtöbbet tud hallgatni; a róka ravasznak mondatik„ pedig váltógyakorlatot„ vagy üzletet nem folytat; a farkas megfojtja az ártatlan bárányt„ hát az emberek körmei közt hány ártatlan embertárs vérzik el; a szamár legtöbb terhet visel s csak kóróval él„ és az emberek közt is azoknak van legnyomorubb sorsuk„ kik legtöbbet dolgoznak; a patkány farkát hordóba mártja„ azután végig nyalja és igy jóllakik borral„ az emberek pedig e helyett címeiket használják„ miknek segítsége által sok élvezethez és jogbitorláshoz jutnak; a majom szeretetböl agyon nyomja kölykét„ hát ember mennyi okozza szellemi halálát gyermekének„ oktalan s bálványozó szeretet által! A csalogány csak tavaszkor énekel„ a színházi énekesnők is csak akkor„ midfin kedvök van; a szarvas nem látja szarvait„ habár ölnyi nagyságúak is valamint az emberek sem„ kik ezen kitűnő díszjelt viselik.

De elég„ ezekből is átlátni méltóztatik a nyájas olvasó„ mikép az állatokat és embereket egymástól elválasztó vonal annyira össze van olvadva„ hogy bizony nem lesz csoda„ ha a tapasztalatlan szúnyogok őket néha néha összevegyitendik.

Szegény„ ne igyák

Hol volt„ hol nem volt„ azt nem mondjuk meg„ de minek is„ hiszen hazánkban mindenütt gyakran megesik az„ hol nem munka által keresik a mindennapi kenyeret„ tehát nagy lakoma volt„ mellynél az lartaték legérdemdúsabbnak a vendégek közöl„ ki többet evett és ivott„ mintsem gyomra megbirt; mert hiszen nálunk már az úgy megy„ hogy például a szegényre is több terhet raknak„ mint mennyit elbír„ az előkelőre pedig annyi előjogot és vagyont„ hogy szinte nem bírja el.

Valami ünnepélyes oka talán mégis volt e lakomának „ keresztelő„ temetés„ tisztujitás„ vagy bírói végrehajtás ? mert tudnunk kell„ hogy a magyar örömét„ fájdalmát„ büszkeségét„ s boszuságát mind evés meg ivás állal szokta nyilvánítani„ mert ekkor csak gyomrára van szüksége„ s ez olly erős és jó„ hogy még az ausztrigát is megemészti„ mint a peleskei nótárius mondja. És agyán„ mért ne birhatna illy áldott jó gyomorral„hiszen a mi egyebe van„az úgyis mind rósz legalább politikai orvosai azt állítják„ hogy mindenét meg kell javítani„ mert különben elmarad a haladó század háta mögött„ és azért mindenek előtt a magyar lábát kezdek talpalni és fejelni.

De térjünk ismét vissza a lakomához„ hiszen terített és rakott asztalhoz talán csak nem sajnál bennünket követni a nyájas olvasó.

Örömmel mondhatjuk„ mikép a kérdéses lakoma ezúttal nem tartaték minden ok nélkül„ és így sem az úri ház tulajdonosát„ sem tisztelt vendégeit nem vádolhatni„ hogy csupán időtöltésből töltik testüket. Az aratást tudniillik ma végezék be a dús alföld egyik gazdag birtokosánál a szegény emberek mi természetesb tehát„ mint„ hogy a vendégszerető főtáblabíró úr nemes szomszédait ünnepélyes lakomára hivá meg„ mert hiszen illő„ hogy az urak is kifáradjanak valamiben„ miután a parasztok már derekasan megizzadtak. És ugyan érdemelhet é csak legkisebb figyelmet is az„ hogy a fáradozást pohár„ vagy kasza emelése okozta é? Ezen állítás felett ne méltóztassék a nyájas olvasó hirtelen pálcát törni„ alaposságát mindjárt bebizonyítandjuk. A lélek nemesb a testnél„ a kasza pedig csak testet„ s a pohárürítés a lelket veri le: kik tehát ezen u-tóbbit gyakorolják„ azok nem állhatnak a kaszások mögött„ és ennélfogva még igenis engedékenyek voltunk„ midőn köztök semmi különbséget nem tettünk „ mert a mai világban bizony mindig több becsültetésre találnak azok„ kik a bort megisszák„ mint kik azt verejtékezve termesztik.

Azonban ne gondolja senki„ hogy a vendégszerető úr ez alkalommal a szegény aratókról egészen megfeledkezett volna. Oh nem„ hiszen jól tudá„ hogy édes atyja udvarseprő volt egy pesti vendéglőben„ hová isten tudja„ mellyik bajor falucskából jutott „ s azért mostani szerencséjében épen nem bízta el magát„ hanem mint maga mondani szokta falatja felét is mindig örömest kész volt a boldogtalan szükölködővel megosztani. így most is„ miután m agarak kenyere kissé barnábbra sült„ mi a nemes állatok szaglásának árthatott volna„ az egész sütést az aratóknak ajándékozd. És itt ne emlegessen ám senki valami embertelenséget„ vagy mit tudom én mit„ mikép már szokás az általános elégületlenség e mostani századában„ mert a kenyér bizony igen jó volt„ mit világosan bizonyít égy árvái aratónak„ ki irgalomból kapott munkát„ mivel csak eledeléért dolgozott„ ezen istentelen fölkiáltása: „Uram istenem! ugyan mért nem születtem inkább agárnak!"" mellyre fakadt„ midőn fogait ropogva a kemény kenyérbe mélyeszté. Egyébiránt a kenyér a konyhaajtó előtt osztatott ki„ és így a jó ételek szagát bátran rákenhették az aratók„ ha a nélkül is legjobb kalács gyanánt nem temették volna azt el gyomrukba; mert meg kell jegyzenünk„ hogy a magyar parasztnak még sokkal jobb gyomra van„ mint urának„ — hiszen különben nem is birná mindazt megemészteni és eltörni„ a mivel minden oldalról megterheltetik. Végre azt sem hallgathatjuk el„ mikép az aratók ugyanazon kútból kaptak vizet„ következéskép ugyanazon vizet itták„ mellyel az úri vendégek jobbnál jobb borukat megvizezhették vol-na. És az úri kegy e számos jele még nem minden„ még ennél is többet van szerencsénk elmondhatni. Az aratóknak példás nagylelkűségből meg fog engedtetni „ hogy az úri vendégek mulatságára„ dudaszó mellett ebéd után táncolhassanak„ mert egy rendkívül szellemdús kisasszonyka„ ki épen akkor került haza a főváros egyik nevelőintézetéből„ s tele volt elmés ötletekkel„ miket ott külföldi divatlapokból merítgete„ hogy jó magyar háziasszony válhassék belőle„ azt találta mondani„ hogy ő a medvetánc látásában igen gyönyörködik. Itt azonban nem szabad sem a nemes kisasszonyra„ sem a házi úrra neheztelnünk„ mert a szellemdús hölgyecske Pesten mindig csak a dunaparti színházat látogatá„ következéskép megszokta az emberek ugrándozásait is medvetáncnak tartani; a vendégszerető földesúr pedig ugyan mért ne tekinthette volna medvéknek szeretett jobbágyait„ kiket hajtóvadászatokon is használhat és használ.

Ezek szerint a külső vigalom elrendezésében tökéletesen megnyughatunk „ s bátran a fényes ebédlőbe tekinthetünk„ mellynek falain nem bámulhatunk pompás feslvényeket„ mert a vendégszerető háziúr nem akarhatja illyesmikkel vendégeinek figyelmét a tálak és üvegek tartalmáról elvonni. Urak és hölgyek tarka változatosságban ülnek az ételek és italok szörnyű tömege alatt hajladozó asztal körül„ a férfiak mind táblabírák„ s azonkül részint fiatalok„ részint középkorúak„ részint pedig őszbe csavarodott öregek„ s egyébiránt mindnyájan éhesek és szomjasak többet az irigység sem mondhatna rólok. A hölgyekről a táblabíróságot kivévén szinte csak ennyit lehet mondani; azon lényeges különbség mindazáltal mégis feltűnik köztök „ hogy a férfiak jól beszélnek magyarul„ de a hölgyekkel még is németül szólni kénytelenek„ mert ezek a magyar nyelvtől idegenkednek„ habár úgy pattog is ajkaikról a német szó „ mint a szemfényvesztő öblös szájában az ökölnyi fekete golyó. Bizony csak furcsa emberek vannak a világon! Az oktalan állat nem tagadja meg soha fajának sajátszerű hangjait„ a nemes„ a szabad ember pedig szégyennek tartja hazája nyelvén szólani.

Ha körülbelől egy évtizeddel hátrább esnék ezen nevezetes lakoma„ úgy azt is el kellene mondanunk„ mikép a vendégszerető háziúr és aszszonyság ellenállhatlan nyájassággal kinálgaták vendégeiket„ most azonban ez már tökéletesen kikopott a divatból„ s a magyar nemcsak nem kináltatja többé magát„ hanem inkább csoportosan jár kérni„ könyörögni.

Az ételeket két okból nem soroljuk el: először„ mert ez az éhezőkben csak fájdalmas érzést támasztana „ és másodszor„ mivel a jóllakottak ebben semmi gyönyörűséget nem találnának„ csak a borokra nézve kell megjegyzenünk„ hogy a lelkes házi gazda rendkívül át meg át volt hatva az alkotmányosság dicső elveitől„ mert csupán alkotmányos országok borainak engede helyet nemes asztalán„ és így ter-mészetes„ hogy hazánk„ Franciaország„ és a spanyolok szép hazája ugyancsak derekasan képviselve voltak nála e tekintetben. Mivel pedig a szabadság mostani dicső korszakában akkor ihatik a magyar„ mikor szomjat érez„ s ezt éreznie akár a leves előtt is szabad: tehát épen nem kell csodálni„ hogy a sültek roppant táborának beérkeztekor több arc bátran fényesre pirosodott malac-bőrnek kölcsönözhette volna ki magát. Midőn jó akarat„ buzdító példa„ és saját szerény törekvése ennyire hozzák az emberi„ akkor tágulni kezd szíve„ mellyet némelly fekete vérü elméncek ez úttal talán gyomornak bérmálnának. Ezen állapotban a francia elmés ötleteket hallat „ az angol matróz kereskedési vállalatokat tervez„ az olasz kését keresi„ a spanyol énekel „ a német elalszik„ a magyar pedig indítványozni kezd. így . történt az most is„ és alkalmasint ezen boros körülmény is egyik oka„ hogy sok indítvány úgy elfeledtetik „ mintha adósság lett volna.

Először is egy rettentően szőke fiatal ember emelt szót„ miután az asztal alól szakáiét fölhúzd„ s belőle mintegy fél kosárra való hulladékot gondosan kitisztított„ mert engedelmet kérünk„ ezt mellesleg megjegyezhetni a mostani nagy szakálak azon haszonnal is dicsekedhetnek„ hogy ebéd fölött mindig egy kis estelire valót fognak fel illető tulajdono-saik számára„ még pedig minden sérelme nélkül az üledéknek.

„Nagytekintetü gyülekezet !

„Halljuk! Halljuk!“

Meg kell itt jegyzenünk„ mikép gyűléseinkben az időnek legalább egy negyedét lopja el ezen „Halljuk!“ melly épen a hallhatást gátolja„ mit előmozdítani akar!

„Nagytekintetü gyülekezet! — kezdé ismét az angolos szőkeségfl fiatal szónok. — Annyit élveztünk most néhány rövid óra alatt„ hogy barátságos együttlétünket maradandó emlékűvé óhajtom tétetni?

„Éljen! Halljuk!“ (Iszonyú pohárkoccantások„ hogy a lelkes szónokot jobban lehessen hallani.)

„A magyar is a cselekvés teréré lépett immár„ s a társulati szellem fölkarolása által csodákat kezd végrehajtani. Mélyen tisztelt uraim és hölgyeim! én is társulatot óhajtok alapítani„ melly ezen asztal mellől még ma szárnyra keljen„ és a haza évlapjaira jegyzendi fel a mai napot?

„Éljen! Éljen!

„Kötelezzük magunkat személyenként„ minden évben három magyar könyv megvételére."

„Oh! Oh!"

„„Én minden kényszerítést határozottan ellenzek„ — kiálta egy bazsarózsa arcú táblabíró„ s minden kényszerítés nélkül„ önkényt ürité ki öblös poharát —éljen a magyar szabadság!

„Éljen! Éljen “

„De uraim„ ha a magyar irodalomra a részvétlenség halotti leplét vetjük„ úgy a magyar szabadságnak is ütni fog utolsó órája.

„Eh mit„ —jegyzé meg gyakorlott szónoki hang fiók mennydörgésével egy másik előkelő„ és egyszersmind fizetéses főtáblabíró„ ki olly részrehajlatlanul szerété hazáját„ hogy mindennap minden vármegyéért„ a kapcsolt részeket és szabad kerületeket is ide értve„ külön egy egy pohár bort szokott inni. — Árpád apánk idejében magva sem volt a könyvnek„ s még is különb emberek voltunk„ mint most. Ha már csakugyan valami új társaságot akarunk alapítani„ tehát álljunk Össze annak kivitelére„ hogy az újságok ne trombitálhassák ki„ ha valakit megverelünk„ vagy úri jogainkat egyéb módon szabadon gyakoroljuk."

Ezen indítvány osztatlan tetszéssel fogadtatott„ s már csaknem határzattá emelteték„ midőn egy vidéki hírlapi levelező fölállott„ s azon elszántsággal„ mellyet a lenni„ vagy nem lenni szülni szokott„ hangosan szóla:

„Tisztein gyülekezet! háthainkább arra egye-sülnénk„ mit hajdan Debrecen városa érdemes csiz-madiacéhe már tervezett„ hogy Budapest ezentúl húsz mérfölddel közelebb essék hozzánk? Úgy hiszem„ ezt szintolly könnyen kivihetnők?“

„a ha ha!“

E váratlan ötlet használt„ és a sajtógyilkoló indítvány megbukott.

„Szót kérek!“ esenge most egy halvány ifjú„ ki idő előtt megvénült„ és miuden áron szeretett volna nevezetességre emelkedni.

„Halljuk! Halljuk!“

„Századunk emberbaráti szelleme kívánja„ hogy mindenek fölött a boldogtalan szegényekre fordítsuk figyelmünket. (Zúgás a conservativ oldalról„ melylyen rémitően ürülnek a tálak és poharak; tetszés a szabadelmü oldalról„ mellyen iszonyúan ürülnek a poharak és tálak„ mit az ittegyüttlévőkét árnyéklat közt uralkodó különbség megismertetéseül világosan föl kelle jegyzenünk). Nem akarok a szegények anyagi helyzetéről szólani„ mert azon nem segíthetünk. (Helyes! Oh! Oh!) Annál nagyobb kötelességünk tehát erkölcsi állapotukat figyelembe venni. Tisztelt uraim és hölgyeim! Szívem mindig vérkönyűket hullata (hogy ez lehetséges é„ annak meghatározását a természettudósokra bízzuk)„ valahányszor részeg embert láttam. (Ezen jó urnák igen sok vére lehetett„ ha tisztujitásokon is volt„ és mégis él). Most„ midőn tehát ezen tele poharat utolsó cseppig kiürítem„ szabad legyen emelt hangon kiáltanom: szegény„ ne igyál! Éljen az általunk most alakítandó józansági egyesület!

„Éljen! Éljen! viszhangoztatá harsány torokkal az egész társaság„ s a fönebbi táblabíró szokott napirendét bevégezvén„ most már a török és moszka tartományokért kezde inni„ mellyek hajdan szinte Magyarországhoz tartoztak.

Az általános zaj némi lecsöndesitése után következő egyes megjegyzések hallatszottak.

„Igen helyes„ a paraszt mindenxbűnét rendesen ittas állapotban szokta elkövetni„ (milly előny a gazdagokra nézve„ hogy ők józan állapotban is vétkezni képesek illő tehát„ hogy semmiféle szeszes italban többé ne részesüljön. Én az indítványt teljes erőmből pártolom. Kérem azt a somlyait"

„Ugyanez„ az én alázatos vélekedésem is„ azonkül pedig meg kell jegyzenem„ hogy a szeszes italok gyöngítnek„ s a parasztot alkalmatlanná teszik úrbéri tartozásinak becsületes leszolgálására„ ne igyék tehát a szegény„ hanem dolgozzék.

„De uraim„ talán mégis furcsa„ hogy a paraszt termeszti szeszes italainkat„ és neki ne legyen szabad azokat használnia."

„Ez nem ok„ mert a selyembogár sem használja fel maga selymét„ s mégis életét is elveszti."

„De ember és selyembogár közt mégis csak van különbség! Azután„ ha olly kártékony a szeszes italok hatása, tehát mért nem iszunk mi is csak vizet."

„Az egészen más„ mi csak válogatott jó borokat iszunk„ azok nem ártanak„ de a paraszt kártékony pálinkával rágatja gyomrát.

„„Nem akarom mondani„ hogy a parasztnak „ a helyettünk dolgozó és fizető parasztnak is jutna egy meszelyke egészséges bor„ ha mi nem fürdenénk a legdrágább pezsgőben; de szabad legyen megjegyeznem„ hogy a nehéz munka alatt gornyadozó szegény paraszt hamarább meg fog halni„ ha munkaközben néha egy korty pálinkával nem frisíti föl remegő tagjait. Neveljük inkább a parasztot úgy„ hogy a józanságot szeresse„ s csak annyi pálinkát igyék„ mennyi ártalmára nem lehet„ és mennyi egészségét gyógyszer gyanánt föntartani segíti; végre pedig a józanságban mi magunk is„ kiknek nevelésére egyenként annyi költetett„ hogy tíz szegény parasztot boldoggá lehetne vele tenni„ adjunk jó példát szegény földmivelőinknek„ hogy ne kényszerüljenek bennünk annyiszor megbotránykozni.“

Itt leirhatlan zaj szakasztá félben a beszélőt„ s a józanságiegyesület egyhangúlag szilárdul megalakultalak nyilvánitá magát„ inid"n az egész gyülekezet már nem is szólhatott„ hanem csak nagyokat csuklóit„ és a szoba egyik falától a másikhoz tántorgott.

Elnök„ igazgató„ jegyző„ ügyvéd s választmányi tagok mindazáltal mégis elválasztaltak„ tudva lévén „ hogy illy állapotban legkönnyebben szoktak a választások véghez menni.

Ezután akadozva tudaták a szaggal jóllakott aratókkal„ hogy ezentúl nem szabad semmiféle szeszes italt használniok„ kivévén ha úr dolgában lábukat vagy karukat törik„ s ekkor is természetesen nem belsöképen„ hanem külsöképen.

A szegény parasztok eleinte kissé bámultak ugyan„ de csakhamar ezen tilalomban is csöndesen megnyugodtak„ fökép miután élő szemeikkel láták — milly utálatos a részeg ember!

Midőn az állatország népgyfllésén a szamarat kérdezék: mért nem akar adóznia közjóra? föleit büszkén hátra lódítva csak ezt válaszolá:

„Mert apám sem fizetett adót!"

E válaszon az állatok csendesen megnyugodtak „ mert hiszen mit is várhattak volna egyebet ezen válasznál ?

Azóta ezen válasz sokszor megújult„ s minden a régiben maradt„ természetesen csak az állatok országában.

De nem így ám az emberek birodalmaiban.

A felvilágosodás rohanó csillaga még a hegyek belsejében is fénylő tüzeket gyújta„ s hogy mi azokat nem látjuk„ azt csak emberi szemeink földi gyarlóságának kell tulajdonítani.

Adózni kell a közjó előmozdítására!

Ez mosta jelszó még nálunk is„ és ennek mindenki tehetsége szerint megfelelni törekszik.

A ki eddig sokat aludt„ most adózni kiván a munkásságnak„ legédesb álmát megkurtítja„ és az éj nagy részét kártya mellett tölti el; hiában„ ez is egy neme az adózásnak.

Ki eddig szűkén élt becsületes keresményéből„ most lerója acföját a divatnak„ és soha meg nem fizetendő adósságokat csinál.

Ki eddig egyetlen fillért sem adott a nemzeti gazdászat előmozdítására „ most egészen átjáratva a közszellem ellenállhatlan hatása által„ ugyancsak hatályosan adózik e szent célra„ és az agarászegyletbe áll.

Ki eddig a nemzeti irodalmat elhanyagold„ most buzgón adózik e nagyszerű emeltyűjére a szellemi haladásnak„ s kölcsön kért magyar könyvekből pipagyújtót csinál.

Ki eddig a kereskedést„ nemesi fönségében el-bizakodva„ aljas foglalatosság gyanánt lenézé„ megveté„ most megérté a fölébredt század suhogó szellemét „ és adózik hatalmas szózatának„ s maga személyesen is kereskedővé lesz; mivel pedig egyebe nincs„ tehát tulajdon becses személyét s meggyőződését adja el„ természetesen lehetőségig olcsón„ hogy piszkos jellemű uzsorásnak ne tartassák.

Szóval„ minden adózik most már„ és ugyancsak látszik is nagy sikere.

A szükségtelen víz mindenütt ki van pusztítva„ a borkereskedők hordáit kivévén„ és egyéb helyeket „ hol az illy nagy munka fáradság nélkül nem történhetett volna meg.

A népnevelés mindenütt legjobb lábon áll„ mert minden húsz éves paraszt suhanc tudja már„ kinek van joga öt megbotoztatni.

Hitelünk olly keményen meg van alapítva„ hogy csak vállalkozó szellemű szabó ollója vághatja ketté.

Országutaink legjobb karban vannak„ elannyira„ hogy még esős időben is mindennap legalább két mérföldnyire haladhatunk„ habár csak hat ló húzza is üres kocsinkat.

Nemzeti irodalmunk olly teljes virágzásban díszük„ hogy egy nagy hírű jeles magyar iró nemrég irodalmi keresményéből arany órát szeretett volna magának venni„ ha árát drágálnia nem kellendett.

Röviden„ annyira emelkedtünk„ hogy bízvást el-mondhatni rólunk„ mikép a röpülés mesterségét ugyan nem mi találtuk föl; de azért azzal vigasztalhatjuk magunkat mégis„ hogy ezt mindeddig még másnak sem sikerült fölfödöznie.

És e roppant emelkedésünket leginkább annak köszönhetjük„ hogy az adózás nagyszerű igéjét testté hagytuk magunkban válni„ mit mindenki bátran elhihet„ habár történetesen nem látja is.

Azonban ki hinné„ hogy mind e mellett is vannak konok makacsságé és illetőleg makacs konokságú emberek„ kik azt hiszik„ hogy a magyar irtózik az adózástól.

Boldog isten! milly iszonyú igazságtalanság ez!

Ugyan hogy csak egy„ de mázsányi okot használjunk — nem fizeti é meg minden magyar adóját a halálnak?

Vagy ugyan van é jelenkorunkban halhatlan magyar ?!

Lám„ piruljanak azok„ kik állítni merészük„ hogy a magyar nem adózik.

De ime„ ók nem pirulnak és állításuk mellett határzottan megmaradnak„ dacára minden ékesszólásunknak.

Különösen pedig azok száma igen nagy„ kik folyvást vitatják„ hogy kiválólag Pesten rendkívül sok adómentes lakik„ kik mindenben gáncsoskodnak„ mindent fitymálnak„ magosán hordják orrukat„ teljes életükben csak követelnek és egyetlen fillért sem adóznak a város szükségeinek födözésére.

Ezen úgynevezett adómentesekre aztán görbe szemmel néznek a városi adózók és szeretnék őket ebrudon kivetni„ ha fövárosias műveltségűk az illy rövid bánásmódot megengedné..

S hogy mindez valóban így van„ és a nagyításnak egyetlen vonását sem használtuk„ azt fényesen bizonyíthatjuk be egy pesti barátunk tulajdon szavaival„ ki egyszersmind olly hiteles iró„ hogy szavaiban bizonyára senki nem fog kételkedni„ kinek keblét azon az üdvözülésre mulhatlanul szükséges szent hit melegíti„ hogy mindaz tökéletesen igaz„ a mi nyomtatva van.

És most hagyuk öt magát beszélni és hallgassunk „ hiszen ez nem nehéz „ szeretnék mondani„ ha magyar gyűléseken gyakran nem lettünk volna jelen.

Szilárdul elhatározám magamban„ hogy a költészet magas föllegeiből leszállók„ hová a gyarló emberek nem akarnak utánam fölkapaszkodni és ezentúl csupán az életet fogom leírni„ úgy a mint van„ s nem„ mikép lehetne„ vagy lennie kellene.

De van é erre elég világismeretem ?

E kérdésre könnyen megfelelhetek magamnak„ igen könnyen!

A világtörténetet diák koromban nemcsak tanultam„ hanem el is feledtem„ a visszaemlékezés tehát e tekintetben annyival is inkább elegendő„ mivel azóta Pestről több utazást tettem„ s gyakorlat által pótolhatám ki a meddő elméletet.

Vácon kétszer voltam; Kecskeméten egyszer„ a Zugligetben pedig ki tudná hányszor„ s egyszer Esztergámba is él akartam utazni„ de ez olly költsélgesnek mutatkozott„ hogy ezen szándékomról le keleti mondanom„ miután könyvárus nem találkozott„ ki útleírásomra illy nagy összeget„ mintegy nyolc váltó forintot előlegezni merészlett volna„ a teljes című szerkesztők pedig csak hasábjaikat szeretik néhány sorral megtoldani„ és nem a tiszteletdíjt.

Tehát világismeret dolgában tökéletesen nyugolt lehelek.

Én legalább ezt haliám keblem istenének láthatlan ajakiról„ és ugyan kell é ennél több ?

De hát van é elég emberismeretem is illy nagyszerű határzat kivitelére ?

Így hangzott füleimben a második kérdés rögtön az első után.

Erre már bajosabb kedvező választ adnom„ gondolám kissé csüggedezve.

Igaz„ hogy sok embert ismertem„ s ezenkül néhány uzsorást is„ de még ez nem elég az üdvösségre.

Kocsmába kezdek járni rendesen„ gondolám rövid fontolgatás után„ mert ott„ borozás közben„ többnyire legtermészetesb alakjában mutatkozik áz ember„ s valódit különben is inkább találhatni ott„ mint bármelly cifra estélyeken.

Én„ mennyire tőlem telhetik„ mindig tett embere valék„ s azért a határzatot ezúttal is rögtön teljesítés követé„ és kocsmába mentem.

Útleírást ne várjon tőlem ezúttal a nyájas olvasó „ ámbár Pesten„ mig három utcán halad az ember végig„ több kaland és baj érheti„ mintha más országban harminc mérföldet ügetne keresztül.

Tehát a kocsmában vagyunk„ mellyikben„ azt nem mondhatom meg„ mert ki tudja„ minő veszélyes célzásokat látnának abban némellyek„ s még komoly következmények is származhatnának abból„ hogy én kocsmában valék„ és hogy előttem asztal„ az asztalon pedig tányér„ és ezen egy darab száraz ökörbőr hevert„ mellyet rostélyosnak szoktak csúfolni.

„Természetes halállal múlt ki ezen ökör? kérdém a pincért.

„Igen” — feleié ő nyájasan„ nem tudva„ hogy mit válaszolt„ épen mintha szószéken rósz ügyet védelmezett volna.

A kocsma úgy tele volt emberekkel„ mint a siralomház harmadik napon„ főkép„ ha e nap vasárnapra esik.

Sajnálom„ hogy szebb hasonlítást nem hozhatok föl„ de annyi bizonyos„ hogy itt is sok élet forog veszélyben a rósz étel„ roszabb bor„ és legroszabb ecet miatt.

Ne várja senki„ hogy a falatozó vendégeket lerajzoljam„ mert ezt kilenc ügyes képiró sem győzné„ aztán minek a sok értéktelen arcképet szaporítani most„ miután azoknak úgy is bővében vagyunk.

Csak a beszédeket jegyzem föl tehát„ hiszen különben is ebből lehet leginkább megismerni az embert.

„Már sógor„ én csak a mellett maradok„ hogy tönkre kell jutnunk.”

„Miért ?“

„Még kérdezheti? Hiszen minden teher rajtunk fekszik„ az adómentes urak pedig csak kinevetnek bennünket.

„Azoknak van legnagyobb szájok.

„Herék.

„EmésztŐk.

„Lázítók.

„Gyalázat„ hogy tűrjük.

„Milly ocsmányság az„ én varga vagyok„ s adóznom kell a kövezetj a vitásra„ hogy annál kevesebb csizma kopjék a városban.

„Hallatlan !“

„Úgy vagyunk mindnyájan„ a ini zsírunkon híznak azok„ kik nem adóznak.

„Mennyi adót kell házaimtól fizetnem„ és többnyire olly emberek rongálják bennük lakásaimat„ kik egyetlen fillérnyi adót sem fizetnek.

„Én már legényt is alig tarthatok.

„Úgy vagyok magam is.

„Utoljára még oda jutunk„ hogy magunknak is dolgoznunk kell.

„Ocsmányság.

„Még ez mind semmi.

„Micsoda ?

„Mind ez semmi ?“

„Bizony furcsa állítás!“

„Pedig úgy van„ mert engem egészen más boszant„ atyafiak.

„Ugyan micsoda?

„Halljuk !“

„Az„ hogy minden lépésünkre ügyelnek azon ingyen élé emberek„ kiket íróknak neveznek„ s majd nevetség„ gúny„ majd üldöztetés tárgyaivá tesznek bennünket hírlapok utján minket„ szorgalmas adózókat„ mig ók egyetlen fillérrel sem adóznak a közjó előmozdítására. Ez keserít engem„ s érzem magamban„ hogy képes lehetnék valami szörnyüt elkövetni ezen lelki gyújtogatók ellen„ ha feleségcs ember létemre életemet szabad volna kockára tennem.

„Hah! igaz bizony„ azon irtózatos irók minden parányi zsemlyét meglátnak.

„És kikürtölik.

„Úgy van..

„Nekik mindig rósz a járda„ pedig dk ingyen koptatják„ s mi csináltatjuk véres verejtékünkből."

„Minden font húsból tudják„ mennyi hibázik.

„Úgy ám„ az éhen korászok.

„A zsidókat is céhbe szeretnék tukmálni nyakunkra.

„Igen„ csak hogy pénzt csikarhassanak tölök„ mert különben nem élhetnek az árvák.

„Még a nemes tanács ellen is gyakran kikelni merészlenek.

„Ők szeretnének mindenben rendet szabni.

„Úgy van„ pedig hallottam„ hogy ollyan is van köztök„ ki németül egyetlen szót sem tud.

„Szörnyűség!

„Hogy nem szégyenük magokat."

„Ocsmány heverök.”

„Böcsületes adózók verejtékén hízó csodabogarak"

„Tele van a szájuk oktató szóval„ de bezzeg nem nyúlnak zsebükbe.”

„Fizetésre a polgár is jó.“

„És arra„ hogy ezen jószívűségéért még jól kinevettessék.”

„Szégyen„ gyalázat !”

Ez az„ mit müveit olvasók előtt az akkor hallott megjegyzésekből elmondhatni vélek; de hallottam ezenkül olly körmönfont kikeléseket is az adómentesek „ s különösen írók ellen„ hogy még máig is borsózik bele a hátam.

A rostélyost tányéromon hagyám„ tartozásomat megfizetőm„ és mélyen elszomorodva haza ballagék.

Ezen tisztes iparüzők és adózók valóban mondottak valamit„ és ez igen sok jelenkorunkban„ midőn olly keveset szokás mondani„ habár sok is a szó.

Én csakugyan nem adóztam még Pesten„ ámbár tizenhat év óta folyvást minden kényelmeiben részesülök.

Ez tény„ elvilázhallan tény„ ez érett megfontolást igényel.

Mennyit járok este éjjel az utcákon„ és ugyan mit adtam világításra ?

Semmit.

Hányszor törtem be orromat a koromfekete sö-tétségben„ és ugyan mit adtam kövezetjavitásra?

Semmit.

Hány font port nyeltem el minden évben„ és ugyan mit fizettem utcatisztitásra és öntözésre ?

Semmit.

Mit adtam a rendföntartásra „ melly olly példás„ hogy ittlétem alattegyszer sem rabolták ki szállásomat.

Semmit.

Igaz ugyan„ hogy ott ellopásra méltót nem is találtak volna„ de ez nem a tolvajok„ és nem is a rendőrség hibája.

Szóval: mit adóztam én azon leirhatlan kényelmekért „ és minden egyéb meg sem nevezhető jótéteményekért „ miket Pesten mi kiváltságosak és adómentesek ingyen élvezünk ?

Semmit„ de semmit!

Ez szomorú„ ez több mint szomorú ez ez tisztelet„ becsület„ de igazság is„ ez - ez valóságos.

Ezt sugá keblem istene„ és én nem cáfolhatám meg e sugallást.

Mély gondolatokba merülve érkezém szállásomra „ agyamon s szívemen nagyszerű feltételek korbácsolák egymást keresztül; fájdalmasan„ ellenállhatlanúl„ megrendülve„ sőt velőig megrázkodva érzém„ hogy itt most már csakugyan valamit tennem kell„ és annál fogva mély sóhajtással ágyamra vetém magamát„ és csakhamar lehető legmélyebb álomba szenderültem„ mert a magyar azt hiszi„ hogy minden nagyobbszerfl halárzatról álmodnia kell előbb„ s csak azután foghat a végrehajtáshoz.

Másnap reggel minden további fontolgatás nélkül szilárdul el valék határozva„ hogy kötelességemet teljesítendem„ és ezentúl évenként önkénytes adózással fogok járulni a városi terhek némi enyhítéséhez.

Mindenek előtt pénztárvizsgálatot tartók„ s úgy látám„ hogy öt ezüst forintot most tüstént nélkülözhetek „ ha kalapot„ vagy esernyőt nem veszek magamnak„ mert e két tárgy valamellyikének megszerzésére gyüjtögetém össze a kérdéses öt forintot.

Tehát kalap„ vagy esernyő„ vagy önkénytes adózás ?

Ez volt a kérdés„ mellynek megfejtéséhez a sors hatalmas„ és ellenállhatlan felszólítása nyomán ezennel fognom kellett.

A választás igen könnyű vala„ mert így okoskodám:

„Ha esernyőt nem veszek„ akkor botorság lesz új kalapot vennem„ mert az első eső semmivé fogná azt tenni.

„Ha ellenben esernyőt veszek„ s nem vehetek egyszersmind új kalapot: úgy az egész világ kinevet„ hogy ezen ócska madárijesztő kalapot eső ellen ótalmazom.“

Könnyű szívvel tárcámba rejtém tehát a nemes célra szánt ötöst„ a tárcát oldalzsebembe mélyesztém„ és magasztos léptekkel készülék szobámat elhagyni„ midőn az ajtó rögtön megnyílt„ és a házmester felesége belépett.

De azért ne méltóztassék ám elpirulni nyájas olvasónő„ mert a kérdéses asszonyság már rég elfeledte„ hogy mikor volt ötven esztendős.

„Jó reggelt kívánok!” — szóia nyájasan a ház-mesternő „ s a seprőt az ajtóhoz támasztó.

Nem jól áll a világ„ gondolám„ mert udvarias az öreg asszonyság. „Adjon isten"„ — viszonzám némi aggályos kifejezéssel.

„Nagy szél van„ métóztassék frakját összegombolni.”

Oda vagyok„ gondolám„ már aggódik egészségem fölött.

Sejtésem nem csalt.

„Egy kis kérésem volna.

„Csak szóljon.

„A hús árát fölemelték„ a kőpor is drágább„ pedig már ki kellene a szobát súrolnom; aztán a kenyeret már kalács gyanánt is alig eheti a szegény ember„ azért tehát”

„Csak tovább„ tovább.

„Azért tehát azt gondolta szegény öregem„ hogy a téns úrfi különben is olly jószívű„ és egy forinttal megjobbíthatná hónaponként béremet a takarításért.

„Jól van„ értem

Ugyan mit tegyek? Idegent járassak a házhoz? Ezen szegény öregeket megfosszam egy falat kenyértől? Hiszen egy forint nem a világ.

Így beszél a könnyelmű és igy beszél a jó szívű ember„de nem az„ ki vagyont gyűjt„ és meggazdagszik.

„Jól van„ megfizetem.

„Köszönöm alázatosan.

Indulni akartam.

„Még egyet kell mondanom

„Még egyet?"

Rémülni kezdék.

„Holniap házbérfizetés napja

„Tudom„ fizetni fogok

„Oh„ hiszen abban nincs hiba„ de a háziúr azt üzeni„ hogy a gabona drágasága már kiállhatlán„ s azért a téns úrfi ezentúl szállásáért évenként tíz forinttal többet fog fizetni.

„Ismét?

„Igen„ a város is fölemelte ismét a ház után járó adói.

Ez ellen nem lehete szótanom„ a házigazdának igaza volt„ neki fölkeli szállásainak árát verni„ mert a gabona drága„ és ö gabonakereskedő Aztán neki adót kell házától fizetnie.

Elhagyám szállásomat„ s azon büszke öntudattal lépdelék a városház felé„ hogy ezentúl nem leszek többé fogyasztó here„ hanem hasznos adózó polgára a fővárosnak.

Lélekemelő gondolat„ már is milly könnyültnek érzém magamat„ s föltevém magamban„ hogy ócska kalapomat büszkén fogom viselni.

Vargám boltja előtt haladék el„ be kell hozzá mennem.

A boltban egy csinos asszonyság ül„ tollas kalappal„ selyem ruhában.

Talán csak nem akar magának csizmát váratni?

De ugyan mért nem ? hiszen Pest kövezetén igen hasznos a csizma„ még gyöngéd nőlábokon is.

„Mikor lesz kész a fejelés ? — kérdém a mestert „ miután az ismeretlen hölgy előtt magamat kissé meghajtám.

„Holnap reggelre haza küldöm„ — viszonzá a varga„ — de egy észrevételem van.“

„Észrevétele ?”

„Igen„ a drágaság igen nagy„ aztán adómat is felemelte a város„ kénytelen vagyok tehát a fejelés árát harminc krajcárral magasbra emelni."

„„Valóban„ — tévé hozzá az ismeretlen aszszonyság — férjem máskép nem jöhet ki„ minden olly méreg drága„ hogy alig mozoghat az ember?"

Ez tehát a varga felesége volt. Igaza lehet„ a selyem is megdrágulhatott a tollal együtt; aztán a„ varga adóját magosbra rugtatta a város.

Ez ellen nem lehete szótanom„ aztán tíz válté garas tulajdonképen csak négy ezüst garast tesz. IQ mondhatná ezt soknak?

ÉH tehát megnyugodva folytatóm útamat kitűzött célom felé.

Az utcasarkon egy barátommal találkozám„ ki azonnal rám kiálta:

„Ez már mégis hallatlan!

„Ugyan micsoda?"

„Képzeld csak„ a bérkocsisok is többet kérnek már a hús megdrágulása miatt„ mintha bizony hússal hizlalnák görhes lovaikat; eddig Budára három húszast fizettem„ most négyet követelnek„ ezt meg kellene róni.

„Járj gyalog."

Ennél jobb tanácsot nem adhatók barátomnak: ö lássa„ beéri é vele.

Ismét tovább ballagtam.

Hah„ mi ez ? — egy lovagló úr majd elgázolt kemény szájú paripájával.

„Ezerszer bocsánatot kérek„ csak tegnap vettem lovamat„ még nem ismerjük egymást„ igen akaratosnak látszik?

„Meg kell rőfözni."

„Lesz rá gondom?

A szabó arcát harag futá el ártatlan célzásomra „ s csakhamar folylatá:

„Szabad lesz holnap az árjegyzéket elküldeném?

„Holnap?" .

„Igen„ közelit a házbérfizetés?

„Jól van„ csak tessék elküldeni"

„De meg kell egyszersmind jegyeznem„ hogy a rendkívüli drágaság miatt kissé föl kell emelnem eddigi díjaimat„ a nadrágvarás ezentúl egy forinttal „ a mellény pedig tíz garassal drágább lesz."

„Nem lesz az sok."

„Épen nem„ mert a város fölemelte adómat. De bocsánat„ nem tarthatom lovamat„ igen tüzes állat Szabóm elvágtalott."

Hm„ gondolám„ és hm„ tevém hozzá néhány pillanat múlva.

Azonban jól megfontolván a dolgot„ a szabónak igaza van.

Igaza ?

Igen„ mert a város fölemelte adóját„ s azonkül az abrak drága„ lovát pedig nem tarthatja posztószéllel „ ha szelet akar vele csinálni.

llát ne tartson lovat.

Igen ám„ hiszen ö tagja a lovas polgárságnak„ tehát fizessünk„ és hallgassunk.

„Tekintetes uram!

Ki ez ismét ?

Ah„ hiszen ez azon becsületes uzsorás„ ki száz után csak negyvenet vesz tőlem„ ha néha annyira megszorulok„ hogy egy váltót kell aláírnom.

„Mi baj ? hiszen még nem járt le váltóm„“ — szólék kissé kedvetlenül.

„Árjegyzéket említett a szabó„ s mivel épen itt vagyok„ tehát azt gondolám„ hogy talán parancsolni méltóztalík velem a tekintetes úr.

„Köszönöm„ most nincs rá szükségem." „Egy úttal engedje megmondanom a tekintetes úr„ hogy ezentúl csak hatvanos kamat mellett kölcsönözhetek."

„Hogyan?"

„Igen„ a mint mondám?

„És mi okból?"

„Az adót felemelték„ minden drágább„ és élni is csak kell az embernek."

„Úgy nem lesz egymással többé dolgunk; máshoz megyek."

„Nem kap olcsóbban pénzt a tekintetes úr„ bizony isten nem kap.

„Jól van„ majd teszek én erről„ istennek hála „ elég elszántsággal bírok."

„Mit hallok ? Talán csak nem akarja a tekintetes úr magát főbe lőni ?

„Oh nem„ hanem ezentúl még jobban gazdálkodom „ és nem fogok többé adósságokat csinálni."

„Ah„ hiszen ezen szándék még az öngyilkosságnál is pogányabb l

Ezt sóhajtá uzsorásom„ és nagy búsan tovább hordá sátorfáját.

Neki igaza lehet„ nem bánom; de nekem is igazam van„ nem csinálok többé adósságot.

Menjünk tehát tovább magasztos célunk felé„ mert az idő eljár.

„Barátom„ megállj."

Ki ez?

Ah„ legjobb barátom„ egy helyre járunk ebédelni.

„Jó reggelt. “

„Dehogy jó„ dehogy jó!

„Megijeztesz."

„Ijedj meg bátran; gondold csak„ mi történt rajtam most?

„Kiváncsi vagyok."

„Vendégfogadósunk leányával szóltam?

„Eh„ te szerencsés!“

„Hagyd el„ azt mondá„ hogy mától fogva havonként két ezüst forinttal többet kell az ebédért fizetnünk?"

„Tréfálsz?

.Épen nem?

„És mi okból ?“

„A város fölemelte az adót„ minden drága„ és — mivel a vendégfogadós úgy akarja?

„Hm„ a szivarozásról alkalmasint le kell mondanunk„ cimbora."

„Világért sem„ én ezentúl majd csak kölcsön kérek szivarokat?

Elváltunk„ s én még mindig előre haladtam„ magasztos célom felé.

És ugyan„ mért ne folytattam volna utamat ezentúl is ?

A vendégfogadós adóját fölemelték„ s ö viszont ételeinek árát emelte föl.

Ez tökéletesen rendén van„ én legalább ebben meg tudok nyugodni.

Tehát csak előre.

„Kérem alázatosan tekintetes uram„ — bocsánatot kérek."

Uj fölakadás„ ma minden utamban van; de úgy szokott az lenni: minden jó tett bajjal jár. Azonban a bajok egész tömegétől sem kell visszariadni.

Ah„ ez szegény öreg koldúsom!

Ez —

Csitt„ mit a jobb kéz tesz„ azt a bal ne tudja meg.

Ezen szegény öregkoldús hajdan jobb napokat látott„ tisztviselő volt a szerencsétlen„ bizalmát társa megcsalta„ s a pénztárt kilopta„ és ő most koldul!

Én megengedem neki„ hogy minden szombaton két réz garasért hozzám jöhessen„ ma szombat van.

„Épen a tekintetes úrhoz akartam menni„ engedelmet kérek

„Ah„ semmi„ édes öregem „ itt a két garas„ jó

„Az csak van„ hála istennek„ de a drágaság megöl; ha nem sérteném meg a tekintetes úr nagylelkűségét?

Kétgarasos nagylelkűség? ! Hm„ mért nem ? hiszen jelenkorunkban sokan olcsóbban is megnyerik a nagylelkűség hírét.

„Csak bátran„ csak bátran.“

„Alázatosan kérném„ ha kegyes alamizsnáját ezentúl még két krajcárral megtoldani méltóztatriék„ hogy legalább fél font húst vehetnék rajta mindig vasárnapra."

„Szívesen

Igen szívesen megadom neki„ hiszen két krajcár szót sem érdemel„ aztán legalább vasárnap csak kell húst ennie.

De hát én ?

Az igaz„ ez nem megvetendő kérdés„ azok után„ miken már átmenék.

Mit tegyek én ?

Bizony különös„ még a koldús is magosbra emelni törekszik azt„ mit neki önkényt megajánlott az adakozó.

De tehet é ö erről ?

Épen nem„ csak a zsarnoki körülményeket lehet okozni.

Oh„ de azért nem esem kétségbe„ s föltételemben nem hagyom magamat megrendítetni„ világért sem.

Azon könyvárushoz megyek„ ki munkáimat kiadja„ s röviden megmondom neki„ hogy szokott tiszteletdíjamat ezentúl ívenként egy ezüst forinttal emelje föl„ ez által aztán minden természetes súlyegyenbe fog jönni.

Úgy van„ siessünk hozzá; de íme„ mintha szólítottam volna„ épen itt jó.

„Alázatos szolgája

„Ah„ jó reggelt„ — szól nyájasan a könyvárus „ — épen jó„ hogy szerencsém van; különben írnom kellett volna önnek.“

„Mivel szolgálhatok ?

„Csak azt kívántam önnel tudatni„ hogy a város fölemelte adómat„ azónkül pedig ügyeim igen rosszul mennek most ezen általános drágaságban„ és így kénytelen vagyok mától fogva ön tiszteletdíját ivenként bárom forinttal leszállítani„ és egyszersmind kérem önt„ méltóztassék ezentúl hónaponként öt iv helyett csak négy ivet írni„ mert illy mostoha körülmények közt sokba nem bocsátkozhatom. Alázatos szolgája„ sietnem kell.“

Szegény barátom szava elállott a nagy csodálkozás„ és még nagyobb meglepetés miatt„ s azért nem is folytathatja előadását.

Helyette tehát nekem van szerencsém a nyájas olvasóval tudatnom„ mikép szegény barátom azt kezdi hinni„ hogy ö Budapesten épen nem adómentes„ hanem inkább nagyon is adózik mindenre„ habár öt ezüst forintját ez úttal még meg fogja is tartani.

Fürdői Képecskék
Bevezetés

Honi fürdőről hazai színekkel nemzeti képecskéket akarunk ecsetelni.

Honinak egyszerűen azért mondjuk, mivel kö"zelebbről megnevezni nem akarjuk, minthogy minden magyar olvasó különben is rá fog ismerni, ki valaha magyar fürdőben volt, bármellyik részében az or"szágnak , mert hiszen az - igen csekély kivételek"kel — mindegy, valamint a legszebb magyar nóták is utoljára mind egy húron pendülnek, mi annál csodálatosabb , mivel a magyar ember egészen ellen"kezőleg ha még annyi volna is, mind más nótát fú, vagy is ellenkező irányban működik.

Színeink: fehér, zöld, és piros.

Mi ezeket ez alkalommal illy értelemben használandjnk:

Fehér a hölgyek arca, kikről szólandunk, zöld a gyep, — mellyen sétálnak — piros a kártya háta, mellyel játszanak.

Egyéb nevezeteset rólok ez úttal nem igen lehet mondanunk.

I. megérkezés.

Az esti szürkület, s kísérői már majd beállnak, s az érkező fürdővendég lovai a rendkívül, vagy is inkább rendesen rósz utak miatt majd kiállnak, a kocsi kerekei megállnak, a már helyben lévő für"dővendégek nem állnak meg, hanem sétájukat foly"tatják ; a vendéglő előtt heverésző kutyák fölállnak és nyújtóznak, — a vendéglő előtt ülő pincér és idegen hajdúk ellenben nem állnak föl, hanem azért szinte nyújtóznak, az érkező fürdővendég szava csodálkozás miatt eláll, mert most jött először ma"gyar fürdőbe, s meg nem foghatja, hogy elfogadá"sára senki nem áll elő; a rendes fürdővendégek .szava is eláll csodálkozás miatt a fölött, hogy az új Htrdővendég le nem száll, és odább nem áll fáradt lovai mellől.

Az érkező közelebb lép a vendéglőhez, a pin"cérre tekint, és megszólal:

kaphatok szobát ? _.

A pincér a kezében levő asztalkendővel le"veri csizmájáról a port, s kevés pillanat múlva tá"nyérokat fog vele törölgetni.

Tanácsoljuk az uj fürdővendégnek, hogy ezen ártatlan megjegyzésünkkel érje be, mert a pincér nem felelt.

Utasunk világosabban szóla:

,Hol a vendégfogadós? Nyittasson számomra szobát."

A nyújtózó hajdúk előbb egymásra, s azután a pincérre néztek, de nem szóltak, mert hiszen mi közük nekik más bajához, kik csak saját urasá"guknak tartoznak szolgálni?

A pincér előbb letörlé asztalkendőjével a mellette álló vizsla rézörvét, azután fölemelé sze"meit, végig tekinte az uj fürdövendégen, hogy körülbelül mennyi borravaló néz ki zsebeiből, és vontatva kérdé:

„Was?“

Szegény uj fürdővendég nem tudta, hogy ma gyár fürdőben igy szokás, most tehát nagy zavarodással ismétlé németül:

,Kaphatok szobát?

„Nem tudom, — viszonzá ásítva az asztalkendős, és tovább állott, —én nem vagyok szoba"pincér.

Hm, ez a pincér, noha nem tud magyarul, mégis bizonyosan magyar ember, mert tiszteli ezen fontos politikai alapelvet:

— Ne cseréljük föl a szerepeket!

Ez alatt az idegen hajdúk is tovább állottak és az uj fürdő vendég egyedül állott a vendéglő ajtaja előtt.

Mihez kezdjen már most? A nap lenyugodott, a tehenek kolompolva, a juhocskák szendén bőgi- cselve, s a sertések rejtélyesen vinnyogva tértek haza a legelőről, és mindez igen szép nyáréji álmát szülhetett ugyan, de szobát nem nyithatott az eltik"kadt utas számára.

Egy hálósipkás fej merül ki az ablakok egyi"kéből. Bizonyosan magyar ember, gondolá hősünk, mert nagy előszeretettel látszik viseltetni az alvás iránt — magyarul szóla tehát hozzá:

,Ugyan kérem alázatosán, hol találhatom itt a vendégfogadóst?

A hálósipka tulajdonosa hosszú szárú pipájá"nak végét az ablakon kidugá, csibukos végét pedig arcának közepébe dugá, és csodálkozva kérdé:

Szegény fürdövendégünk erre nem szólhatott, mert ámbár hiszi, ha meg kell lenni, hogy a csuvaszok, és cseremiszek is magyarok, de a fönebbi kurta szócskát nem érté, ámbár diákul, és németül úgy beszél, mint a viz.

Szomorú helyzetében végre elhatározd magát a fáradt utas, hogy keresni fogja a vendégfogadóst szobáról szobára; ekkor azonban csinos fiatal höl"gyet láta közelíteni, két szép leánykával.

A fiatal hölgy egyszerű kék honi ruhát viselt szemes kartonból, s fekete fürtéit csinos magyar szabású fekete csipkefejkötö folyá körül.

Valahára magyar asszonyság! sohajta csaknem hangosan a vendég, kalapját, melly tulajdonké"pen utias pongyolasipka volt, udvariasan levevé, s nyájasan, sőt legnyájasabban szóla:

,Bocsánat, kedves nagysád, én —

Tovább nem szólhatott, mert a deli fiatal hölgy piros ajkai legszebb francia nyelven mondák:

„Bocsánat, nem értek németül", és tovább haladott.

Ő francia nevelöné volt egy lelkes magyar családnál, s hihetőleg azért gondolá a magyar nyelvet németnek, mivel magyar fürdőben, s magyarok közt tartózkodott.

Szerencsétlen vendégünk már épen haját akará tépni, midőn még jókor eszébe juta, hogy ezen végső vigasztaló segédeszközhez sem folyamodhatik, mivel már több év óta parókát visel.

Megvan, gondolá, diákul szólok, úgy majd csak megértenek.-

Ezen elszánása után egy asztalhoz közelit, melly csak néhány lépésnyire áll kocsijától, sigy szól négy kártyázó úrhoz szép diák nyelven:

,Rogo humillime, mikép juthatok a vendégfo"gadóshoz ?

Ő ezt mind diákul kérdé, de mi nem akarjuk előadásunkat nagyon tarkázni.

Egy a kártyázók közöl hangosan kiálta, mi alatt az utasra toktaté:

„Pagát ultimó ánkszakt, na moj dusu ánkszakt! — Ezután az utashoz fordulva: — Rogo hu millióié, én vagyok a fogadós, mit tetszik kí"vánni ?“

,Szobát — szóla csodálkozva az utas és nem minden boszankodás nélkül, mert hiszen foga"dós uram már rég hallhatá, hogy hiában sürgetett szobát.

A Pagát boldog tulajdonosa nyájasan szóla, kártyáit rendezve:

„Tüstént. Johann! Johann! Mindjárt itt lesz, bocsánatot kérek, — ki a fórhánd ?“

A kártyázást nagy tűzzel folytaták, s miután a Johann név, mellyel a világ valamennyi pincé"reinek legalább két harmada büszkélkedik, még néhányszor harsányan szélnek bocsátaték, és a Pagát minden ármányok dacára szerencsésen megnyeretett, vagy megyei jegyzőkönyvi írásmód szerint megnyerődön, az óhajtva várt szobapincér csak"ugyan előkullogott.

2. Szobanyitás.

Ne méltóztassék a nyájas olvasó csodálni, hogy a szobanyitást külön rovatban tárgyaljuk, mert ta"pasztalni fogja, hogy az valóban nem csekély bajjal jár. Hídban, magyar fürdőben vagyunk, s tud"hatja mindenki , hogy nálunk Magyarországban sok"kal könnyebben megy a becsukás, mint a megnyi"tás, akár erszényről, akár egyébről legyen szó.

Tehát a szobapincér megjelent, . s álmosan urára tekinte, ki, kártyát osztva, félvállról kérdő:(

,Van üres szoba ?’

„Épen csak egy, — felele a szolgálatra ter"mett emberek eleven paródiája.

,Hol?‘

„Az első emeleten.«

,Hátul?

„Nem, mindjárt elől."

,JÓ van, nyisd föl ezen uraságnak.

„A kulcs a szobaleánynál van.

,Keresd elő.,

„Mindjárt. Ánka! Ánka!

Szép név, gondolá a fáradt utas, és a távozó pincér után tekinte, azután pedig majd a kártyázókat vizsgálta, majd fáradt lovai fölött sajnálkozott, mellyek még sem szabadulhattak ki a hámból.

Ánka I hangzók majd közelről, majd távolból, majd viszhanggal, majd a nélkül, de hasztalan, s az új fürdővendég már boszankodni akart a ven"dégfogadósra, ki annyira belemerült a kártyázásba, hogy boldogtalan vendégét még csak nem is látta többé; azonban, mért neheztelt volna rá, hiszen ő most kártyázása által egyszerre három vendéget mulattatott, három pedig a politikai és társadalmi jog"egyenlőségnél fogva mindig nagyobi) figyelmet érdemel , mint egy.

Hosszas kiáltozás után megjelent a szobaleány, öltözetét rendezgetve, hogy a vendég láthassa, mi"kép nem csak nagy városokban vannak csinos szo"baleányok.

,Szobát tetszik parancsolni ? — kérdé nyája"san Ánka..

„Igen, igen, lelkem, csak nyissa meg hamar, elmúlt máj egy órája, hogy itt várakozunk."

,Mindjárt.

- ,A szobaleány zsebében motozott, s nagy gonddal kérésé a kulcsot. Először kivett belőle gyüszüt, gombolyt, tőtartót, azután cukrocskákat, egy darab fekete kenyeret, egy falat piskótát, két gerezd foghagymát, egy üvegcse kölnivizet, egy törött tükördarabkát, kis fésűt, olvasót kék klárisból, egy arany karperecét sárgarézből, egy béna koppantót, egy fanyelű bicskát, két figét, egy da"rabka sajtot, három almát, két mogyorót, egy kör"tét , mind hiában, még a morzsákat is kisöpré öblös zsebéből, sőt egy csonka ollóval csinos kezét is megkarcold , de a kulcs nem jött napfényre, nem csak azért, mivel már nem volt napfény, hanem leginkább azért, mivel nem volt zsebében.

,Ach jáj! — sohajta nagy zavarodással, — bi"zonyosan Herr von Schöpsz szobájában ejtettem el.

E leverő szók után villámgyorsan eltűnt a szobaleány, s a fáradt utas előtt tág mező nyílt anak megfontolására, hogy mikép esketik ki a szo"bakulcs a szobaleány zsebébül épen akkor, midőn Schöpsz ur szobájában dolga van; mivel azonban az új fürdővendég nem volt német tudós, tehát illy fontos számitgatáson és súlyos következtetéseken nem tőré fejét, hanem kocsisa által a málhákat sze"dető le a hintóról, mert a lovak gondos igazgatója már káromkodni kezde, minthogy lovait olly érzé"kenyen sajnálta, mintha az állatkínzás elleni társa"ságnak tagja lett volna.

Mintegy óranegyed múlva minden le volt a földre rakva, s a kocsis orra után indult, mellynek jó szaglása egyenesen az istálóhoz vezeté őt négy"lábú védenceivel.

Ez alatt az új fürdővendég a már beállott tel"jes sötétségben gondosan őrizé málháit, mert inast nem vitt magával, remélvén, hogy a fürdőben pén"zért , s jó szóért kap annyi szolgálatot, mennyire neki épen szüksége leend.

A közel faluból regényesen hangzott föl a kutyaugatás, mellybe andalító nesze vegyült a vi"zek nadrágos lakosinak, miket a köznép békáknak szokott nevezni. Néha egyegy denevér röpült el az utas feje fölött, s a közel konyhából kés alatt nyögdécselő ártatlan csirkék panaszos hangjai segiték az esti, sőt már csak nem éjszakai csöndet háborítani.

Utasunk összeszedő minden bátorságát, s han"gosan kiálta :

,Ánka Ánka ‘

A bátrakat a sors is segíti, Ánka csakhamar megjelent fél óra múlva, s mosolygva szóla:

„Csalatkoztam, a kulcs nem Schöpsz ur, ha"nem Schaaf ur szobájában volt.“

Igen sajnáljuk, hogy utasunk csak e szókat hallható, de a sötétség miatt az említett mosolyt nem láthatá.

3. Fölrakodás.

,Cakhogy megvan, — jegyzé meg az új ven"dég könnyűit kebellel, — mindegy, akár holt volt.

Hej pedig, dehogy mindegy! Hát ha példáúl Schöpsz ur nötelen, Schaaf ur pedig házas ?

Ámde ez nem tartozik ide, maradjunk tehát szorosan kitűzött tárgyunk mellett.

Ánka barátságos hangon szóla:

„Nem tetszik megnézni a szobát?“

Furcsa bizony, mikor csak egy van, gondolá a vendég, és megnyugodva viszonzá:

,Minek az, csak vitesse fel málháimat, mert bi"zony eluntam már a hosszas várakozást?

„Vencel! Vencel!!“

,Kiaz?‘.

„A szolga, majd az fölvisz mindent. Vencel I Vencel!! mindjárt megkeresem.

Ánka futni akart , de a vendég rémülten ra"gadd meg kezét, félvén, hogy végre a fogadó előtt kellend az éjszakát eltöltenie, s elhatározd, hogy legalább a szobaleányt nem bocsátja többé oldala mellöl míg mindene rendben nem lesz, s a szó baleány kész volt maradni, s majd Vencelt, majd ismét a szobapincért kiáltozd, melly műtétéiben a vendég torka is lehetőségig segíté öt, s mi csak arra kérjük egész tisztelettel a nydjas olvasót, méltóztassék magában a lehetőségig elevenen képzelni, hogy szabad ég alatt méltóztatik sötét éjszakának idején úti málha , és csinos szobaleány mellett állni, s hogy aztán ketten majd fölváltva, majd együtt, valóságos operai szabály szerint , vékony és vastag hangon e két regényes névet méltóztatnak kiáltozni — Johann! Vencel!

Ha ezt elég elevenen méltóztatnak a tiszteltt olvasók magoknak képzelni, úgy ezen jelenetről sokkal tökéletesb fogalmuk leend, mint minőt mi puszta leírással nyújthatnánk.

A kiáltozási párdal igen szép lehetett, mert gyakran ismételteték; de lett is gyümölcs? a szo"bapincér alakjában , melly végre a sötétségből las"sanként kifejlett, mint héjából az érett mandola, mellyhez sárgás arca különben is meglehetősen hasonlított.

„Hol van Vencel ?“ — kérdé a szobaleány, miután az utas kezét elbocsátá.

,„Elment Márkával a faluba húsért, mert a szamár megsántult, hát néki kellett a nagy kosarat helyette vinni."

Lám, ismét bebizonyult, hogy még a szamárnak is akad helyettese a mai világban, midőn olly sok az ember.

,Ugyan barátom, — kezdé kissé türelmetlenül az új vendég, — hagyjuk most Vencelt, és vigye föl szaporán a szobába holmimat.

Kérem alázatosan, az a szolga dolga szokott lenni.

,De ha nincs itthon ?

„,Már nem késhetik sokáig.

Az utas már káromkodni akart, de Ánka bizalmásán sugá fülébe:

„Ez a kamasz egy kis ajándékra vár, és sok baja lesz nagyságodnak vele, ha előre le nem kenyerezi öt.

Ám legyen, gondolá utasunk, s nyujta vala"mit a pincérnek, mondván:.

,Csak fogjon hozzá gyorsan, s ez nem lesz az utolsó borravaló.

,„A mint parancsolni méltózta tik.

Ezt már egészen más hangon mondá a szobapincér, s azonnal megrakodék a málhával, és a szobaleány kíséretében az utas is követte őt.

4. Beszállásozát.

Ánka gyertyát hozott, az utas körültekint, és van módja benne, mert hármukon, s a málhán kí"vül, csak néhány szúnyog van ébren, s néhány légy alszik a szobában. Ezen kifejezés: „néhány, itt egy pár százat is jelenthet.

,Hát — hát ez minden ?‘ — kérdé csodálkozva az utas, kinek a fürdői kényelmes életről egészen más fogalmai voltak.

„Bútorokat is méltózlatik parancsolni ?“ kérdé a szobaleány, viszont csodálkozva az új ven"dég nagy tapasztalatlanságot tanúsító csodálkozása fölött.

,Természetesen.

„Mert azokért külön szokás fizetni.

,Isten neki, csak szaporán.

„Finom, vagy csak közönséges bútorokat méltóztatik parancsolni ?“

,Mindegy, csak kényelmesek legyenek.

„Csak azért kérdem, mert az ára nem mindegy. ,Jól van, csak szaporán."

„Vencel nincs itt, jőjön hát Johann, és se"gítsen behozni a bútorokat

A szobaleány előre ment, s inteni látszott a pincérnek, ki azonnal ezt sugá az utasnak:

,„Nagyságos uram, ez a piszkos vászoncseléd egy kis ajándékra vár, méltóztassék neki valamit nyújtani, mert különben olly ágyaihoz, mellyben annyi a nyugtalan lakos, hogy egy órát sem alszik benne nagysád.“

,Ánka!‘ kiáltó hirtelen az utas.

„Méltóztassék.”

,Itt van előre is valamicske, csak jól gondomat viselje.’.

,Oh, kérem, hiszen’

Az utasnak szinte tetszett, hogy ezen két szol"gálattevő lény olly szépen egymás kezére dolgozik; milly nagyszert dolgokat lehetne illy példás egyet"értés által létesíteni szegény hazánkban!

A butorokcsak hamar megérkeztek, mik közt leginkább egy két lábú fogas tűnt föl, melly tökéletesen hasonlított azon akasztókhoz, nőkre falukon tor alkalmával a sertéseket függeszteni szok"ták. Ezen fogast az egyik oldalajtóhoz támaszták , a másikat pedig egy kényelmes pamlaggal bástyázák el.

szerint az új fürdővendég tökéletes bátor"ságban vala, s előre örvende a dicső éjszakai nyu"galomnak , több napi törődése után.

Szomszédai jobbról, s balról, mint ballá, Schaaf, és Schöpsz urak voltak , mindketten nőtlenek, kövelkezéskép nyugalomháborítástól innen sem tart"hatott.

5. Vacsora.

E cikkely azon nevezetes elönynyel bir, hogy olly rövid, mint a vacsorák is rendesen lenni szoktak.

A pincér pontosan elhozá az étlapot, csak háromszor kelle utána az ablakon lekiáltani, s ki fogna ezért neheztelni, miután az isten nemcsak egy ember kedvéért teremté a pincért.

,Borjúszeletet, — mondá az éhes utas.

„Az nincs, —jegyzé meg a pincér.

,Minek irták tehát föl ?‘

„Gondoltuk, hogy lesz, de a szolga nem ka"pott a szomszéd faluban.

,Tehát sült csirkét.

„Már elfogyott.

,És paprikás ?

„Most vittem ide a szomszédba az utolsó adagot.

,De rántott csirke csak van még ?

„Az is elfogyott már, nagyságod kissé elké"sett , de egy óra alatt friset készíthetünk, ha pa"rancsolni méllóztatik.

,Arra nem várhatok, álmos vagyok, hozzon tehát akár mit?

„Tüstént, bálba nem méltóztatik menni ?

,Tehát ma van ?

„Mindennap, szolgálatára nagyságodnak, de csak éjfélig tarl.“

,Nem megyek

„A zenét legalább itt is igen jól fogja nagysád hallani.

, Valóban?

„Mintha csak szobájában ülnének a cigányok.

Szép vigasztalás, gondolá a fürdővendég, ki azt remélé, hogy a nagyvárosi zajtól kellemesen megfog pihenni e. fürdői csöndben. Egyébiránt rósz zene mellett könnyen el lehet aludni, s éjfél nem a világ, azután reggelig majd annál édesebb lesz az üdítő álom.

A hideg vacsora elfogyott, a fáradt fürdő"vendég leveté ruháit, a gyertyát eloltá, miután előbb ajtaját gondosan bezárá, és lefeküdt, de azonban, a mik most egymásután s fölváltva tör"téntek , azok olly fontosak, és rendkívüliek, hogy mindenesetre új cikket igénylenek.

6. Az első éjszaka.

Ne méllóztassanak a tisztelt olvasók ezen cím"től megijedni, nem lesz ebből ezeregy éjszaka, ha"nem ezen első egyszersmind utolsó marad, mert a magyar fürdőben többnyire mind egyenlők az éjszakák.

s mit az ember az elsőről elmond, áz épen fölülik az utolsóra is.

A vendég végig nyúlt ágyában, az az: nyúlt volna, ha az asztalos a nyoszolyát az ö hosszú testéhez mérte volna; így azonban össze kelle lá"bait húznia, mert az asztalos tudá, hogy hazánkban kevés a nagy ember, s azért az ágyfákat ren"desen kurtára szabta.

Az ágyruha meglehetősen keményen nyomá a vendég fáradt testét, mit annál inkább csodált, mi"vel maga a nyoszolya puhafából volt eszkábálva; azonban az elpuhult beteges testet igy kell edzeni, a fürdőkben tehát valódi jótétemény a kemény ágy, ebben mindenki megnyughatik, mi aztán az alvás helyét pótolhatja.

Talán mégis csak elalszom, gondolá az új vendég, ki különben olly szerencsés könnyű ter"mészettel birt, hogy minden este újságolvasás nél"kül könnyen el tudott szunyadni; de ezúttal csalatkozott , mert az átelleni teremben a zene neki riadt, s a nyitott ablakon úgy ömlött ki, mintha minden hangszer haragos cáfoló szónoklatot tartana. Külö"nösen egy vastag trombitájok volt a cigányoknak, mellynck bús recsegése még az ablak üvegtábláit is megremegtető, s ez nemcsak a magyar, hanem még a német álmát is elriaszlhatá.

A vendég nyugtalanul forgott ágyában, s boszuságához rémülés csatlakozók, midőn feje fölött iszonyú dübörgés kezdő támadni, melly nem lehéte ugyan mennydörgés de bizonyára egércincogás sem volt.

Tehát mi lehetett ?

A cselédség egy része takarékosságból a pad"láson lakik, s uraságainak örömében híven osztozni szokott. Ki tudja, hány patkós csizma táncolt éj"félig a padláson, a patkolatlan cipőket nem is em"lítve, mellyek szobaleányi lábakon pompáztak.

A vendég sóhajtott, s azon henye gondolatra fakadt, hogy fürdőkben a betegeket külön kellene választani az egészségesektől.

Minő gondolat ! Hiszen az egészségeseknek igen üdvös a betegek látása; mert arra figyelmezteti őket, hogy vigyázva bánjanak az élvekkel, mert különben bizony ők is az ebek harmincadéra jut"nak ; a betegek ellenben ugyan csak iparkodnak az orvosi rendszabályok szigorú megtartása által mi"előbb fölgyógyulni, hogy aztán ők is ismét ott kezd"hessék , hol elhagyták.

A zene megszűnt, s a vendég megfordult ágyában, hogy valahára élvezhesse az óhajtott nyu"galmat ; de csalatkozott számításában, s ezen éjjel alkalmasint annyiszor fog még megfordulni, mint"ha a legildomosabb magyar politikusnak született volna.

A cselédek lerobogtak a padlásról, uraságaik szobáit nagy zajjal fölnyitogaták, fütyüllek, a szobaleányok pedig ezenkttl még élesen sivitottak, és. rikkantottak is, midén a sötétben tulajdon árnyé"koktól , vagy egyebektől megrémültek.

Hiszen ez nem tarthat sokáig.

Igaz, de ezután jöttek az urak, és hölgyek, hangos megjegyzéseket váltogatva, jó éjszakát kívánva , ajtókat csattogatva és az utolsó francia négyes befejezését mindenféle hangon danolva, csak történetesen épen azon egyen nem, mellyben tulajdonképen írva volt.

Valamint minden szépnek e világon, úgy ezen jelenetnek is vége szakadt, és — az új vendég ablaka alatt az öreg trombita megharsant.

Talán éji zenével tisztelték őt meg ?

Nem, hanem a reménydús fiatalság egy ré"sze éjfélután mindig zeneszó mellett pezsgőzni szokott.

Zúgott a zene, harsoglak a legcifrább dalok s csörömpölve szakadtak be egy betegnek egészsé"ges ablakai, ki csöndet kérni elég vakmerő volt, mintha bizony csak bénák kedvéért állna a világ! Csodálhatni a lelkes fiatalság példátlan hidegvérüségét, hogy a rakoncátlankodó beteget derekasan meg nem igazították.

A cigányok kifáradtak, az üvegek kiürültek, az erszények kiapadtak, a hajnal első sugárai ki"nyomultak , és — csönd következett ?

“ Oh nem I A folyosót söpreni kezdék, Schaaf és höpsz urak danolva keltek föl, és az éj vendég sem fekete ennél jobbat, de szabad remélnie, hogy vagy az örökös zajt, vagy az álmatlanságot meg fogja szokni.

És ugyan, kívánhat é ennél többet ?

7. Orvosi tanácsok.

A magyar annyira megszokta már, hogy bajai"nak legnagyobb része orvoslás nélkül marad, miszerint fürdőit rendes orvosokkal ellátni tökéletesen fölöslegnek tartja, s e helyeit inkább cigányokra költ, hogy a szép magyar nóták mellett kedvére búsulhasson, melly jogában senki nem háborgatja öt.

Néha néha azonban jelenik meg véletlenül égyegy vidéki, vagy utazó orvos, mint valami üs"tökös csillag, és épen olly gyorsan ismét el is tűnik, mi már csak azért is kényelmes, mivel a beteg az"tán nem zúgolódhatik a fonák tanács következményei miatt, a mennyiben tudniillik a betegek a hatályos orvosi tanács után különben is — nem néntulnak el.

Az illy véletlenül jövő orvosokat bezzeg ugyan"csak meglepik a betegek, s van aztán tanácskérés Például:

Öreg ur. Kedves orvos ur, én hallám, hogy ezen fürdő valódi csodaerővel bir, s mivel az ember

vagyonát legörömestebb tulajdon gyermekéire hagyná, minket pedig még eddig nem áldott meg az isten, tehát Neje. Ugyan kérlek, hagyj föl ezen eszmével, hiszen vannak rokonink.

öreg u r. Már én csak inkább szeretném va"gyonomat gyermekeimre hagyni.. Tehát mit gondol, édes orvos ur, való a fürdőnek ezen csodahire ?

Orvos. Tökéletesen igaz, hogy itt már valódi csodák történtek. Csak méltóztassék a tekintetes ur nyugottan a ...i fürdőbe utazni, melly álapotára nézve kedvezőbb, mint ez, — a nagyságos aszszonyt ellenben, ki sokkal gyöngébb idegzelfl, mél"tóztassék itt hagyni, és biztosan jósolhatok teljesü"lést a tekintetes ur óhajtásának.

Egy aszszonyság, s reményteljes két kisaszszonya rendkívül vágytak az orvossal tanakodni.

,Orvos ur, — szóla a mama — én a hideg fürdő után nagyon nyugtalan vagyok?

„Tehát tessék a meleg forrásban fürdeni."

,„Azt mi nem állhatjuk ki“, jegyzék meg a kisasszonyok.

„Tehát méltóztassananak külön fürdeni, mikép természetök kívánja."

,Ah, az nem illik, gyermekeimet nem hagyhatom magokra?

„Úgy hát csak méltóztassanak a körülmények"hez képest cselekedni."

,Valóban, az legjobb lesz.

Ennél jobb tanácsot ugyan ki kívánhatna ?

Ennek tulajdoníthatni, hogy magyar fürdőkben olly szilárd lábon áll az egészség, és senki nem hal meg, ki a halállal dacolni elég erővel bir, és ez mindenesetre elég kedvező eredmény.

8. Ismerkedés.

Két ur egymással találkozik a folyosón, s az egyik az új vendég ajtajára mutatva, nagy kíváncsisággal szól:

,Kérem, tekintetes ur!‘

„Tessék.“

,Méltóztatik ezen urat ismerni, ki tegnap este érkezett ?’

,,Nem.“

,Én sem, szeretnék vele megismerkedni, én kereskedőnek tartom őt.

„Nem gondolnám, mert nagyon magyarosnak látszik.”

,Vagy tisztviselő.

„Nyilvános tisztviselők nem igen járnak tulaj"don lovaikkal”

,Hiszen én megyei tisztviselőt értek.

„Az épen nem lehet, hiszen nem is káromko"dott , midőn várakoznia kellett”

,Igaz bizony. Vagy talán művész, mert most már ezek is nagy szelet csinálnak

„Hová gondol ön? azok csak külföldi fürdőkbe járnak, hol aztán legalább is grófoknak adják ki magokat."

,Tehát pesti váltóügyvéd talán ?‘

„Világért sem hihetem, hiszen mit keresne itt, hol a zsidó olly ritka, mint a fehér holló ?“

,E szerint tehát ezen új vendég — semmi ?‘

„Vagy táblabiró."

,Helyes, úgy hát könnyű lesz vele megismer"kednem , bekopogtatok hozzá?

— Tessék bizvást, mi nem fogjuk önt oda ki"sérni , vagy háborgatni.

9. Purgatorium.

Ki a Tisza közelében, vagy általában mocsáros vidéken lakik, az bizonyosan látott szegény halászo"kat, kik nagy feneketlen kosarakat rakosgatnak vízbe , s azután a bele szorult halakat kiszedegetik.

Ki ellenben azt nem látta, az talán Kochem nagyhírű könyvét látta, mellyben a purgatorium a természet után élethiven le van rajzolva, mikép ülnek benne körben sovány és kövér szegény lel"kek, a mikép lenget hüvesitó szellőt az ártatlanab"baknak egy szelíd angyalka.

A ki pedig ezt s em látta, azt először igen saj"náljuk , azután pedig egész tisztelettel kérjük: méltóztassék magának lehetőségig elevenen egy nagy homokládát, magyarul „malteros“ szekrényt kép"zelni , mellyben homok, mész, és vízkeverék helyeit csupa víz bugyog.

Ezen nagy szekrényben, melly körülbelől ak"kora lehet, mint a nemze ti színház zenekarában a legnagyobb bőgő (ha kissé nagyobb is, az nem tesz semmit),keskeny padokon,és mellettök gyakran negyven, s több hölgy és férfi ül, és áll, mind hoszszú ingben, s részint ép, részint beteg színben; a szekrény fölött pedig egy, ha nem is angyal, de mégis jótékony szellem, asszonyi alakban fris le"vegőt lenget a fuladozók ajakira.

Ezek mindnyájan fürdenek, s illyen lehet á purgatorium a maga valóságában.

Reggel korán a betegek találkoznak itt, s el"mondják, hol fáj, és utoljára kisül, hogy bizony mindenütt fáj.

Rendkívül meglepő körülmény, hogy legtöbb a rósz láb, mi világosan mutatja, hogy igen gyönge lábon áll jövendőnk; ellenben valamennyi beteg közt csak egynek volt fejében a baj, mintha ez azt bizonyítná, hogy nálunk a test ezen nevezetes részét még igen illendően kímélni szokták. Egyébiránt va-lamennyi beteg sokat beszélt, csak égy hallgatott mindig, s ezen egy őrült vala I íme most tudjuk már, honnan eredt e közmondás: ha halgattál volna, bölcsész maradtál volna. Ezt bizonyosan valami hí"res német bölcsész találta föl.

Később az egészségesek gyűlnek össze, s épen úgy fürdenek, mint a betegek, azon kis kü"lönbséggel, hogy ezek utóbb rendesen megbeteged"nek , mig a betegek többnyire fölgyógyulnak.

Illyenkor igen érdekes ismeretségek köttetnek, s egyszersmind valódiak, mert itt a hölgyek olly alakban, és színben mutatkoznak, mellyben az al"kotó kezeiből kijöttek, itt minden öltözeti, és kendőzési mesterfogás álhatása megszűnik.

Vannak, kik a kétnembeliek ezen együtt für"dését botrányosnak mondják.

Ez nagy tévedés: hol ennyi ember együtt van, s együtt fuldoklík, ott semmi botrányos nem történhetik ; hanem midőn a szobaajtó bizalmasan nyílik meg, akkor, mikor zárva kellene maradnia, az már más!

Nyolcvan szem közt nincs botrány, négyszem közt sok történhetik, mit sokan iszonyodva bot"ránynak neveznek, s mi után mégis egyszersmind epedve vágynak!

Midőn ezen purgatoriumban kívülről megtelt a bőr vízzel, akkor a forrásokhoz sereglenek a vendégek, és belől is jól összevissza vizezik magokat.

10. A forr átoknál.

,Mellyikből iszik nagysád ?’

Ezt egy sovány uracs kérdi az arszlánok kopott falkájából.

„Arlhur forrásból.”

Ezt egy vastag özvegy asszony feleié, ki sze"retné , ha valaki által olly erős szerelmi epedésbe hozatnék, hogy kissé illendőbb területre soványodhalnék össze.

,Tehát én is bátor leszek azt élvezni.’

„Ön csintalan.”

Egy másik forráshoz két éltes asszonyság kö"zelit , egy falusi „gavallér” már ott áll, épen kilen"cedik szivarét gyújtja meg a nyolcadiknak égő maradványán.

Udvariasan vizet merít a két hölgynek és nagy fontossággal szól:

Nevezetes fölfödözést tettem.”

„Ugyan mi az ?“ — kérdi a két nénike, gon"dolván , hogy valami csípős kalandocska, vagy még csipősebb titkocska birtokába fognak jutni, minőket henye szivarozás közben gyártani szokás.

-,Csak méltóztassanak előbb vizöket kiinni nagy"ságtok.’

A két éltes asszonyság még soha nem itta ki olly mohón a nagy pohár izetlen tartalmát, mint most, s az utolsó korty után már egyhangúlag kérdék:

„Mit tud ön ?“

A falusi elménc gondosan visszatekint, mintha titkát nem akarná szentségtclen fülekbe juttatni,. és suttogva szól:

,Hát - hát

„Szóljon! szóljon.”

,Hát egy nagy nagy békát láttam.

„Hah!—Hol ?“

,Itt — itt a forrásban, mellyből épen most inni méltóztattak nagyságtok

„Jaj nekünk!”

,Méltóztassanak nyugottak lenni, hiszen nem volt eleven.

„Oda vagyunk! Miért nem szólott ön előbb ?

Meghalunk!”

,Dehogy halnak meg nagyságlok, hiszen már többen is ittak belőle, aztán előbb nem szólhattam, mert úgy bizonyosan nem ittak volna nagyságtok, pedig nem jó ám a gyógyrendet megzavarni.

„Milly rendetlenség! semmi fölügyelés! el"veszhet az ember!”

A falusi elménc jót nevet , s az éltes hölgyek igen hibáznak, hogy olly nagy zajt ütnek olly cse"kélységért, a mi mindennap megtörténik.

És ki tehet erről ?

Fizetni nem akar a magyar, ingyen pedig, mint a közmondás tartja, a Krisztus koporsóját sem őr"zik , hát a fürdők forrásait miért őrizné valaki ingyen?!

11. Társalgás.

Két ur sétál le és föl, az egyik hosszú, és rö"vid szárú pipája van, a másik kurta emberke, de hosszú szárú pipát használ; egyébiránt mind a kettőnek pipája ezüst kupakkal van ellátva. Egyébben sem nem különböznek egymástól, sem nem hasonlítnak egymáshoz.

A hosszú:

,Alázatos szolgája

A kurta:

„Jó reggelt”

,Szép időnk jár.’

„Szép.”

,De nagyon meleg.’

„Meleg.”

,Bizonyosan eső lesz.’

„Bizonyosan.”

,Tegnap is igy volt.’

„Ily“

,Inni méltóztalik menni ?’

„Inni.”

,Alázatos szolgája.’

A válasz morgásban olvadt föl, de bizonyosan hfl viszhangja volt az üdvözlésnek.

Ezen jelenet mindennap szóról szóra megújul, pontban kilenc órakor reggel.

Fogadni mernénk, hogy ezen kis ur igen nagy politikai szerepet fog még játszani.

Hölgytársaság. Épen az öltöző asztal mellől jőnek, teljesen csatára fölkészülve tetőtől talpig.

Tornyos hajfonatok, selyem, bársony; arany, drágakő, réz , és csehüveg.

Éles méregetés a szemekkel minden oldalról, minden szemben diadal, vagy harag kifejezése, minden ajkon szende mosoly, ah milly szép a természetesség!

Hm, gondolja az egyik, X...né ma valóban drá"gább ruhát visel, mint én; ugyan hol veszi ? és han"gosan szól:

,Ah, bocsánat, kedves X...ném, hogy ön mel"let illy pongyolán merészlek megjelenni; ezen ru"hámat otthon csak pulykaruhának szoktam nevezni, mert mindig ebben tekintem meg reggel a barom-fiakat.

E szók után nyájasan tekinte végig a hölgyek tarka csoportján.

X...né azonban nem maradt adósa, hanem rög"tön viszonzá:

„Oh, kérem, hiszen én is legmélyebb pon"gyolában vagyok ma, ezen ruhámat otthon csak liba ruhának neveztem, mert én is ebben tartóm a reggeli szemlét

E szók utón szintolly nyájasan mosolygott X...né, mint a másik hölgy, s egyik sem maradt a másiknak adósa.

Egyébiránt akár libaruha, akár nem libaruha, mi egyiket sem ruházzuk föl ezen tisztes nevezettel, mert mindketten jól túl voltak már a boldog libaság szende korán.

Meg kell még jegyzenünk, hogy ezen egész beszélgetés német nyelven folyt, azért tetszik for"dítósban olly darabosnak.

Egy szellemdús fiatal kisasszony egy szomorú, fűz alatt olvas, egy lelkes fiatal úrfi a szomorú fűz mellett sóhajt.

,Nagysád olvasni méllóztalik ?’

„Igen.”

,Szabad a szerencsés költő nevét tudnom ?’

„Clauren.“

,Ah, az, a ki Schillert irta ?’

„Igen.”

,Magyarul nem méltóztatik olvasni ?’

„Nem.“

,Én sem.’

„Ugyan mit is olvashatna az ember magyarul, hiszen mit Írnak “

,Vörösmarty! dicsérik.’

„Nemde az irta Szigligetit?”

,Meglehet, de nem tudom bizonyosan, hanem Petőfit ő irta.

„Ah, erről sokat hallottam. Szomorújáték ez, vagy ballada ?“

,Nem tudom bizonyosan, de mintha hallottam volna, hogy vígjáték.

„Mihelyt le lesz németre fordítva, azonnal ol"vasni fogom.

,Oh, ha én költőnek születtem volna, hogy nagysád figyelmét magamra vonhatnám.

„Uram ön ön.

Igen sajnáljuk, hogy ezen lelkes fiatal úrfi német költőnek nem született, s ezen sajnálkozásunk ünnepélyes nyilvánításán kül egyebet érette nem tehetünk.

12. Kártya.

A görögök lerészegiték rabszolgáikat, s ezen baromi állapotukban bemutaták őket gyermekeik"nek, hogy ezekkel a részegséget örökre megutállassák.

Nálunk a kártyázás annyira elharapózott, hogy a gondos anyák végre hatályos gyógyszerre veték fejőket..

ök most magok is tüzesen kártyáznak, dél"előtt , délután, este, éjjel, szenvedélyesen kártyáz"nak magyar fürdőinkben, s áldás kövesse őket ezen nemeskeblfi elhatározottságukért, mert meg vagyunk győződve, hogy mind azon fiatal férfiak, kik valaha asszonyt a szenvedély minden rútitó, és nemtelenítő kifejezésével kártyázni láttak, soha többé kártyát kezökbe venni nem fognak.

Kártyázzanak tehát önök szép hölgyek, kár"tyázzanak szenvedélyesen és mellőzve minden házias kötelességüket, mert meg lehetnek győződve, hogy ezen súlyos áldozatukat legszebb siker koronázandjá: a férfiak örökre megutálandják a kártyát, mint a spártaiak a részegséget, és ídejökel a haza, és embertársaik boldogitására fogják fordítani!

Budapesti séták
I.

Sötét szobájába n sötét gondolatok közt ült egy szerkesztő, mert baja olly nagy vala, minő eddig még csak igen kevés magyar szerkesztőt ostorozott. Előfizetői rendkívül megszaporodtak , s a bizonyos szerkesztő olly állapotban érzé magát, mellyröl közönséges emberek azt mondanák, hogy nem fért meg bőrében. Hová tegye a sok pénzt most ? Végignézett lapján, hogy ugyan minő javításokat tehetne még rajta ? De mindent föltalált benne, mit jónak tarta, és semmi ollyant, mit kiküszöbölendőnek hihetett volna, s ezt nem kell csodálni, mert a szerkesztő is ember, következéskép szeretettel viseltetik gyermeke iránt. Végre azonban egy igen szerencsétlen gondolat villantát azon bizonyos szerkesztő agyán, és ezen gondolat ebből állott: van nekem többi közt egy barátom, kinek mindig van fölösleg ideje és terve, s mindig van egyszersmind üres erszénye. Ezen gondolat kissé folyásra indítá a szerkesztő felduzzadt pénzforrását, és ezen igénytelen sorokat szülé, miknek története röviden ezekből áll: én mindig igen nevetségesnek tartám azt, hogy minden városhajdu és bérkocsis, vagy kofa háta mögött mindig egyegy ujdonságíró lappang, hogy azután minden rendőrségi szabályokkal ellenkező mozdulatot a papírtárogatón átbocsásson. Ezen érdekes híreket először is politikai lapok kezdék közölni, jól érezvén, hogy szárazságaik közt tanácsos egy kis elevenítő elemet is használniok; igen, de az álmos embernek nem fekete tentát, hanem fekete kávét kell nyújtani. Az illető szerkesztők azt hivék, hogy a francia hírlapok tárcái nem iratnak ugyan illy modorban, de a magyarnak igy is jól lesz , és csakugyan jól is van biz az mai napiglan. De én soha nem voltam azzal megelégülve, s mindig azt hittem, hogy más hangon kellene az újdonságok rovatában a közönséggel szólani. De bát ugyan mikép? Arra igen könnyű felelni, de a kivitel aztán annál nehezebb. A tárca föladása, semmiről is úgy írni, hogy az mindekit mulattasson; a tárca ollyan legyen, mint bodzabélből készített emberke, melly mindig talpra ugrik, valahányszor fölfordítatik. íme, illy könnyű volt ezt elmondani! Épen ollyan könnyű, mint sóhajtani : milly gyalázatos esős idő jobb volna, ha nap sütne ! s azért a nap még sem süt! Erre méltóztassanak jól figyelni nyájas otvasónéim, mert én is csak azt tudom, hogy a magyar tárcák nem úgy iratnak, mikép kellene, de azért előre is tudom, hogy néhány kísérlet után magamról is ugyan ezt kellend megváltanom, mire mármost előre is igen nagy hajlandóságot érzek toliamban, mellyel csak az Ék szerkesztőjének ritka rábeszélő tehetsége tudott kezembe kényszeríteni. Én részemről azt is akadálynak tartám e tekintetben, hogy már rég átugrám a száz tő hosszát, s kissé nehezen mozgok, a tárcaírónak pedig egy ugrással a város huszonkilenc utcájában kellene megfordulnia; azonban Janin Gyula a francia tárca-irodalom föllaMlója és királya még idősebb , s azonkül igen tiszteletre méltó hassal van ellátva, és mégis ott is terem, hová soha nem vetették. Igaz, de ő négy lovon jár, s fogatát mindennap kétszer változtathatja! Eh, ez nem baj , hiszen a magyar iró ablakára is kisütött már a decemberi nap sugára, és ő is mindennap változtathatja fejelés-csizmáját. Azlin ki meri mondani, hogy nálunk magyaroknál, a különösen bennünk magyar írókban nincs elegendő könnyűség? Ez rágalom! Nálunk is nagy a játszi könnyűség! Lám, csak nem rég Íratott meg és nyomatott ki, hogy Tóth Samu bebizonyítá a kozák táncban, hogy a bátor ugrásokban nagyot haladott, pedig a kedves fiú nem is járt kozák táncot; utóbb pedig megiratott, és kinyomatott, hogy Schódelné a ,pesti kör hangversenyén igen szívrehatólag énekelt, pedig a jeles primadonna assoluta akkor beteg volt, S még csak kis ujját sem láttatá a pesti körben. Ne mondja tehát nekem senki, hogy bennünk magyarokban nincs elegendő életrevalóság, mi még azt is látjuk, a mi nincs, azt is halljuk,a mi nincs, és azt is elköltjük, a mi nincs. És ezen örvendetes tapasztalás bátorita föl engem annyira, hogy a tollat csakugyan ke-zembe vevém, ámbár ugyancsak embernek kell a gáton lennem, ha még illy pezsgő vérű, s eleven képzelődésü tárcaírókkal is versenyezni kívánok. De ám legyen, én régi hírlapolvasó vagyok, tudom tehát mennyit lehet semmiről írni, és nem esem kétségbe. Ezen előzményt itt még egy kis bevezetés követheti: mért nyert e rovat,Budapesti séták címet ? Azért, mert Budapestnek nincs sétánya , erre tehát már rég igen érezhetően szükség vala. Aztán olly kényelmes munka a sétálás, főleg meleg szobában, kényelmes karszéken, s a nyájas olvasó is elnézőbb leend sétaközben följegyzett rövid gondolatok iránt, mintha komoly készültség vezérlené toliamat. És már most szabad legyen politikai hitemről is nyilatkoznom, mert olly időben élünk,- hogy szeretnünk kell tudni: kivel társalkodunk. Én tehát ezennel ünnepélyesen, s komoly határozottsággal kijelentem, hogy szilárd alapokon nyugvó politikai hitem ezen három pontba van szorítva:

1) Mátyás király meghalt.

2) Budapesten sok a por és sár.

3) A fontolva haladók még mindig fontolva haladók.

Ezt a hármat minden becsületes ember változhallan szilárdsággal hiheti, ez a három mindenkinek istápja lehet; de többtől a mai világban még a pogány is őrizkedjék, mert olly férfiakat ‘láttunk immár tántorogni és elesni, hogy pirulás nélkül várhatja minden ember fia, mikép ő maga is le fog lábairól zuhanni. E három pontból egyszersmind kiviláglik, hogy én nem vagyok úgy nevezett veszélyes ember, és azért egész illendőséggel kérem a t. szerkesztőt, s komolyan intem egyúttal barátomat, hogy rósz szokását vesse le magáról, és soraimat ne törölgesse, mert ne feledje soha, hogy minden betű csont az én csontomból, és minden pont az i fölött vér az én véremből, a szellemi gyilkosságtól tehát gondosan őrizkedjék, mert különben Rómeóval igy fogok fölkiáltani : „Minket vér választ el egymástól!“ Ezt tulajdonképen nem Rómeó mondá ugyan, hanem Julia atyja , de ez mindegy, s épen nem változtat az ügy rendkívüli komolyságán. Egyébiránt illy kegyetlen bánásmódot Öntől nem is várok, s ezen re-ménylett jó tulajdonságát örömest megdicsérném; de ön egyetlen dicsérő szóra sem méltó, mert ön sem dicsérte meg az év végén dolgozótársait, sőt még lapjainak szorgalmas kihordozóját sem magasztalé, és azt szokták mondani, hogy füzfa-hegedühez nádvonó illendő. Azonban, meddig ön a tiszteletdíjjal nem fukarkodik, addig a mézes madzagot bízvást ablakában hagyhatja legyek, s egyéb illy ártatlan lények számára. Első sétánk befejezéséül néhány uj évi kivánatot kell még elmondanom , hogy a régi szokás is kikapja a magáét: kívánom tehát az „Életképeknekhogy minden héten legalább tízezer ember által gyaláztassanak, hogy elháríthatlan akadályokkal soha ne kelljen küzdeniük, s az igazat mindig nyíltan kimondhassák, az olvasóknak pedig olly példás béketőrést, hogy ennél hosszabb sétáink által se fáradjanak el.

II.

Legnagyobb újság az, hogy az uj év egy újságol sem láta sírba szállani, mit én hajló vagyok annak tulajdonítani, hogy mióta az olvasók központosítása helyett az eszmék központosítása jött divatig egy újságunk sincs, melly meglehetősen mérsékelten ne kényszerüljön élni, és így a bővérüség nem okozhatott veszélyes bajokat. Nem ta-gadhatni azonban, hogy egy pár aggályosán beteg csakugyan van az újságok közt, mert minden számukon olvashatni, hogy csak vezetés mellett járhatnak , mi vagy azt bizonyítja, hogy vakok, vagy azt, hogy rendkívül gyöngék, mert csak illyeneket szokás vezetni. Annyi bizonyos , hogy a vak nem terjeszt világosságot, a gyöngültek pedig leginkább homályban szeretnek pihenni, s mind az előbbi, mind az utóbbiak minden ellenzés nélkül hagyják magokat vezettetni. Az is újság még, hogy ezúttal egy uj újság sem támadott, mintha már is túlságosan elvo - na a magyar a haladás eszközeivel látva; pedig bizony nem úgy van az, mit az bizonyít, hogy a légyfogó társulat közelgő megalapítatása után rögtön „Ülde“ nevű egyesület fog létesülni, mellynek célja szép csöndesen, s minden haladástól elvonulva ülni, azokat pedig üldözni, kik nem akarnak henyén ülni, hanem gyorsan haladni kívánnak. íme, ez aztán jó uj szó, és egyszersmind jellemzetes , mert kettős célt tisztán fejez ki, s következésképen kétszínű, minélfogva lehető leggyorsabb elterjedést méltán reményibe!. Ha ezeknek ünnepélyes elmondása után ablakomból kisétáltatom szemeimet, azon érdekes újdonsággal találkozom, hogy a boglyas Gellérthegy liliom-subát vetett ugyan vállaira, de a gyöngéd kebelű Duna még sem szoritá szűz vállait hideg jégre páncélba, mintha egyátalában vonakodnék megfizetni a természetnek a téli adót. Éa ha sokáig tekintek ezen magyar természetfi folyamra, meg kell vallanom, hogy darab idő óta némi félénkséget veszek rajta észre, mintha valamitől megriadt volna, és nem merne többé amúgy isten igazában szabadon mozgani. A hajóhíd kivétele óla egyetlen embert sem nyelt el, ámbár semmi elővigyázati intézkedés nem történt, melly őt gátolhatná, ha egész csónakok elnyelésére támadna is kedve; de mi több, legnagyobb alázattal szolgaszerepet játszik, és szűz hullámait piszkos csatornákba küldi, és a város szemetét elviszi magával, melly működésénél csak azon egy-oldalúságát sajnálhatni, hogy ezen fontos szolgálattételt nem teljesíti egyszersmind a szobákban, természetesen csak a nyilvános középületeket értem, mert az egész városnak nenr felelhetne meg a Duna. Mi okozhatá tehát a különben dulakodni szerető folyam ezen meghunyászkodását ? Talán a lánchídtól rémült meg ? Nem hiszem, mert olly országokon folydogál végig, mellyekben azt, ha nem is épen híd alakjában, már rég megszokhatta. Ah, kitaláltam már: a Duna hirét hallá, hogy a Tisza kicsapongásait végre megunták, s most annyira megfékezendik, hogy különös engedetem nélkül még csak mozdulnia sem lesz szabad. A hatalmas Duna tehát igy okoskodott magában, igen, okoskodott, mert ha vannak vizes okoskodások, mit bizonyosan senki nem fog tagadni, ki a vezetett újságokat, vagy épen azok hfi német viszhangját szorgalmasan olvassa, úgy a víz maga is okoskodhatik, ha épen jobbat nem tehet. A hatalmas Duna tehát igy okoskodott: „Kz a Tisza olly haszontalan folyó, görbe, tekervényes utakon jár, semmi nagyszerű terhet nem visel, következéskép a jóllétet nem mozdítja eló; környezete alacson, alapja iszapos; szóval, velem hasonlatba sem jöhet, és ime kártékonyságát mégis megunta valahára a magyar, és hatályosan fékezni fogja, hogy nem egy könnyen okozhatand ismét kárt, és emberhalált. Ha tehát ezen haszontalan kis Tisza is illyesmit bírt előidézni , úgy igen ildomos lesz tőlem, ha én nagy Duna létemre önkényt meghúzom kissé magamat, hogy a javító figyelem rám ne forduljon.“ Én legalább Dunánk meghunyászkodását csak igy bírom megmagyarázni, és a furfangos öreg Duna ezen politikáját igen tudom méltánylani, ámbár aránylag egy kis, nem igen menthető félénkséget látok ebben, miután a Duna itt van a helyszínén, következéskép élő szóval s hatalmas példákkal menthetné kicsapongásait az illető bizotmány előtt; de a Tisza nem jöhet Pestre, az itt rövid idő múlva összeülendő tisza. szabályozási biztosság előtt magát mentendő, követ. kezéskép róla nélküle fog határozás történni, és azután majd fölkeresik őt a szabályozók, és minden teketória nélkül eszközlésbe veendik a végrehajtást. De lám, egyetlen pillantás a Dunára mennyi vízről szólásra adott alkalmat! ne csodálja tehát senki, hogy eszmetársulat útján egyszersmind versírásról kell szótanom, mit az isteni költészettel világért sem szabad összevegyíteni.. Angliában egy bölcs mathematikus, mert illy esztelenségre csak száraz mathematikus velemülhet minden tréfán kívül, olly erőmüvet alkotott, melly latin verseket, különösen pedig Hexametereket készít minden percben tízet, mellyekben nincs ugyan valami eget verdeső jeles gondolat, de azért a mértéket megütik, s többel ugyan ki kívánna a mai világban latin verstől! Van Pesten egy igen híres öreg orvostudor, tudor, mondom , mi annyit tesz, hogy a tudományokat mind elorozta, azaz sajátjává tette, és ez igen jellemző értelmezése az uj tudor szónak, s az egyetlen valódi egyszersmind, mert azt nem akarom hinni, hogy azt jelenti, miszerint, német közmondás szerint, a tudor mindig csak orrot csavart a tudományoknak, és ezen nemes működést azután a betegnek irányában is folytatja. Tehát van Pesten egy igen híres öreg orvostudor, ki, a mint illik, egyedül fontos tudományának él, és Londonnal igen nagy kiterjedésű borkere skedési összeköttetésben él, hogy a jó magyar bor által annyi angol embert vidítson föl, mennyinek kalapjára itthon tudománya fátyolt köt. Ezen nagyhírű tudorhoz akarók menni, hogy hatályos közbenjárása által ezen uj erőmüvet hazánk számára megnyerhessem, mert így okoskodtam magamban gyors szedögépünk már van, vagy legalább lehetett volna, illő tehát, miszerint gyors versfaragó gépünk is legyen, hogy a szedögép ki ne fogyjon a munkából. Az némi akadálynak látszott ugyan, hogy az angol gép csak latin verseket tud csinálni, de hiszen vannak Budapesten született hetven éves németek, kik már a bort is meg tudják különböztetni a víztől, ha világosan megmondjuk nekik, hogy puha b-vel iratik; annyival inkább lehetne tehát reményleni, hogy a tölgyfából készült angol gép is megtanulhat idővel magyarul, ba ebbeli fáradozása közben a szú meg nem eszi. Szándékomat azonban három okból nem hajtám végre, először: mert tősgyökeres magyar vagyok, és így elég, ha indítványt, vagy tervet koholok, s nem szükség azt végre is hajtanom; másodszor: mert nálunk gép , vagy erőmű nélkül is annyi vers készül, mikben nincs ugyan gondolat, de azért rímeik is roszak, és a mértéket sem ütik meg, hogy ily erőműre egy átalában nincs szükség; harmadszor: mert nálunk már a jó Verset sem böcsülik, mit többi közt az is világosan tannsit, hogy nem rég valaki egy költőnek ezt irá: „Itt küldök önnek tíz aranyat, s minél előbb kérem ezen összegért az ígért költeményeket és a levélben egyetlen arany sem volt, valamint az egyszeri cigány által vitt levélben sem volt látható nyoma a rákoknak. Ezzel azonban nem akarok senkit vádolni, mert legújabban is rendkívül alább szállott a költemények becse. A lángkeblű Beranger ugyanis sokkal kevesebb díj t húz szép verseiért, mint ezelőtt, sőt alkudozásokra is kell leereszkednie, mi a derék költőt méltán boszanthatja. Én részemről hazánk minden jobb költőjének illy boszankodást kívánok, mellynél fogva aztán mindnyájan jobban köphessenek. Ezek után pedig, mivel nem reményihetem, hogy a szép olvasónőt megnevettetnem sikerült legyen , megkísértem, hogy nem lehetne é szép sze-meibe néhány ragyogó könyüit csalnom a meleg részvétnek, mellyre szolgáltasson alkalmat jelent.

Törvényszéki jelenet, mellyet a párisi „Gazette des Tribuneaux“ az Afrikában, s jelesen Blidában, vagy helyesebben Belidában megjelenő „Moniteur Algérien című hírlap után közlött.

Elnök. Kerületi kalifa, add elő a tényt, melly miatt a törvényszék összeült.

Kalifa. Allah hosszabilsa meg a franciák zultánjának árnyékát és ellenségeinek sirhalmait csak tisztátalan kutyák látogassák meg. Foumeauban, melly városból egy egészséges tevén fél óra alatt ide juthatni , Écrivain úr szobájából több gyűrű, s egyéb drágaság veszvén el, a gyanú először is a szolgálattevő francia spahira esett, de ez mindent tagadott; utána tehát a főzőnét zaklatták, de ez is mindent tagadott ; végre Amrira, a szerecsen szobalányra került a sor, és ezt színed elébe hoztam, oh bölcs bíró, kinek Allah világosítsa meg elméjét.

Elnök. Mivel menti magát a vádlott ?

Amri (zokogva). Ártatlan vagyok, Écrivain úr gyakran nyitva szokta szobáját hagyni, és Fourneau-ban sok a tolvaj.

Elnök (indulatosan). Hah, szerecsen kutya, én ott születtem, s te így mersz azon városról szólam? Schillaire, beszélj velem Schiaire. Ezen semmirekellő még csak tizennyolc esztendős, és már is mészáros szeretője van, annak holmijét is széthánytam, de semmi gyanúst nem találtam nála. Ezért is te fogsz lakolni! Poroszlók, üssétek a tolvajt! (Két poroszló két oldalról iszonyúan korbácsolja a lányt.)

Amri (jajgatva). Anyám lelkére esküszöm, ártatlan vagyok! A maire urnái négyszáz frankom van letéve, biztosítékul ajánlom, mig a tolvaj megkerül, de én ártatlan vagyok.

Elnök. Üssétek!

Amri (térdre rogyva). Urak, fogalmazzatok nem nekem hanem oh szégyen jaj fogalmazzatok nekem jaj nekem szívem alatt Schillaire. Ha, ha, ha,! üssétek!! (A szerencsétlen áldozat elájul sűrü korbácsütések közt iszonyú történik haldokló anya holt gyermek!

Le a tollal! A szerencsétlen áldozat ártatlan volt. Milly boldogok vagyunk mi, hogy polgárisuk , szelid emberi viszonyok közt élhetünk, hol illy afrikai kegyetlenség a legnagyobb gonosztevőt sem érheti.

Ki hitte volna, hogy ez évnek már elején örömmel mondhassuk, mikép a pangásnak vége van, és minden haladásnak indult ? ezt pedig minden tétovázás nélkül mondhatjuk, mert még a fontolva haladók is megváltoztak, és ezentúl mérsékelt szellemben fognak haladni, és mindent az élet viszonyaiból fej lesztendnek ki, a cserebogártól kezdve egészen az emberig, melly két lény közt igen nagy a mérsékelt rokonság, mivel az emberek is cserebogarak, a mennyiben minduntalan más meggyőződést cserélnek , és az illy cserebogarak igen kártékonyak, mert a polgári boldogság életfájának legszebb rügyeit, és bimbóit pusztítják el. Sőt maguk a cserebogári elvek is vészesek, mennyiben a meggondolatlanabb fiatal embereket csak gyűlésre, ülésre, és minden jó ügy iránti meghűlésre szoktatják. Ha vannak, kik a haladás ezen uj neme fölött elszomorodnak, méltóztassanak azon tapasztalással vigasztalni magokat, melly szerint a súlyos beteg akkor már igen közel van a halálhoz, midőn fekhelyét gyakran változtatja; e szerint tehát bátran remélhetni, hogy a nemzeti mérsékeltség ő kegyelme is boldog, és mégsem írígylett végéhez közelít.

Haladásról kezdvén szólaní, igen természetes, hogy mindenek előtt azon haladás fölött kell örömünket nyilvánítanunk, mellynek nemzetiségünk kifejlése különösen Pesten örvend, sétáink e fölséges színhelyén; mert azt csakugyan nem tagadhatni, Khogy Pest e tekintetben ugyancsak ritkítja párját.

Kezdjük meg bizonyító sétánkat a központi vasútnál, és mélyedjünk lábainkkal sárba, toliunkkal tentába, és elménkkel vigasztaló, örömteljes vizsgálódásokba. Ezen nagy fontosságú vasút építésének vezérlete hazánk határain kívül gyakoroltatik, hogy a gyűlésekkel úgy is túlságosan elhalmozott magyarok e nyomasztó tehertől megkiméltessenek. A főfelügyelö mérnököt külföldről hozzák, mert a magyar nem tud a méréshez, mit azzal bizonyítá be, hogy valami sajátszerü nagylelkűségből, soha nem mért vissza azon mértékkel, mellyel neki mértek. Utóbb azonban e főmérnököt elüzék, mivel ügyetlen volt, s nemde Örvendetes körülmény az is, melly szerint minden nyereséget nyújtó vállalkozás a vasul körül szorgalmas zsidóknak adatott, kik illy kedvezményre valóban érdemesek, miután nemzetiségünk emelése körül nemcsak ők fáradoznak, hanem unokáik bizonyosan mégis fognak magyarosodni. A napszámosok többnyire csehek, morvák, tótok, és németek, és ez szinte csupán nemzetiségünk iránti hő. tiszteletből történik, mert ugyan kinek nem vérzenék szíve, ha az alkotmányozásra, lóra, és kardforgatásra termett hős magyart saját basájában, sőt ennek fővárosa körül, ásós kapával látná működni, még pedig lealjasító pénzért? I A mi pedig mindezeknél több, egy pár őr a város közelében levő állomásokon még magyarul is beszél I Ha onnan befelé sétálunk, szemeink a pompás lövészházba ütköznek, de azért megütközést épen nem érezhetünk, hogy a céltáblák mind német felírásnak, mert mindnyájan jól tudjuk, hogy nemzeti célaink elébe száz meg száz akadály gördítetik; csak nemzetiségűnk tisztelése parancsolja itt tehát a német fölirást, mert magyar cél senki által nem fogna eléretni. Kettős felíráso-kat pedig ugyan minek használnának, miután tudjuk , hogy két urnák nehéz szolgálni, miben csak az erős spártaiak voltak mesterek, kiknek két királyuk vala.

Onnan a királyutcába érünk, hol minden csak nemzetiségünk dicső emelkedésére emlékeztet; láthatjuk ott, valamint Pest más utcáiban is, hogy legjobb magyar bőr a moldvai, legjobb magyar gyapjú a spanyol, legjobb magyar bor a cliampagnei, legjobb magyar rongy a német, és legjobb magyar túró a liptai. A nemzetiség azonban szellemiekben isméd fölött tisztelteik.

Tudjuk diák éveinkből, hogy tele has nem örömest tanul mivel pedig a diák már féltudós, igen természetes, hogy a valódi telivér tudós sem működhetik tele hassal örömest, ebből aztán következik, hogy a magyar tudós nem igen fogná a magyar nemzeti tndományosságot előmozdítani, ha bőségben úsznék. Hogy tehát ez meg ne történhessék, Pest város, nemzetiségünk iránti hő ragaszkodásból, a magyar tudós társaságot egyetlen fillérrel sem segítő gazdagítani, mit némelly rövidlátásnak elég vakmerők voltak balul magyarázni , és még azzal is előállottak, hogy legalább szá z tudós nemcsak Pesten költi el minden pénzét, hanem még adósságokat is Pesten csinál, miből aztán Pestbe igen nagy haszon háramlik, és igy csupán e tekintet is megérdemlette volna a várostól, hogy e tudós társaság alapját ne csak fogyasztani segítse. Reméljük, hogy jelen fölvilágosítás utána gáncsoló kát is megtéritendi azon magasb szempont, melly e tekintetben a nemes város markát bezárá, mi különben is bizonyosan nehezére esett, miután azt rendesen nyitva szokta tartani.

Szinte csak hő nemzetiségnek tulajdonítandó a német szinház rendkívüli pártolása, mostani bérlője alatt; mert ezen fogás következő két okból történik: először, a nemzeti szinház csak úgy felelhet meg kitűzött céljának, ha jól forgatja magát, mikép egy mély tudományú játékszini bíráló magát majd mindennap kifejezni szokta, ha az illető színész nem csak nem forgatta magát, mint a kergés birka, hanem nem is mozdult meg a karszékből, mellyben ülnie kellett. Már kérdem, iparkodnék é a nemzeti színház, ha vetélytárssal nem kellene küzdenie? Másodszor , a német színház mostani bérlője úgy intézi ügyeit, hogy a legmakacsabb németet is a — magyar színházba kergeti. Nem világos é tehát ebbői, hogy midőn Pest város a mostani német színházat pártolja, akkor a nemzeti színház országos érdekű ügyét, olly buzgón mozdítja elő — hogy!...?

E szempontból azután következő szomorúnak látszó eseményt is igen kedvezőleg lehet megmagyarázni. Bizonyos társulatban, mikép egy barátunk által hitelesen értesíteténk, mellynek egyetlen föladata , és élelügye: a magyar nyelvet, és nemzetiséget terjeszteni, egy tag lelkesülve mondá, hogy mindazokat a nemzetiség elleneinek tartja, kik a német színházat pártolják. Erre egy más érdemes tag óvást tőn, mondván, hogy ő német, s következéskép nem tartja azt ellenségnek, ki nemzetiségünk ellen működik. A kérdéses társulat erre igen meghökkent, és csodálá, hogy illy érzelmek mellett ugyan mikép léphetett az érdemes ur olly társulatba, mellynek, mint már említők, az a hite, hogy Magyarországban csak nemzeti ügyeket szabad és kell pártolni ? A tisztelt társulatnak azonban kár volt csodálkoznia, főkép, miután még két ur hasonló értelemben nyilatkozott , kik már több német munka, és működés által tünteték ki magokat, s miután egy harmadik folyvást németül társalgóit az óvástevővel, a magyar ülés nem csekély botrányára. A tisztelt társulatnak csodálkozás helyett, kővetkező eseményre kellene ezentúl figyelnie: az augsbnrgi Allgemeine nem rég Londonból azon hírt közié, hogy ott a szabadelmüek „National circle“. cimü clubbot nyitottak, melly a toryk szemében nagy sz álka .volt, a furfangos Peel azonban csakhamar segített a bajon, mert tömérdek toryt lépctett a clubba, s ezek csakhamar olly tulnyomóságra jutottak, hogy a szabadelmüeket mindenben rendesen leszavazták. És ez annyira ment,hogy midőn eclubb,,szabadelmü hölgyek tiszteletére" nem rég táncvigalmat akart rendezni, még ebben is leszavaztatott a toryk által. íme, ebből az a tanúság, hogy mindén választásnál nagy óvatosságot kell kifejteni, midőn idegenszerü elemek becsuszása állal nemzeti ügyek kockáztathatnak. De menjünk tovább:

A kereskedőség is rendkívül buzog Pesten nemzetiségünk ügyei mellett. Így, hogy a sok örvendetes tényből csak keveset említsünk, egy kereskedő a pesti gyufagyárak egyikéből csak azon föltétel alatt fogadott el gyufákat, hogy a „honi szó helyett „Wiener tétessék minden csomóra, és — ki hinné! — e miatt gáncsoltatott! Pedig őt erre csak nemzetiségünk iránti tisztelet vezérlé, mert ő körül belül igy okoskodott magában: „Uram istenem, én szegény együgyü ember egyetlen batuval vándorol-tam ide Würtembergából, vagy magam sem tudom honnan, és azon egyetlen batukám is olly üres volt, hogy csupán gyomrom és erszényem vetélkedhettek vele e tekintetben. Magyarországban meggazdagodtam, szorgalmam által ugyan, de azért nem szabad felednem, hogy előbbi hazámban szorgal-mam mellett sem juthalék annyi burgonyához, mennyi gyomrom kiáltozásit lecsöndesíthette volna: én tehát Magyarország iránt hálával tartozom, és azért a magasztos „honi" szót nem akarom haszontalan gyufára pazaroltatni, hanem álljon ott helyette a „Wiener" szó, melly egyszersmind azt jelentse, hogy már csupán gyufákért szorulunk külföldre." Lám, ez aztán a derék érzelem! Egy másik kereskedő nem akart egy magyar váltót elfogadni, és bezzeg volt mit hallania, pedig ő ezt csupán bazafiságból tévé, azaz: nemzetiségünk iránti hő ragaszkodásból , mert oz csak illő szabadság mellett fejlődhetik ki, mellyel az érintett kereskedő az által is vélt gyakorolhatni, hogy a váltót nem fogadta el. Ezen ok talán gyönge, megengedjük, de ennél már sokkal gyöngébbeket is olvashattak azok, kik a mérsékelte ség közlönyeiben némileg jártasak.

Egyébiránt itt a törvényt is okolni kell, mert nem parancsolja világosan, hogy a magyar forgatmányt is el kell fogadni, nálunk pedig igazán angolosan szokás a bötű értelméhez ragaszkodni. így például, az Allgemeine szerint, Anglia Stove nevű városában nem rég bizonyos Smith békebiró, vagy scheriff egy papot becsukalott, mivel nem volt papi öltözetben, s e szerint öt, a törvény bötüjéhez ké-pest , nem volt köteles papnak tartani. De illyesmire közelebb példával is szolgálhatunk. Budán egy pék a várba költözvén, földszint sütő kemencét épített, és az emeleten lakó uraságot majd kipörkölte szállásából , mellynek padlója egészen föltáskásodott a nagy meleg miatt. Az uraság panaszra ment, Pontiusnál kezdé, és Pilátusnál végezé, s néhány hónapi fáradozás után azon írott határzatot nyeré, hogy a sütőkemence „vitessék el, mire egy tisztviselő hivatalosan mégis bízatott. Ez néhány hét múlva elment a hely színére, s természetesen arról győződött meg, hogy a pékkemence nem valami öt forintos vas kályhácska, hanem olly kis épület, mellyet nem lehet „elvinni. A bölcs Náthán tehát komolyan igy szóla: „Ezen kemencét nem lehet elvinni, az pedig nem tétetett tisztemül, hogy rontassam le, méltóztassék tehát erre ismét folyamodni És már most azon boldogtalan uraságot ismét néhány hónapig sütni fogja a hatalmas pék, és egész életében elkövetett minden sületlenségeiért meglakoltatja. Ezen angolos törvénykezés még messzebbre is terjed , mert tűzvész kikerülése végett — öl fát szabad csak az udvaron tartani, és egy nagy úr, midőn sok fát hordatott udvarára, e miatt meg is intetett, a kérdéses pék udvarán ellenben legalább háromszáz öl fa ál, s ezért senki sem szólítja meg őt, mert hiszen háromszáz ölről nem szól a tilalmazó parancs! íme, ezen néhány sor is adatul szolgálhat arra, hogy, nemzetiségünk hatalmas fejlődésnek indult Pesten, s hogy e tekintetben most már bízvást legjobb eredményt várhatunk..

A széputcában bizonyosan nagy forradalom ment véghez, tömérdek ember van összecsődülve egy „ekhós“ szekér körül s mély megindulással halgatnak egy böcsületes paraszt szavaira, mert beszéde nem szónoklati szózománc, vagy magosban dörgő világpolgári álszózat, hanem a lélek mélyéből viszszazengő érzelemhang, melly a hallgatóság szivhúrjait rokonhangokra pendíté, midőn szelid arcjátéka közben szavainak átható modulátiója könyárban fürdő szemeit gyöngyözteté! És ugyan mi történt? A szerencsétlen paraszt tyukász volt, s vásárra összeszedett kappanaiból egy elszabadult, s fájdalomtól gyöngyöző szemei elől örökre eltűnt. S e csekélység milly nagy zajt okozott!

IV.

Farsang van, és az emberek örvendnek az életnek, és adósságokat csinálnak, minek aztán az a következménye , hogy a férfiak nemcsak nem házasodnak meg, hanem inkább megszűnnek házasok lenni, mert házukat dobra ülteti a váltótörvényszék. Igen, most már a mulatságban is olly nagy a fényűzés.

hogy minden csepp örömet legalább egy pinl ürmön kell megvásárlani, ha a következményeket illő tekintetbe vesszük. Most az emberek nem a mulatság kedvéért mulatnak, hanem azért, hogy fényben egymáson túltehessenek, és egymástól egyszersmind külön válhassanak.

Vannak táncvigalmak, mikben csak azok részesülhetnek , kik legalább tizenhat őssel, és harminckét fizetetten váltóval bírnak; másokban csak olly érdemes egyének jelenhetnek meg, kikről a szentirás azt tartja, hogy a minő rőffel ti mértek, nektek is ollyannal fognak mérni. Szóval, a társaság minden osztálya külön mulat, csak az írók és napszámosok nem rendeznek táncvigalmakat, mert egész éven át izzadniok kell, hogy élhessenek, következéskép táncra egyátalában nincs szükségük, melly csak azok számára találtatott fel, kik különben nemisértenék az írás e szavát: „És verejtékkel egyed a te mindennapi kenyeredet!“

Ha idézéseim nem egészen bötüszerintiek, azt. csupán annak méltóztassanak tulajdonítani nyájas olvasóim, hogy védegyleti tollal írok, s ez nem akar idegen gondolatok följegyzésére szolgálni, mi-nélfogva e tollak gyártója csak alig csikorog, ámbár hasznos találmányáért emléket érdemelne.

Azonban nemcsak minden osztály külön táncol , hanem egyszersmind mindenért táncolnak, és ezt nem kell senkinek bflnül tulajdonítani, inért azanyagiság mostani korszakában ez igen természetes, valamint az is, hogy a tánc által megéhezik az ember. Enni és táncolni I ez most korunk jelszava.

Ha egy város harmadrésze elég, mi legott fehér keztyüt huzunk és táncolunk; ha egy nagy hazafi érkezik körünkbe, mi tiszteletünket nyilvánítjuk iránta, és eszünk, természetesen csak annyit, mennyi rendkívüli alkalmatlanság nélkül belénk fér; ha a kórház már nem birja számos betegét tartani, mi fölfodrozlatjuk hajunkat, ha épen történetesen kopaszok nem vagyunk, és táncolunk; ha pedig egy sze-gény dicső költőt akarunk megtisztelni, legott ismét annyit eszünk tiszteletére, mennyi belénk fér, hogy az ekép dicsőített költő legalább világosan láthassa, milly jó az, ha van az embernek mit ennie! Az ter-mészetesen senkinek nem jut eszébe , hogy a költő inkább szeretné, ha a pezsgőbe ölt pénzen verseit vásárolná meg az egészséges gyomrú, és nagy érdemű tisztelgő sereg. Ha a honi ipart védeni akarjuk , lelkesülve táncolunk, ámbár ez által legfölebb is csak a gyógyszertárak áruit fogyasztani segítjük, s ha valamelly külföldi művész elég leereszkedő és kegyes néhány ezer forintunkat meg nem vetni, hanem a nemzeti ipartól elvonni: mi azonnal fényes lakomát adunk tiszteletére, hogy mindenütt elmondhassa külföldön szivemelő dicséretünkre: a nagy-lelkű magyarok nemcsak az idegenek erszényét, hanem saját nemes gyomrukat is meg tudják tölteni.

— Szóval, mi derűre, borúra mindig táncolunk, és eszünk, és ha isten megtart bennünket, úgy rövid idő múlva még azt is megérjük, hogy az árvamegyei. éhezők javára nagylelküleg enni fogunk, s mint fognak ők ennek örvendeni, s milly hálás sóhajjal fogják rebegni: „Adja isten egészségükre “ — és örömükben bizonyosan nem is érzendik többé a koplalás kínait.

Ezen rendkívüli haladásnak az evés nemes mesterségében mindazáltal nem csekély szellemi haszna is van, mert évenként annyi „szakácskönyvekel el könyvárusinknál, hogy az ebből származó nyereséggel meglehetősen pótolhatják azon kárt, melly nagy költők halhatlan müveinek el nem adhatásából rájuk háramlik.

Minden menyasszony legalább is két szakácskönyvet hoz boldog férjének, s ha mind a inellett is el van sózva, vagy kozmás minden étel, ugyan ki vádolhatná azért a szép menyasszonyt, és illetőleg menyecskét ? Vagy maga is mindjárt költővé lesz az, . ki Vörösmarty munkáit megveszi ? Aztán nem elég kárpótlást nyújt é kozmás, és elsózott ételekért a zongora, francia nyelv, német tánc, olasz éneklés, vagy épen angolos lovaglás ? Aztán, ugyan mire való is napjainkban azon pórias háziasság, főkép nagyobb városban, hol az ember mindenütt othon lehet?

Valóban nem dicsérhetni eléggé Budapest azon lakóit, kik az általános emancipatiót a házasság tekintotébeií is megkezdették. Sétáljunk csak valamelly „nóbel“ csapszékbe, s nyájas olvasóim meg fognak állításom igazságáról győződni.

Íme, mindenek előtt füstöl látunk, és ez már csak azért is hasznos, mert hölgyeinket a túlfinyáskodástól leszoktatja, s nekünk jogot ad, othön is bátran szivarozhatni.

A legfőbb osztályokat kivevén, itt mindent láthatni , mihelyt a füstöt kissé megszokták szemeink. Ügyvéd, tisztviselő, kereskedő, arszlán, váltóforgató, finom zsebmetsző, mesterember, boltsegéd, diák, szinész sat. apró asztaloknál elhelyezkedve, gond nélkül élvezik a konyha örömeit, nőkkel, kisasszonyokkal , gyermekekkel vegyítve, mint Noc bárkájában. Hallhatni pedig mindent, de mindent, és ez igen hasznos, főkép a hölgyek s gyermekekre nézve, mert ez által a pulya félénkségről leszoknak, s bátran nevezik meg tulajdon nevén még a csalánt is. És milly érdekes ismeretségek köttetnek itt, midőn a boldog férj például birkafejet eszik, s az ugyan azon asztalnál ülő fiatal orvosnövendék tanácsára nem kövér kappant, hanem egy tányér sült verebet hozat magának a kellemes nő , mi igen tréfás észrevételekre szolgáltat alkalmat!

Túlszigorú életunt emberek azt mondják, hogy ezen fővárosi csárdázás sok család anyagi és szellemi bukását vonta már maga után, de ezen álűtás csak rágalom, vagy csalódásból származhatok, mert a ki itt eszik, az megkíméli a gyertyái, fát, edényt, és cseléde vacsoráját, ki különben is annyit csipeget el a piacpénzből, hogy elég maradhat neki vacsorára. Igaz ugyan, hogy otthon két forinton jobbat ehetni, mint illy csárdában négyen, de hol marad a többi élvezet ? Hol maradnak az énekesek gyönyörű dalai, mikből minden nő megtanulhatja a pirulás szép művészetét , melly nélkül szép hölgyet nem is képzelhetni , s mikből a gyermekek olly tudományokat meríthetnek az élet számára, minőket még iskoláinkban sem igen tanulhatnak. De mi több, ki e csárdákat látogatja, egyetlen német újságot sem kénytelen drága pénzen járatni, mert mit azokból olvashatna, azt itt ingyen hallhatja. Például:

„Bezzeg tudok ám újságol!“

„Mit? Mit?“ — hangzik minden oldalról, s néhány sörös pohár fél utón megáll a száj felé.

„Hát holnap“

„Nos ? holnap ?“

„Holnap vasárnap lesz “

„Ha, ha, ha “

A halhatlan kacagás megszűnése után ismét egy másik hallatja magát:

„A kigyóutcában ma sok ember csődült össze!“

„Ugyan miért ?“

„Nem mondhatom meg.”

„Szóljon bátran, hiszen nincs köztünk kém, ki szavait tovább vinné.

„Mondom, nem lehet.

„De ugyan, mért nem ?

„Mert nem tudom."

Ismét szörnyű kacaj, s vannak, kik e miatt gúnymosolyru fakadnak, pedig bizony kár, mert csak a rendkívül tiszta kedélyű es romlatlan lelkű emberek bírnak minden csekélység fölött kacagni, s meg van írva, hogy boldogok az együgyüek! Ám legyenek.

Ez még mind nem elég. Van minden illy fővárosi csárdában egy úgy nevezett elménc vagy humorista, vagy szóvezér, vagy szóval, olly ember, kinek megjelenésekor a pincérek gyorsabban mozganak, s kinek szavait olly mohón nyelik a vendégek, mintha valódi bajor sör volna az ó-budai sorházból.

íme most is, mihelyt berohan, azonnal mély csönd lesz, s azon asztal mellöl, hová rendesen ülni szokott, zavart kiáltások hangzanak elébe :

„Honnan olly későn ?“

„Bizonyosan szerelmi kalandról ?

„Ön mindig nagy kópé volt.

„Nemcsak volt, hanem inkább napról napra növekedik."

„Ha, ha, ha!

Az elménc még nem is szólt, s már is mindnyájan nevetnek; ő ellenben komolyan foglalja el helyét, szemeit lehető legnagyobb közönösséggel körüljártatja a teremben, s keble sóhajra emelkedik.

Hah ö sóhajtott! gondolják a kerek asztal lovagjai , s minden arcra komolyság ül, mennyire a léleknek ezen sajátszerü kifejezése ülni tud és szokott.

„Elkéstem ? — kérdi ismételt sóhajjal a hős, és szemeit sokat jelentő kifejezéssel az étlapra mereszti.

Néhány pillanatnyi csönd.

„Uraim, ne csodálják, hogy elkéstem, iszonyú, vérfagylaló jelenet tanúja voltam.”

Általános borzadás, a poharak megtöltetnek, s az üres üveg félre tolatik.

„Ezen rémes esemény még halálom pillanatában is szemeim előtt fog lebegni.

„Kellner, karóli-schnitzl, ámól — Irtózatos !

„Szóljon, mi történt ?

„Honnan jött uraságod ?“

„Megöl a kíváncsiság.

„Talán elgázoltak valakit.

„Ha csak az volna! A nagyhidutcából jövök, szemeim még most is kápráznak az iszonyú látványtól. Képzeljék csak, egy hatalmas ur egy igen derék böcsületes ember hitesét erőszakkal fosztá meg legdrágább kincsétől, s a boldogtalan nő kétségbe esett, és megölte magát.

„És ön tanúja volt az öngyilkosságnak ?“

„Nemcsak én, hanem tömérdek embercsoport bámulta az iszonyú látványt.

„Ná Herr Vetter, illyesmi aztán csak Magyarországban történhetik.

„Természetesen, mert nincs Policey!

„Majd befizet ezért ismét az Allgemeine a magyaroknak.

„Úgy kell nekik, illy iszonyú vadság semmi kíméletet nem érdemel.

„És a tettes bizonyosan büntetés nélkül marad, mert mindenesetre magyar.

„Csalatkoznak uraim, a tettes nem magyar.

„Nem magyar?

„Nem.

„Hát alkalmasint francia, mert a franciáktól is sok kitelik.

„Nem is francia, hanem római.

„Igazán ? római ?“

„Igen, a neve Tarquin, s a szerencsétlen nő neve Lucretia; az egész pedig szomorújáték, melly ma a német színházban harmadszor adatott. Kellner, an bering.

Az egész társaság nagyot kacagott, s egyhangú határzattá lön, hogy illy érdekesen, és élesen elménckedni csak német nyelven lehet.

Mindezekből pedig napnál világosabb, hogy nem tehetünk jobbat, mintha lehetőségig sokat táncolunk, még többet eszünk s legtöbb Hőnket a fővárosi csárdákban töltjük, hol nemcsak az étel, hanem a szó is valódi fűszer.

V.

Mondjon rólam bármit az egyetemes igen tisztelt olvasó világ a két magyar hazában, de én ugyan még sem megyek ma sétálni, ha úgy megfizetnék is fáradságomat, mint tisztelendő Perrin Mihály uramét a „Tudtán kivül kém“ cimfl jeles vigjátékban, mert illy időben Budapesten bizony még az Írónak sem lehet kedve magát sétálásra szánni, ámbár a sarat eléggé megszokhatta, ha valaha tisztelt barátival finom irodalmi vitatkozásba kelle bocsátkoznia.

Az eső úgy hull, mintha az égben valamennyi angyalok versírásra kárhoztak volna, s e mellett a szél olly keservesen nyögdécsel, mintha hang nélküli első énekes kötelességeit kellene teljesítnie; alant pedig a valódi rendőrlermészetű sár, és habarék a csizmák legrejtettebb titkaihoz is útat tör magának, és kaput nyit a csúznak, s rekedtségnek, mellytől az írónak óvakodnia kell, ki csak addig ehetik, meddig dolgozik, s mellynek széles e világon csupán a színházak tagjai vehetik hasznát, sőt néha a színházi közönség is, midőn e bajok következtében az érdemes művészek és drága művésznők némellyeit nem láthatja, és nem hallhatja.

Mindössze is csak szűk szobánk ablakáig sétálhatunk tehát, melly a Duna nem annyira szőke, mint agyagszinű hullámaira nyilik, s gondolatokat iparkodunk merítni e nedves elemből, miket e szerint legalább szárazaknak senki nem fog gúnyolhatni.

Furcsa az, midőn az ember igy Budáról Pestre átnéz! Mennyi nagy ház, s milly kevés nagyság; mennyi széles tér, s milly sok szűkkeblüség; hány egyenes utca, s mennyi egyenetlenség, és tekervényes görbe eljárás; mennyi magas torony, s mennyi aljasság; milly sima járdák, s milly durva lehurogatások úton útfélen; mennyi mozgó test, s milly kevés működő lélek; mennyi fia a hazának, s milly kevés hazafi; mennyi orvos, és hány orvosolatlan baj ; hány ügyvéd, s mennyi jó ügy védelem nélkül; hány túlterhelt, és hány üres gyomor; mennyi pénz, és mennyi — de mennyi adósság!

Az egész országban sehol sem érintkeznek annyiszor egymással a legnagyobb szélsőségek, mint Budapesten, mindent találhatni itt, még gyermekeket is; mindent kaphatni, még verést is; mindent láthatni, még éhhalált is; mindent érezhetni, még bőséget is a nélkülözésben; mindent Ízlelhetni, még keserűséget is az igazmondás következtében; mindent hallhatni, meg magyar szót is, és mindent eladhatni, még a böcsületet is, melly most sokkal olcsóbb a marhahúsnál, mit jannál inkább csodálhatni, mivel az ökrök száma sokkal nagyobb, mint a becsületes embereké.

Ezek melleit mindazáltal fogyatkozások is vannak , mik közöl néhányat szinte elsorolunk.

Budapesten nem találhatni vendégszeretetet, melly hajdan olly híressé tévé a magyart; mert ezen szép tulajdonsága annyi vendéget csödíte be, hogy ugyancsak megadd a vendégség árát, s maga csaknem idegenné lett; nem kaphatni uzsora nélkül segélyt a szükségben, noha törvényeink az uzsoráskodást tilalmazzák; nem láthatunk világosságot, mert ezt rosznak tartják, minthogy a nemzeti színház légszeszvilágának rósz a szaga s nálunk illy fontos ok is elég a jónak megdöntésére; nem érezhetni meleget a fütetlen szobában, mert szokásaink azt hozzák magokkal, hogy néhány kiváltságos fakereskedö nyakig melegben üljön, habár százezer szegény kénytelen is e miatt dideregni; nem ízlelhetni a híres magyar borok jóságát, mert a Duna olly hatalmas , hogy a pincéket lehetlen előle elzárni; nem hallhatni őszinte örvendezést másnak boldogulása fölött , mert a magyar rendesen csak akkor boldogul, ha magyar lenni, vagy élni megszűnt; és nem adhatni el drágán a magyar elme becses termékét, mert ez nem agár, nem kopó, sőt még csak nem is tajtékpipa!

Ki merné aztán még mondani, hogy Budapest nem Magyarország fővárosa, s hogy Budapesten nem kellemes az élet ?!

S kik ezt még tagadni merészlenék, azok bizonyosan önkényt jobb véleményre térendnek azok olvasása után, mik most itt következnek.

A gyarló emberek az élet kellemei, s boldogság föltételei közé sorozzák a címeket is, ezt bizonyosan egy táblabíró sem fogja tagadni, és így Magyarország valamenyi férfia mellettünk van, ki tiz forintos nadrágot visel, s azonfölül tiz iskolának padjába véste nevét.

Az első cím ember, melly azonban olly általános, hogy természetesen nem igen nagy becsben tartatik, s alkalmasint azért történik olly sok embertelenség , mintha az állatok országához igen közel laknánk. E cím mindinkább kimegy tehát a divatból , s többnyire igy szoktuk magunkat kifejezni: „Gazdag úr, szegény ember", vagy épen szegény „Ördög", mi azt látszik bizonyítani, hogy nálunk olly jó dolga van a szegény embernek, mintha pokolban volna. A németek ember helyett bolondnak is szokták a szegényt nevezni: „Armer Narr!“ ez azonban igen hibás elnevezésnek tartjuk, mert a bolondnak szabad az igazat kimondani; ám, ha nálunk a szegény igazat szól, ugyancsak fájdalmasan tapasztalhatja, hogy erre teljességgel nincs szabadsága.

A többi címek, mikben Budapesten minden ember részesülhet, így következnek bötttrendben .

Adós, ennek megszerzésére csak egy kis aláírás kívántatik, shogy ne kényszerüljünk érette mindenesetre fizetni, arról hazai törvényhozóink atyáskodólag gondoskodtak. Mellékcíme arszlán.

Bérlő, ez annak címe, ki a macskát zsákban veszi, azaz: egyszerre fizeti le huszonkét játékszini előadás dijját előre, és aztán vakarja fejét, ha nem viszket is. Egyébiránt az illy bérlő nem haszonbérlő. Mellékcíme — az unatkozott.

Csődhirdető, ezen cím az átmenetet képezi a becsületes iparűzéstől a gazdasághoz, és semmibe sem kerül, az az a lelkiisméretbe.

Dologkerülő, ehez már kissé jobb születés kívántatik , különben viselőjének halála napján egy darab kötél igen meg fog nyúlni.

Éhező, ehez leginkább a rendíthetlen becsületesség , és jellemszilárdság által juthatni, a magyarság pedig többnyire nélkülözhetlen föltétel.-

Fcgyenc, azon ajtó, mellyen át e címhez juthatni, önkényt megnyílik, ha valamelly más ajtót megnyitunk a nélkül, hogy erre jogosítva lettünk volna.

Gondnok, e cím azokat illeti, kik arról gondoskodnak , hogy az árváknak idővel ne legyen mi fölött gondoskodtok.

Honfi, egyél, igyál, és táncolj közcélokra és megvan.

Iparlovag, iparkodjál lovagias elszántsággal sajátoddá tenni a másét, de mindig tiszta fehér keztyüben, és tied a szép cím.

Költő, csak akarni kell, és megy, mert a pénzköltő is vagy a magáét, vagy másét költi.

Léhütő, mihelyt egy este nyolc csésze theát háborodás nélkül meg tudsz inni, föl vagy vétetve e cím viselői közé.

Műismerő, segítsd valamelly művésznő páholyában széke mögött a levegőt fogyasztani, és tied a dicsőség.

Népbarát, töröld szemeidet, midőn éhes koldust látsz, és siess a casinóba ebédelni, s ki vagy kürtőivé mint buzgó népbarát.

Okos, ezt kerüld, mert ha erre érdemesnek tartanak , bizonyosan nem fogsz más címet kapni, ezen egy pedig mindenesetre kevés.

Pörvesztő, ennél nincs könnyebb, mihelyt az ügyvédi oklevél zsebedben van

Rüpök, csak egy volt ugyan még Pesten, és az is Debreczenből jött, de ha meg akarsz halni, bátran használhatod ezen címet.

Salonfi, igen könnyű cím, mert száz sem ér föl egy derék férfi súlyával.

Tag , Budapesten száz társaság van, mellynek tagja lehetsz, s mellyek csak azért nevezik részeseiket tagoknak, mivel csupán egyes tagokra van szükségük , s nem az egész emberre, ki nálunk száz felé • szakadni kénytelen. Legjobb lesz tehát, ha lábaidat az állatkínzás elleni társulatba, hasadat a természettudományiba , gyomrodat a casinóba, s kezeidet a takarékpénztárba nyújtód. Szivedre, és fejedre még most nincs szükség.

Uzsorás, ezt igen sokan gyalázzák, de igen sokan fölkeresik, mert ki ócsáról, vásárol; és e címet igen könnyen elnyerheted, mert ehez csak pénz kell.

Az utolsó két betűvel adósak maradunk, annak bebizonyítására, hogy semmi tökéletes nincs e földön s csak azt jegyezzük még meg, hogy kiket a fönebbi cimek sem vonzanak a budapesti élet megizelítéséhez, annak rósz Ízlését semmi nem fogja megörvoslani.

Végre újdonságul megjóslom, hogy jövö februárban mi fog Budapesten történni. Tehát Február:

1. Újságnap, a t. c. olvasók unatkoznak.

2. A zsellérek kiadnak, a háziurak bevesznek, s mégis nem a háziurak érzik magokat roszul, hanem a zsellérek.

3. A zálogház megtelik.

4. Egy szabad szó lesz hallható, és az európai sulyegyen még sem tántorog.

5. Nyolc táncvigalom és tizenhat csőd jelentése a hírlapokban.

6. Örömünnep. A közönség irodalmi előadáshoz, az írók lakomához ülnek. Ezt a közönség és írók csak egyszer teszik minden évben.

7. E héten a színpadi játékrend csak kétszer fordul föl.

8. Egész Budapesten vasárnap..

9. A pacsirták még ném énekelnek.

10. A dalszinészek közöl heten rekedtek, ámbár csak hatan vannak.

11. Az első énekesnő ismét egy nappal idősebb..

12. Az „Életképekből" egy bötút sem törlendnek. Szegény olvasók!

13. Nyolc tánceslély, és huszonegy temetés.

14. Egy arszlán valamit gondol, de nem tudja mit?

15. Egy bérkocsis csöndesen hajtand.

16. Az „Ülde“ nem adand lakomát.

17. A „Pesther Zeitungéban nem lesz lopási hír.

18. Egy agár ötszáz forinton adatik el.

19. Egy koldús az utcán megfagy.

20. Nagy tűz.

21. A vízipuskák megpróbáltatnak.

22. Egy arszlán fekete frakját kiporolják testén.

23. Hatvan váltóhamisítás. .

24. Utolsó farsang, de nőm — utolsó bohóság.

25. A színházban senki nem ásít, mert hamvazó szerdán a színház zárva lesz.

26. Az elkésett előfizető kétségbe esik, mivel még most is—teljes számú példánnyal szolgálhat neki a szerkeztöség.

27. Egy uj vígjátékíró támad, keresztyének, sírjatok !

28. Sok ember örömmel venné föl havidíját, ha hitelezői már rég le nem foglalták volna.

VI.

Tisztelt szerkesztő úr! Ön azt Ígérte e lapok (Életképek) szíves olvasóinak,hogy minden számban, azaz minden héten lesz egy kis séta, s én viszont azt igérém önnek, hogy minden hónapban p ontosan fölveszem díjamat; eddig mindketten megtartottuk szavunkat, s "én részemről ezentúl is kész vagyok szavamat megtartani , de mégis illőnek találnám, hogy cseréljünk már mi is szerepet, mint a politikai világban szokás. Én tudnllik szíves készséggel ajánlkozom, ezentúl havi díjamat minden héten fölvenni, ön pedig csak minden hónapban egyszer adjon lapjaiban sétát, s így velem egyirtt a közönség is nyerni fog, ön pedig könnyebben szabadul pénzétől.

Ezen indítvány után, melly alkalmasint üldemegyeivé válandik, azaz, soha nem fog teljesülni, bocsánatot kell öntől kérnem, hogy mai száma mindenesetre séta nélkül fog megjelenni, mert én gyűlésbe sietek, honnan ma a világ minden kincséért sem maradnék el, mert a híres Üldeházi család vagy szövetség ott ma próbaszerepet adni készül,s a gyarló emberek igen szeretik mások bukását szemlélni ; azt pedig csak elhiszi ön, hogy az Ígért cikk megírását utolsó pillanatra hagyám, mint tősgyökeres magyar emberhez illik , és ugyan tudhattam é előre, hogy én épen ma mindenesetre ülésbe akarok menni ? A magyar nem szokta még meg az akarást, ne csodálja ön tehát, hogy engem is csak váratlanul lepett meg a szabadság ezen egyik gyermeke.

Vigasztalja ön tehát magát, s nyilatkoztassa ki lapjában, hogy „Elhárithatlan akadályok miatt ezúttal ,Budapesti sétát nem adhatunk. Szerk.“

Higye meg ön, ez használ, közhiedelemre találand, és e rovatunkat érdekessé fogja tenni, mert a magyar nagyon megszokta azt, hogy ahoz, mi jó, csak nagy akadályok után juthat, s hogy ezen akadályok legyőzése csak igen ritkán sikerül.

Reményiem, hogy az itt következő sorok elolvasása után menteni fogja ön kötelességem teljesítésének elmulasztását, mert látni fogja, hogy írásra nemcsak időm nem maradt, de kedvem sem lehetett.

Hogy az ülésbe juthassak, egy utcán, és egy szivén kell keresztül mennem; utcán természetesen, szivén pedig csak azért, mivel a Dunát Magyarország lüktető szíverének szokták nevezni, és ez ma csakugyan lázasan lüktetett, mert hullámait olly magosra ostorozá a szél, hogy bármelly krassómegyei falusi oláh templom tornya sem látszott volna ki közölök, ámbár a csónak oldalán nem csapódtak keresztül.

Az utca nem széles ugyan, de sáros, az utca nem szép ugyan, de göröngyös; azonban távol legyen tőlem ezért ellene kikelni! Tudom én jól, ménynyit szenvedett azon utca Buda várának visszavételekor a törökök hatalmából, s azért épen nem vagyok eléggé méltánytalan azt követelni, hogy azon iszonyú ostrom sebei már mind be legyenek gyógyítva. Hiszen egy kis hurutot is mennyi ideig gyógyitnak napjainkban, hát még az illy sebeket!

Hah, most lábam mély gödörbe süppedt, s a félcipő lemaradt csizmámról Oh, kérem, ezen nem kell csodálkozni, e helyen állott Abdi basa nagy mozsárágyúja, melly a mostani halászváros felől előnyomuló spanyol segélyhad ellen öldöklő szereket szórt. Ezen mozsárágyút, történeti évkönyveink szerint, olly keményen tölték meg a törökökhez átpártolt bajor és würtembergi pattantyúsok, hogy minden lövés után hátrált, s mélyen a földbe fúrá magát. Nem csodálhatni tehát, hogy e nagy mélyedést még máig sem lehele egészen kitölteni, sőt műértők egyenesen azt állítják, mikép a nehéz mozsárágyú egészen elsülyedt, s most is mindig mélyebbre sülyed, következéskép mindig újabb mélyedést okoz.

Ezen történeti fontosságú és természettudományi nevezetességű mélyedésből felcipőmet kihalászván, magyar lábamat ismét megnémelesítém vele, hogy könnyebben boldogulhassak, és utamat folytatni akarám, de most egy szelíd dombocskában botlottam meg, mellyet hegynek nem nevezhetni ugyan, de a Hortobágy egyenes vidékén félnapi járásra mégis meg lehetne látni. Lám, lám, gondolám édes el-ragadtatással , milly kajánság a magyar tisztviselőket arról vádolni, hogy egymás iránt nem viseltetnek illő szeretettel! Budavárának visszavétele után másnap reggel kilenc órakor, mikép történetiróink részletesen följegyzék, Bekk, Budavárának akkori erélyes kapitánya, e helyen egy kövön állott, s onnan osztá parancsit a csatatért tisztogató labancoknak. És azóta ezen kő mindig olly ünnepélyes tiszteletben tartatik, hogy a kövezők soha nem egyengetik el. Igaz ugyan, hogy több illy kő is áll ki ezen utcában, de ez csak kegyeletből van, mert teljes bizonyossággal nem tudhatni, hogy mellyik kövön álla tulajdonképen a derék Bekk, s azért számos kő hagyatott meg tizenhetedik századbeli állapotában.

Ezen krónikái visszaemlékezés után a Dunához vezető lépeséhez minden további szerencsétlenség nélkül elértem.

Maga kárán tanul a magyar. Ezt tartja egy magyar közmondás, de ez nem mindig való, mert előttem a lépcsőn egy igen divatos asszonyság elesett, s én az ő kárából tanultam, azon kitörött lépcső nagy sebét kikerülni. Az asszonyság divatos öltönyét a divatos sár semmivé tévé.

,Ah , istenem — sohajta könyüs szemekkel az asszonyság, — oda vagyok

„Méltóztatott magát megsérteni, nagysád?“ kérdé egy édes arcú parti arszlán, ki mindennap csak tíz órát szokott a csónakok közelében a parton elácsorogni.

,Ah, ha csak ez volna! fuvolázá a hölgy ezüsthangja.

„Tehát még nagyobb baj?" — hegedűié a parti arszlán rekedt hangja.

,Haza kell mennem ruhát váltani, és elkésem az ülésből!

Hm, gondolám, csodákat érünk, a hölgyek is szeretnek már ülni. Igen ám, súgá bennem a gonosz lélek, melly ritkán távozik fülem mellől, szeretnek ülni, de nem otthon.

,Uram, — szólék most egy ismeretlen úrhoz, ki a parton ásított — mért nem javítják ki ezen nyaktörő lépcsőt ?

„Mert fátumát senki nem kerülheti el, — mondd ő nagy bölcsen, s egyszersmind erélyesen, — kire ki van mérve, hogy nyakát törje, bizonyosan a legsimább padlózaton is beteljesül rajta a sors határozata."

Lám, ez bizonyosan még a török időben.élt családok valamellyikétől származik, azért hiszi olly makacsul a sors hatalmát. Lehet, hogy épen azon híres Fink nevű hadnagy utódja, ki Budavárát kétezer forintért török kézbe akarta játszani, s azóta - Pintyre magyarosító nevét.

Azon lépcső mindazáltal nem hagyott nyugodnom , s este csakugyan sikerült is egy régi, de teljes hitelességű magyar krónikában, mellyet egy tisztelt hazánkfia németből diák nyelvre fordított, annak nyomába jutnom. A török hatalom idejében tudniillik bizonyos török bég eltörte ott lábát, s azóta általánosan csak Csonkabégnek neveztetett, utóbb pedig keresztyénné lett, Lipótnak keresztelteté magát, és derék magyar vitézzé vált. Ezen lépcső tehát a de-rék Csonka Lipót emlékére hagyatik meg hajdani állapotában. S mondja aztán még valaki, hogy a magyarból kihalt a kegyelet!

A csónakhoz értem.

,Vissza! — rivalgá a révész, — ezen gyilkos szélben nem tréfa Pestre evezni.

A révész ezt rácul vagy németül mondá, s ön jól tudja, hogy én e két nyelven nem tudok beszélni. Húszast mutatók tehát a révésznek, s ő megérté ezen magyar beszédet és csodálkozva tapasztalá, hogy a gyilkos szél rögtön meglehetősen lecsendesttlt, mintha szónok lett volna, kinek száját hirtelen bedugják.

Példámra még több magyarul beszélő találkozott, s a csónak csakhamar megindult, a parton maradt szegény emberek, és újságírók pedig zúgolódtak, hogy ott kelle marad niok.

Oh, ti boldogtalan rövidlátásuak, mondjatok inkább dicséretet az emberszerető révészeknek, kik a pénzes embert átszállítják ugyan, de csupán azon népies elvből, hogy a gazdagért nem kár, ha különben is kedve van életét kockáztatni, de bezzeg aszegény embert meg kell tartani szűkölködő családja számára, és hasznos életét nem szabad veszélynek kitenni, valamint az újságíróét sem , hogy legyen mindig, ki a szegények ügyei fölött gondosan őrködjék.

A hullámok szerencsésen Pestre lüktetők csekély személyemet, hol, meglehetősen átázva, partra szállottam. Semmi baj, gondolám, ülésbe megyek, Üldeházy úr szónoklani fog, és én megszáradok.

Alig haladék néhány utcán végig , s egy csinos hölgy sietve lépegető mellettem két pár sáros cipőben , és egy pár szép tüzes szemmel.

Most nőcselédet láték utána rohanni, kinek egy pár cipője sem volt, ámbár a természet őt is egy pár szemmel áldotta meg.

,Téns asszonyka ! Téns asszonyka! — kiáltá a cipőtelen.

„Mi baj —kérdé haragosan s folyvást sietve a fölöslegesen felcipőzött remeke a természetnek.

,A kis Gyula fölébredt, és nagyon sir? „Adjatok valamit kezébe,

,A kis Málcsit nagyon elővette a hurut. „Adjatok valamit nyakára. ,A téns urat nagyon rázza a hideg.

„Adjatok rá még egy paplant. Lódulj vissza, nekem ülésbe kell sietnem.

És a négy cipő két lábon még gyorsabban haladott előre,a cipőtlen két láb pedig visszacammogott.

Gonosz szellemem mindenfélét sugdosott e rövid párbeszéd után föleimbe, de én lecsöndesítém öt, feddőleg mondván neki:

Hallgass oh gúnyolódó gonosz szellem, mit értesz te ehez. Ezen némbcr előbb volt honleány, s csak azután lett nö és anya. A honszeretet magasztos szellemeazt kívánja tehát tőle, hogy férjét és gyermekeit bízza cselédeire, háztartását bízza ugyanazokra, ő maga pedig siessen ülésbe, mert minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az érdem, s a haza boldogsága kívánja, hogy a lelkes honleányok is üljenek akkor, midőn a honfiak buzgalma leül!

A gonosz szellem feledé gúnyolódó hajlamát, s megszégyenülve elhallgatott, én pedig gyorsan követőm a lelkes honleányt az ülésbe.

Ámde fájdalom, mindketten már későn jövőnk, minden hely el volt már foglalva, s mi számos mátokkal együtt, csak az udvaron állva vehettünk részt az ülésben.

Ezen elkésés annyira megszomorítá telkemet, hogy minden foglalatosságra alkalmatlanná leyék, s azért bizton reményiem, miszerint drága szerkesztő ur, illő és méltányos tekintetbe vevőn az elmondottakat , meg fog bocsátani, hogy becses lapja számára ezúttal „Budapesti sétát nem írhattam.

VII.

E lapok nyájas olvasói és tisztelt előfizetői tudják, hogy Budapestről pár hétre el kelle utaznom, s azt is bölcsen tudni méltóztatnak, mikép az , ki édes hazánkban télvía idején utazni kényszerül, a nélkül, hogy szárnyakkal bírna, utazásából visszatérte után azonnal rendkívül nagy kedvet érezhet magában sétálásra, s ez az oka, hogy én is rögtön ismét sétálni indulok.

Mivel pedig nem igen valószínű, hogy szobám. . ból kilépvén tüstént valami érdekes elmondani valót találjak, tehát röviden azt beszélem el, hogy merre jártam, és jártamban keltemben miket tapasztaltam.

Ha hires magyar utazó volnék, s ungot berket bejártam volna, és most egy pár pohos kötetnyi utazási leírást akarnék elmémből lecsapolni, úgy mindenekelőtt igy kellene szótanom:

,,Kívánjátok tudni, mikép váltam el hazámtól ? Ah, ne kívánjátok, hogy ezt elmondjam, mert a szilaj fájdalom kifejezésére nyelvünk egész gazdag tárháza kimondhatlanul szegény!“

Ebből aztán világosan tudhatja a nyájas olvasó, hogy mit érez az utazó, midőn hazájának határát átlépi a gőzös födezetén, vagy gyorskocsi kényelmes ölében, melly kemény ugyan, de annál rázósabb.

Ezután például Párisba érkezik a hires utazó,és a tisztelt olvasó feszült kíváncsisággal várja a nagy világváros leírását, melly olly dalt zengett egykor, hogy még most is ezen táncol a fél világ.

És a tisztelt olvasó csakugyan nem csalatkozik igazságos várakozásában, mert a híres utazó ekép nyilatkozik:

„Azt várjátok talán, hogy részletesen leírjam a világcsodák e fővárosát ? Ah, ne kívánjátok azt, csak látui kell Párist, és mindent személyesen tapasztalni , mert emberi nyelv nem képes az ottani, csodákat illőn méltatni íme ebből mindenki olly világos fogalmat nyer Párisról, mintha legalább is háromszor személyeseit ült volna az adósak ottani börtönében.

Ezekből pedig természetesen következik, hogy a visszatérő híres utazó keble annyira feszül az örömnek miatta, midőn először pillantja meg ismét imádott hazáját , hogy ezen rendkívüli érzelmeket szavakba önteni nem lehet, mi az érdemes olvasónak nem csekély örömére és még nagyobb hasznára szolgálhat.

Én, fájdalom! a híres utazók ezen kedvező előnyeiből egyet sem használhatok, mert még csak anynyira sem vagyok híres, hogy valaha halottal ebédelnem sikerült volna, mit azért is sajnálnom kell, mivel egy német költő hajdan azt éneklé, hogy a halottak gyorsan lovagolnak, miből méltán következtethetni, hogy a halottak egyszersmind jól szoktak enni, mivel a gyors lovaglás az emésztést rendkívül előmozdítja, mi annyira megy, hogy még az aranyat és ezüstöt is könnyen fölemésztik azok, kik a lovaglásban igen gyönyörködnek, s annak minden nemeit nagy tűzzel gyakorolják.

Ennél fogva tehát minden virágos beszédmódtól tartózkodnom kell, s csak egyszerűen mondhatom el azokat, miket nagyszerű utazásom folytában tapasztaltam , melly nem terjedt ugyan a világ végéig, hol az ember minden megerötetés nélkül lemarkolhat a semmibe, de nem is volt olly igénytelen, mintha csupán Debrecentől Kisvárdáig erőlettem volna meg egy derék csizmadia kezeiből származó fekete paripáimat , mellyek nemességéről nem szól ugyan a híres méneskönyv, mellyel Velence hajdani aranykönyvét utánozzák; de mellyeknek bőre azért mégis szintolly vastag, mintha valódi nemes ősökben hiányt soha nem szenvedtek volna.

Az elválás Budapesttől nem igen nehezemre esett, mert tudtam, hogy sokan igen sokan vannak, kiknek keblét iszonyúan fogja dagasztani a fájdalom ezen elválás miatt; tudtam, hogy sokan, igen sokan vannak, kik olly buzgó érzelemmel függnek rajtam, hogy minden lépteimet saját sarkukhoz szeretnék láncolni; tudtam , hogy sokan, igen sokan vannak, kik mindig szemeik látkörében szeretnék tartani csekély személyemet, hogy igénytelen vo-násaimban szünet nélkül gyönyörködhessenek és szemeimből vágyaik viszonzását olvashassák; tudtam,hogy sokan, igen sokan vannak, kik az idő legparányibb változásától is megijednek, mert attól remegnek, hogy egészségem fölbomlik, és az orvosok buzgó segélye által olly boldog állapotba jutok, mellyben minden további segélyt tökéletesen nélkülözhetni; tudtam, hogy sokan, igen sokan vannak, kik — hitelezőimnek neveztetnek! íme, milly boldog az ember , ha sok az adóssága, s kevés a reménye, hogy azokat valaha kifizethesse.

De hiában, mennem kelle, és én engedék a sors parancsának, önkényt és zúgolódás nélkül, mintha katonának fogtak volna kötéllel. Utaztam pedig egyenesen Khinába.

Csodálkozik talán valaki, hogy ezen nagy utat néhány hét alatt míkép futhattam be ? Oh, kérem , méltóztassanak meggyőződve lenni nyájas olvasóim , hogy Budapesttől Kbina épen nem fekszik távol, s ki ezt nem. hinné, méltóztassék Budapest bármelly utcájában orrát kissé magasbra emelni, és azonnal megérzendi a thea szagát, s nem világos tanujele é ez annak, hogy Khináboz közel vagyunk?!

Tehát egyenesen Khinába utaztam, és mihelyt. De lám, milly messze ér az ember, ha gyorsan halad,. és nem fontolgatja sokáig, hogy ugyan fölemelje é lábát, vagy a sárhoz hagyja tapadni.

E tért az árvíz csinálta a Józsefvárosban , mit a rajta látható Szeméthalmakból is mindjárt alaposan következtethetni, miket a fölbőszűlt hullámok kilenc év előtt ott feledtek, s mellyek iránt olly nagy a tisztelet, hogy eltakarításukra nem találkoznának karok talán Ítéletnapig sem, ha a jótékony szil nem helyettesítné magát néha e szolgálatra. Én mindig kevés tisztelettel viseltettem a magyar karok iránt, azon gömbölyűket kivevén, mellyek néhanéha derekamat, vagy nyakamat övezték, és istennek hála, még most is övezik; mert mindig úgy okoskodtam , kogy Magyarországnak ennyi meg ennyi millió karja van, és ugyan, mit tett velők eddig ? Többnyire az illető tiszteletre ugyan nem, de bámulatra méltó hasakra horgásztaté azokat, és azzal vége. Istenem! sohajték, midőn Dreyschok urat a zongorán egyetlen bal kezével csatázni látám és haliám, ha minden száz magyar kar vinne véghez anynyit, mennyit ezen művésznek egyedien balkeze, úgy szegény magyar hazánk annyira meggazdagulna, hogy még a liptai túró is tiszta aranynyá változnék.

Az illy jámbor óhajtások azonban rendesen csak jámbor óhajtások szoktak maradni, s nem mozdulnak , valamint a Józsefvárosi árvízi tér szemétültetvényei sem mozdulnak, s akkor sem fognának mozdulni, ha minden magyar kar csupán a zongorán fejtené ki munkásságát.

Ne gondolja azonban a nyájas olvasó, hogy csupán ezen szemétdombok zavarók meg előadásom fonalát; oh, nem , hiszen ki Budapesten és Khinában megfordult, annak figyelmét az ílly megszokott lábvény nem igen fogja megzavarni.

Ámde nagyszerű látvány terült egyszersmind szemeim előtt az érdeme szerint méltánylott téren. Szeretném hinni, hogy Velencében vagyok, de az álló tavacskákban könnyű sajkák helyett csak nehézkes békákat látok, mellyek nem énekelnek ugyan oMy szépen, mint a velencei sajkások, de mégis csakugyan énekelnek; szeretném hinni, hogy Romában Vagyok, ámde Romában a romok emelkednek , itt pedig egész alázatossággal földön terjednek el, mintha azok helyett szégyelnék magokat, kik őket olly dísztelen állapotban megszívelik, végre kénytelen vagyok azon első hiedelmemhez ragaszkodni, hogy csakugyan Pesten, és pedig a Józsefvárosban, s különösig annak nagy terén állok, és voltaképen mindnyájan az emlékezetes húshagyó keddet ünnepeljük, mert a nép magán kívül van örömében, hogy holnap már jogszerűen böjtölni kezdhet, mire eddig néhány hónap óla a mészárosok által törvénytelenül kényszert teteit.

Mennyi álarcos ember tolong gyalog s lóháton e téren, sokkal több, mint a városi nagy táncteremben, hol azért nincs álarcokra szükség, mert a finom műveltség annyira megtanítá a tettetést, hogy álarc nélkül sem igen ismerhetnek fényes termekben egymásra az emberek És milly zajosak itt ezen álarcosak! gondolataikat olly nyíltan kimondhatják, mintha nem is tudnák, hogy csak azért van esze az embernek, hogy gondolatait eltitkolja.

Milly derék férfi olt azon álarcos lovag; egy nemzetes lapba három likat vágott, és két hasadékot csinált; a három tikon szemei, és szája látszanak, a két hasadékba pedig füleit illesztő, mellyek olly kicsinyek , hogy ezen sajátszerü álarcából bizonyosan már sokkal nagyobbak is kandikáltak ki. Hah I ez a derék levente. Most végig vágtat a téren, mintha szarvast űzne, vagy rókát; majd leugrik telivér ménjéről , melly fél óra előtt még bérkocsi rudja mellett elmélkedett a világ múlandóságáról, s piros szolgá-lóval táncol a csapszék ajtaja előtt, ki nem ismeri ugyan a risport, de annál több jó étellel simitá ki arcát kelőiről; azután tőkét akaszt egy vastag szakácsnő nyakába, ki most sem juthatott férjhez, ámbár mindennap megfordul az uj épület közelében, majd ismét lóra pattan, s valamint lovaglásban ki nem fárad, úgy a táncban sem ernyed el; de érdemei méllányoltatnak is: a hölgysereg hangos köszönetét fog neki holnap bizonyosan szavazni a mészárszékben , habár minden font húsból tiz latot fog is elcsípni. E mulatságok közben pajkos inasgyerkőcök is derekasan gyakorolják erejüket, s a verekedés olly nagyban kezd menni, mintha az egész népcsoport csupa művelt, vagy is nemes emberekből állana, és a városhajdúk botja igen érthetőleg győz meg mindenkit arról., hogy a legszebb, legártatlanabb örömnek is két vége van.

Néhány pillanat, s egy pár kötözött emberen kívül egyebet nem láthatni, kik csöndesen elkisértetnek, mivel annyi zsebkendőt leltek náluk, mintha rendőrkémeknek születtek volna, azaz: mintha legalább is hat orral áldotta volna meg őket a természet.

És most menjünk tovább. Én tehát, mint már említém, egyenesen Khinába utaztam, de erről majd a jövő héten.

Tehát egyenesen Khinába utaztam, mint már említe-nem szerencsém vala; mivel azonban a városok nevei igen furcsán hangzanak, s különben is nagyon hasonlónak egymáshoz mindenben, tehát a nyájas olvasó semmit nem veszt, ha azokat egyátalában nem nevezem meg.

Midőn partra léptem, mindenek előtt az vond magára figyelmemet, hogy semmit nem láttam, mi figyelmemet különösen magára vonhatta volna, miből csaknem azt kelle következtetnem, hogy valamelly magyar városhoz érkeztem.

És ebben talán van is valami, mert Khinában a csónakot dzsonknak nevezik, s nem világosan bizozonyítja é ez, hogy mi magyarok Khínából származunk? Legalább azt sem támogatják .erősebb okok, hogy a finnektől származunk, és mégis vannak, kik ezen utóbbi állításnak hitelt adnak. Én részemről inkább Khinát tartom ősi fészkünknek, mert khinézert sokat láthatni köztünk, de finneket, vagy is.finnyáskodókat épen nem, midőn például valamelly hiva-tal elfogadásáról van szó.

Francia gőzösön érkeztem Khinába, s nem győzőm csodálni , hogy a.francia kapitány francia nyelven kormányzó legénységét, mert nálunk Magyarországban megszoktam már, hogy a német kapitány angolul parancsolgat az olasz legénységnek, ámbár sem ez, sem ő maga nem érti az angol nyelvet.

Este a város sötét vala, s tudakolásomra azon fölvilágosítást nyerőm, hogy Khinában lámpaünnepet szoktak évenként tartani, s ez okból a lámpákat nem akarják mindennapi használat által megfertőztetek

íme, ismét egy ok a mellett, hogy mi Khínából származunk, mert a lámpák nálunk is kímélteinek, azon kis különbséggel, hogy nálunk egy nap sincs az évben, mellyen átalános világosság ünnepeltetnék. Hogy itt a nap alatt tulajdonképen éjszakát kell érteni, az természetes; azt pedig mindnyájan jól tudjuk, hogy nappal csakugyan nálunk is álalános világosságot terjeszt a nap, mivel ennek megakadályozása még senkinek sem sikerült.

Partra lépvén, átnyujtám útlevél emet, de senki nem tudta elolvasni, mivel magyarul volt írva.

Es ismét mutatja, hogy Kbina, és Magyarország közt nem csekély a rokonság, mert Magyarországban is több nemes városban fordultam meg, hol ugyancsak meggyűlne a tisztelt hatóság nagyobb részének baja, ha magyar oklevelet kellene olvas nia, s egyszersmind megértenie. Bajom azonban még sem történt, mert irás helyett mást adtam a rendőrtiszt markába, és azonnal olly jól megérteit, mintha itthon leltem volna.

Vasárnap volt Végig mentem a legközelebbi utcán. A khinai asszonyok nem szépek ugyan, de rútak is vannak köztök.

íme nyájas olvasó, e néhány szóval milly hiven jellemzém az összes lakosságot; de bezzeg sok útleírást is kelle ám átolvasnom, mig illy célszerű, jellemzetes és eleven írásmódot bírtam sajátommá tenni, melly keveset mond ugyan, hanem épen azért gondolkozásra ébreszt, mire a mostani fölületes időszakban vajmi nagy szükségünk van!

Azonban menjünk tovább.

De bocsánatot kérek, ezúttal csakugyan nem megyünk tovább, hanem megállapodunk, és körül-tekintünk, mert az, mi itt történik, iszonyúnak látszik.

Mellyik utcában vagyunk, nem tudom, mert Pesten több olly szurtos utca van, mellyek annyira hasonlítnak egymáshoz, mint a szinvesztett kimosott zsebkendők. Az illy utcákban pedig számuk vajmi nagy, a kis ajtók csak annyiban különböznek a nagy kapuktól, hogy ezen utóbbiakon több harapása látszik az idő vasfogának, s alattuk a sárnak ágya szélesebb, mi azonban csak akkor veszélyes, ha a részeg ember arccal esik bele, és történetesen senki nem megy arra, mi gyakran megtörténik. Az udvarok tökéletesen hasonlítnak egymáshoz, s ollyanok, mint a beteg ember teste, mellybe csak hálni jár a lélek, bennök is tudniillik csak éjjel lehetne napfényt látni, ha azon időben a napnak történetesen más or - szágokban nem kellene világitnia; ezt mindazáltal ne gondolja senki rosznak, mert nyáron az illy udvarok igen kellemes hüvösségüek, mint például a pincék, télen pedig úgyis csak ollyan a nap, minta magyar táblabíróság, vagy más olly fényes hivatal, mellyel fizetés nincs összekapcsolva.

Igen jellemzetes még ezen utcákban, hogy nem söpretnek, és mégis tiszták, s ez onnan származik, mivel többnyire, sőt majd kizárólag csupán szegény emberek laknak bennök, kik minden szemétszálat fölhasználnak, s épen azért nagy adót fizetnek a város szükségeinek födözésére, épen mint a magyar parasztok , kik magok csinálják az utat, magok kapnak e mellett díj helyett botot, ha a biztos urnák úgy tetszik , és aztán mégis épen csak ők fizetnek rajta.

Az illy utcákban többnyire olly polgárok és hifi zonytalan polgári állású emberek laknak, kik valaha jobb napokat láttak, s, mások fényűzése, szószegése, s a törvények egyenlő hatályosságu ótalma követ-keztében végső ínségre jutottak, és most elrejtőznek, mert annyira jutott mára világ, hogy a szegénységnél nagyobb gyalázatot, főkép nagy városokban, alig ismernek az emberek.

Ezen szegények többnyire két szobát bírnak ezen szurtos házakban, s az egyikben magok laknak, a másikat pedig bérbe adják. Kiknek? erre ők magok sem tudnának felelni, mert ők csak nagy lakbért, és előrefizetést kívánnak; vágyaik tovább nem terjednek, s a kíváncsiságnak már csak azért sem barátai, mivel magok sem szeretnek kiváncsi kérdésekre felelni.

Ezen házak egyike előtt most bérkocsi áll, a mi épen nem ritkaság, mert nagy városokban még sok lágy szivü leereszkedő ember van, ki néha a szegénységnek hajlékát meglátogatja.

Ugyan mi célból?

Ugyan, ki akarhat olly kiváncsi lenni ?

A ház sötét belsejéből nagy zaj hallik, mintha színfalak közöl zendülési moraj törne ki, azon kis különbséggel, hogy a kinyomuló hangok igen ter-mészetesen szenvedélyesek, míg a színfalak mögötti zaj rendesen ollyan szokott lenni, hogy bizony semmi komolyat nem sejthet mögötte az embeir.

Hallatszik pedig egy siróhang, melly olly fokán hangzik a szenvedélynek,. mint például, midőn Norma szembeszáll Severrel, és ökleit olly tüzesen jártatja római orra körül, hogy az ember szíve szinte megesnék rajta, ha bizonyosan nem tudná, hogy az egész csak tréfa.

E mellett vastag férfihang tfinik ki, melly anynyira el van már gyöngülve a szörnyű kiáltozás miatt , mint a török császáré, midőn embereit még félholtan is Zrínyi és Szigetvár ellen uszítja. Ezen hang olly válogatott körmönfont kifejezéseket harsogta!, hogy csak vámszedö, rendőr, vagy bérkocsis törvényes tulajdona lehet. Jól megfontolván azonban a körülményeket, vámszedőnek mégsem tarthatjuk őt, mert az annyira megszokta a goromba ordítást, hogy hangja elgyöngülést vagy épén elrekedést egyátalában nem ismer. De azt sem hihetem, hogy rendőrt kelljen a féktelenfil kiáltozóban tisztelnem, mert itt komoly verekedés van készülőben, -vagy már épen folyamatban, s illy alkalommal rendőrök nem igen szokták a szabadság gyakorlatát korlátozni. Tehát bérkocsis ? Alkalmasint, mert a lovak mellett nincs kocsis, és az okos állatok olly sajátszerüen hegyezik füleiket, mintha a többször érdeme szerint méltánylott hangot igen jól ismernék.

De egy arszlánhangot is hallunk,melly olly rekedt, hogy akár első énekese lehetne bizonyos színháznak. De honnan gyanítom, hogy ezen hang arszláné ?

Oh, azt igen könnyű meghatározni, mert mindig e szókat mekegi:.

„Szemét nép, rongy nép!“

Nemde világos, hogy igy csak haszontalalan arszlán beszélhet, mert hiszen minden gyarló ember leginkább csak magáról szeret beszélni, s legörömestebb tulajdon nevét és cimeit emlegeti.

De mi ez ? Mintha csak a négy hölgy dalát hallanék a „Négy Hajmonfiból.“

Milly zaj, ezek mind nagy művésznők lehetnének , mert csak kiáltozni halljuk őket, és egyetlen szavukat sem értjük. Valóságos daljáték, mert csattanást is hallhatni, melly nem ollyan ugyan, mint a réztányér hangja, hanem mindenesetre beillik olly hangnak, milyent a tenyér okozni szokott, midőn a tapsolásban sajtóhibát követ el, és nem a másik tenyérre, hanem másnak arcára csattan. Ah, ez pe-dig vagy a nagy dob volt, vagy igen gyakorlott ököl, melly célját eltéveszteni nem szokta, és lelkes működösében nem hamar fárad el.

És mennyi ember gyülekezik az utcán! Milly kíváncsian várják a játszó személyzet utcára jöttét, bizony sok lesz, ha a gyönyörű jelenetet meg nem tapsolják, mert hiszen az Oly verekedéseket rendesen a színházak müveit közönsége is lelkesen megszokta tapsolni.

,Ugyan kérdezze ön meg valakitől, hogy mi történik itt?

így méltóztatik hozzám szólni a nyájas olvasó? Szívesen engedek a parancsnak, de bajos lesz illő fölvilágosítást nyernünk, mert ezen emberek mind németek, én pedig nem tudok németül. De ez nem baj, tekintsünk csak körül, s bizonyosan- lámnem csalatkoztam, ott áll egy ujdonságiró barátom, ettél mindent megtudhatunk.

És ne tartsa aztán senki valószínűtlennek, hogy épen akkor találkozom tisztelt barátommal, mikor rá szükségem van, mikép regényekben rendesen történik , mert a hol botrány van, ott az ujdonságiró mindig jelen szokott lenni, vagy legalább úgy leírja azt, mintha jelen lett volna, a mi tulajdonképen mindegy.

Tehát szólítsuk meg öt de majd csak a jövő héten. ,

IX.

Tehát szólítsuk meg ujdonságiró barátunkat, Ö bizonyosan tudja az egész történetet, vagy ha nem tudja is, legalább körülményesen el fogja mondani.

,Tisztelt barátom, ugyan mit jelent e pokoli zaj azon házban ?’

Barátunk fricskát nyomint szerencsére csak szivarénak hamvára, és el nem palástolható örömmel szól:

„Igen furcsa esemény megy ott véghez, barátom uram, Párisban legalább is három iró készítene belőle egy egy mulatságos vígjátékot, nálunk azonban fájdalom! csak egyszerű újdonságokká válhaúk belőle , ha nem fogja senki akadályoztatni.

,Igen kiváncsivá tesz ön.‘

Halljuk tehát az egész épületes történetet. Volt Pesten egy csinos lyányka a szolgálattevők szerény osztályában, kit falujában Marosának, Pesten pedig Marinak szólítottak. Ezen csinos Mari előtt annyiszor mondák, hogy ő nem rút, mig végre tökéletesen meggyőződök, hogy kezét a munka eldurvitja, s hogy Mari jobb ugyan Marosánál, de Irma még Marinál is szebben hangzik. Ezen utóbbi véleményben egy böcsületes bérkocsis is osztozott, kinek szíve sokkal puhább volt, mint tenyere, azon egyszerű okbul, mivel szívét az ostornyél nem törheté úgy föl, mint tenyerét. A böcsületes bérkocsis úgy okoskodott, hogy miután a terhet még a lovak is párosán húzzák egymás mellett, nem ártana, ha neki is párja akadna. Hiszen a legnagyobb kormányférfiak is éreztek már magukban hajlandóságot a gyöngeségre, mért ne tehát ö is, ki a gyeplflket még Ügye-sebben kormányozta, minthogy nem rántá vissza, ha nem mindig előmozdítani iparkodék a gyors haladást. Beszélt tehát Irmával, s nagy örömmel tapasztald, hogy a szép hajadon megérté szavát, min pedig épen nem kellett volna csodálkoznia, mert hiszen az ő szavát még az oktalan lovak is megértették. A derék bérkocsis olly gyakran ült már finom műveltségű urak, s hölgyek társaságában, ő a bakon, azok hintájában, hogy igen jól tudá, mikép amúgy hü bele Balázs módjára megházasodni nem illik, hanem clóbb mindent illőn el kell rendezni, s azért szobát fogadott Irmának , hogy a menyekző napjáig részint a szükséges fehémemüeket elkészítse, részint pedig magát a gazdálkodásban előre is gyakorolja, mi a szorgalmas Irmának annyira és olly szerencsésen sikerűit , hogy a derék bérkocsis nem győzte bámulni: milly sokat bir menyasszonya a kevés pénzecskéből vásáriam. Ez alatt a menyekző napja a bárány farsangra határoztatott, s Irma néhány nyilvános táncvigalmat is meglátogatott. Ezek egyikében bizonyos arszlán történetesen azt kérdé tőle, hogy tud é kendőket beszegni? Minő kérdési viszonzá ő sértett önérzettel, mintha költőtől kérdeznék, hogy hiszi é tulajdon halhatlanságát? És vállal é el munkát? volt a második kérdés. Irma erre természetesen igennel válaszolt, mert hiszen gazdálkodnia kellett. Megmondd tehát lakását, s szerényen erősité, hogy szolgálatával a nagyságos ur bizonyosan meg lesz elégedve. Másnap, azaz ma, bérkocsiba ült az arszlán, és Irmához hajtatott, a kérdéses kendők beszegése végett. Van nekem egy igen tisztelt barátom, ki rendkivül haragszik, midőn valami véletlenül történik meg, pedig hiában, a véletlenség igen nagy szerepet játszik a mai világban, és igy azon tisztelt barátom kénytelen lesz abban is megnyugodni, hogy az ármányos véletlenség közel kétszáz bérkocsi közöl épen azon egybe Hiteié a szerencsétlen arszlánt, melylyet pokoltüze gyanánt kerülnie kellett volna. Ki tehet a sors csodateljes és rejtelmes végzéseiről ? A derék bérkocsis épen nem csodálkozott, midőn az előtte sötétben is tökéletesen ismert háznál az arszlán kiszállott, és hangosan szóla: egy óráig várakozol rám! de csakhamar azon okos gondolatra jött, hogy azon egy órának legalább egy részecskéjét menyasszonyánál kényelmesebben töltheti el, mint a bakon, s mivel lovainak állósságában olly tökéletesen bizhatott, mintha legalább is negyediziglen fontolva haladóktól származott volna, tehát kocsiját nyugottan megkerülé, és menyasszonyához sietett. Mi történt ott, azzal nem szolgálhatok, mert csak annyit tudok, hogy Irma, a vőlegény, az arszlán, és a háziasszony lányaival együtt iszonyú pörpatvarba keveredtek, mellynek valóságos verekedés lett vége.

íme mit szült itt is a gonosz véletlenség, melly nélkül semmi nagyszerű nem történhetik a világon.

Félek, hogy ezen esemény következtében a böcsűletes bérkocsis elbúsulja piagát, lemond a dicsőségről , és beáll az „ánspanigerek“ közé, kik azon bölcs életelvet gyakorolják, hogy páratlanul is meglehet élni.

És már most ismét visszatérhetünk Khinába, hol még több nevezetes kalandon mentem keresztül.

Társuatok, és egyletek Khinában nincsenek, mert ott azt hiszik, hogy elég, ha minden ember kötelességét teljesíti, s magáról gondoskodik. Ez ismét nagy rokonság jele, mert nálunk is így szeretnek okoskodni, s ez az oka, hogy társulataink s egyleteink olly rendkivikl virágzó állapotban vannak, mint a fák, midőn leveleiket hullatják.

Néhány khinai színházat is meglátogattam, de azok szellemi és anyagi kezeléséről nem merek szólam, mert a rósz világ, melly annyira szeret gyanúsítani , bizonyosan rám fogná, hogy minden szómat csupán tulajdon színházaink viszonyaiból merítém, illy szörnyű háborúnak pedig nem szeretném magamat kitenni, mert ebben a sebek dicsőség nélkül osztatnak , és szereztetnek, akár azon sebeket értjük, méllyek szemektől, akár azokat, mellyek dorongoktól származnak.

Továbbá

De ha orrunk szaglása nem csala királyutca végén vagyunk, az első magyar illatgyár közelében, a nép csoportosan tódul a városliget felé, és befogja orrát, nem az illatgyár miatt, hanem bizonyos bűz elkerülése végett, melly ott szabadon párolog a szabad árkokból.

Ugyan hová sietnek ezen emberek?

,Apám, lassabban menjünk

Ezen intést egy kilenc éves fiú mondja apjához, kinek mindéh vonásiból világosan kitűnik, hogy nem adná sokért, ha szeretetre méltó hitvese vezette volna inkább a reményteljes csemetét.

,Apám, messze vagyunk még a léghajótól ? Ah, tehát ma fog a híres léghajózás véghezmenni.

„Lépj szaporábban “ dünnyögi a boldog apa, s kétlóerövel vonszolja maga után lecsüngő harisnájú sarjadékát, és úgy füstöltet! szivarét, mintha kőszén égne szájában.

,Hát mért emelkedik a léghajó levegőbe ?‘

„Mert nem maradhat a földön.

,Ezt nem értem, apám.

„Fiú, ne boszants.

,Hát mi van a léghajóban ?

„Semmi.

,Ah, tehát azért emelkedik magosra.

Hiában fáradtunk, a szél olly erősen fütyül, hogy a léghajózás elmarad, és a közönség ismét haza takarodik; de ez nem baj, mert holnap ismét kisereglenek az emberek, és holnapután ismét, mig végre csakugyan meglátandják a merész léghajós fölemelkedését. És ezen kíváncsiságuk miatt nem kell az embereket korholni, mert ugyan ki ne szeretné legalább a léghajó fölemelkedését világosan látni, miután egyéb fölemelkedések körülményei rendesen mély titokban szoktak maradni, ámbár sokkal többe kerülnek a közönségnek, mint ezen nyilvános fölemelkedés.

Egyébiránt ne sajnáljuk ám, hogy hiában fáradtunk ki a városligetbe, mert elég kárpótlás, hogy láthattuk, mennyi történik itt, hogy jövő tavasz és nyár folytában a pesti közönség több élvezetre találhasson , mint eddig.

Az út meghagyaték régi állapotában, hogy a lábak csupa ismerős gödrökkel találkozzanak, s új helyzetek miatt zavarba ne jöjenek.

A sodronyhíd most is ingatag, hogy a Duna lánchídjának elsőbbsége homályt ne szenvedjen.

A tó most is tetemesen vizes, ámbár a kocsmáros boros hordái már tele vannak, és jól értesültek szerint a pávaszigeten a tehénszag ez évben sem fog hiányzani, a [tónak ladikjai pedig múlt nyár óta csak egy évvel öregedtek meg.

Végre a fő ez évben is zöld lesz, s a fáknak levelei igen gyanúsan fognak suttogni azokról, mik árnyékukban történendnek, ámbár a szemfüles hatóság mindent elkövetend, hogy ezen nyilvánosság utáni viszketegök kissé meghütessék.

Ha még elmondom, hogy esőben senki nem fog e tavasz, és nyár folytában por miatt panaszkodhatni, úgy bizonyosan nem kétli többé a nyájas olvasó, hogy minden megtörtént, mi a városligetet, Pest ezen egyetlen mulatóhelyét, kelemessé teheti, s hogy a most következő tavasz és nyár folytában e tekintetben rendkívüli élvezetekre számolhatunk. Nem tudom átlátni, mért ne sétálhatnánk ma a nemzeti színházba, hiszen mindegy, akárhol unatkozunk, s az sem tesz ezen élvezetben különbséget, hogy pénzért vagy ingyen jutunk é hozzá.

Ne gondolja azonban senki, hogy rósz hazafi vagyok, mivel az unatkozást kapcsolatba hozni merém a nemzeti színházzal; mert ennek koránsem a színház, ezen zsenge intézetünk az oka, hanem csupán én, kit a világfájdalom még nem környékez ugyan, de ki olly szerencsétlen vagyok, hogy az életben is többnyire színészeket látok, kik furcsánál furcsább szomorújátékokat, és szomorúnál szomorúabb bohózatokat játszanak, minél fogva aztán igen természetes, hogy én csak az illy életben előforduló szinészkedések vizsgálásában gyönyörködöm, színházban pedig rendesen unatkozom; mert például, mikép lelkesüljek én föl, midőn Petur bánt tüzelni hallom , tudván, hol fél óra múlva nemcsak meg nem fojtja Gertrudot, hanem inkább igen jó kedvvel vacsoráim fog vele; mért sajnáljam én Táray grófot, midőn szüléinek nevét félőrülten tudakolja, miután nem feledhetem, hogy érdemes szüléit igen jól ismeri; vagy talán bámuljam az emberi természet rendkívüli szilárdságát, midőn látom, és hallom, hogy Gennaro még akkor is énekel, midőn a híres Borgiaméreg belsejét már ugyancsak csikarja, miután jól tudom , hogy csak tiszta vizet ivott, és olly jól érzi magát, mint akármellyikünk.

Tehát, ismétlem, az unatkozás említésével koránsem akarom zsenge nemzeti intézetünket sérteni, miután ez különben is mindent elkövet, hogy gyönyörű rendeltetésének minél fényesb, s minél üdvösb sikerrel felelhessen meg. Művészeinek diját minden évben rendesen fölemeli, hogy annál nagyobb buzgalommal járhassanak el szép föladásuk végrehajtásában , s ók ezt csakugyan lélekismeretes pontossággal teljesítik. Vagy ki hallotta, és ki állíthatja, hogy nemzeti színházunk valamelly tagja valaha készületlenül lépett volna föl a közönség előtt? Merészli é valaki állítani, hogy színészink gyakran.négy öt hét alatt csak egyetlen újdonsággal léptek föl?

„Igen, én merészlem mondani, hogy ez már többször is megtörtént!“.

Ezt méltóztatott megjegyzem, nyájas olvasóm?

E megjegyzést már csak udvariságból is el kell hinnem, de ebből vádat koránsem esztergályózhatni ám színházunk ellen, hanem inkább kitűnő érdemét csavarhatni ki. Színházunk ugyan is nemzeti intézet, következéskép nemzeti célok vannak vele összekapcsolva, és ezek közt nem legkitűnőbb é az, hogy nemzeti hibákat megszüntetni iparkodjék?

- „Mindenesetre.”.

Tehát: a magyar nemzetet a miatt is vádolják, hogy szalmatüz melleti szereti szalonáját kenyérre csepegtetni, azaz, hogy mindenben állhatatlan, és mindig új tárgyak után kapkod. Ugyan nem követne é bűnt el a nemzeti szinház, ha minket magyarokat e szerencsétlen szokásunkban gyámolítgatna, minduntalan változatos újdonságokat terjesztvén élőnkbe? -És nem legnagyobb érdeme é, hogy az állhatatosságot megkedveltet!, megszoktatja velünk, állhatatosan régiségeket morzsolgattatván le előttünk? Sőt -mi több, daljátékokra nézve ezen eljárás még szembetűnőbb , mert a nemzeti szinház jól tudja, hogy német és olasz zene a magyar nyelvet s nemzetiséget épen nem igen nagy mértékben mozdíthatja elő, s azért e tekintetben még gondosabban kerül minden újdonságot, hogy állhatatosságban gyakorolván bennünket , ez által legalább az idegen zene céltalanságát nemzeti érdekeink ellenében némileg kiegyen-lítse. íme, mennyi abból a haszon, hogy újdonságot csak ritkán láthatunk színpadunkon!

„Már én csak mégsem helyeslem a színészek dijának gyakori fölemeltetését“

Bocsánat, nyájas olvasó, de ön igen roppant .tévedésben méltóztatík lenni, ha szabad magamat igy kifejeznem. Tapasztalásból tudjuk mindnyájan, kik -néha néha legalább oldalvást egyet kettőt pillanthatunk a világ kártyáiba,, hogy minél sulyosb valamelly hivatal, azaz, minél több munka van vele összekapcsolva, annál kisebb fizetés járul hozzá, s hogy ezen utóbbi azon mértékben emelkedik, minőben a munka csökken. Igen természetes tehát, hogy színészink, mig kevesebben voltak, és igy többet fáradozni kényszerültek, csekélyebb díjjal is beérhették, most ellenben a munka gyérültével díjuk szaporodik.

„De ez igazságtalanság “

Épen nem, ki sokat dolgozik bármelly pályán, az dicsőséget érdemel; ki keveset dolgozik, az dicsőségben nem részesül, illő tehát, hogy legalább silány pénzben nyerjen e veszteségért kárpótlást. De ezenkívül még más fontos ok is küzd ezen folytonos -díjnagyobbitás mellett. Igen illő, hogy nemzeti intézet tagjai minden tekintetben tisztán álljanak, s azért nem örvendhet é méltán minden valódi hazafinak lelke, midőn tudja, hogy Budapesten egy magyar színész sincs, ki bárkinek csak egyetlen fillérrel tartoznék?

„E szerint ebben megnyugszom ugyan, de azt mégsem javalhatom, hogy a közönség minduntalan zsaroltatik a beléptidíjak fölemeltetése által, ha valamelly idegen énekes, hegedős, vagy más isten csodája egy kissé elnyikkantja magát.“.

E vélemény ismét tévedésben alapszik , s ezen eljárásért is legkorlátlanabb dicséretet érdemel nemzeti színházunk. Ismeretes t. ,i. mindnyájunk előtt, hogy a magyar még a leghasznosb célokra sem szeret adózni; tudjuk továbbá, mikép több nagy hazánkfia mondá már, hogy a magyar még csak gyérmek nemzet, s ki nem tudja, hogy a gyermeket játszva kell tanítnunk, ha boldogulni akarunk vele?

„Hová céloz ön ezekkel ?“

Mindjárt elmondom. A nemzeti színház épen akkor emeli föl díjait, midőn ollyasmit akar mutatni, mi az elébe szabatott nemzeti céloknak nemcsak nem felel meg, hanem azokkal épen homlok egyenest ellenkezik; tudniillik, nem akkor emeli föl a belépti díjakat, midőn valamelly nagy érdekű, s nemzeties irányú eredeti színmű adatik, mert tudja, hogy a magyar hasznosra adózni nem szokott; hanem akkor gyakorolja ezen műtételt, mikor lábak, vagy legfittebb ujjak ügyessége tünteltetik ki, s ez által mintegy játszva szoktatja a gyermek magyart arra, hogy haszontalanságra adózzék, mert ha lassanként ezt megszokja, akkor aztán bizton reménylhetai, hogy idővel majd hasznos célért is erszényébe nyúl, ha akkorra még marad valami benne.

„Most már értem, és illy fontos ok előtt meg kell hajtanom; de mind e mellett még más nehézségim is vannak.”

Csak méltóztassék szólani, Budától távol van a kerepesi út, van tehát még időnk egy kis szóváltásra.

„Mértengedi meg a nemzeti színház, hogy -tagjai minduntalan hosszasan utazgassanak?” - Erre igen sok az ok.

A megszokott kincset nem böcsüljük, s azért, midőn X... jeles szinész elutazik, és szerepét más valaki clhóhérolja, és úgy szólván agyon bicskázza, a közönség sóhajt X... után, és teljes mértékben érz annak jelességét, mit különben alig vehetne az ember észre, ha roszabbat soha nem láthatna. Továbbá , igen szükséges, hogy a művész időrül időre gyarapítsa művészetét, s azért ne mindig csak ugyanazon arcokat lássa, hanem eredeti jellemekkel ismerkedjék meg utazásközben, és tapasztalásainak ezen kincseit azután itt Pesten óriási sikerrel használhassa. Így például, tegyük fel, hogy Cinkotán játszik a művész, mint vendég, s a csűr mögött öt vagy hat sihedert lát, kik egy ostornyél miatt egymással hajba kapnak. Ebből a művész tüstént megtanulja , hogy mikép kelljen magát viselnie, ha valamelly színmű táncvigalmi jelenetében pesti arszlánokkal finomul, és elmésen vitatkozni kénytelen valamélly érdekes napi esemény fölött. Vagy a művész például Kenderesen adja vendégszerepeit, s látja, hogy a fogadóban egy enyves kezű cigány szomszéda pipáját olly ügyesen elcseni, hogy a szomszéd nemcsak észre nem veszi a lopást, hanem még épen a cigánynak panaszolja azt. Milly mély emberismereti tanulmányul szolgálhat ez a művésznek, ki már most ugyancsak tudhatja, milly finom ügyességgel kelljen valami nagy cselszövőt játszani, hogy tetteit ki ne puhatolhassák. Vagy képzeljük, hogy valamellyik pesti művésznő Pirosén vendégszerepelvén , történetesen egy ártatlan falusi szüzecskével ismerkedik meg, ki olly szendén érzi az egyszerű pelyhes libácskákal, mintha nem második, hanem első eredeti Griseldisnek született volna. A gondos művésznő beszédbe ered vele, minden mozdulatát följegyzi magának emlékezete táblájára, s mennyit nyer aztán a budapesti müveit közönség, midőn a derék művésznő visszatér, és a pircsi eredeti szende ártatlanság mintája szerint játsza például a fiatal spanyol vagy portugál királynékat! Végre, azt is tekintetbe kell még vennünk a művészeti roppant nyere-ségen kivül, hogy jobb színészink évi jövedelme alig megy összesen hat ezer forintra, igen méltányos tehát, hogy alkalmat nyerjenek, ehhez még vidéken valamicskét szerezhetni.

„Uram, hiszen hat szolgabíró is alig kap összesen ennyit!“

Természetesen, de nem szabad felednünk, hogy az egy Kecskemétből is több jó szolgabiró kikerülhet , mint jó színész egész Magyarországból.

„Már csak megnyugszom hát mindenben, ámbár most is azt hiszem, hogy sok máskép lehetne, de már különben is a szinház előtt állunk, nem akarom tehát a vitát tovább folytatni”

Oh, tisztelt olvasó, ezt még inkább fogják köszönni ön igen tisztelt társai, mint én.

És haugy tetstík, most már a színházba léphettünk.

Igen, de természetesen , majd csak a jövő héten!

XI.

Milly gyorsan intéztetik el színházunk körül minden, még tíz esztendő sem telt el megnyitása óta, s már az udvarát is rendbe hozták! Még pedig magyarosan , valódi nemzeti szellemben hozták rendbe, azaz szükebre szabták, mert tudjuk jól, hogy nálunk azt nevezik rendezésnek, midőn valamit szükebb korlátok közé szorítnak, olly rendezésről azonban még szó sincs, melly a szűk korlátokat kissé megtágitani iparkodnék.

De, hogy ismét a színházra, vagy is inkább udvarába térjünk vissza, tehát annak egy részét különféle növényekkel ülteték be, s ezeket háromszínű korlátfákkal környezők, minek leginkább azon haszna van, hogy a rohanó kocsik elől ezentúl nehezebb leend kitérni, azon pocsolyákat pedig nehezebb leend kikerülni, mellyek olly gonosz büzűek, hogy származásukat elmondani nem szabad. Egyébiránt ezen korlátozás sok pénzbe került, s természetesen semmi hasznot nem hajt; a növények öntöztetése pedig folyvást költséget ígénylend, kivevőn, ha a színház dőlt sok időt eltöltő fiatal hazánkfiai netalán magukra vállalandják, mint lelkes műkedvelők, ezen foglalatosságot.

Már többször csodálám, hogy előadás előtt a színház oldalajtói nincsenek megnyitva, s most kérdésemre azon fölvilágosítást nyerém, mikép ez azért történik, hogy az érkező kocsik közt ugrási test-gyakorlatokat tehessenek a gyalogok, s egyszersmind megnyugtatásul megláthassák ruháikon a sárfoltokat, miket a lovak, és kerekek rájok szórnak. Ezen kettős okból , minek hasznát csak vak nem látja át, elő-adás után is zárva maradnának az oldalajtók; de már ekkor nem mernek a közönséggel tréfálni, mert tudjuk , hogy az élvezet gyakran annyira kivetközteti türelméből, miszerint aztán akár a falon keresztül is haza sietne.

,Kár volt ide fákat, és virágokat Ültetni, barátom uram.

„Ugyan miért ? ‘

,Inkább lóherét kellett volna a korlátok közt termeszteni , ezt legalább fölhasználhatták volna azon művészeink, és művésznőink, kik most nyakra főre lovagolni tanulnak?

„Igaz bizony.

Én ezen észrevételt épen nem helyeslem, mivel azonban közelemben mondatott el, tehát történeti hűség kedvéért leírtam; bizony nem egyébért , mert széna és szalma dolgában egy művésznősem szüköl meg, meddig a körülötte térdelő imádók fejei fölött szabadon rendelkezhetik.

De ugyan minő illat az, melly itt a nagy ajtón kinyomul ?

Keresztneve bűz, s ha vezetéknevével összekapcsoljuk , légszeszbfiz lesz belőle, mellyből sokan már igen nagy zajt ütöttek a színházi kormány ellen, pedig bizony kár volt illy csekélység miatt föltámadni, mert a magyar orrok alá annyi borsot törnek naponként büntetlenül, hogy ezen bűz bosszantását mellette könnyen eltűrhetik, annyival is inkább, minthogy ezt egyátalában nem Szüntetheti meg, mivel készítőjének így nagyobb haszna van belőle, s ezt aztán megosztja azzal, ki tehetne róla, ha minden, haszonnak jó szaga nem volna.

Ma Bosco mutatja bűvös mesterségét, a dijak olly magasra vannak csigázva, mint a nézők várakozása, s nem látom át, hogy ezen közönséges magasságnál fogva mért ne mehetnék én a karzatra ? Az életben úgy is alacsonyra szeretik az írót állítani, ugyan mért ne mehetne tehát legalább a színházban, a legmagasabb helyre, honnan, ha neki úgy tetszik akár kalapját is leejtheti, mi mindenesetre jobb, mint midőn azok. kik az életben magasra jutnak, fejőket, vagy épen leiköket vesztik el.

Egy ezüst húszasért bocsáták ma az embert karzatra, s mégis mennyi ember van ott, és pedig bizonyosan még ollyan is, kinek több az éhes gyermeke, mint fényes hoszasa; de hiábán, a legszegényebb is szeretné legalább egyszer látni, hogy mikép csinálhatni semmiből valamit. Szegény balgák , mért nem álltok meg a színház előtt, s mért nem néztek némelly cifránál cifrább hintókba, és alakokra, s keserves huszastokat megkímélhettétek volna, úgy látszik, hogy ezen légszesznek nemcsak illata nem hasonlít az ördögűző tömjén, vagy szunyogölő kakukfü füstéhez, hanem világossága sem olly rendkívül fényes, hogy körülötte a sötétséget meg he lehessen látni. Én részemről a rendezőség ezen ügyes fogását rendkívül dicsérendőnek hiszem, mert meg vagyok győződve, hogy Budapest soha nem fogna légszeszvilágítást nyerni, ha az illetők ezen példa után azt nem reménylenék, hogy a légszesz sem lesz rendkívül világos, és hogy a mellett is marad még egy darabka sötétség közhasznú célok előmozdítására.

De hiszen kissé széttekintenünk is szabad, sőt le is nézhetünk azokra, kik különben minket szoktak lenézni.

Itt egy házmestert család ül, ha szemeim nem csalnak, az apa kalapján vörös foltok láthatók, miket mész harapott oda, s ez a mostani divat szerint elég ok azon állításra, hogy ezen ember kőműves, és mellesleg házmester; neje kissé vastag, s tíz éves fiacskája olly sovány, hogy legfölebb csak szabó válhatik belőle, ha egyébiránt rendkívüli elmetehetségei nem okozzák, hogy teste még eddig több húshoz nem juthatott.

Ái apa nagy ezüst érát vesz ki zsebéből, és komolyan szól.”

,Mindjárt tizenkettőt üt az óra.

„Tedd el, mért ellopják “ — inti őt a gondos nő.

,„Hát ki itt a tolvaj ?—“ kérdi egy szálas suhanc, kinek minden vonásából kilenc idegen zsebkendő, és ugyanannyi zsebóra kandikál ki.

.„Hiszen csak ngy gondoltam”, mentegetőzék a kövér asszony, aggályosán zsebére pislogva.

,Aztán feleségem tnlajdonképen azt értette, hogy Bosco uram kivarázsolhatná kezemből az órát’

,„Már akkor ugyancsak hosszú karjának kellene ám lenni.‘“

,Hja, vannak urak, kik sok mérföldnyi tár volból is zsebeinkhez tudnak férni, mihelyt akarják.’

„Ember, bizony elveszted fejedet, ha mindig olly merészen beszélsz , mióta a jurátusok ruháját porolod, ollyan magosán beszélsz, hogy meszelőrúddal sem érheti el az ember.”

,Ha)gass, asszony, állj elő inkább az ebéddel.”

„„Az ám, az ebéddel ““

Ezt a tiz éves sovány fiú mondá.

„Milly okos a lelkem.”

»Apja fia.”

,„Adja isten, hogy megtartsák az urak“

,Köszönöm

„Itt van édes ur, egy falatka rétes, még nem hűlt ki egészen.

,Oh, köszönöm alázatosan

Egy terjedelmes rétes csakhamar úgy eltűnt, mintha Bosco varázskezei közt lett volna, s csakugyan illyesininek kellett a dologban lenni, mert rögtön sült malac jött sorra, melly szinte eltűnt, vagy almává változott, minthogy a zsíros ebédet néhány alma koszoruzta.

Bosco! gondolám, ez bizonyosan magyar ember, mert neve megfordítva Ocsob, az az, olcsóbb is lehetne; ezt pedig ne nevesse senki, mert napjainkban ennél világosabban .nem igen szokták a finn, és cseremisz szavakat magyaroknak bebizonyítani.

„Ugyan jó húsban van a boszorkánymester ,“ mendá a házmesterné.

, Akár bírónak is beillenék, — jegyzé meg a házmester — kezei közt úgy is minden eltűnik.

„Ember, vigyázz fejedre!“

,Mennykö...‘

Nem mennykö volt biz az, hanem fris viz, mellyet a házmester fejére öntött valaki, ki fölötte szomjúságát oltani törekvék.

„Nekem is vizet

,Mít gondolsz, hiszen megárt a zsíros ételre, aztán különben sem szoktál hozzá.

„De hát mit igyam ?“

,Majd otthon?

„Mit csinált most Bosco ? Mért nevetnek ?“ ,Nem tudom, hiszen mindent németül csinál „Hát azt a tengeri malacot honnan vette most elö?“ .

,Nem tudom.

„Mért nem figyelsz jobban, hát minek hoztalak ide?“

,Hah, hol az órám ?‘

„Micsoda ?“

,Nincs zsebemben?

Az óra azon szomszéddal együtt.eltűnt, ki az ételeket fogyasztani segilé. Ebből tolongás támadt, melly helyemtől megfoszta, s ez az oka, hogy Bosco egész előadásáról egy szót sem mondhatok, mi mellett mindazáltal azzal vigasztalhatja magát a nyájas olvasó, hogy az sem beszélhet e mutatványokról sokat, ki mindig a bűvész ujjain tartja szemeit, mert ennek mozdulatai olly gyorsak, hogy minden tette, vagy varázslata megfoghatlan.

Előadás után gyorsan távozott a sok néző, s. éhes szemeikből világosan Iehete látni, hogy nem laktak jól Boscóval, hanem ugyancsak ebédhez fognak látni; más előadásoktól ellenben gyakran szinte megcsömörlik az ember.

Az eső hullott, s mégsem lehete kedvetlen arcot látni, ámbár sokan voltak, kik alkalmasint így okoskodtak:

„Ha Boscót nem néztem volna ineg, úgy most kifizethetném ebédemet; így azonban majd csak föliratom!“

XII.

Régen és sokszer el volt már mondva, hogy Budapesten vagy eső, és sár, vagy szél és por uralkodik, s hogy mind a sár, mind a por nem barátja a haladásnak, mellynek egyik édes gyermeke a sétálás. Ez tehát az oka, hogy Budapesten a sétálás nem a leg-könnyebb föladatok közé tartozik, ezen oknak oka pedig, hogy mostani sétám igen rövid leend, s hogy tulajdonkép csak a neve séta.

Többször haliám, hogy a magyarnak is fölviradt már valahára, s ezt hinnem nem vala épen nehéz, mert az alvóknak csakugyan föl szokott viradni.

Haliám azt is gyakran, hogy az aranyozott csarnokok már az ész előtt is megnyílnak, s ezt rendkívülinek épen nem tartám, mert a hol nagy ritkaság valami, ott nagy becsben szokták azt tartani.

Említők előttem, hogy a magyar művészet olly körökben is szabadon mozoghat már, hol eddig csak annak volt becse, mi külföldről származott, és ezt is természetesnek lelém, mert hiszen az, a mi magyar, azon körökben valósággal idegen, és külföldi volt.

De nem tagadom gyarlóságomat, szerettem volna mindezekről személyesen meggyőződni, mert olly sokat forogtam hölgyek, politikusok, és újságírók körül, hogy csak annak adok hitelt, mit tulajdon szemeimmel látok.

Azt hivém mindazáltal, hogy e nemes kíváncsiságom nehezen lesz teljesíthető, s azért már szinte le akarók róla mondani, midőn egy barátom aggályomat eloszlatá, mondván:

,Annál nincs könnyebb, akár melly fényes körbe eljuthatsz, hol zenészét! estély adatik, mert iró vagy, s most az elmevilág fiaival kacérkodni szokás.

„De mégis, mit kell tennem, hogy illy helyre juthassak ?“ kérdém még mindig kétkedve.

,Semmit, vagy legalább csak igen keveset; öltözködjél fel becsületesen ma este, s én a meghívást kieszközlöm számodra.

„De nem leszek é valamelly lenézésnek kitétetve ?“

,Attól ne félj , látni sem fog senki.

Ezt nem tartbatám ugyan rendkívül hízelgő vigasztalásnak , de mégis eltökélém, hogy elmegyek, és elmentem.

A kitűzött ház előtt kissé megállapodám, hogy magamat rendbe szedhessem, a mint mondani szokás, és több hintót látók érkezni, mikből díszes vendégek szállottak ki.

Hm, gondolám, a társaság igen fényes lesz, és magamhoz hasonló gyalog embert talán nem is látandók.

Fölmenék a széles lépcsőn.

Istenem, gondolám, milly kényelmes és széles lépcső I Milly haszontalan volt azon paraszt mese, mellyet dajkámtól hallék, s melly azt tanitá, hogy az erény ösvénye keskeny, és tövises.

Az előcsarnokban megláták rajtam, hogy gyalog jövék, de az aranyozott terem szárnyajtai mégis megnyíltak előttem; megszokta ezt már a cselédség , mert a kölcsönző zsidó is gyalog jő, és mégis bebocsáttatik, s ha gyakran jő, utoljára a fényes terem tulajdonosa is gyalog jár, ámbár azt szokták mondani, hogy csak az ész jár gyalog.

Mennyire csalatkozám fönebbi sejtelmemben, hiszen igen sok írót, és művészt látók a gyönyörű teremekben, kikből kevés szó özönlött ugyan, de annál több pézsma, vagy nem tudom miféle finom illat áradozott, hogy hasonlóbbak lehessenek azokhoz , kik e körökben otthonosak; mert tudnunk kell, mikép a magyar ember olly gyarló, hogy egészen kitér sodrából, ha kissé magasb helyekre fúródhatik. Ámde, hiszen a járom türelmes viselői is örömestebb dörzsölődnek a magasb korlátfához, mint az alacsonhoz, midőn haza tereltetnek.

,Kiss Pál ur!‘ — mondá barátom, bemutatólag az illető előtt.

„Ah, van szerencsém, szóla leereszkedő nyájassággal, vagy nyájas leereszkedéssel az illető, — a mükiálitásban csodaszép képei voltak önnek,“

Ezzel könnyeden másfelé fordult az illető, mert nyájas leereszkedése, és leereszkedő nyájassága mások által is igénybe véteték.

Tökéletesen le voltam főzve!

Engem nem is ismert az illető, s nevemet bizonyosan Kiss Bálintéval cserélte föl.

Boldog isten, azt hittem, hogy engem legalább is az egész müveit világ ismer, és ime, ezen illető sem ismert, ámbár régi neve olly tiszta magyar hangzású és alkatásu, hogy maga Kollár, és Schaffarik sem mernének benne szláv, vagy egyéb idegen származást keresni.

Ne csodálja senki, hogy ezen rendítő csapás után mindent fekete színben láttam, mert íróra nézve nincs leverőbb érzés, mint midőn azt kell tapasztalnia , hogy még csak nevét sem ismerik!

A tömegbe vegyültem, s szemeimet a fényes padlóra szegezém, mert azt hivém , hogy homlokomon rőfnyi bötükkel ezt olvashatni:

„Ezen Írónak nevét sem ismerik !M

Az első megütközés után kissé magamba szállollam, s úgy megsompalyodtam, mintha nem is volnék fiatal iró, és igy okoskodtam:

„Ebből azt tanulhatom, hogy talán mégsem vagyok már is olly nevezetes férfi az irodalomban, minőnek magamat eddig tartottam ?“

Bocsánat fiatal barátim , ezen szentségtörő szavakért , hiszen csak titkon godolám azokat, de nyilvánosan a világért sem mondanám ki, mert utoljára még szerénynek találna a rósz világ gúnyolni.

,Ah szép, igen szép!‘

Mi volt szép ? — kérdi a nyájas olvasó.

Mindjárt megmondom.

,Mi volt ez ?‘

E kérdést egy díszes ur intézé hozzám, kit négylovas hintóbán Játék e házhoz jönni.

„Az éneket méltóztatik érteni ?“ — kérdém csodálkozással a fölött, hogy magyar nyelven s Budapesten még illy kérdést is tehet valaki, és egyszersmind legillőbb alázatossággal, ámbár nem is' merém őt, de négy ló mindenesetre tiszteletet igényelhet.

,Igen.‘

„A Szózat volt.“

,Ki irta?

Alig érthetően csak ez egy szót bírtam rebegni bámulásomban:

„Vörösmarty"

,Ah? Igen jó zene, nem is tudtam, hogy Vörösmarty nevű zeneszerzőnk is van.‘

Ezzel a négyló tulajdonosa könnyeden fordult sarkán, s engem ájulás környezett örömemben,hogy aranyozott csarnokainkban is ennyire meghonosult már a magyar szellemi élet tisztelete, és ismerése; egyszersmind azonban nagy vigasztalásomra szolgálhatott volna, hogy e helyen nem csupán én vagyok ismeretlen, ha az egész tény magában olly rendkívül szomorú nem lett volna.

,Nemde dicső mulatság, barátom? — kérdé egy iró társam , kinek szemei örömteljes elragadtatásban ragyogtak.”

„Micsoda?“ — kérdém öt olly hidegen, mintha kilenc jeges tenger közé szorult volna szivem.

,Oh, te hideg embergyülölö, ugyan mikép maradhatsz illy közönös ennyi szellemi kéjözön közt I Milly nyájas leereszkedés minden oldalról, a legfőbbek is rám néznek, midőn mellettük elhaladok! Milly szerencse a magyar irodalomra, és művészetre, hogy már illy helyeken is illy hő lelkesedéssel ápoltatnak! Most már bízvást hihetjük, hogy lesz még Magyarországból valami. Ah, egészen magamon kívül vagyok , ezentúl csupán e fényes körök számára fogok Írni, mert valódi, és egyszersmind megtisztelő méltánylatra iró, és művész egyedül csak itt találhatnak van központosítva a legfőbb műveltség, s itt tetszeni dicsőség.

Ismerősöm tovább lépe pézsmaillatával, s én ízlését nemcsak tőle, de akármelly pézsmarucától sem irigyeltem.'

,Mit szólsz az estély ezen uj rendezéséhez, Arthur ?‘

Ez közelemben francia nyelven kérdezteték.

„Nyíltan szólva, édes Ármin, nekem bizony nem tetszik, nem szeretem az illy elvegyülést a népaljjal.

,Igaz, igaz, de mit tegyünk ? Először a mindenható divat parancsolja most ezen ujitást, és azután igen mulatságos ezen lateincreket látni, mikép iparkodnak bennünket utánozni, mint sürögnek, forognak , s mégis mennyire kilátszik minden mozdulatukból , hogy kocsiban legfölebb csak bakra termettek.

„Ha ha ha, ez ugyan sikerült elmésség!“

,É$ a jámborok nem látják át, hogy csupán időtöltésünkre szolgálnak, mellyben ezen uj változatosság épen olly hézagot tölt ki , mint midőn valamelly öreg szűz megunja beteges kakaduját, vagy szeszélyes papagályát, s helyette mulatságos majmot vásáról.

„Ha ha ha, ez még derekabb, mondhatom, dicső hasonlatosság !(

,Legderekabb aztán, hogy ezen boldogtalan művészek, és írók nagy büszkén hiszik, hogy magunkhoz emeljük őket, igen, de mért emeli föl a gyermek a kavicsot ? Hogy megnézze, és aztán ismét — eldobja?

„Ha ha ha, dicső, dicső !

Füleim zúgni kezdőnek, s érzém, hogy ezen levegő rendkívül akadályoztatja szabad lélekzésemet; jónak láttam tehát távozni.

XIII.

Ki Rómában volt és a pápát nem látta, az nem látta a pápát, szokták mondani nemcsak azok, kik Rómában voltak, hanem azok is, kik Debrecenből Kisvárdánál tovább soha életükben nem utaztak, én pedig azt hallottam, hogy ki Budapesten husvét második napján a Gellért hegyen nem volt, annak fogalma sem lehet a budapesti életről, és a csillagvizsgálásról. Ne csodálja tehát a nyájas olvasó, ha ezúttal Gellért hegyének csúcsára kell velem kapaszkodnia ; némberolvasóim karomra támaszkodhatnak, a teljes című férfiak pedig csak méltóztassanak előre sétálni és igen le fognak kötelezni, ha rám vissza nem tekintenek magasb állásukról a hegyoldalon, mert én nem szeretem magamat lenézetni.

Az idő olly csöndes, mint a papucs alá nyűgözött férj, s a Duna hullámai olly simák, mint azon szép nő homloka, ki szeretett férjétől a pesti vásár mind a két hete alatt egyetlen ellenmondást sem hallott; természetes tehát, hogy még a sánták is nyakukba vetik lábaikat, és Gellért hegyére vándorának.

Most bevezetésül el kellene mondanom Gellért hegy származását, viszontagságait, tartalmát és mindazt, mi körülötte történt; de meg kell vallanom, hogy az, mit mindezekről tudok, annyi mint semmi, mert hazánk történeteit csak iskolákban tanultam, s azokból kilépvén, azt hittem, hogy tizenkét év alatt eleget tanulhattam, s nincs többé mit helyre pótolnom. Ne szellőztessük tehát a (pultak gyékényét, vagy fá-tyolét, mint a költő mondaná, hanem csak vegyük a derék Gellért hegyet, úgy, a mint van.

Mondják, hogy éjjel a boszorkányok járnak rajta, és én azt elhiszem, mert bizony nappal is olly nehéz rá fölkapaszkodni, hogy éjjel ezen műtétéit a lólábu hatalmas pártfogó segélye nélkül alig lehet véghez vinni. Sokáig tusakodtam magamban, hogy ugyan mért nem csinálnak legalább egy kényelmes ntat, mellyen becsületesen föl lehetne kapaszkodni, de nem tudtam kétségeimen eligazodni. Gondoltam azonban, nem vagyok én mai veréb , és majd találok én módot könnyebb feljutásra ; de hogy tulajdonképen mit csináltam, azt majd csak alább fogja a nyájas olvasó megtudni, mert most még a budai hídfőnél vagyunk, hol egy kis vámosi gorombaságra várakozunk, hogy néhány sorral többet írhassunk, melly szokás még akkor ragadt ránk, midőn néhány év előtt néha egy tisztelt barátunk helyeit újdonságokat irtunk. Oh, a vámosok , és bérkocsi sok gorombasága azon szomorú óráimban rám nézve megfizethetlen vala. Ámde hiában várakozunk, mert most egy ember sem megy Budáról Pestre, hanem mind csak Pestről Budára jőnek, következéskép a budai vámháznál nem fizetnek, s jól tudjuk, hogy magyar csak akkor rakoncátlankodik, midőn fizetnie kell.

Helyén hiszi talán a tisztelt olvasó, hogy most elmondjam, illetőleg leírjam: minő nép jő Pestről Budára ? Ezen óhajtás legalább is olly célszerű, mint a Tisza szabályozása, de szintolly nehéz, és szöve-vényes munka, habár nem fogna is olly rendkívül sok pénzbe kerülni. Mert esedezem alázatosan, hol azon emberismerő széles e világon, ki husvét második napján délután a budapesti embereket egymástól megtudná különböztetni,habár egész böjt folytában olly józanul élt volna, mint a hajdani remeték ?

Mennyi cifránál cifrább hölgy, kikről nem merem elmondani, hogy épen most állottak föl a zongora mellől, mert meglehet, hogy kevés óranegyed előtt még a gyúró deszka előtt állottak, mit koránsem gúny gyanánt említek, mert ott bizonyosan nagyobb élvezetet készítettek, habár laska alakjában is mint sok hősnő, ki azt hiszi, hogy embertársainak fülei épen olly érzéketlenek, mint boldogtalan zongorája.

Hány finomnál finomabb arszlán, kikről nem merem állítani, mikép épen most írták alá a százas kamatú váltót, hogy az ártatlan népmulatságba vegyülhessenek, mert nem tudhatom, hogy fehér keztyüikben nem rejlenek é tisztát) an kezek, s a vékony pálcika helyét néhány óra negyed elölt talán még hatalmas tagló, pöröly, vagy sovány varrótö tartá elfoglalva ? Ki merhetné ezt nyugodtan meghatározni.

És itt igen furcsa észrevétel villan át agyamon, mellyel jobbnak hiányában szabad talán elmondanom.

Hajdan külsökép sok durva embert lehete látni, valamint gyalulatlan, idomtalan bútorokat is; az emberek belseje azonban sokkal jobb vala, s a bútorok tovább tartottak; most ellenben bútor és ember kívülről mind sima, és tündöklő, de a belső érték vajmi nagyot csökkent!

Budán kevés az ember, kevés a ház, kevés a pénz, de sok a kocsma, különösen a Duna közelében , hogy a hordók belsejét könnyebben tisztán lehessen tartani.

,Ut jó bort mérnek

„A sódar is jó itt

Illy észrevételt a hid mellett mindjárt egy pár száz ember hallat minden félórában, s a kocsmák megtelnek, és ezen emberek nagyobb része nem kapaszkodik ugyan föl Gellérthegyére, de másnap mégis könnyen el lehet velők hitetni, hogy bizony ők is ott voltak. És ezt ne csodálja senki, mert a mai világban sokat elhisznek az emberek, s csak kevés van, kivel nem lehetne elhitetni, hogy ő igen magosán áll, habár szőnyegtelen padlón üldögél is.

Kik a hídnál a kocsmák csábjaival vitézül dacoltak , azok ezrenként tovább haladnak.

,Igen szép meleg van

„Nem ártana megfürdeni.

,Ah, menjen!

„De igazán.

Illy beszédet is sokaktól hallhatni, és a fürdők megtelnek, szerencséjére a Gellért hegynek, melly talán meg sem bírná az iszonyú terhet, ha mindazok oldalbordáit tipranák , kik Pestről e nemes szándékkal indultak el.

A haladó tömeg mindazáltal még mindig ezrekből áll, s ezek most olly utcákba oszlanak, mellyek sikátor névre sem méltók, és olly sikátorokba, melylyek sötétségét zsákban hordott napvilággal sem lehetne eloszlatni.

Ámde azért e helyeken is emberek laknak, kik üreget vájnak a hegyoldalba, két sárfalat tapasztanak hozzá, és ezen odúkban szintolly „érdekesen és „finomul halaványok, mintha lábaik mindig ezer forintos szőnyegen pihentek volna; és ezen emberékmunka és nélkülözés közt is igen boldogoknak érzik magokat, mert meg vannak győződve, hogy ők is idő előtt fognak meghalni, valamint azok, kik a rendkívüli bőség miatt szegényeknek hiszik magukat és a henyélés kínos gyakorlásában mindennap iszonyúan elfáradnak. Lám, minő különböző tényezői vannak az emberi boldogságnak.

A hegyoldal mindinkább meredek lesz, s a lakosság szegényebb, ámbár a közönséges életben épen ellenkezőt tapasztalhatni, mert minél magosabbra jutnak szemberek, annál távolabb esnek a szegénységtől, minél fogva aztán épen nem kell csodálni, hogy a szegényeket nem ismerik, és sóhajtásaikat nem hallhatják meg. Az isten még magasabban lakik ugyan, s mégis meghallhatja a szegények könyörgésit; oh! igen, de az isten mindenható , a földi magasságban levők pedig csak képzelődésben élnek, és rontanak, mivel alkotni nem tudnak. . .

A kaposzkodás mindig bajosabb, de majd teszek én róla, mert régi veréb vagyok, és annyi embert láttam már magosra jutni, hogy bámulásomban mindig alant maradtam.

Tehát kalapomat leveszem, és mindig mosolygok , habár a göröngyös út megvérzi is lábaimat.

Bizony csak így is súlyos az út, s megakasztja lélekzetemet.

Hátamat meggörbítem, és eleven C bötft gyanánt haladok előre.

Igy sem érzek nagy könnyebbülést.

Megfordulok tehát, hosszú lélekzetet veszek, s néhány óriási hazugságot mondok el, példáéi, hogy a budai kövezet rendkívül jó, hogy a rend ellen semmi panasz, s hogy egy színész tíz szót súgó nélkül mondott el.

Ez sem használ, pedig hányszor láttam én ennek bámulatos sikerét!

Most háttal megyek fölfelé, azaz: rák módjára haladok.

Ah, mennyire megkönnyültem, így már sokkal kevésb eröködéssel jutok magosra és íme már a Gellért hegy tetején vagyok.

Ez tehát azon titoknak kulcsa, mellynek segélye által könnyen magasra juthatni; ezt mindenki jól megjegyezheti magának.

Körültekintvén, először is a csillagász torony tűnt szemembe. .

Hm, gondolám, nem csodálom, hogy nálunk olly kevesen tanulják a csillagászatot, mert ugyan csak nehezen lehet ezen égi tudomány forrásához följuini.

De minek is nekünk a csillagászat, hiszen kalendáriomban mind megleljük azt, mit e tekintetben tudnunk érdekes lehetne.

Lám, milly könnyen jóra magyarázhatni azt is, hogy nálunk a csillagásztorony csaknem megközelíthetlen!

A hegy lepve van emberekkel, s a népunnep ugyancsak pezseg; ámde ne várja senki, hogy azt leírjam, mert valamint elég azt mondani: voltam Rómában , és láttam a pápát, úgy azt is elég mondani, láttam a Gellérthegyi népünnepet husvét második napján, mert étel, ital, és zene képezi a mulatságot itt, és mindenütt, s más szokott mulatságoktól csak abban különbözik, hogy itt az étel drágább, az ital silányabb, a zene pedig ízetlenebb.

XIV.

Van nekem egy jó barátom, s ennek is van egy jó barátja, valamint ennek ismét vai egy jó barátja, és ezen utóbbi rendkívül hö tisztelője a művészetnek minden alakban, és minden fokozatban, s mérték nélkül boszankodék, hogy én a legnagyobb művészek elragadó előadása által sem bírtam olly lelkesülésbe jőni, hogy szomszédim füleit fogaimmal veszélyeztettem volna. Ezen tisztelője a művészetnek tehát jó barátja, és az én közvetlen jó harátom által úgy kívánt rám hatni, hogy ezentúl én is szelíd görcsöket kapjak, valahányszor rendkívüli művészt látók , vagy hallok, s azért kieszközlé, hogy vele, barátjával, és tulajdon barátommal látogatásra menjek egy rendkívül nagy művészhez, ki épen akkor történetesen Pesten mulatott, gondolván, hogy a személyes ismeretség majd teljes mértékben gyakorlani fogja rajtam üdvös hatását.

Jó barátom kívánaténak engedék, mert mit nem tesz meg az ember a barátság, s béke kedvéért! ámbár meg valék győződve, hogy közönösségem nem igen fog tulcsapongó lelkesüléssé válhatni, miután én mindig szivacsnak tariám magamat a művészet tengerében, következésképen többé egyáltalában semmit nem szíhattam magamba. De hiszen majd meglátjuk.

A nagy művész az angol királynéhoz cimzett fogadóban szállásolt, azon egyszerű okból, mivel vannak erkélyei, mikről leereszkedő nyájas mosollyal fogadhatni a tisztelgő sokaságot, mellyel magyarul különben bámész csoportnak is szoktak nevezni.

Mondják, hogy a történet legnagyobb férfiai iránt sem viseltettek nagy tisztelettel azok, kik minden mozdulataikat ismcrék, s azért én is igen valószínűnek tartám, hogy a művészek iránt még inkább meg fogok hidegülni, ha ezen rendkívül nagy pék dánynyal közelebb ismeretségbe lépek. De ám legyen, a minek meg kell lenni.

,Itthon a dicső?’ — kérdé vezetőnk a kapust.

„Azt csak komornokának szabad tudni,” — felele olly udvariasan a kapus, mintha nem is ezen nyílt hivatalra született volna.

Fölhaladánk a lépcsőn s számos embert látánk az első szárnyajtó előtt sürögni forogni. Vezetőnk diadalmas tekintettel nyitá be az ajtót, és elégült mosollyal szóla:.

,Ime, mennyi udvarló, mint valamelly minister előcsarnokában

„Vagy mint a városkapitány tornácában"—jegyzőm meg szinte mosolygva, mi barátunkat kissé boszantani látszott.

,Fölkelt már tisztelt barátom ?‘ — kérdé vezetőnk a diszes előszobában őrködő szolgát.

„Igen, tüstént ki fog jönni," — viszonzá büszkén a művész embere.

Én az előszobázásnak soha nem valók ugyan barátja, de szükség esetén meg tudtam benne nyugodni , mert végre a bagoly is bíró a maga házában, s kényelmét mindenki kedve szerint vadászhatja.

Szerencsére nem kelte sokáig várakoznunk, az oldalajtó megnyílt, s a nagy művész titoknoka kíséretében kilépett.

Minket nem látszott észrevenni, mert titoknokának folyvást utasításokat adott.

intézkedjék ön jól, hogy boszúságom ne legyen, mert az engem igen ellankaszt. Különösen, rágja jól szájába a rendezőnek, hogy engem háromszornál többször ne tapsoljanak elő, mert nem szeretem a sokszoros bókolást; érje be a közönség játékommal , s ne kívánja, hogy a karzat minden szurtos suhanca előtt vég nélkül hajlongjak?

Vezetőnk mosolytláta arcomon, s elég vakmerő vala félbenszakasztani az utasítást, bemutatván mindnyájunkat.

A nagy művész távozási inte titoknokának, s igen nyájas leereszkedéssel fogada bennünket, sőt kezemet is megszoritá, miután hallá, hogy azon kéz ujjai közt gyakran lúdtoll szokott működni.

,Bocsánat, — mondá az első üdvözlések után a nagy művész, — hogy reggeli látogatóimat önök jelenlétében fogadom el, hiszen barátom — itt vezetőnkre mutatott — ajánlása következtében mindnyájan jó barátok vagyunk; azután szerencsém lesz önökkel reggelizhetnem?

Ezután komornokának inle, ki az ajtón egyenként, vagy küldöttségenként bocsátá be a látogatókat.

Valamennyire már nem emlékszem, de a menynyit lehet, részletesen elmondok, s beszéltetni hagyom az érkezőket.

,Én Nyomorovics Gedö vagyok, és ezen német versezettel kívántam a világ legnagyobb élő művészét megtisztelni; kinyomatása tíz forintomba került ugyan, s gyermekeim éheznek; de azért mégis örömmel hódolok a művészetnek?

A nagy művész zsebébe nyúl, s a füzfaköltő örömmel távozik. Milly dicső, gondolám, hogy a magyar költészetnek még nem akadt illy aljas lovagja, s az egész irodalomban is csak egy illy cégéres zsebmetsző találtatik, ki azonban már szinte vége felé jár gyalázatos mesterségének.

Most a nagy művész helybeli űgyviselője lépett be, és igy szóla:

, Az ingyenjegyeket már kiosztám, de még mindig ostromolnak minden oldalról; Semmiberger és Lumphausenn urak még hatot követelnek, mivel épen rokonaik vannak itt faluról, Hitványhoffer pedig négyet kivan, mert a varga nem adja ki pénz nélkül csizmáját, következéskép nem mehet az előadásra, és nem írhat róla.

„Nyomort! nép! - szóla kedvetlenül a művész,— de hiában, kivánatukat teljesítni kell, mert semmirevalóságuk épen olly nagy, mint szemtelenségük, s a legböcsületesb embert, s művészt is megmarják, ha kiáltó éhségüket le nem csilapitjuk. Hát a magyar írók nem követelnek többet ?“

, Azokhoz nem is megyek már, mert egykor nyilvánosan kikeltek az illy az illy müveit szokás ellen, s azért jobb őket békésén kikerülni

„De mit fognak majd irni? ‘

,„Hihelöleg meggyöződésökel,—jegyzém még röviden, s vezetőnk rendkívül megijedt, a nagy művész pedig olly kellemesen mosolygott, mint midőn valamelly igen nehéz, és fárasztó müvet kétszer kell a közönség zajos kivánatára ismételnie.

Most egymásután hal vagy hét küldöttség lépett be, mind megannyi jótékony és közhasznú egylet, társulat, és intézet részéről, kik alázatos esedezésüket nyujták be a nagy művésznek, hogy javukra egy kis előadási rendezni méllóztassék.

Mindezek körülbelül illy választ nyertek:

„Kl nem mondhatom, milly nagy örömet szerez az szívemnek, ha valamelly jótékony cél előmozdításához parányi erőmmel járulhatok, és azért legnagyobb szerencsémnek fogom tartani , ha önöknek csekély tehetségemmel hasznukra lehetek. Néhány nap múlva titoknokom által meg fogom küldeni határozatomat, melly természetesen szerződéseim mikép teljesíthetésétől függ

A küldöttségek távozása után csodálkozva szólék: ,Valóban, ez igen nagy áldozat öntől

„Oh, — viszonzá nevetve a nagy művész, — csak beszédmód, egyenesen egyiknek sem Ígérkeztem, s azért bizony egyik sem számolhat rám. Győzné is az ember a sok jótékonyságot s csodálom, hogy ez iránt idegenhez folyamodnak.

Én azonban ezt épen nem csodáltam, mert jól tudom, hogy a magyar mindig csak kérni szeret ott, hol követelnie lehetne és kellene is.

Ezután egy sereg meghívás következett ebédekre és estélyekre, magasból, és nem magasból, legnagyobb változatossággal.

„Hah, — jegyzé meg a nagy művész ez az - tán a kimondhatlan kín! Ennyi meghívás!“

,Ez mindeneséire azt tanúsítja, — vetém utána, — hogy nálunk a művészetet rendkívül tisztelik.

„Világért sem, csak azt bizonyítja, hogy sokan vannak, kik engem egy kanál levesért, vagy egy csésze theáért szeretnek látni, bámulni, és hallani;

A legszomorúbb az, hogy mi művészek az illy tola-kodásoknak engedni kényszerülünk, ha magunkat méltatlan üldöztetésnek kitenni nem akarjuk. Isten neki, oda vetek tehát nekik egy falat hangalamizsnát, és kikacagom őket, hogy ételöket, s italukat jobban megemészthessem!“

Ismét megynyilt az ajtó s egy hajlongó uracs csoszogott be.

,Én Ostobánszky Alfréd vagyok, nyolc külföldi újság pesti levelezője?

„Ah, van szerencsém (Félre: Soha hirét sem haliám a szemtelen fickónak)l“

,Erről előre is meg valék győződve. Én hangversenyt, és fölolvasást fogok tartani jótékony célokra?

„Mellyek azok?“

,Oh, kérem, azokat soha nem szoktam megnevezni , mert mit a bal kéz ad azt a jobb kéznek nem szabad tudnia. Reményiem, hogy ön szives lesz hangversenyemben részt venni, miután ezt, ismervén ön nagylelkűségét, már mind a nyolc külföldi lapban előre jelentettem?

„Igen szívesen (Félre: Vigyen el az ördög aljas pénzcsaló)?

,Ah, köszönöml Természetes, hogy a jótékony cél iránti tekintetből minden nagyra becsült művész ingyen működik?

„Oh, világos! (Félre: Bárcsak kidobhatnálak gyalázatos kullancs) “

Nekem ezen sajátszerű jelenetek után borsózni kezde a hátam, nem a művészektől, kik illy zsarolások alatt nyögnek, is kik nem bírnak elegendő lelki erővel, hogy magukat az effélék alól fölszabadítsák.

Barátom barátjának a barátja kegyes elnézéssel lesz tehát ezentúl is kénytelen irántam viseltetni, ha tapasztalni fogja, hogy valamint eddig, úgy jövendőre is minden veszélyes, vagy nevetséges kicsapongás nélkül csak amúgy szép csöndesen élvezendem a művészet gyönyöreit. elmések, s kezdjünk az időről beszélni !

Olly szép az idő, mint a szerelmes lyánka első igen szava, s a lég olly forró, mint az első, második , és harmadik szerelmi csók; ebből az következik, hogy még ma égi háború leend, valamint a forró csókokat házasság szokta követni, miből azonban csókban épen nem azt akarom következtetni, hogy a kettő közt valami hasonlatosság létezik; mert égiháború után rendesen egészen megifjul a természet, házasság után pedig többnyire megvénűl a szerelem, és gyöngeségnek miatta csöndesen kimúlik. Azt akarom tehát én itt következtetni, hogy valamint a házasság ezen átválloztatási erejét ismerjük, s mégis megházasodunk, úgy a forróságból is megjósolhatjuk az égiháborut, és azért mégis elmehetünk sétálni, ha önnek is úgy tetszik, nyájas olvasóm; hiszen legfölebb csak megázhatunk, s az olvasók megszokták már a vizet, és bizonyosan nem félnek tőle.

Miután pedig már elhatároztuk, hogy sétálni megyünk, tehát csak azt kell még eldöntenünk, hogy tulajdonképen merre lengessük sétapálcáinkat, s ennek megalapítására igen természetesen gyűlést kell tartanunk, mert istennek hála most már ott vagyunk, hogy a dicső magyar még azt is gyűlésben határozza meg, hogy semmit nem fog határozni, és ha sokáig élünk, mindnyájan minélelőbb gyűlésben fogunk meghalni.

- Tehát méltóztassanak elhatározni, tisztelt olvasóim , hogy hová sétáljunk ?

A városerdőbe ?

,Nem bánom, ott sok delnő szokott lovagolni, és kocsizni.

„Mi az a delnő ?“

,Finom dáma

„Ah, mivel az urhölgyek mind delik, az az szépek ?“

,Oh nem , ugyan ki is merné azt állítani? Hiszen bársonyban, és selyemben is megredősödnek az arcok. Delnő annyit tesz, mint delelőnő az az: olly nő, ki délig jobbadán csak alszik, vagy heverész.

„Ha, ha, ha!“

„,Igen jellemző elnevezés, erre már rég szükségünk volt; de én nem akarok a városligetbe menni , és azért ezen indítványt nem pártolom.

„És ugyan mért nem ?“

,„Mert mert azért, mert jogom van mindent ellenzeni, mit pártolni nem akarok.

„„Helyest Éljen!

Tehát méltóztatnak talán a temetőbe kisétálni?

,Minö gondolat, oda majd csak akkor megyek, ha akaratom ellen visznek ki.

„Pedig olly sok pompás síremlék van ott, melyIyek ezrekbe kerültek. .

,Különben úgysem tudná senki, hogy valaha éltek azok, kik most alattuk porlanak, engem csak azon emlékek gyönyörködtetnek, miket tetteik emelnek az elhunytaknak.

Vagy a vasutat szemléljük meg ?

,Oh csak arról ne szóljon ön, felforr bennem az indulat, mihelyt rágondolok.

„Hogyan, ön ellensége a vasutaknak, s gyors haladásnak ?“

,Világért sem, de ellensége vagyok az ország fokonkénti elszegényítésének.

„Mikép értsük ezt ?

„Csak úgy, hogy a gözhajózási társaság részvényesei is jobbadán külföldiek, kik minden évben egy pár magyar milliót zsebelnek föl, s igy lesz ez a vasútnál is; utoljára aztán sem pénz, sem posztó, mint a magyar mondja. Ezelőtt lassan döcögtünk ugyan rósz utainkon, de legalább pénzecskénk nem vándorolt mind idegen zsebekbe. Ezért nem szeretem én a vasutat.

„Igen, de a kereskedés mennyit fog ezáltal nyerni, és ebből aztán az egész országra haszon háramlik

,Majd elválik

,„Én sem akarok a vasúthoz menni, mert utálom azon sok gálád csalás, és pörlekedés miatt, mikre már eddig is alkalmul szolgált; s nem is esik jól a szemnek látni, hogy majd mind idegenek azok? kik belőle most hasznot húznak, mintha a magyar egyetlen ölnyi földet sem tudna kimérni hazájában.

„„Nem megyünk!

Vagy talán a budai hegyekbe sétálhatnánk, már minden zöld.

,Gyönyörű séta, mire kiér az ember, gyomra ipegtelik kavicsos porral, oldalbordái pedig félig öszszetörődnek.

„És aztán mennyire kell még fáradni, migcsak árnyékra is akadhat az ember

,Különben is vasárnap van, s illyenkor anynyi volt az ember, hogy alig lehet égy jó falatot kapni.

Ezen ellenvetés eldöntő erejű lett, mert a gyomor nem engedi jogait megsértetni, mit nálunk annál kevésbbé csodálhatni, mivel a magyarnak igen hires jó gyomra van, minthogy különben körülötte már sok egészen máskép volna, mint valóban van.

Tehát sétáljunk a szigetre.

,Hiszen ott nincs vendégfogadó

„Igen, de megismerkedhetünk egy pár műkedvelő széppelkik ott szerepeiket tanulják.”

, Azokat majd a színházban nézzük meg, és ebéd nélkül különben sem telhetnék kedvünk semmiben.’

Csodálatos, gondolhatná itt hémelly ember , a magyar is szeret enni, s mégis azt hiszik felőle, hogy nem szeret dolgozni, ámbár munka által szerezhetni csak étvágyat, és azt, mivel az étvágyat kellemesen lecsöndesíthetni, és illetőleg ki lehet elégiteni. Itt tehát valami tévedésnek kell rcjleni, mellynek megfejtésébe bocsátkozni nem merek.

Vagy méltóztatnak talán Újpestre kirándulni? Ott vendégfogadói is találunk.

Gondolám., hogy möst éltalálám a dolog nyitját, de ismét csalatkoztam. .

,Nem megyünk, mert nem szeréték a jövendőbe tekinteni.’

„Ön rejtélyekben beszél.”

,Mindjárt, világosan szólok.’

„,Halljuk! Halljuk „

Ezen fölkiáltást csak azért tüzém ide, hogy elhígye a nyájas olvasó, mikép csakugyan gyűlést tartunk, mert nincs magyar gyűlés illy kiáltás nélkül, s alkalmasint a sok „Halljuk” okozza, hogy csak keveset hall az ember.

„Csak egyszer voltam Újpesten, s azonnal meg-győzedéin , hogy ott Budapest jövendőjét tisztán, s világosan látom, és elszomorodva tértem vissza”

,De ugyan mit látott ön ?’

„Először egy műhelybe léptem, s ott csupa csehek és morvák dolgoztak, csak a kutat húzta egy elgémberedett magyar tót.”

,Mért nevezi ön őt magyar tótnak ?’

„Mert kérdésimre csak ezt válaszold: „Nyem tudok !“ ez pedig magyaros válasz, mert ha a magyar tudná,hogy mivé készítik jóakarói, bizony vastagabb végén nyúlna a dologhoz. Hej, ha a magyar tudná a mit tudni nem akar, vagy valóban nem tud, úgy! De a műhelyből vendéglőbe mentem s magyar kérdésimre csak német választ nyertem; egy pincér azonban mondá, hogy franciául tud, és romlott olasz nyelven tudakold parancsimat. Kérdezőm tőle: kié azon szép telek, mellyen pincérkedik? X... zsidóé, felele ő. És a szomszéd nagy gyár? Y... zsidóé, felel ő. Hát amott átellenben azon gyönyörű palotaszerű épület? Z.. zsidóé, felele ő. íme tisztelt uraim, és hölgyeim, ez Pest, és illetőleg Budapest, s voltaképen Magyarország jövendője, én tehát nem kívánok Újpestre rándulni.”

,Ám légyen, én sem kívánok oda menni, ámbár nem látok annyi aggályt, mint tisztelt uraságod, mert idegen ajkú polgártársink esésen tanulják a magyar nyelvet.’

„Természetesen, mi pedig örömünkben összecsapjuk kezeinket, s azt hisszük, hogy már mindent megnyertünk és csupa hivalkodásból szép csöndesen elnémetesedünk. Még egyszer mondom, Újpest szomorú képe Magyarország jövendőjének, melly már igen közel van, miután legjobb magyarjainkat még a magyar színházban is majd kizárólog németül halljuk egymásközt társalkodói.”

Már nehéz lesz határzathoz jutni, mért keserűségekig jutott a gyűlés, akkor pedig azután rendesen megszoktak eredni a zsilipek, a mi igen természetes, mert még a galambnak is van epéje.

Talán a császárfürdőbe kellene kisétálnunk? Ma már zene lesz ott, még pedig válogatott magyar zene

Valóban?

Bizonyosan tudom.

,Ez nem rósz gondolat, csakugyan oda kellene sétálnunk.

„Gyalog?”

,Dehogy, hiszen minden érában jár a gőzös.’

„Mégis megkellene elébb fontolnunk, hogy nem változik é meg rögtön az idő.“

,Oh nem, hiszen egyetlen felhöcskét sem láthatni az égen

„Ám menjünk tehát, ha úgy tetszik nagyságtoknak.

,Ah, hiszen már elmúlt ti zenegy óra, nem is érdemes, hogy néhány pillanatra kifáradjunk?"

„ügy van, én azt indítványozom, hogy ezen sétánkat hallasszuk jövő hétre."

,„Helyes! Éljen! “

Igen uraim, és hölgyeim, de hátha akkor nem lesz az idő olly kedvező, mint most ? Ha akkor eső, vagy szél Ieend ?

„Eh, reményleni kell; mit érne az élet remény nélkül!

Igaz, főleg a magyar élet!

íme, szíves olvasóim, illyen többnyire a magyar gyűlések eredménye, a sok szó elrabolja az időt, s a határozat jobbadán későn szokott megalapítatni. Én tehát nem vagyok oka, hogy jelenleg egy tapodtat sem sétálhattunk; valamint annak sem leszék oka, ha jövő héten rósz idő, vagy egyéb akadályok miatt a császárfürdői séta ismét el fog maradni.

XVI.

Múlt héten gyülésileg határoztuk, hogy a császárfürdőbe sétálunk; fogadni mernék tehát, hogy nem lesz belőle semmi , mert a magyar gyűlési határozatoknak rendesen ez szokott sikere lenni, s azt csak nem fogja senki kívánni, hogy mi jobbak legyünk más jó magyaroknál; azonban igen természetes, hogy a kimondott határozathoz képest csakugyan neki indulunk , S nem a mi hibánk lesz, ha legyőzhetlen akadályok miatt célt nem érhetünk; mert nem kell felednünk , hogy az utolsó insurrectio óta igen gyakran találkozik a magyar legyőzhetlen akadályokkal.

Azt már többször mondám a nyájas olvasónak, hogy én Budán lakom, okom lehet tehát hinni, hogy annyi erősítés után ezen igénytelen állításomban kételkedni nem fog; most azonban még meg kell jegyzenem , hogy mint budai ember egyszersmind igen takarékos jó gazda vagyok, mivel a magamféle budai emberek jövedelme rendesen úgy van a hatalmas sors által kiszabva, hogy minden szükségére csak félig jusson belőle, s azért maga is mindent csak félig tehessen meg.

Ebből az következik, s nem látom át, miért ne következhetnék belőle ez is ? hogy nem Budán fogok gőzösre szállani, hanem Pesten, mert a fizetés egyenlő, s azért, mint szegény ember, illő, hogy az egész vitelbért kivegyem a gőzhajótársaságon.

Lakásomat nem akarom megnevezni, s annál fogva nem is mondhatom meg, hogy honnan indultam , a mi egyszersmind magyarságomat bizonyítja, mert a magyar kiindulási pontokat is többnyire csak sejthetni vállalatainknál, de ritkán tudhatni.

Elég legyen tehát mondanom, hogy már darab ideig sohajtozám a budai kövezet jósága fölött, s néha ollyanokat botlottam, mintha Pesten jártam volna , midőn azon elkerített udvarhoz érkezém, mellynek belsejében érdekesen mutattatik, hogy mikép lehet állandó hidat igen lassan építeni.

Áttekinték a kerítésen, s látám, hogy semmit sem láthatok, mert ott bizony nem dolgoztak.

Ugyan mért nem ?

Mert nálunk nagyon elfáradnak mindenben, minek állandónak kellene lennie, s mivel nálunk anynyira megszokták a levegőbeni, és fölűletes építést, hogy nem könnyű az alaprakás a Duna fenekén. Egyébiránt pedig könnyebb is az erszény fenekére jutni, mint a Dunáéra. Továbbá tekintetbe kell venni , hogy ezen állandó hid a két szomszéd várost tökéletesen egyesítni fogná, s jól tudhatjuk, milly nehéz munka ez, miután nálunk nemcsak városokat, hanem egypár embert is nehéz egyesíteni.

Körülbelől ezeket gondolám, s én nem tehetek róla, hogy a sors büntető keze arra kárhoztató nyájas olvasóimat, hogy minden gondolatomat tudniok kell, ez olly szerencsétlenség, mellyben csöndesen meg kell nyugodnunk.

A mint tovább haladék, nevemet hallám kiáltatni , s visszafordulván, egy fiatal ismerősömet láttam felém sietni, kit ezennel mindenki figyelmébe ajánlok.

Nevét nem mondhatom meg, mert azt nem halgatom el, hogy meglehetősen csinos fiú, és nem ellensége az édes kalandoknak; félek tehát, h.ogy nevének kimondása sok illatos levélkét varázsolna asztalára , s ki tehet róla, hogy az ember természeténél fogva irigy, s még azt is sajnálja mástól, mit maga már nem is győz fölhasználni ?

De egy kalandját mégis el kell mondanom, hogy legalább valami néven mutathassam őt be.

Fiatal ismerősöm szereti a tréfát, olcsó jó lakomát, szép éneket, és a csinos szobaleányokat, s meg vagyok győződve, mikép ezen kitűnő jellemvonásokról senki nem fog ráismerni, és ujjal mutatni kalapjára , mert az elősoroltakat rendesen minden férfi szereti, kit orvosai még nem zaklatnak a parádi fürdőbe.

Ámde mindjárt többet fogok mondani, a mi már érthetőbb leend.

Ifjú ismerősöm egyik szobaleány ismeretségénél legújabb időkben igen jól mulatott, és a csinos leányka többször gondold magában, hogy talán már írnia is kellene szüléihez keresztleveléért? '

Hitelesen mondhatom azonban, hogy fiatal is-merősöm ezen gondolatot teljességgel fölöslegesnek Ítélte, mert az oklevek minden regényességet lerontanak.

ö legalább ezt hitte, s ugyan azért nevét sem mondá meg a szép szobaleánynak, s ez barátnői előtt mindig Zöld urnák nevezó fiatal ismerősömet, mivel többnyire zöld frakban járt, otthon pedig rendesen zöld pongyolát viselt.

Ha a csinos szobaleány ezen elnevezéssel beérte , noha jól tudjuk, hogy a szobaleányi vágyak nem épen könnyen kielégíthetők, tehát valóban mi is mindnyájan megnyughatunk abban, ha fiatal ismerősömet ezentúl röviden csak Zöld urnák fogom nevezni.

,Hová, hová? — kérdé, hozzám érkezvén, s lépéseit az enyimekhez mérséklő, jeléül hogy társam akar lenni.

. „A császárfürdőbe kell sétálnom — viszonzám röviden, mert tudnia kell, vagy legalább lehet a tisztelt olvasónak, hogy én hosszasan szoktam ugyan írni, de annál kevesebbet beszélek, és épnél fogva nem Írónak, hanem szónoknak születtem..

,Tehát együtt mehetünk.

„ÖrVendek...

,Egy barátomnál voltam, szép neje lázban szenved , gyógyszert vittem neki.

„Pestről ?“

,Igen. Egy három pengő forintos zártszékjegyet.

„Ah, tehát Liszt-lázban szenved a szép hölgyecske ?“.

,Igen. Tegnapelőtt esté jót nevettem; Lisztnél valék, s egy német Írótól kunyoráló levél érkezett hozzá; mindjárt eszembe jutott őn minapi sétája, mellyben elmondá, hogy az illy nagy művészek milly szemtelen zsarlásoknak vannak kitétetve.

„Legsajnosabb az , hogy még az értelmiség képviselői sem irtóznak illy ocsmányságoktól

,Oh még ez semmi! Én beutazóm Németország nagy részét, s többi közt egy szerkesztővel ismerkedtem meg, ki egy fiatal énekesnőnek legundokabb ajánlatokat tőn, s utoljára azzal fenyegetőzött, hogy lapjában üldözni fogja őt, ha ajánlatait visszautasítni merészli.

„Talán nincs azon tartományban fenyítőház

,De van, hanem csak szegények számára, kiket az éhség bűn elkövetésére kényszerít.

„Örvendjünk, hogy nálunk legalább ennyire nem sülyedt még az elfajultság

,Ki tudja, nem állunk é hozzá közelebb, mintsem gondolnék ? A haladás nem csahjóbah, hanem rostban is részesít.

Nem tudom, ezen gondolat némíta é el bennünket darab időre, vagy azon körülmény, hogy már a hajóhídhoz közelíténk, melly vidéken minden szórakozást kerülni tanácsos, ha ép lábakkal akarunk a hídra érni. A részvevő olvasó megnyugtatására azonban mondhatom, hogy minden veszély nélkül a hidra érkeztünk, s beszélgetésünket ismét nyaktörés veszélye nélkül folytathattuk.

„Nem hallotta ön, kik fognak Liszt tiszteletére enni Budapesten ?“

,Eddig csak annyit tudok, hogy sokan nem esznek miatta rendesen, mivel hangversenyeit déli tizenkét órakor tartja; akkor azonban minden szem elnyeli őt, míg a fülek hangjait nyeldesik, ez tehát elég kárpótlás az elmulasztott ebédért. Egy társaság készít ugyan tiszteletére lakomát, de a nagy művész nem szeret minden illy kitüntetést.

„Fogja é magát színpadunkon hallatni ?“

,Bizonyosan.

Igen sokat beszéltünk még Lisztről, de nein mondom el mind, mert jól tudom, hogy a szives olvasóné még többet szól, és gondol Lisztről, habár soha nem volt is kezében liszt.

Pestre érkezőnk, és láttuk, hogy „Donau gőzös épen akkor ér parthoz, következéskép nincs még okunk sietni, minek magyarosan örvendettünk.

„Én botrányosnak tartom, hogy Dunánkon, még pedig épen Budapest közt, „Donau gőzös úszkál.

,Sőt igen természetes ez, mert a Dunát német folyónak nevezik a németek, a gőzhajótársaság pedig leginkább németekből áll, kik a magyar pénzt nem találják olly fölöslegesnek, mint hajóik magyar elnevezését. Sőt meglehet, hogy világos gúnyból nevezék magyarosan leginkább épen azon hajókat, mellyek sertéseket szállítanak!‘

„Könnyen meglehet. Általában nein ismerek magyartalanabb szellemű vállalatot a gőzhajótársaságnál, még a Budapest közt járó hajókon sem hallhatni magyar szót a hajónéptől, sőt még a pincér is mind német.“

,Csak lobogóikon fitogtatják a magyar színeket „Épen mint a német Arénák."

Ezen beszélgetés alatt följutánk a gőzös szokott állomásához, mivel azonban még először sem csöndült meg a harang, tehát elhatároztuk, hogy a parton fogunk várakozni, s addig szemlét tartunk az érkezők fölött, kik részint leültek a piszkos padokra, szinte harangszóra várakozva, részint pedig jól előre a hajóra takarodtak, hogy tetszésük szerint vá-logathassanak a helyekben.

A háromszori csöngetés közt olly nagy idő telt cl, hogy egyátalában nem várakoztathatjuk a tisztelt olvasót olly sokáig, s azért mindazt, mi ezentúl történt, és részint legalább történhetett volna, valamint hajóra szállásunkat is, nem mondhatjuk el, mert

ezen kirándulás után könnyelmű sétáinkat a kérlelhetlen sors több évre megszüntette.

XVII.

Csodák századában és hallatlanságok tizedében élünk, elannyira, hogy rövid idő múlva már csak a tolvajok lesznek megfoghatlanok, s minden egyéb könnyen megfoghatóvá fog válni.

És ez valamint anyagi, úgy szellemi szempontból tekintve is áll. Az erőmüvek ugyanis annyi csodát leremtének immár, hogy nem is mondhatni többé csodának, ha például az erőmű egyik fiókjába négy font rongyot dobunk, s négy perc múlva a másik fiókból négy kötetes regényt veendőnk ki.

Épen illy csodásán fejlődik a művészetnek is minden ága. így például tánc által napjainkban a nagy művészek már azt is ki tudják fejezni, hogy a nap felhők közt húnyt le a távol láthatáron, vagy hogy bizonyos ismeretlen fekete frak bársony gallérára nem táncvigalomban, hanem temetésen ejtett pecsétet bizonyos pannonia-gyerlya. Legbámulatosb azonban mindenesetre azon óriásinál is roppantabb haladás, mellyet e tekintetben az isteni zeneművészet tőn.

Valódi hosszú ujjú, hosszú hajú nagy művészek az adagiók, alegrók sat. sat. járt országúiéról megvetéssel léptek le,sméga szellemi vasúttal sem érik ke," hanem egyenesén részint a vihar szárnyain, részint a nap, hold és csillagok sugárain lovagolnak, vagy épen az üstökösek tündöklő farkaiba csimpaszkodva , világ fájdalmakat pityognak, Európa-unoltságot szuszognak, vagy, legalább ollyasmiket hallatnak, miket még szem nem látott és fül nem hallott.

De lássunk néhány példát. Hallottunk már zongorán svédországi vasárnapi sétát, és ez olly természetes vala, hogy szinte kifáradtunk a sétálásban, ámbár székünkről meg sem mozdultunk. Hallbttuk, vagy legalább hallhattuk volna, egy tizenhét és fél éves kékszemű s feketehaju kisasszony panaszait a miatt, mivel édes anyja nem sötét, hanem világoszöld selymet vett neki a jogászbálra. Mindezen részleteket a, siket is világosan megkülönböztethette volna a hegedű szívhez szóló hangjaiból. S midőn azt mondjuk, hogy legközelebb két dobon, egy trombitával s kilenc fagot kísérete mellett a magyar irodalom történetét fogják eljátszani, akkor bizonyosan nem állítunk ollyant,mi fölött valaki csodálkozni tudna.

Ezen előkészületek után pedig méltán remélhetjük, hogy nyipts. olvasóink azt is mindegy széfig természetesnek taláfandjók, a mit ezennel el fogunk mondani berí bizonyos de Laveillet nevű nagy hírű zeneszerző Párisban egy gyermekszülő asszony kínait játszatá el összes zenekár által, mit második részül a szerencsés szülés utáni öröm .követe, miből még azt is világosan ki lehete venni, hogy az uj kis világpolgár fiú volt, és a keresztségben Armand , Longin, Bibulus neveket fog kapni. Ezen de Laveíllet űrtől származik, negyedik ágról, Berlioz Hektor, ki épen száz év múlva, „Episod egy művész életéből cím alatt, zene által azt fej ezé ki, miszerint „bizonyos művész, meggyőződvén, hogy forró szerelme csak hideg megvetéssel viszonoztatik, mákonynyal megmérgezé magát; mivel azonban kicsiny volt a inákonyadag, tehát a művész nem hal meg, hanem csak mélyen elalszik!“

Ezen de Laveillet úrtól származó Berlioz Hektor úrnak Félicien Dávid, vagy Dávid Félicien nevű tanítványa van, és ez a pesti német színházban „A puszta cím alatt, nagy zeneelőadást tartott, mivel pedig napjainkban a tanítványok rendesen túltesznek a mestereken, tehát épen nem csoda, hogy Dávid úrtól legalább is ollynagy csodát vártunk, minőt hajdanában a szentirási Dávid teljesített.

Mi már láttunk karón varjut, sőt a hortobágyi pusztán is hallottuk a szelet fúni; de mégis meg kell vallanunk, hogy Félicien Dávid ur „Pusztája által rendkívül meglepettünk, és meg kell vallanunk, hogy ehez képest de Laveillet „szülő anya kínai és örömei , és Berlioz Hektor ur „Episod egy művész életéből címfi remeke mindig csak gyönge, tűnedékeny árnyképek maradnak.

De lépjünk a német színházba, nyájas olvasó, így; íme, ez az elhagyatott „puszta mellyel Így ír le a zene, mikép a nyomtatott programmból mindenki világosan meggyözödheték: „A szellem föl van oldva, tehát nincs megkötve, és a megmérhetlen mélységet akarja megmérni. A gordonkák és fago-tok mély hangjai elhallgatnak, és a közönség hiszi, hogy a megmérhetlen mélységet is meg lehetne talán mérni, ha lehetne. Most „a puszta hallgat (a mi különben is szokása) és mégis oh titok I ezen álmodozó néma csönd hangosan énekel, és ezen ének az örök hallgatásnak soha ki nem mondott szózata, mellyet a homokból lelkén átvonulni érez a szerző. Mi és a nagyérdemű közönség ezt nem érezzük ugyan, de ezen nem kel) megütközni, mert nem érezhet minden ember mindent. Most „a puszta énekel (a mi különben nem szokása), „és a homok hálát ad Alláhnak, és élő képnek énekli magát. Erről mi és a közönség is meg vagyunk győződve, mert a nagypiacon szélben sétáltunk keresztül, és a homok csakugyan élt, sőt röpült is. Ezután „akaraván láthatóvá lön, gyorsan föltűnt és letűnt , s mégis lomhán közöltté és sátort fog fölütni, mihelyt az éj beálland. Ezt igen könnyű volt megérteni, hiszen egypár dobütés is jelenthető, hogy majd leütik a sátorfát. Ez alatt „a karaván vigan haladtmert a zene világosan kifejező, hogy „a lég tiszta s az ég színe világoskék; azonban kár volta karavánnak alkony előtt dicsérnie a napot, mert a zene tögtön rémesen tudaté a borzadó közönséggel, hogy „a levegő hirtelen megnehezült, és ólomszinüvé változott, mint a haldokló ember arca (itt egy kis homályosság volt a zenében, mert nem fejezte azt ki, hogy haldokló férfi- vagy némberarcot kell é értenünk?) a vihar dühöng , a halál angyala fenyegetőzik és a menny futni készül a pokol elől, s mély sír tátong egyetlen szomorú menedékül a szerencsétlen karavánnak A közönség borzad, mert tudja, mit tesz az, midőn Dunánk partján a vihar fölkavargatja a port, s a zene olly élethiven fösti a puszta gyilkoló porát, hogy a közönség akaratlanul behunyja szemeit és orrát zsebkendőjébe temeti. Ámde csak egy kis „pizzicato és „cantabile kell, és „a vihar lecsöndesül, s a karaván útját folytatja, és most ismét minden könnyűnek látszik neki és nem fél már semmitől, mert „ő földet s mennyet akarata alá tud hajlítani (természetesen csak a veszély után, ebben az emberek mindenütt egyenlők), és minden jármát széttör. Ezt nyugvás követi, mellyben a közönség nem csak osztozik, hanem egyszersmind almát és mákos kalácsot eszik, miben a karaván viszont örömest osztoznék a közönséggel. A zene ismét megharsan, és kétségbe vonhatlanul elhiteti a nagyérdemű közön-séggel , hogy „a puszta arcára fátyol esik le (elfojtott gordonhang fagót dunnyögéssel beszegve), és az égen édes szerelmet élvez az estcsillag, az éj pedig jótékonyán hal á pihehő karavánra, s az Almeek úgy táncolnak, mint pipa füstje (ugrándozó pikola hangok, világos!) „A homoknál jobb párna nincs a világon (lágy dobütés), és nemcsak a felhő, hanem a köhögő és izzadó ló is a karaván tulajdona, melly végre a legédesb álmákba merül, mik közt a legédesb szerelmi elragadtatás is méltó helyet foglal el.“ Mig a karaván alszik és szerelmét álmodja, addig a közönségnek is szabad kissé bólintgathi, vagy illető szomszédnéja kezét szerelmetesen megszorítani ; a karaván álma azonban fájdalom, csak nagyon rövid, s a közönség megtudja a zenészkartól, hogy „a nap dal gyanánt kel föl biborágyából és a pusztát szerelemmel (természetesen egyszersmind homokkal) árasztja el, a mecset egyházfia (muezin) vulgo harangozó, imára buzdítja a mozlimeket, és a karaván ismét megindul (hosszú tárogató hang, jeléül, hogy még hosszú ut van a karaván előtt), s rövid idő alatt a távolban szerencsésen eltűnik, mire a puszta bálát ad Allahnak a karaván eltávozásáért." Ebben a közönség is szívesen osztozik, és csöndesen a terített asztalokhoz takarodik, mellyek mellett minden-esetre több az élvezet, mint a homokos pusztában!

Két testvér.

- Az erény útai tövisselhinlvék, de. végtelen boldogságra vezérlenek, mert az igazság előbb utóbb fényesen diadalmaskodik.

A falu ösvényét rózsák lepik, de ezek tövisei szúrnak, amaz feneketlen ingoványba vezet; mert az igazság előbb utóbb fényesen diadalmaskodik.

Kívánhat é szebb vigasztalást az igaz utón járó?

Nem elegendő é ez arra, hogy a jónak ösvényén állhatatosan megmaradjunk?

Igen, és háromszor is igen!

És a következés mit tanit a gyakorlati életben? Tekintsünk kissé körűi s talán majd feleletet találunk e kérdésre.

Az ősz már végéhez közelít, s mégis milly gyönyörű az idő, a fákat még most is zöld lombozat árnyékozza körül, mint tavasz kellő közepén; a délutáni szellő olly gyöngéd, mintha az eltávozott nyár feledte volna itt szokott udvari kíséretéből, s a tiszta égboltozat olly sötétkék, mintha a leggyönyörűbb hölgyszemekből alakult volna. Úgy látszik, a természetre is hatással van korunk uralkodó szelleme, és régi rendszerét tökéletesen föl akarja forgatni, azon meggyőződésből indulva ki, hogy a mi évezred előtt legjobb volt is, az nem lehet örökké jó, ha a viszonyok változnak. Vagy talán azért lágyult meg ennyire az idő, mivel az elpuhult nemzedék nem búrja el többé szűk vállain a súlyos kacagányt, melly őt hideg ellen ótalmazza ?

S ha már illy gyönyörű az idő, és azonkül halottak emlékezetének napja van, mi természetes!), mint hogy Budapest lakosi ezrenként fognak a pesti - temetőbe seregleni, kedves halottaik sírjához. És budaiak is jönek illyenkor Pestre, a helyett, hogy Budán teljesítnék e szomorú kötelességet saját halottaik sírjánál? Oh, igen, mert vannak sokan, kiknek még nincsen halottjuk, egy egy kedvelt nemzeti érdekű ügyön kívül, miknek azonban nem szokás ravatalt emelni, hogy annál hamarább örök feledésbe merüljenek.

Sétálunk ki tehát mi is a pesti temetőbe, az élők közt olly halottias pangás uralkodik most, melly keletkező viharnak, vagy végső feloszlásnak csalhatlan előjele szokott lenni, talán több s elevenebb életre találunk a halottak közt.

De ne várjuk be az estét, mert akkorra elsötétülhet az ég, s koromfekete színét ismét csak hölgyszemekhez tudnék hasonlítani, hanem menjünk mindjárt délután. Szándékosan nem mondám „ebéd“ után, mert szigorú időkben élünk, és sok embertársunk vajmi ritkán mondhatja magáról, hogy már ebéd után van!

Különben is nyilvános ünnepélyekre mindig korán szeretünk menni, hogy a kisszerű előkészületeket, s úgy szólván, mondva csinált elragadtatást látva, minden túlságos lelkesüléstől ment maradjon az ember, mert csak igy láthatja aztán valóan és tiszta meztelenségükben a tényeket.

Milly szép ez a pesti temető, s mégis milly kevesen kívánkoznak bele; világosan bizonyítja ez, hogy a valódilag szépnek kevés buzgó tisztelője van. •

Pesten, a poros , zajos, tjsztátlan, drága Pes ten örömest laknak az emberek; az árnyas, zajtalan, tiszta temetőben pedig senki nem óhajt állandó lakt helyhez jutni. Csodálatos, holott Pesten szorgalmas dolgozás mellett.is alig élhet az ember, s a temetőben még csak egyik oldaláról másikra fordulni sem kénytelen. És ez annál különösebb, mivel Pestet néhány év óta magyarok is lakják, kik a fárasztó munkásságnak nem igen nagy barátai.

És mind e mellett sem vágynak a temetőbe?

Oh, nem, mert annak lakosai közt még nem jött divatba az ülésezés I Lám, mindennek van oka, csakhogy nem mindig látja ki az ember.

Milly szép ez a pesti temető, kár, hogy mégsem tökéletes. Egy nagy hibája van, s ez abból áll, hogy egy régi alapmondást sarkaiból fordít ki:

A halál mindent egyenlővé tesz!

Menjetek a pesti temetőbe , s tapasztalni fogjár tok, hogy ezen régi igazság többé nem áll. De ugyan minek is állana egyedül, vagy másod magával , miután az igazság többi alapmondásait is megr fosztá értékétől a halalomgyakorlók szentségleien keze.

A pesti temetőben nem egyenlők a halottak , mert első, vagy második hejyre. jutnak, a mint tudniillik pénzök van, épen mint színházban, csakhogy ebben legalább látnak valamit az élők, de ugyan mit látnak a temetőben a halottak?

Nem is azért van ezen megkülönböztetés, hanem azon egyszerű okból, mivel az első helyen mindig szárazban fekiísznek a teljes című halottak, a másodikon ellenben majd minden tavaszkor rendesen vízbe jutnak a címtelen szegények.

Ah, ez nagyon természetes, tehát víztől félnek a gazdag halottak , miután életökben módjok volt azt magoktól mindig távol tartani; a szegények pedig ugyan mért félnének a víztől haláluk után, miután , életökben nem igen volt módjok a bort megszokhatni ? !

De mind e mellett mégis csak igen szép ez a pesti temető.

Milly fejdelmi díszü sírboltok és emlékek!

Boldog Magyarország, fővárosod maga egyedül is mennyi nagy férfit és bámulatos lángészt hírt, kiknek emlékéül ezen nagyszerű ravatalok és sirtornyok emeltettek!

Kissé csalatkozol, jámbor hazámfia, ki e vérmes fölkiáltásra fakadtál; sajnálom, de kénytelen vagyok föllengős álmaid rózsaszínét a valónak homályával eltakarni.

Nagy férfiakat emlitél ?

Igen, ezekben nem volt hiányunk, de azt mondja a bölcs: nagy férfiak tettek által örökítik emléküket.

Úgy van, minek tehát ezeknek kfitömegeket emelni magosra, miket egyetlen mennykőcsapás semmivé tehet, miután a valódi nagyságnak az utókor szivében éló emlékét maga az égnek villáma sem sújthatja le.

Ah, tehát rendkívül nagy lehet az elhunyt lángelmék serege, mert e szerint ezen fényes emlékek csak ókét illethetik ?

Oh, igen, Pesten sok lángész terjeszte már vi-lágosságot, s terjeszt jelenleg is, és az elhunytak közöl számosán tisztelteitek meg drága emlékoszlopókkal.

íme, ezen ezrekbe került emléktömeg alatt N. N. szappanosmester halandó részei porlanak, fi nagyszerűen terjeszté a világosságot Pesten, mig élt, s az fi gyertyái mellett számtalan szent és üdvös gondolat született meg a haza és emberiség javára, és az fi szappana sok kezet tisztita meg, s vajmi nagy érdem napjainkban a tiszta kéz, már csak rendkívüli ritkasága miatt is !

Azon márvány szoborcsarnok alatt N. N. mészá-rosmester porhüvelye várakozik a föltámadásra, s fi megérdemlő e fényes kitüntetést, mert minden ökörnek mindig halálos ellensége volt, és mindig oda törekvők, hogy az ökrök értéke és becse csökkenjen.

Ezen gyászoló szobrok alatt egy ácsmester testi maradványai törekszenek elenyészni, ki életében sok bitófát faragott, örök nyughelyül mennyiben aszél engedé azok számára, kiket a sors nem részesbe nevelésben és kenyérben.

Itt ezen görög ízlésű gyászépület alatt N. N. fekszik, ő életében nem volt semmi, nem csinált Semmit, de egy milliónak törvényes birtokosa volt, s a nagyszerű emléket már csak azért is megérdemli, mivel ennyi pénzzel igen sok roszat tehetett volna.

Az istenért! hál ez már mindig csak igy megy?

És ugyan mért ne menne igy ? Századok előtt azt szokták a halottnak kivánni, hogy könnyű legyen fölötte a föld; az igazságos jelenkor ezen érdemlett jótéteményben csak a jeles embereket részesíti, a nagy hazafiakat, a kitűnő lángelméket; azok ellenben , kik éltökben terhei voltak a földnek, s másokat nyomtak és zsaroltak, haláluk után kőtömegekkél terheltetnek, hogy ugyancsak súlyosan nyomja őket a föld.

íme, milly szép az osztó igazság; de szép ám azért a pesti temető is, és ezt már most olly komolyan mondjuk,mintha legalább is nagypénteken szólanánk.

A gazdagok ezen roppant építkezései a sírok fölött nagy pénzösszegekbe kerülnek, s ezek nagy része a munkás néposztály kezeibe jut, mert Írva van, hogy a gazdagért nemcsak életében, hanem még halála után is mindig a szegény dolgozzék. S midőn a szegény ember izzadva hurcolja le a lépcsőn a köveket a sirboltozat mélyébe, gyakran e gondolatra fakad:

„Ur isten , milly csodálatos az emberi élet, ime, ezen elhunyt gazdag ember rothadó teste milly pompás csarnokban fog lakni, mig én, élő feleségemmel s gyermekeimmel együtt, eső és szélvész ellen is alig tudjuk munka s éhség által elcsigázott testeinket ótalmazni!

De ugyan ki tehet arról, mi a világ teremtése óta mindig igy volt elrendezve ?!

Ha ezen csekélységeket feledni tudjuk, meg kell vallanunk, hogy a pesti temető mégis csakugyan szép, mintegy olly szépség, melly minden szemnek tetszik ugyan, de mellyel azért állandó viszonyba lépni mégsem kiván az ember.

Ezek után mindazáltal ne méltóztassék ám azt hinni a nyájas olvasó , hogy a pesti temetőben épen egyetlen nevezetes ember sem pihen az élet nyomasztó fájdalmai után. Vannak ott elegen, s könynyen megismerhetni sírjaikat, mert azokat nem terheli kő, mert azokra nem jut lámpa, azon ezrekből, mikkel most a többi sírokat díszesíték. Ámde azért ne keseregjünk e fölött, hiszen a jelesek eleget világítottak életökben, most tehát veszély nélkül ellehetnek sötétben is, legalább nem veszik észre neveiket a fa kereszteken a sétálók ezrei, s nem kell nekik szégyenülve föísohajtaniok: milly kevéssé hasonlítunk mi ezen munkás elhunytakhoz, s mennyire eltértünk azon dicső ösvényről, mellyet ők annyi fájdalom, nélkülözés, küzdés után megnyitottak vala!

De mind ezeket feledve, mégis csak szép ez a pesti temető, kivált igy halottak emlékezete napján. És milly nagy ez a temető, holott csak parányi emberek feküsznek földében; hátha még mindazon nagy és szent vállalatokat, nemzeti ügyeket ide temették volna, mellyek mindnyájunknak meghaltak, oh, akkor a fél ország is szűk lenne temetőnek! Ne ábrándozzunk tehát, hanem nyugodjunk meg egyszerűen a pesti temető szépségében, mellyben egyébiránt osztályrészünket örömest átengedjük azoknak, kik már nyugalomra vágynak.

Az alkony leveszi válláról köpenyét, s kényelmesen kezdi az ég boltozaton kiteríteni, a nap pedig boszuságból elvereaedik, hogy már távoznia kell, s a távol láthatárt vérpirosra festi, és körülötte a hegyekről emelkedő gözoszlopok rémes alakú felhő-foszlányokat képeznek.

A temetőben már egyes jövők menők láthatók, s a kapukon és sírokon a mécsek ezreit gyújtogatni kezdik. A magas fákról károgva riadoznak föl a varjak fekete hadai, és ijedve csapongnak szerte a megnépesülő s fölvilágosuló sírok fölött. Azt vélik talán, hogy a koporsók lakói fölkellek mély üregeikből, s látogatásra akarnak menni a városba. Hah, ez esetben bizonyára sokkal meglepőbb tényeket fognának látni szeretett utódaik körül, mint ezek láthatnak a temetőben!

A temető két kapuja valóságos lángoszlophoz hasonlít, e világítás árából száz szegény család száz napig élhetne el; de félre ezzel, költészethez nem illik az illy mindennapias számolás, ez csak kalmárboltba való.

Az égő lámpák ezrei közt tömérdek virág lepi el a sírhalmokat, és ezen sem ütközhetünk meg, mert a kertész is élni akar, s a divat azt kívánja, hogy ma tanult lovaknak, holnap jeles művésznőknek dobjunk drága virágfüzéreket, halottak napján pedig kedves elhunytaink sirhalmait ékesítsük gyakran hitelezett pénzen vásárlott virágokkal. Mind ezeknél csak az a különbség, hogy az élő lovak, kaenguruk, elefántok s művészek mindig külföldiek, mert a hazai ember csak halála után részesül illy virágos megtisz-teltetésben, s azután teljes szabadságában áli, örömtői elragadtatva, sírja fenekén csontjait összeverhetni.

A sötétség mégnem állott be teljesen, s a lámpák mégis már mind meggyujtvák; ugyan minek e sietség, hiszen kivilágításoknál különben a teljes éjszakai sötétséget szokás bevárni. Igen, de a búsongó ezerek, kik kedves elhunytaik sírjai fölött zokogni kívánnak, hét órakor már a színházakban ülni óhajtanak , hogy az élet szomorúságát valamelly bohózat csodálása mellett ismét feledhessék.

De mi az, a főkapuhoz fáklyák közelítnek; talán fáklyákkal s zenével kívánnak valamelly nevezetes halottat megtisztelni ? Mért nem, hiszen élő halottak is részesültek már illy megtiszteltetésben. De mégis csalatkozunk, ünnepélyes temetés érkezikjvala melly gazdag hült hüvelye, ki talán éleiében annyira szereié a sötétséget, hogy utósó nyughelyére is csak a nap lenyugvása után kívánt eljutni. Hat ló nehézkes léptekkel közelit, nesztelenül, mert a homok minden zajt elfojt, s a kerekek forgását is hallatlan-ná teszi. Olly kísérletesen közelít a hosszú kocsi, mintha a földet nem is érintené, s csak légben lebegne. A lovakat fekete takarók födik, mi első pillanatra , a növekedő sötétség miatt, alig engedi őket gyászlepelbe burkolt rémektől, vagy szerzetesektől megkülönböztetni. A kocsit is fekete posztó borítja, . a koporsót pedig arany himzetű,.francia bíbor takarja , min épen nem kell elszomorodnunk, mert a magyar földből annyi külföldi táplálkozik, hogy csak méltányos, ha néha földünkbe is jut kárpótlásul valami külföldi. A koporsó oldalait cifra címerek tarkítják , mellyek látása azon vigasztalást ébreszti a szegények keblében, hogy a gazdagoknak is meg kell halniok, s hogy a nemes is kénytelen legalább a halálnak adózni.

Ugyan e pillanatban a közel oldalkap uboz sebesen vágtatva egy más kocsi érkezik. Furcsa kocsi, alakja hosszú, fekete ládát képez, melly annyira el van már koptatva, hogy minden pillanatban szétbomlásától lehet tartani. E kocsi fölött varjak keringnek, szomorúan károgva; mily nagy a különbség e hangok, s a másik, kocsi kísérője, a teljes zenészkar

között, pedig azok is halottat kisérnek, valamin ezek! Ámde «mez igen könnyű halott lehet, mert csak egy ló húzza, mellynek testét nem födi bő redözetü fekete köpeny, hanem csupán csonthoz ragadó silány bőr; a koporsót pedig nem takarja külföldi bíbor, hanemcsak honi levegő, és cimer helyett csak rozsdás závár nyikorog oldalán, melly már évek óta nem használtathatik.

E gyászos ládakocsi néhány lépésnyire az ol-dalkaputól állapodik meg, s a sürü fák közöl két rongyos ember kapaszkodik át az árkon, és káromkodva közelít a kocsihoz.

,Hol késtél olly sokáig ? — kiált az egyik.

„Nem födhettük be miattad a sirt, te részeges kamasz!“ — jegyzé meg kedvetlenül a másik.

,„Várakoznom kellett a házmesterre, viszonzá gorombán a kocsis, mert felesége nem találta a test egyik lábát.

,Mintha bizony nem hozhattad volna el a nélkül is. „ítélet napján úgyis megtalálhatta volna lábát Ezen roppant elmésségre ölnyit röhögött a három férfi, a fekete ládát fölnyiták, belőle fölboncolt holttestet vonszoltak ki, s az árok tövében tátongó nagy sírba bányák, és ezt aztán tüstént befödni kezdők , a kocsis pedig visszavágtatott a város felé.

A halottnak lecsüngő hoszú haja kétségtelenné tévé, hogy némber vala. A bársonyos koporsóban is némbert temettek. Milly nagy a különbség e kettő közi, s mégis: amazt nem melegíti a gazdag bíbor, imez pedig mez nélkül sem fázik a csipös éjszakai levegőben. Meghalt mind a kettő, a mellékes különbségek szót sem érdemlenek.

De ki ezen magas férfi, ki lépteinket kiséri, s arcunk redőiből gondolatinkat nyomozni látszik ?

Szólitsuk meg őt.

,Uram, talán kíván ön valamit tőlem ?‘

„Oh, épen nem, — felele udvariasan az ismeretlen , — sok halottam van itt, s e napon rendesen meg szoktam őket látogatni.

,Ah, ön tehát orvos?!‘

„Igen, — viszonzá kissé meghökkenve az orvos , — köszönöm ezen csipős bókot, s csak azt sajnálom , hogy hasonlóval nem viszonozhatom. Azonban meg kell vallanom, hogy csakugyan nem ok nélkül követéin ön lépéseit.”

,Tehát mégis ?‘

„Olvasám ön arcán, hogy e két temetés igen fölizgatá ön gondalatit.”

,Valóban, úgy van.‘

„Hátha még tudná ön, hogy azon kél némber, kik most olly különböző viszonyok és szertartások közt temettettek el, — testvérek ?“

,Testvérek ?!‘

Úgy van, történetesen mindkettejök orvosa valék; egyikhez palotájába, a másikhoz kórházba jártam. Betegségök sokáig tartott, s ez alatt sikerült történeteiket megtudnom, valamint azt is, hogy test vérek voltak.“

,Igen kiváncsivá tesz ön, szabad e történetet megtudnom ?‘

. „Mért nem. Én nevezetesb betegeim történeteit föl szoktam jegyzeni, s azt tevém ezekkel is. Néhány óra előtt fejezőm azt be, itt van, valamelly kivilágított sírdomb mellett átolvashatja ön; én addig sétálok elhunyt betegeim hajlékai közt.“

Az orvos mosolygva nyujtá a néhány lapnyi kéziratot s távozott.

íme, itt ezen szabómester sírján görög tflz is lobog, ide telepedjünk a márvány lépcsőre, s olvassuk a két testvér történetét.

Szép, tavaszi nap vala, s az üllői utón két fiatal magyar lyány félénken lépdelt a nagy Pest belseje felé. Midőn nagy, ismeretlen erdőbe jutunk, mindinkább növekszik félelmünk, minél mélyebben hatunk sűrűjébe, mert tudjuk, hogy vadállatok s haramják leginkább ott veszélyeztethetik vagyonúnkat és életünket. A két magyar lyány félelme is illyen lehete, minél inkább közelítettek a nagy házakhoz, mintha sejtették volna, hogy azok falai közt veszély várakozik rájok.

Maris és Rózsa szegény paraszt lyányok voltak, szüléik Pestre küldék őket szolgálni, hogy egy tarka ládát, néhány még tarkább ruhát s két pár cipót szerezvén magoknak, két év múlva falujokban illendően férjhez mehessenek; mert a szegény öregek saját élő szemeikkel láták, hogy több lyány, még rövidebb idő múlva is, ugyancsak jól kiruházkodva tért vissza .Pestről, hát az ő lyányaik ugyan mért ne részesülhetnének szintolly szerencsében.

Mind a két lyány csinos volt, sőt valódi falusi szépségeknek is beillettek. Maris szőke vala és kék szemű, Rózsa pedig barna hajú és fekete szemű, s mindketten olly piros arcuak, mintha az ismeretes népdal szerint, piros pünkösd napján hajnalban szü-lettek volna. LefÜggő hajokban piros szalag pompázott , s közökben piros kendőt tartottak , mellybe az „igazság" takarva volt, mellyel őket a falusi tanács külön külön ellátta, hogy ebben a furfangos Pestben valamikép bajba ne keveredjenek, mikép a törvénybíró nagy okosan megjegyzé, ki már kétszer utazott keresztül Kecskeméten, s annál fogva igen jól tudá, hogy a nagyvárosi élet ugyancsak nagyban különbözik a falusi tengődésiől. Egyéb málhával nem voltak terhelve a hajadonok, mert hiszen azért jöttek Pestre, hogy itt szerezzenek mindent, mire szükségük lehet.

Az első háromemeletes ház előtt álmélkodva állapodtak meg, illy csodát még álmaikban sem láttak.

,Jaj, Rózi, nézz csak föl, — szóla hosszú lélekzés után Maris, ugyan hogyan járnak föl az emberek ollyan magosra ?‘

„Hát létrán— viszonzá röviden Rózi, ki mindig okosabbnak tartá magát másfél évvel fiatalabb testvérénél.

,Hát ollyan magas létra is van a világon ?‘

„Hogy van é ? Hiszen magosabb volt az, melylyen az angyalok lejöttek a mennyekből és ismét fölmentek.

,Igaz bizony! De én mégsem megyek illy magosra szolgálni, mert leszédülnék.

Ezen okoskodás után már ismét tovább akarának ballagni, midőn egy éltes asszonyság közelíte feléjük , ki az átelleni ház mellől már darab idő óta figyelmesen vizsgáld őket.

,Talán szolgálatot kerestek ?‘ — szóla hozzájok nyájasan a pompás öltözetű asszonyság, kit a tapasztalatlan hajadonok legalább is első rangú grófnőnek tartottak.

Maris szóhoz sem birt jutni zavarodásában, Rózi azonban meglehetős bátorsággal viszonzá:

„Igen ám, azért jöttünk el hazulról, egy kis ruhácskához szeretnénk jutni itt Pesten."

Az éltes asszonyságnak Rózi elevensége s bátorsága igen megtetszett, s legott magával vitte őt, miután a két testvér rövid tusakodás után abban egye zett meg, hogy vasárnap templomban találkozni fognak Szegény együgyüek, az eszökbe sem jutott, hogy Pesten nemcsak egy templom van, s hogy e szerint sokáig kereshetik egymást, fökép miután órát sem határoztak.

Maris egyedül maradt, s azért illő, hogy ne hagyjuk öt el, különben e nagy városban könnyen eltévedhetne.

Testvére szerencséjének igen örvendett, s meg vala győződve, hogy róla is csakhamar intézkedni fog a jótékony gondviselés. Ezen reményében csakugyan nem is csalatkozék, mert kevés pillanat múlva egy legjohb kora s urias külsejű férfi megállitá őt, piros arcán s csinos termetén végig jártatá szemeit, és igen példás leereszkedéssel szóla:

,Mi járatban vagy, jő lyány ?‘

Maris minden bátorságát összeszedő, s alig érthetöleg felele:

„Szolgálatot keresek “

,Van é napi cédulád ?‘

„Nem tudom, mi az, — viszonzá akadozva a szegény lyány, — de igazságom van a falu tanácsától."

,Hát szolgálati könyvecskéd van ?‘

„Arról sem hallottam még.“

,De pénzed csak van

„Oh, dehogy van, hiszen ha pénzem volna, bizony nem járnék szolgálat után ebben az idegen városban."

,Hány esztendős vagy?

„Szölökötözéskor a tizenhetedikbe fordultam." ,Hm, — mondá rövid gondolkozás után nagy részvéttel a kérdezősködő, — sajnállak, jó lyány, de bajod lesz, mert a város becsukat, ha sem cédulád, sem könyved nincs, sőt még pénzed sincs, mellyen ezeket megvásárolhatnád; azonban ne ijedj meg ezért mindjárt olly nagyon, segitek én rajtad. Állj hozzám szolgálatba, én irás nélkül is hiszek őszinte, böcsületes arcodnak, és befogadlak; utóbb béredből majd vehetsz szolgálati könyvecskét, és aztán minden rendén lesz. Mi a neved ?

„Maris."

,Hát csak jer utánam, Maris, viseld magadat jól, légy szorgalmas és semmi bajod nem lesz.‘

íme, milly gyorsan akad szerencséjük Pesten a szegény falusi lyányoknak, kik szolgálatot keresnek, s útlevélül szép szemet, piros arcot, és ép egészséget hoznak magokkal!

De minő zaj ez ? Saját szavait sem értheti az ember. Talán fölkeltek a. halottak, és a pompás világításban gyönyörködnek? Nem, hanem a sétáló tömegek java is megjelent már, természetes tehát, hogy a hely s alkalom szentsége többé tekintetbe nem vétetik. Tollas kalapok, bársony burkonyok, darázs derekú lovagok, tipegő lépésű finom hölgyek, mindez tarka vegyületet képez, melly olly igen illik a halottak jámbor emlékezeté nek ajtatos ünnepélyéhez. Ezen finom nevelésű tömeg jön, megy, mtyd ismét megáll, szól, szapul és elcéket váltogat.

,Látta ön X sírját ?‘

„Oh, igen, mennyi rajta a lámpa!“

,De mégsem annyi, mint hátrahagyott adósságainak száma.

„A. asszonyság még rózsákat is rakatott férje sirjára.“

,Igen helyesen, mert, mig élt, elég része volt a tövisekben?

„B. ur sirja is cifra, mit nagyon csodálok, mert szép özvegyét katonatiszt karján láttam sétálni.?

, ,Oh, a szép özvegy még inkább fogja csodálni c sír cifraságát, mert nem tudja, hogy hű férjének kedvese tiszteli igy annak emlékezetét, ki öt az élet minden kellemeivel ellátta?

„Ha ha ha!“

,De ez már mégis sok,C. kisasszony sírját csupa fehér georginák és rózsabimbók borítják?

„Az ártatlanság színe!“

,lgen, azt mondják, hogy a múlt nyarat a parádi fürdőben tölté, pedig én ott voltam, s nyomát sem láttam. Sokkal valóbbszinü, hogy néhány hónapra falura kellett mennie.

„Ha ha ha “

,Ah, ez már mégis sok! D. ur mint sír és zokog fiának ékesített keresztje fölött, s neje nem sülyed él öntudatának súlya alatt, holott most is velők van X. színész!‘

„Már ez csakugyan hallatlan szemtelenség."

Lám, lám, milly épületes megjegyzéseket hallhatnának a boldogult halottak, ha fűleiket a halál jótékonyan be nem zárta volna.

Nemde, lélekemelő ezen keresztyéni szellemű ünnepély, mellyet illy felebaráti szeretet fűszerez ?

Nemde, magába száll a lélek e gyászos helyen, s a múlandóságról elmélkedik, és kegyes tettekre magasztosul ?

Hátha még a neveletlen sétálókat hallanók, kik a kesergő anya és nő könyűit durván kacagják, dévajkodnak, és olly tárgyakról mulatoznak, miket megemlíteni kedvünk egyáltalában nem lehet!

Ámde, ki gondolna illy csekélységgekkel, viszszaélés mindenben és mindenütt van, és ugyan ki mondana le örökre a gombaevésről, csupán azért, mivel mérges gombák is termenek?

Világos tehát, hogy a pesti temető csakugyan szép, s a hallottak emlékezetének ünnepélye igen szivemelő, magasztos, és buzgó áhítatra ébresztő.

De térjünk ismét vissza Marishoz mert ha előérzetünk nem csal, ez inkább érdemli részvétünket.

Haris váltóügyvédhez juta szolgálatba, olly szegény kezdőhez, kinek több az adóssága, mint pőre, s ki annál fogva sok esetben semmitől nem irtózik vissza, mi által sorsát javithatni, s nejét és gyermekeit kedvezőbb állapotba helyezhetni véli. Dolga természetesen leginkább csak uzsorásokkal volt, és igy könnyen képzelhetni, hogy mindenek előtt lélekisméretét kelle elaltatnia, mert uzsorás ügyét ugyan mikép lehetne éber lélekismeret mellett védni?! Ezen elaltatása a lélekismeretnek csakhamar annak teljes eltompulását szüli, és innen magyarázhatni meg, hogy a leggazabb uzsoraügy is nemcsak védöhez, hanem legfényesb diadalhoz is bir jutni. A ki pedig egy tekintetben el tudá fojtani lelkének belső szózatát, az utóbb könnyen minden tettére kiterjeszti e kényelmes köpenyt, s mindenben csak pillanatnyi hasznát követi vezetőül, kicsinyben úgy, ipint nagyban , valamint az uzsorás, ki a tiz forintos váltót sem veti meg a százezres mel|ett, mert aránylag amannak is megvan a maga haszna.

Illy emberhez jutott a szerencsétlen Maris, első pillanatban nem győzött hálát adni az égnek, hogy illy kegyes családhoz juthatott. Hogy kevés bér mellett sokat kelle dolgoznia, azt föl sem vette, mert nem volt még ismeretségben olly tapasztalt városi cselédekkel, kik öt mcgronlhatták vagy fölvilágosíthatták volna; az első hónap eltölte után azonban mégis kissé aggódni kezde, mivel bérének kiadásáról szó sem vala, minthogy gazdája szárazon kijelenté , mikép ő, csak félévenként szokta cselédeit fizetni , hogy aztán legalább legyen láttatja, s vehessenek magoknak valamit pénzecskéjökön. Az is nyugtalanitá a szegény lyányt, hogy testvérével nem találkozott , sőt hírét sem hallhatta.

Illy habozás közt telt el a fél év, mellynek vége felé gazdája olly ajánlatokat kezde neki tenni, miket eleinte nem érteit, s mellyeket iszonynyal útasíta viszsza, miután valódi értelmök félöl többé semmi kétsége nem lehetett. Gazdája dühösködni s fenyege-tőzni kezde, majd ismét ígéretekhez, hízelgéshez folyamodott; de a tiszta érzésű, egyszerű falusi hajadon erényéi nem ingathatá meg. Más eszközhez folyamodott tehát. A lyány fölmondá szolgálatát, s a fél év utolsó napjaiban két ezüst kanál eltűnt, s ugyan ki lehetett volna más a tolvaj, mint a szerencsétlen paraszt lyány ?!

Az ügyvéd panaszra ment, s mi természetes!), mint hogy Maris, könyoi s esküvései dacára, becsűkatolt, olly söpredék nép közé, mellynek mindegyike rég megérdemlő a bitót.

Ismét növekedő zaj, lehetlen az olvasást nyugotta folytatni, Férfiak, bizonyára úgynevezett legjobb körökből, mert többnek lókorbács van kezében, s mindnyájan németül beszélnek;bő nadrágaik pedig igen vékony lábszárakat takarnak, mit a finom thea gyakori használása szokott okozni.

Kénytelenek vagyunk őket kihallgatni, mert megállapodtak, s illyenkor aztán nem igen könnyen szoktak helyökből kimozdulni.

,Láttad Idát ?‘

„Igen, de bizony már ő maga is csak fölékesitett sirhoz hasonlít.

,Nem irigylem Arthur sorsát, idejét s pénzét jobban használhatná.'

,„De bezzeg a kis Berta!“

„Ah, hagyjátok, egy böcsületes rókavadászat többet ér valamennyi keményített szoknyás kalandaitoknál!"

Hallgass, hallgass, a szép Rózi szerencsétlensége , tudom, a te kőszívedet is megindította.'

Rózi ? Már most figyelnünk kell, ha sejtésünk nem csal.

„Micsoda szép Rózi ?“

,Ugyan ne tettesd magadat, vagy olly hamar feledéd a szép falusi rózsát, melly mintegy félév előtt azi utcában olly szépen virított, hogy a te jég szivedet is tökéletesen el tudta bájolni!‘

„Ah, arról van szó! És ugyan mi szerencsétlenség érhette azon gyönyörű lyánykát ?“

,Tehát nem tudod ?‘

„Szót sem tudok, hiszen több hónapig külföldön valék, s csak tegnap érkeztem Pestre.“

,Ah, úgy hát meg kell hallgatnod az egész történetet; mondhatom, valóságos kis regény, mert elég szomorú.

„Kiváncsivá teszesz.

,Arról még csak emlékszel, hogy ....né utcán leié Rózinkat, midőn épen testvérével Pestre érkezők szolgálatot keresni, s hogy őt tüstént magával vitte?

,„,h, igen.

Nem csalatkozánk, a mi szerencsétlen Rózinkról, Maris rokonáról, testvéréről van szó.

,Tehát jól van. Azt mindnyájan tudjuk, hogy minden tapasztalatlan lyány, ki ....né kezeibe kerül, onnan közvetlenül s igen rövid idő alatt az ördög körmei közé jut. Rózinak igen hamar megtetszett a gondtalan, vig élet, s ugyancsak divatcikké lett; de örömünk nem sokáig tartott, mert az öregy ur ő nagysága nőül vette őt.

„Ah, lehetetlen !"

Már ugyan mit csodálkozol ezen ? A régi történetekből emlékezem, hogy egy hatalmas kényur, ki csupán hasának élt, annyira meguná a legválogatottabb ételeket, hogy végre csupán ollyasmit evett, mit más ember lábával is gondosan kerülni szokott. A telhetlen kéjencek is illyenek, s meglehet, hogy végre még mi is hasonló ostobaságot követünk el, s édes gránátalma helyett fanyar burgonyához folyamodunk?

„„És ugyan hogy viselte magát fényes állapotában ?uu

,Még kérdezheted ? Igen természetes, hogy hajdani vig barátairól nem feledkezett meg, mert kutyából bizony soha nem lesz szalona; sok kellemes órát töltöttünk nála?

„„Remélem, hogy be fogtok engem is nála mutatni , mert én ....y urat nnm ismerem

,Szívesen, tüstént bemutatlak nála, és akár örökre oldala mellett maradhatsz, mert ime, épen amott mélyesztik sirboljába.

„Ha ha ha!

„„Tehát meghalt ?

,Ugy van, a makacs forróláz örökre meghüté heves érzelmeit.

Az uracsok fütyörészve távoznak a kérdéses sírbolt felé.

Szegény Rózi!

Mégis csak sajnos, hogy a tapasztalatlan egyszerűség minden fölvigyázat nélkül illy rut hínárba eshetik, közepén a nagy fővárosnak! A nemes fajú lovakat megtudják őrzeni a farkas vérengző körmeitől , s az ember védelem nélkül van a hiénák körmeinek kitétetve!

De bocsánat fölhevülésemért, feledém, hogy Rózi csak szegény paraszt lyány volt, ki szolgálatot keresni jött Pestre.

Azonban, ugyan igazat beszéltek é a finom uracsok? Tekintsük csak hirtelen végig az orvosnak Rózit illető tudósítását.

Úgy van. Szóról szóra igazat mondottak. Rózi csakugyan megfeledkezett böcsületes szüléinek jó tanácsiról, és vétkezett.

Bocsássunk meg neki, mert bűnhődött is.

Bűnhődött? Ugyan mikép? Hiszen vétkeinek jutalmául gazdag, tekintélyes nő lett belőle, s ő még akkor sem böcsülte meg magát, mig erényes testvére börtönbe jutott, lopás ocsmány gyanúja által terheltetve. Bűnhödés ez ?

Ámde Rózi fiatalsága legszebb virágában halt meg.

Igaz, de ki meri bebizonyítani, hogy a halál büntetés?

Térjünk vissza kéziratunkhoz, és abban a szerencsétlen Maris sorsához.

Több napig fetrenge börtönében a boldogtalan lyány, a nélkül, hogy valaki vigasztaló szól intézett volna hozzá. Elvetemült fogolytársai szemtelen kérdésekkel ostromiák öt bűnének minősége iránt, s röhögve taiálgaták a legiszonyúbb vétkeket egymásután annak, olly vétkeket, miknek legparányibb része is irtózattal tölté el a fiatal hajadon romlatlan kebelét. Utóbb tanácsokat adának neki, hogy mikép viselje magát vallatás alkalmával, fogásokra taniták, mikkel máskor a körömre jutást elkerülheti, és bűnbarlangok iránt adtak neki utasítást, hol kiszabadulása után kenyeret, és utóbb munkát is kaphat. Mind ezeket hallgatnia kelle, mert nem imádkozhatott magára siketséget;a miket pedig ezenkül látni kénytelen vala, azok tébolyodással fenyegeték agyát, mert azt kelle hinnie, hogy a legiszonyúbb pokol legelvetemültebb ördögei közé taszitá öl üldöző sorsának vas kara.

Végre rá került a sor. Vallatni vitték öt. Remegve követé a poroszlót.

De ugyan mit vallhatott volna egyebet ártatlanságánál ?

Ámde ezt nem bizonyilhatá be, s gazdájának szava több nyomatékkai bírt, mert ö nemcsak ügyvéd, hanem egyszersmind nemes ember, sőt talán még épen táblabiró is volt.

Mért nem vallá tehát ki gazdájának gálád csábításait , mellyek visszautasítása boszuszomjál szülte ?

Oh, ha az ártatlan lyány illy vádnak nyílt elmondására képes, akkor alkalmasint a csábítás elfogadására is hajlandó, mert ha a szemérem elköltözik leikéből, akkor az erény, mint őrség nélküli erősség, könnyen megdönthető! És különben is, ugyan nem valószínű é, hogy vádja csak rágalomnak tekintetett volna, melly még sulyosb büntetést vonandott maga után ?!

A vádlott fiatalsága annyira könyörületessé tévé a vállalót, hogy ezúttal puszta szóval is beéré; nem mulasztó el azonban fenyegető hangon nyilvánítani, hogy másnap korbács lesz érdemlett jutalma, ha tagadása mellett makacsul megmarad.

A szerencsétlen lyány kétségbeesve tért vissza börtönébe, hol a korábbi faggatások ismét megújultak. Ehez járult még azon iszonyú gondolat, hogy másnap testi büntetés alá jutand. Lelki ereje összeroskadott ennyi kín alatt, hite megrendült, s reggel az ajtó sarkán függve találók őt. Ámde az emberek könyörületesek, s nem engedik embertársaikat segély nélkül elveszni, s testüket megmenteni törekszenek , miután becsületöket irgalmatlanul meggyilkolták. Maris leggondosb orvosi ápolás alá vétetett, s ismét magához tért, de csak azért, hogy hosszas szenvedés után a kórházban csakugyan vége szakadjon nyomora életének.

Ez a két testvér egyszerit története, kik olly szépek, fiatalok és épek valának, midőn reménytölt kebellel Pestre érkeztek.

És szüléik?

Megtudták a kettős csapást, és csakhamar megnyugodtak benne, mert ők szegény parasztok voltak, kik az utólsó hajdú akaratában is tiszteletteljesen megnyugodni kénytelenek, ugyan mikép mernének tehát a sors hatalmas végzései ellen zúgolódni?!

De ugyan mikép áll most az, mi az erény utairól és bfin ösvényéről bevezetésül mondatott ?

Oh, az most is rendületlenül áll, mert az erény csakugyan dicső jutalomban, a bfin pedig szörnyű büntetetésben részesül a túlvilágon!

Kívánhat é szebb vigasztalást az igaz utón járó, és nem elegendő é ez arra, hogy a jónak ösvényén állhatatosan megmaradjunk?!

Hivatalvadász

(Tanácsterem a pokol közepén, a falakon azok képei függnek, kik ezt már hivatalos pályájokon megérdemlették. Elnök nincs , mert mindent egyszerű szótöbbség határoz el, melly eljárására nézve a pokol műveletlen árnyai az elnöki tekintélyt veszélyesnek hiszik. A hosszú vörös asztalon törvénykönyvnek nyoma sincs, mivel tartalmát úgy sem követnék az elkárhozottak, miután életűkben is megveték azt. Kényelmes karszékekben számos árnytanácsos, fejőket igenlő bólintásban gyakorolva. Árnyaik arcvonásaiból semmit nem olvashatni).

Árnyak. Utóbb Hivatalvadász.

1. Árny. Uraim, én, mint legidősb ezennel megnyitom titkos ülésünket.

Mind. Éljen!

1. Árny. Köszönöm, mennyiben mint holt embernek árnya élhetek. Mindenek előtt kérdeznem kell önöket: künn méltóztattak hagyni meggyÖződésöket? Mind. Igen.

1. Árny. Úgy tehát meg van nyitva az ülés, és véleményét mindenki szabadon kimondhatja, a világ értelmezése szerint, épeit, mintha még most is élne. Mind. Helyes!

1. Árny. Ezúttal kebelbeli ügyeinkről kell szöknünk , mikben némi kellemetlen zavar látszik uralkodni.

' Árny. Kevesen vagyunk.

3. Árny.. Kevés a hasznunk.

4. Árny. Tekintélyünk is annyira csökkent, hogy abban sem igen lelhetünk kárpótlást.

5. Árny. így aztán nein igen lehet dologra kedvünk.

1. Árny. Különösen azt tapasztalom, hogy minden hivatalosztály tagjai egymásra szeretik a munka egy részét tukmálni, és igy mindenütt sok marad, mihez azután senki nem akar nyúlni.

Mind. Úgy van.

Árny. Csekély belátásom szerint tehát olly hivatal-osztályt kellene még alkotnunk, mellynek tagjai mind azt tartoznának földolgozni, mit a többiek visszautasítanak.

2. Árny. De ugyan kapunk é illy megvetett munkára egyéneket?

1. Árny. Oh, nincs olly aljasság, mellynek véghezvitelére millió árny ne ajánlkoznék, ha hivatalcím van vele kapcsolatban! Valamennyi elhunyt ügyvéd, táblabiró s tömérdek követ árnya fogja magát első felhívó szavunkra jelenteni.

2. Árny. Én ugyan egészen ön véleményén vagyok, de szabad legyen mégis megjegyeznem, hogy ügyeink talán azért nem mennek elég jól, mivel eddig mindig alkalmas és jeles tehetségű egyéneket választottunk illető hivatalainkra az árnyak között.

1. Árny. És ezt hibának nevezi ön ?

2. Árny. Természetesen, még pedig földi tapasztalásinmál fogta, hol én, mint önök mindnyájan igen jól tudják, szinte szép hivatalt viseltem. Ott minden olly kivánt rendben ment, hogy csak a veszélyes újítók zúgolódtak ellenünk. Általános el vünk vala: leginkább csak gyönge eszü embereket alkalmazni, kik nem törik fejőket holmi nagyszerű .világ javítási eszméken, minél nevetségesebbet én nem ismerek, hanem szépen megmaradnak a szokott kerékvágásban. Ezek közöl azután olly osztályokba választottuk egyéneinket, mellyhez épen semmit nem értettek.

Mind (csodálkozva). Micsoda ?

Árny, ügy van, s mivel nem értettek hozzá , tehát mindenen nagy könnyűséggel fölületesen átestek és minden munka legörvendetesb gyorsasággal haladott. Ebből még azon megböcsülhetlen haszon is háramlik, hogy sem az alattvaló nem látja át elöljárója gyarlóságát, sem ez amannak gyöngeségét, s igy aztán egymást kölcsönösen szépen becsülik, s legpéldásb egyetértésben teljesítik fölvállalt kötelességeiket.

1. Árny. Mennyire tudniillik gyönge erejök engedi?

2. Árny. Igen, hiszen többre nem is lehet senkit kötelezni.

Mind, (lelkesülve). Természetesen!

Árny. Úgy hiszem, ezen üdvös rendszert jövendőre mi is elfogadhatnék...

Mind. Helyes!

Hivatalvadász (észrevétlenül megjelenik és azonnal észrevétetik , ámbár hajlongásai gyakran elrejtik öt a gondolkozó magosra látók elöl. Arcán csak mosoly látható, mellyel azonban sirásnak is tarthatni , s szemei félig behunyvák, mintha földi pályája folytán mindig bírói hivatalt viselt volna, mit az is tanusítni látszik, hogy sima vonásain semmi jele nem mutatkozik a jellemszilárdságnak. Egyik marka össze van szorítva, a másik pedig nyitott, minek jelentőségét azonban nem tudjuk megmagyarázni.

1. Árny (csodálkozva). Mikép jutott Ügyteremünkbe ezen ismeretlen árny ?

2. Árny. Uram, mit keres ön itt?

Hivatalvadász (alázatosan). A mit kegyesen parancsolni méltóztatnak.

Árny. És ha semmit nem parancsolunk önnek ?

Hivatal vadász. Azt is legnagyobb örömmel és elragadtatással teljesítőéin.

3. Árny. De kicsoda ön ?

Hivatalvadász (buzgó áhítattal). Minden, mit belőlem csinálni méltóztatnak. Hallottam, hogy valami uj hivatalok fognak itt alkottatni, és azért.

Árny. Mikép hallhatta ön azt, hiszen csak épen most hoztuk szóba ?..

Hivatalvadász. Ki olly buzgón óhajt a •közállománynak szolgálni, mint én, az előtt a kilenc lakattal elzárt ajtók is nyitva állanak, mert lelkének magas hivatása minden akadályon ellenállhatlan erővel ragadja öt keresztül. Én használni, szolgálni akarok, és ezen akarat boldogságomat alapitandja meg, ha valósulni fog.

Árny. Szerzett ön már magának földi pályáján e tekintetben némi jártasságot ?

Hivatalvadász (sóhajtva). Fájdalom, nem, mert földi életem igen rövid vala, és e szerint hivatalhoz minden iparkodásom dacára sem juthattam, ámbár huszadik évemtől egészen a hetvenhatodikig folyvást mindenért folyamodtam, s ekkor a halál véget vete buzgalmamnak, épen, midőn már remélhetém, hogy fáradozásimat siker fogja koronázni. Oh, a sors igen kajánul viselé magát irántam! Méltóztassanak elhinni, ollyan voltam, mint a selyem keztyfl, mindenhez simultam, tágultam és összehuzódtam, mikép a körülmények kivánák; vak, siket és néma voltam annak idejében, sőt utoljára még gondolkozni sem tudtam már, s mégsem segítheték magamon. Huzamos ideig a hatósági pályán keresék előmenetelt, de midőn a fontolva haladókkal tartot-tam , akkor a szabadelmttek győztek, s mihelyt ezek hez állottam, tüstént megfordúlt a kocka, és amazok nyerék el a koncot; néhányszor egészen párton kivül is maradtam, és szilárd önállóságot tettettem, de ekkor mindenki irtózva fordult el tőlem, és mindenütt azt mondák, hogy illy veszélyes emberben nem bizhatni. Utóbb más ótakön iparkodtam hivatalhoz jutni, s hízelgő szónoklatokat tárték, és hódoló röpiratokat gyártottam, de nem értem célt, mert az illetők csak azt gondolák: ez úgyis a mienk! és nyájas mosolylyal elfordultak tőlem. Megálljatok csak, gondolám , s olly keserűen szóltam, s olly paprikásán írtam , hogy szinte magam is féltem; de ennek sem lett óhajtott sikere, mert csak azt mondák: az illy köpenyforgatóra senki nem hallgat I Mit tehettem volna már ennél többet ?

2. Árny. Épen az a baj, hogy sokat tett ön, semmit nem kellende tennie, és hamarább boldogult volna.

Hivatalvadász. Oh, kérem alázatosan, hiszen én mindig azt gondoltam, hogy csak akkor nem kell már többé semmit tennünk, midőn szerencsésen hivatalhoz jutottunk!

Mind. Helyes megjegyezés!

Árny. Minő okoknál fogva reményi! tehát ön, hogy most nálunk az árnyak birodalmában alkalmaztatást fog nyerni ?

Hivatalvadász. Azon egyetlen okból, mivel semmi nyomos okkal nem birok kérelmem támogatására.

Mind. Helyes.

Hivatalvadász. Sorsomat egyedül önök nagylelkűségére bízom, tudván, hogy a fontos okok a hatalomgyakorlók előtt mindenkor sérelmesek) mivei magas akaratukat erőszaktétellel fenyegetik.

Mind. Úgy van.

Hivatalvadász. Ezenkül a földi élet anynyira megszűrt, hogy semmi nem maradt bennem, s olly tükörré változtam, kiből semmi nem néz ki, ba más nem tekint bele, én csak önök gondolatinak viszhangja leszek, sőt egészen semmivé változom, ha kívánni méltóztatnak.

Mind. Éljen!

Árny. De ön nem is tudja, minő hivatalt akarunk alapítani.

Hivatalvadász. Az mindegy, már életemben is mindig e szókkal fejezém be folyamadásomat: vagy akármelly más hivatalért. Ismétlem, én mindenre kész vagyok, akár magam ellen is szolgálok, ha parancsolni méltóztatnak.

Árny. Ha gyalázattal párosulna is uj kötelessége ?

Hivatalvadász. Mindegy.

Árny. A dijt sem tudakolja ön ?

Hivatalvadász. Nem , sőt ingyen is kész vagyok beállani, ha kívántatik.

Árny. Tud é ön titkot megőrzeni ?

Hivatalvad ász. Megőrzeni, és elárulni, a mint parancsolni méltóztatik.

Árny. Mi ön tulajdonképi elve?

Hivatal vadász. Elvtelenség.

Mind. Éljen!

Árny. Hiszik önök, hogy ez tökéletesen körünkbe illő egyén?

Mind. Igen.

Árny. A tervezett uj hivatal öné, holnap majd bővebb utasítást fog kapni.

Hivátalvadász (magánkívül). Hálám.Árny. ígéreteinek teljesítése által fogja ön háláját bebizonyíthatni.

(A Hivatalvadász örömittasan távozott, mivel forró vágya legalább halála után teljesült. Hogy életében nem juthatott hivatalhoz, az igen természetes, mert.mindnyájan jól tudjuk, hogy nálunk minden hivatalra legalkalmasb egyének választatnak, s hogy részrehajlás vagy helytelen választásnak sehol legparányibb nyomát sem találhatni; ebből azután természetesen önkényt következik , hogy hivatalaink körében visszaélésnek hire sincs, és minden ügy olly lélekismeretes pontossággal tárgyaltaik , hogy nyilvános eljárásaink ellen maga a megtestesült kajánságsem emelhetne panaszt).

Nászéj

Mindenek előtt a nagytekintélyű, és széles kiterjedésű majom faj védelmére kéll, rövid bár, de hatályos szót emelnem,' meglevőn győződve, hogy ez által minden oldalról hizelgő részvétet biztosíthatok magam és igénytelen soraim iránt.

Meghalt Mátyás király, oda az igazság! Ezt kiéltjük mi hős ivadékai a párduc os Árpádnak, és ezen nemes elszántságot tanúsító fölkiáltásban azután szép csöndesen megnyugszunk, nem is gondolva arra, hogy Mátyás király halála óta bizony talán mégis segithettünk volna már valamicskét a bajon. Ezen állapot igen szomorú volna, ha egyúttal azzal nem vigasztalhatnék magunkat, hogy a fönebbi népsohajtást kívülünk még egész Európa, a többi világrészekkel együtt bátran ismételheti, ámbár mind azoknak nem volt Mátyás királyuk. Ennek pedig csak az akar valódi értelme lenni, hogy az igazság többé nem uralkodik a földön, s azért még a hatalmas majom faj iránt is igazságtalan a világ.

Lássuk csak közelebbről. Minden utánzóról azt szokta a közvélemény mondani: ez az ember ollyan, mint a majom, mindent utánoz. Ezen állításban roppant igazságtalanság fekszik, mert az ember sokkal több tekintetben utánozza egymást, mint a majom az embert. Vagy ugyan ki látta még, hogy a majom valaha az ember öltözetét utánozta volna? Mikor módosító a majom szakállát, vagy üstökét az emberek közt változó divat szerint ? Hány intézetet buktattak meg a majmok?

Száz meg száz illy kérdést hordhatnék még föl, mikre a felelet mind kedvezőleg ütne ki a majmok részére, mert a majom most is régi nemzeti öltözetében jár, s farkát nem áldozá föl a divatnak, mint hajcsapját a bosszú üstökű magyar, és nem is viselt álfarkat, mint a.kopasz magyar álhajcsapot.

Tisztelet, becsület tehát a majom fajnak, mellynek gúnyképen használtatni szokott neve bizony inkább illeti az embereket, kik annyira utánozzák egymást , hogy utoljára bizony még az erény is utánzókra találand köztök, majd idővel.

Komolyan szólva, ugyan van é valami, mit az ember utánozni nem iparkodott ? Csak azt csodálom, hogy a nap és hold még nem találtak utánzókra; egyéb nevezetes tárgy azonban alig van már, melly az emberi utánzás dühétől ment maradhatott volna.

Sőt, szó a mi szó, én arra is fogadni mernék, hogy azon mesebeli béka, melly a bikát utánozni akará testének fölfuvása által, tulajdonkép nem is volt béka, hanem isten bocsássa meg bűnömet valóságos ember!

Bocsánat, hogy ezeket előszó gyanánt elmondám, de hiában, a magyar bizony szeret mindennek; egy kis feneket keríteni, s már most térjünk dologra, és mondjunk el egy kis példát arra, milly nevetséges az emberek utánzási dühe.

Rétesfalva csinos helység és olly sáros, hogy akár mezővárosnak is beillenék, nevét épen nem köszönheti a rétesek bőségének, mert atyáskodó föl desurok nagylelküleg gondoskodott arról hogy a rétesfalvai lakosság a szárait kenyeret is húsvéti bá-ránynak szokta tekinteni. A fala határa nagyobbrészt ingoványos rétekből állott, s innen kapá hihetőleg nevét a helység; igaz ugyan, hogy ezen terméketlen réteket könnyen le lehetett volna csapolni; de mivel medrök történetesen nem volt hordó, s nem is bort tartalmazott, természetes, hogy magyar kezek nem kívántak ezen unalmas munkához fogni. Ha még azt is elmondjuk, hogy e falu évtizedek óta zsidó kezek közt volt haszonbérben , úgy nem kell ismételnünk, hogy Rétesfalván bizony még az öreg bíró is csak úgy kínlódott, mint az undi kutya a kalodában, habár nem nyelte is el a falu zsíros erszényét, mit már csak azért sem tehetett, mivel az bizony rendkívül sovány volt.

Legújabban mindazáltal fényes jövő látszott Rétesfalva fölött derülni akarni, mert a haszonbér ideje lejárt, és Fuchs Mózes volt haszonbérlő fia, most immár mint Rókásy Arthur báró úr ő nagysága és illetőleg méltósága, tulajdona gyanánt foglald el a helységet, kastélyát fényesen kijavítalá, és alattva-lóinak mégizené, hogy minden csekélységet is kész tőlök elfogadni, ha azzal hú ragaszkodásukat tettleg tanúsítani kívánják; ígérvén egyszersmind, hogy ő viszont atyáskodó szeretelét tölök megvonni soha nem fogja. Ugyan kívánhattak é többet Rétesfalva szerencsés lakosi? Lehet é szegény ember számára ennél nagyobb boldogság?!

Ne csodálja senki, hogy az uzsorás fiából méltóságos úr lett, néhány kedvező törvény, egy két furfangos váltó-ügyvéd s tág lélekismeret, és megvan az egy pár millió, a többi pedig aztán magától jő, s az illy Rókásy Arthurok azt hiszik, hogy a keresztvíz lemossa az uzsora szenyes bűneit is, és olly magosán hordják fejőket, mintha minden pillanatban azt várnák, hogy dicskoszorú fog rájok ereszkedni a magasból, vagy mintha attól félnének, hogy alulról valaki kötéllel fog nyakuk felé nyúlni. A magyar föld szép részecskéje van már illy kezek közt, s mivel az illy kezek rendesen igen enyvesek, tehát alkalmasint ott is fognak maradni , mert csak a magyar volt mindig olly bőkezű, hogy minden kihullott, végre kezeiből, akár szellemi jogait, akár anyagi; javait veszszük is tekintetbe, Hogy ez még mennyire fog idővel vezetni, az olly világos, hogy nem szükség itt bővebben fejtegetnünk.

A Rétesfalvai kastély elkészült, s termei mindentől pompáztak és ragyogtak, mit a külföld fényűzése kiállíthatott., mert Arthur természetesen azon bölcs hazafiak közé tartozott, kik nem akarják, hogy saját zsírjában föladjon meg a szegény magyar, a; azért a magyar pénzt külföldre szivárogtatják. Csak menyasszony. hiányzott még a szép kastélyból, s Arthur erről is gondoskodott. Szeretett volna ugyan, grófi házból.nőszülni, de_szerencsétlenségére, épen nem találkozott számára illy címeres szerencse és azért kénytelen volt egy igen gazdag mészáros egyetlen leányához nyúlni, ki nagyot sóhajtott és mindkét szemét behunyá, csakhogy nagyságos és illetőleg méltóságos asszonynyá lehessen.

Az esküvőt Rétesfalván határzák megtartatni, mert Budapesten nem is hederítnek illy fényes uraságok nászünnepeire, de a „jószágon bezzeg lesz . harangozás, cifra beszéd, népünnep, hódolat és minden! így okoskodott Arthur és mészárosék szeretetre méltó Melániája, és azért csakugyan Rétesfalva mellett maradt meg a határozat, hová több fővárosi főuracs is meghivatott; mészárosé król és Fuchs családról természetesen szó sem lehetvén, miután az uj fényes rang mulhatlanul megkívánd, hogy csupán nemesek jelenlétében menjen véghez a nagyszerű ünnepély , nem azért, mintha Arthur és Melánia nagyralátók lettek volna, mert hiszen az előbbi hajdan gyufát és nadrágtartót is árult, Melánia hófehér újai pedig néha, csupán atyja szeszélyéből, órákig is fagygyút vagdaltak, hanem a divat ezt parancsold, s hőseink annyira bálványoztak az utánzás gonosz szellemének, hogy például, midőn Arthur vőlegény korában köhögött, Melánia így szóla hozzá:

,Oh, Arthur, ne köhögjön illy cudarul, hallgassa csak meg egyszer Tönkfy gróf hadnagy ur zeneszerű finom köhögését és iparkodjék utánozni

Arthur annyira elbámult, mintha házaló korában valaki őt csalta volna meg, a helyett, hogy annak rendesen megfordítva kelle történnie, és kétkedve kérdé:

„De lehetséges é ez ?“

,Minő kérdés, hiszen a durvaság nem született az emberre], szokta mindig mondani Sáskaváry báró kapitány úr. Látja, Arthnr, én egykor Sepelka grófnőt igen gyönyörűen haílám ásítani, s azóta még mikor egyedül vagyok is, mindig úgy ásítok. Hallja csak: u...u...áh...ha Nemde szépen hangzik ?‘.

„Gyönyörű “

Fölviradt tehát a nagy nap, s a vendégek seregestül tódultak Rétesfalvára, mert a téns, tekintetes és nagyságos urak szidják, mocskolják ugyan a haszontalan jött ment uj nemeseket, inikép magokat kifejezni szeretik; de azért lakomáikról elmaradni nem szoktak, természetesen csak azért, hogy legyen mit nevetniük, mikép ök mondják, és mit enniök, inniok, mikép mi mondjuk.

Ugyan minek mondanék el: hány táblabíró veszté el a sulyegyent, hány ülnök leié helyét asztal alatt fekve, a helyett, hogy mind végig mellette ült volna, hányszor akadt meg üdvözlő beszédében a falu jegyzője, mekkorát éljenezett a falu remény teljes ifjúsága, hányszor nem sült el a tarack és általábán hány botlás történt az egész nagy ünnepély alatt? Mind ezek olly csekélységek azokhoz képest, mik az ünnepély után történni fognak, hogy bízvást beérhetjük csupán ezen utóbbiak hü. elsorolásával.

Esti tíz óra felé vége szakadt az evés ivásnak, mert gyomor helyett fájdalom egy vendégnek sem ajándékozott feneketlen örvényt a mostoha természet, s az iskolamester dadogva kérdé: merre van a méltéságos, nem különben nagyságos nászszobája, hogy annak boldogító küszöbén illő neki elkeseredéssel el-mondhassa tulajdon keszitményü verseit, mellyekaz összes jobbágyság azon forró óhajtását valának kifejezendők, hogy az érdemkoszorús Rókásy család dicskoszorus nagyságos és méltóságos utódokban soha hiányt szenvedni ne méltóztassék. Azonban ökölnyi csodálkozás fojtá vissza a tudós iskolamester lélekzetét, midőn hallá, hogy a kegyes uraság pontban tiz órakor kocsiba, vagy is tulajdonkép üveges hintóba kiván ülni, és tova fog utazni, mivel a divat kívánja, hogy a magasb ranguak illy regényesen töltsék el a boldogító nászéjszakát, mintegy jelképéül, annak, hogy ők a házasság által nem csöndes és elvonult háziasságot, hanem minduntalan újabb tárgyakat élvezni kívánnak..

Az iskolamestert rendkívül leverő ezen hírnek hallása, mert köszöntésében mindenütt csak küszöbről vala szó, a hintónak pedig nincs küszöbe, és így a halhatlan becsű költői műnek még születése előtt meg kelle halnia..

. Ez alatt a vendégek nagyobb része eltávozott már, s a méltóságos uraság, fáklyás szolgák fényen sorában, büszkén lépdelt a tökéletesen fölkészített pompás utihintó felé, hogy dagadozó párnáin egyenesen a szerelem édenébe utazzanak, mikép uj házasokhoz illik.

A boldog menyasszony arcán elégültség mosolya ült, s lehet, hogy ezen ülés tette azt kissé lapossá, mi azonban néki nagyon illett, mivel óra is kissé lapos vala, mit sokan igen szépnek tartanak, s miben annálfogva mi is tökéletesen megnyughatunk, főkép ha százezreit illő tekintetbe veszszük. Különben is szája nem épen kicsiny, és igy. az orrbeli fogyatkozás tökéletesen ki van elégítve. Némellyek talán abban üiközbetnének még meg, hogy kissé sovány, az az kevés hús van rajta; ámde ő ennek örült, mert ez által úriassá lön termete, mi pedig e körülményt a sors büntető újának tekinthetjük, azon parányi fontért, melylyel atyja a húst mérni szokta. Különben Melánia valóságos angyal vala szépségre nézve, mikép azt több fö és alhadnagy s kapitány annyiszor esküvel is bizonyitá előtte, hogy legnagyobb veszélynek tenné ki magát minden halandó, ki ebben kételkedni bátorkodnék.

Arthur szinte igen csinos negyven éves fiatal embér vala, sokan mondák ugyan, hogy orra szerfölött nagy, de ez nem volta természet hibája, mert csak a fekete és sárga burnót illendő használatától szármázolt; sovány arcán a himlő hagyott ugyan némi

nyomokat, de hiszen a költők állítása szerint az illy gödröcskékben a szerelem istene szokott tanyázni és. ezen gödröcskékből még azon haszon is származott, hogy a bajusz és szakáll növését egészen gátolák, az arc tehát mindig szertelen maradt, s ez természetesen nem kis mértékben ifjitá a szeretetre méltó Arthurt, kinek csak azon egy rósz szokása maradt meg házaló korából, hogy a fehér ruha gyakori változtatását fölöslegnek tartotta. Ez volt legnevezetesb jellemvonása, s ennek megtartását a szép Melánia sem ellenző, mert hiszen szinte divathoz tartozik, hogy kitűnő egyéniségek valami kitűnő szeszélyes szokást gyakoroljanak , melly által a közönséges tömegen fölül emelkedjenek, s hogy Arthur ő méltósága ezen szokása igen kitűnő vala, az kétségtelen, mert három lépésnyire mindenki meggyöződheték róla, ki történenetesen épen náthában nem szenvedett.

A széretetre méltó házaspár méllóságos lépésekkel közelítő a hintóhoz, s a szurokfáklyák lobogó fénye dicskoszorut füstölt fejők fölé, mi különösen megható színt kölcsönze az egész éji jelenetnek, annyival is inkább, mivel az égen egyetlen csillag sem mutatkozott, hihetőleg azért,mert nem mertek Melánia igéző szemeivel vetélkedésbe bocsátkozni.

A négy fekete tátost Miska kocsis kormányozá nyeregből, Miska kissé nagyot hallott ugyan, de kettőset látott, mert a méltóságos házaspár egészségéért ö is illendően fölemelő jobb karját, annyiszor, menynyiszer lehetett. A pompás bécsi utihintó hátulján az inas és komorna szűk ketrecben kuttogtak, s a méltóságos asszony még egyszer mosolyga alattvalóira és hintájába suhant, követte öt az ispán karjaiból Ami, a menyasszony huszonöt fontos ölebe, s végre Arthur is fölugrott szép arája után, nem is hallgatva az ispán azon intésére, hogy bizony esak inkább a csöndes alvóterembe kellene vonulniok, mert hűvös szél kezd fúni, s a felhők olly sürűek és feketék, hogy egy óra múlva nagy eső fog belölök kerekedni. Mind hiában, a főúri szokást utánozni kell, az első postaállomásig tulajdon fogattal utazni, azután pedig gyors postával folytatni az utat.

Ám legyen kedvök szerint, ha épen úgy akarják, mi nem gátolhatjuk őket nevetséges szándékukban.

Miska kieresztő hosszú suhogóját, a sokaság éljenezett, Ami ugatott, a tarackok ropogtak, s a négy tátos hátra veté füleit, és a bécsi hintó tova robogott.

E pillanatban a késő ősz dacára széles villám hasitá végig a fekete felhőpalástot, s ezt rósz jelnek magyarázá az egész rétes falvai lakosság, de a hintó azért mégsem állapodott meg.

,Melania!‘

„Arthur!“

,„A...grrrrrr!‘“

Ezen utóbbi megjegyzést a kis Ami tévé, még pedig olly nyomatékosan, hogy Arthur hangosan fölkiálta:

,Átkozott kutya, kezemhez kapott."

Melánia aggályosán viszonzá: Nem tesz semmit, már ez szokása neki, ha valaki kezemet vagy ruhámat illeti, igen hűséges állatocska.“

,Kezein vérzik?

„Ah, talán csak nem tört ki Ami foga? Igen gyönge fogai vannak.

Ismét nagyot villámlott, s a pillanatnyi világosságnál a boldog házaspár meggyözödék, hogy Ami fogai épségben maradtak, s Arthur keze nem véres, hanem csak kissé nedves lett az ebecske nyelvétől.

,Tennők lábainkhoz a kutyát,‘ — mondá kevés pillanat múlva Arthur , s szavainak lehetőségig lágy kifejezést adni iparkodott; inditványa azonban mind e mellett sem talált viszhangra , s Melánia röviden csak ezt viszonzá:

„Ott bizonyosan nem maradna meg.“

,Tehát adjuk ki a komornához.

„Mit gondol ön, hiszen ott meghűlhetné magát. Csak simogassa ön, s majd megszokja jelenlétét Ami légy jó, ne bántsd a bácsit, látod, hiszen Ő szereti a nénit.“

Ami ezen barátságos intésre nem felelt, de al-kalmasint nem vétkes konokságból hallgatott, hanem mivel e pillanatban borzasztó esemény történt.

Tudni fogja a nyájas olvasó, hogy nincs bor-zasztóbb ut a világon, mint midőn sárban nagy juhnyájat többször hajtanak el ugyanazon utón, s aztán valami jóféle szél; ezen utat felszántja; ekkor azegész ut ezer meg ezer kemény barázdát képez, miken olly rázva halad a kocsi, hogy nyelvét vészélyezteti az ember, ha illyenkor szólani merészéi.

Illy utón haladott most a bécsi hintó , még pedig gyorsan, mert Miska nem kimélé a suhogót, becsületet akarván szerezni lovainak, s mivel A a nyeregben nem is érezheté az irtózatos rázást.

Az uj házaspár magánkívül vala, az iszonyú döcögés majd a kocsi tetejéhez, majd egymás karjaiba veté őket, Ami morgott, mert ő is igen kíméletlen érintkezésben részesült többször. Arthur mindkét kezével az oldalzsebbe kapaszkodott, neje pedig karjába fogózott, de mindez nem használt, s a zavar tetőpontra hágott, midőn a sok zökögés Arthur parókáját leveré, s ez épen Melánia keztyütlen kezére esett.

Ami mérgesen kezdé a fejtakarót tépegetni.

„Sző ... szőr .... nyeteg . . . ön ... pa ... parókát vis .... visel!“

Iszonyú zökögés. '

„Hah,... fo ... fogaim “

És Melánia rózsaajkai közöl három hófehér fog kihullott.

Ami elbocsátá a szerencsétlen parókát, és a fogak után kapott, gondolván, hogy cukrocskák.

„Gyi . .. gyi. . . gyilkos!“

Folytonos zökögés, Miska pattog, a magosban pedig mennydörög.

,Mi... i... iska!‘ — kiált Arthur, hiában iparkodván a sötétség fekete Öléből szőke parókáját kihalászni.

„Me .. . me . .. ghalok “

,Mi.... i... . iska

Iszonyú villámlás és mennydörgés, szélzúgás, a sűrű zápor szakadni kezd.

Ah, milly kellemes az illy regényes nászéj, s milly boldogok a gazdagok, kik illy széditő kéjmá mórban részesülhetnek, a boldogtalan szegényeknek fogalmuk sincs az illy leirhatlan kéjről.

A birkajárásnak vége szakadt, s a zökögés megszűnt , és a hintó annál gyorsabban haladott, a házaspár pedig kissé könnyebben kezde lélekzeni, ámbár a vihar pillanatról pillanatra növekedett.

,Talán visszatérnénk— sohajta valamennyire elcsüggedve Arthur, még mindig parókája után motozva , melly helyett azonban csak a mérges Ami fogaival találkoztak tétovázó kezei.

„Mit gondol ön? — viszonzá a paróka felfödözése miatt neheztelő menyasszony, — nevetségessé tegyük magunkat ? Mikor ballá ön, hogy valamelly főúri házaspár nászutazásából egy óra múlva visszatért volna ?“

Ez ellen nem lehete szólani, s a hintó gyorsan haladott előre, mivel azonban a jó zsíros fekete magyar föld hamar elázik, és az országutak telvék feneketlen kátyúkkal, tehát az előrelátó bölcs Miska kocsis letért az országúiról, s a gyepnek vágtatott; ez mindazáltal föl volt árkolva, és a bécsi hintó irtózatosat zökkent, de a négy tátos azért mégis el-vágtatott vele.

Úgy tetszett, mintha gyönge sikoltást hallottak volna ö méltóságok a hintóbán ezen óriási zökkenés alkalmával, de rendkívüli állapotukban illy csekélységre nem igen figyelmezhettek, s legfölebb csak azt gondolhaták, hogy ezen neveletlen hang a zökkenéstől megijedt komorna műveletlen torkából származhatott , miben alkalmasint nem is csalatkoztak.

Most már puha gyepen haladtak , s csak a meggyűlt esöviz sustorgott a kerekek alatt, mert a zápor még folyvást szakadt. E közben a sötétség olly sűrű vala, hogy akár kupával lehetett volna mérni, s villám és csattogó mennydörgés olly gyorsan követék . egymást, mintha legnagyobb jutalomért versenyeztek volna.

Ami kissé lecsöndesült, Melánia kebléből regényes hatású sóhaj bontakozék ki, s Arthur , miután parókájának megtalálhatásáról jobb ügyhöz méltó férfias elszántsággal lemonda, ezen sóhajtást viszonzá, és hangjának legédesb fokozatán suttogá:

Melánia, drága nőm ‘

A sóhaj ismételteték.

„Arthur, vigyázzon kezére."

,Ami alszik

„Ah, valóban, milly dallamos a kedves állatocskp lélekzete.“;

A rut kis sinkorán iszonyúan horkolt.

„Milly regény .

Zökk... megjegyzését nem mondható ki a gyöngéd menyasszony, ki épen az első szemérmes csókra nyújtó balzsamos ajakit, mert e pillanatban a hintó első kerekei gödörbe zuhantak, a tengelyszeg ketté törött, Miska a hintó két első kerekével tova vágtatott , nem is álmodva arról, hogy a méltóságos uraságot cserben hagyta. Ez azonban még nem volt elég, mert a hintó egyszersmind szépen oldalára fordult , s a nagy megrázkodástól ablakai betörtek és a zápor patak gyanánt ömlött a hintó belsejébe, mi nem igen jól eshelék a könnyű öltözetű menyasszonynak.

Néhány percig a boldogtalan házaspár eszméletlenül fekvék a hintó oldalán, mert fejőket a zökkenéskor kéményen összekoccinták, Ami keserves vonitósa és a hideg eső mindazáltal csakhamar megszűntető az ájulást.

Arthur valamikép kievickelt a hintó ajtaján és bokáig érő vízbe zuhant a különben is nedves természetű réten, azután az inast és komornát szólító, mert a kocsisnak legkisebb nyoma sem volt többé hallható, a jó legény vetélkedve vágtatott tova az ordító viharral. Komorna és inas nem feleltek $ most széleset víllámlott, s Arthur bárő meggyőződök, hogy cselédeinek ülése az első zökkenéskor szerencsésen lemaradt a hintó hátuljáról, s hogy most jó fél órányi távolban vannak azok tőle, há nyakokat nem tör ték,ö pedig szeretetre méltó nejével egyedül álla nagy világban, ha Amit is magokhoz nem számítják. Hamis csődben tökéletesen jártas volt ugyan Arthur ő méltósága, de illy regényes kalandon még álmá-ban sem ment keresztül, nem csoda tehát, hogy eszének kerekei elállottak, s nem tudta, mikép kelljen e szörnyű bajon segitnie;

„Arthur, segítség!“

Ez a bájdus menyasszony gyönge hangja vala, melly kissé recsegett a három ásvány fog elvesztése következtében.

„Arthur, megfutunk, segítség! a hintó belseje megtelik vizzel.“

,Adja karját, édes szerelmem l‘ — sohajtá Arthur olly keservesen, mintha egyszerre kilenc tetemes váltó értékét vesztette volna el.

„Előbb fogja Amit, meg ne szorítsa szegénykét s vigyázzon, hogy meg ne ázzék.“

Íme, milly nemes önfeláldozásra képes a gyöngéd női kebel.

Arthur megragadd Ami bőrét, s a hintó oldalára fekteté a kedvelt kuvaszt, melly legott keservesen vonitni kezde, mivel illy időhez nem volt szokva.

,Jőjön édesem!‘

„Ah, meghalok!“

A méltóságos menyasszony is szerencsésen ki-kapaszkodók a hintó belsejéből, melly most már va-lóságos fürdőkádhoz kezde hasonlítani, s hangosan fölsikolta, midőn selyem cipőivel a vizes fűbe süppedt. „Oda vagyok “

,Bár .maradtunk volna kastélyomban!‘

„Oh, mind ezt csak ön ügyetlenségének kell köszönnünk, mért nem gondoskodott jobb kocsiról!"

,Hiszen a legelső bécsi gyárban vásároltam „Kocsisa részeg."

,Arról nem tehetek

Rövid szünet után, melly alatt Arthurnak sikerült a hintóból legalább vizes úti sapkáját kihalásznia, melly nem igen melegítő meztelen fejét, elcsüggedve szóla nejéhez:

,Már most mihez fogjunk ?‘.

Melánia sírva viszonzá:

„Oh, hogy önben legkisebb szikrája sem ég a regényes lovagiasságnak I Vegyen ön karjaiba s vigyen valamelly vendégszerető hajlékba, mert itt meg kell halnom."

Hátán ifjúsága első éveiben sokat cipelt ugyan Arthur, mikor még Dávid volt a neve, de karjainak erejét még nem ismeré; azonban azt is hajló volt megkísérteni,miután egyebet csakugyan nemis tehete.

Felöleié tehát Melániát, ki viszont a kedves Amit szoritá karjaiba, és a kettős súly alatt meglehetősen görnyedezve, már épen útnak akart indulni, midőn még jókor eszébe juta a nagyságos menyaszszonynak, hogy üli táskáját nem hagyhatja, mivel az legszükségesebb háló s kendőző eszközökkel volt megrakva.

„Megálljunk, — szóla tehát hidegtől dideregve, úti táskámat h átára kell önnek akasztania, édes Arthur

,Hátamra? — kérdé a megbárósodott vőlegény.

„Mindenesetre, mert a nélkül pillanatig sem lehetek el.

,Inkább tulajdon úti táskámat akasztom nyakamba , mert abban van pénztárcám, melly húszezer forintot foglal magában, sjobb lesz azt magunkkal vinnünk, mint itt hagyni, hol könnyen martalékul eshetik valami szegény legénynek.

„Helyes, de azért az én táskám sem maradhat itt, hiszen különben sem nehezek, mind a keltőt könnyen elbírhatja ön, édes Arthur.

,Mind a keltőt ?

„Oh, ne késkedjék ön , különben tüstént meghalok , s ön lesz halálom oka !

Arthur versenyt sóhajtott a búsan nyögő viharral , mind a két táskát nyakába kanyaritá, és ingadozó léptekkel indult neki a borzasztó útnak, finom szarvasbőr topányokban, mellyek illy gyaloglásra igen alkalmasak.

J)e merre menjünk ? — szóla néhány lépés után megállapodva.

„Mindenesetre előre, legalább hamarább találkozhatunk kocsisunkkal, ki előbb utóbb majd csak észreveszi, hogy a hintó elmaradt tőle, és vissza fog fordulni.

Melánia tanácsa jónak látszott, vagyis inkább hangzott, mert látnia szörnyű sötétség miatt egyáltalában nem lehetett, s Arthur zubogva és botorkálva haladt előre, mi közben Ami szivrenditőleg fityogott, minthogy Melánia kalapfátyola nem igen ótalmazhatá őt a rémitő égiháború vizes és hideg befolyása ellen.

Alig haladtak néhány lépésnyire, midőn dobogás csapa meg füleiket, melly feléjök közelite.

,A kocsis ‘.

„Bizonyosan Miska tér vissza “

Ezen véleményen annyira megörvende a boldog házaspár, hogy e pillanatban minden bűnét készek voltak megbocsátani a szerencsétlen buzgalmu Miskának.

A dobogás közelite, s a menyasszonyi és vőlegény! keblek is dobogtak, csak Ami folytatá követ is meginditható siralmas nyöszörgését, mintha állati ösztönének élessége előre megéreztette volna vele, hogy a közelitő dobogás nem a méltóságos uraság lovaitól származik, mellyek talán más utón haladtak tova, miután az országút melletti réteket annyi fiókul szokta rendesen mindenfelé átmetszeni, hogy kivált sötétben bizony minden boszorkányság nélkül is el lehet köztök az igazit veszíteni.

Ami sejtelmei, ha csakugyan érzett illy esmiket, csakhamar félelmesen valósultak; a sötétséget több egymást gyorsan követő villám néhány másodpercre eloszlatván, a boldogtalan uj házasok világosan láthaták, hogy egy kis falka szarvas marha vágtat felé jök, néhány lovas ember által űzetve, kik úgy hasonlítónak valóságos szegény legényekhez, mintha a legügyesb színházi öltöztető kezei közöl épen e pillanatban kerültek volna ki.

Arthur ijedtében bizonyára elejtendő szép terhét, ha ez görcsösen nyakába nem kapaszkodott volna.

,Fusson, Arthur, fusson!‘ — rimánykodék elhaló hangon Melánia.

„Lábaim nem bírnak!“ — viszonzá elkeseredve Arthur.

,Oh, ön szívtelen! Nem gondolja meg, milly szörnyű veszély várja menyasszonyát, ha ezen bárdolatlan zsiványok hah, megörülök e rémitö gondolattól “

Arthur is megborzadott, mert e pillanatban egyszersmind pénzére gondolt, és végső erejét összeszedve, futásra kezdé kidölésre készülő szarvasbörös lábait kényszeríteni, miket a nemesítés nem igen gyorsított meg.

E pillanatban mindazáltal majd elgázold őket egy brzas csikó, s a hátán ülő férfi cifra kanyaritás után illy udvariasan szólitá meg a méltóságos uraságot:

,„Megá!ljatok, vagy pisztolyommal tanítlak em-berségre. Mi járatban és kik vagytok ?‘“

Arthur remegve viszonzá:

,Én Rókásy báró vagyok, s ez itt nőm, az útban ‘

A zsivány félbeszakasztá öt:

,„Mindjárt elnyelelem veled nyelvedet, cudar léhfltő, hogy mersz igy hazudni, mit keresne báró éjfél tájban feleségével a rétség közepén, gyalog ? Nyakad közé csípjek ezzel a karikással ?‘“

A zsivány egyet kanyaríta hosszú ostorával, s Arthur siránkozva szóla:

,Mondom, Rókásy báró vagyok, innen Rétes-falváról, hinlónk nem messze fekszik innen fölfordulva, s kocsisom a két első kerékkel eltűnt a sötétségben ; segítsenek rajtunk, hogy szárazra juthassunk , különben feleségem szörnyet hal. Segítsenek, jól megfizetem az urakat, van nálam elég pénz, csak könyörüljenek rajtunk?

„,Cimborák, — szólalt meg ismét a zsivány, álljatok csak odább a marhákkal, én addig majd ezekkel végzek, és ismét nyomotokba érek fakómmal.

„Mennénk ám, — dörmöge egyik társa a pa-rancsodnak, de ez a sánta tehén annyira tartóztat bennünket, hogy még nyomunkba szagol valami éhes kópéja a nemes vármegyének"

,„Hagyjátok itt, s pusztuljatok előre, mert hajnalra harmadik kézen kell mér lenni az egész falkának.

A zsiványok előre terelék a lopott falkát, s a hátramaradt cimbora, alkalmasint parancsolója a többinek , kötelet vete a beteges tehén szarvaira, és ismét a remegő uj házaspárhoz fordula, mondván

,„Láthatta a nagyságos ur, ha már csakugyan az, hogy olly járatban vagyunk, mellyben bizony nem igen segíthetünk más baján, hanem arról kell gondoskodnunk, hogy tulajdon bőrünket szárazra szállítsuk; de talán mégis fordíthatunk a dolgon, hol a nagyságos ur pénze ? “

,A pénzem ?‘ — hebegé Arthur s fogai vacogtak , mintha erős láz rázta volna tagjait.

,„Szaporán, atyafi, mert ha pisztolyommal világitok , úgy majd magam is rátalálok”

A zsivány kétcsövű pisztolyának sárkányai kettőt csattantak, lova két lépést közelite és Amit kezdé szaglálni, melly szerény állatka most már szuszszanni sem merészlett.

„,Hol a pénz ? illyen.

,Ezen táskában, hátamon— rebegé félholtan Arthur.

„A barnában “ — sipegé Melánia, saját táskáját megmenteni akarván, mellyben több tartalék fog is lappangott, egyéb nélkülözhellen szépítési eszközök közt.

„,Majd csak mind a kettőt elviszem, hogy hiba ne történjék, így la, könnyebben elbírom én ezeket; de lopni nem akarok, hanem cserében átadom ezt a sánta tehenet, öljenek hátára nagyságtok, és baktassanak előre ezen az utón, jó fél óra múlva a kupakos csárdába érhetnek, ott aztán megszáritkozhatnak , addig pedig a nagyságos menyecskének jól esik majd az én szőröm, itt van lelkem, kanyarítsuk a nyakába, igy la, ráadásul meg is csókolnám, ha sietnem nem kellene"

Ezzel éleset füttyente az udvarias zsivány és olly gyorsan tűnt el, mintha négy karcsú láb helyett nyolc villám hordozta volna fakóját.

Melánia didergő testének olly jól esett a meleg szűr, hogy illatában épen nem birt megbotránykozni, ámbár boldogabb időkben hihetőleg sokért nem maradt volna meg vele egy szobában.

,Mihez kezdjünk most? — kérdé leveretve Arthur, s többször ismételve azon óhajtást, bár neki is juttatott volna a zsivány egy szőrt, azon roppant pénzmennyiségért, mellyhez olly könnyen jutott, mint akármelly finom műveltségű uzsorás, azon kis különbséggel , hogy az ő nyakára kötél, az uzsoráséra pedig arany lánc szokott simulni.

„Kövessük a lovagias szellemű zsivány tanácsát , — viszonzá némileg megnyugodva a szép Melánia , — és siessünk mielőbb a nevezett csárdához jutni."

,Helyes, én tehát fölülök a tehénre és önt ölembe veszem.

„Ám legyen, de vigyázzon ön.

Úgy tartom, — esenge félénken a hidegtől remegő vőlegény, hogy ezen szűrrel mindketten betakarózhatnánk.

„Nem bánom, ha Aminak is marad elég helye

Ezen gyöngéd megjegyzés után Arthur létévé menny asszonyát a vízbe s fölkuporodék a türelmes tehénre, a szűrt magára vévé, azután Melániát fölsegité, s nagy örömükre a szűr csakugyan olly bő vala, hogy mindhármukat meglehetősen betakaró.

A szerencsétlen sánta tehén csodálkozásból e szokatlan teher fölött, vagy más meg nem magyarázható érzésből, keservesen elbődült; panaszos hangja azonban nem talált könyörületre, s Arthur ugyancsak döngeté oldalait sarkával. Ámde ezen hevenyészett paripa igen csökönyösnek mutatkozott, s teljességgel nem akart előre haladni, hanem mindig hátra fordult, és az eltűnt falka után iparkodott bicékelni, hová alkalmasint női, vagy anyai érzelmek vonák a szánakozásra méltó kesergőt.

Arthur báró annyiszor visszaforditá a szarvas paripát, ez pedig annyiszor ismét megfordult, hogy végre a nagy sötétség miatt a regényes lovagok már magok sem tudák, merre haladnak, s nemes elszántsággal egészen ál pejkójokra bizák szomorú sorsukat.

Néhány percig csöndes szemlélődésekbe merülten, szó nélkül haladtak, előre é, vagy hátra , azt csak sánta élő mozgonyuk bírta volna megmondani, ha sejthető vala, hogy kettejök közöl valamellyik meg fogja szavait érteni, mellyek olly kurta bőgicsélésekből állottak, hogy bizonyosan csupa eredeti gyökszók valának.

A csöndet ismét lódobogás zavaré meg, melly kétségkül a nászéjt ünneplők háta mögül közelite. Most tehát csak kettőt képzelhettek, vagy azt tudniillik , hogy a zsiványok, nagylelkűségüket megbánva, visszatérnek, és iszonyúan akarnak velők bánni, vagy pedig, hogy a csökönyös tehén csakugyan kedve szerint fordult meg, s a falka után viszi őket, és a lódobogást a visszatérő Miska négy alattvalója okozza. Ezen utóbbinak örvendének, de az előbbi lehetőség meggondolása méhébenfojtámegez örömet.

,Hah, — sohajta iszonyodva Melánia, azon zsivány, ki bennünket megfoszla, csókot említe, vérem jéggé fagy, ha meggondolom, milly rettentő sors várakozik rám, ha azon szörnyetegek csakugyan visszatérnek?

„Nyugodjék meg, édesem, — viszonzá bátorítólag, de fogvacogva Arthur, azon esetben megszabadítom önt, dicső tervem van erre. A nemzeti szinházban egykor bizonyos Tobozo, vagy Dobozy halálát látóm, az szinte így nyargalt szerelmes nejével , s a törökök üldözék őket; midőn már látá a férj, hogy nem szabadulhat meg hatalmukból, nejét meggyilkold. Ezt fogom én is tenni, szerencsére jó éles tőr van zsebemben.

,Azt jól fogja ön tenni, de az istenért, vigyázzon, Arthur, ne hirtelenkedjék, előbb meg kell győződnünk, hogy csakugyan elkerülhetlen.a végső veszély, csak akkor használja ön a tőrt, ha mondani, ha világosan mondani fogom.

A dobogás villámgyorsan közelíte, a léget óriási villám nyargald keresztül, mintha egész dühét egyszerre akarná kiönteni a háborgó természet.

,„Hah, itt van egy zsivány, a sánta tehén hurokra keríti, megállj, akasztófa virága János, Péter, kötözzétek meg, János, te kisérd őket a faluba, te pedig Péter, siess utánunk, a többit nyomozni.

E szókat lövés köveié, s a golyó Arthur füle mellett röpült el, mi annyira megrémítő őt,. hogy szeretetre méltó menyasszonyával egyfitt a lóvá nemesített tehénről a pocsolyás főbe zuhant.

Sejtéseik tehát nem valósultak, mert nem a zsiványok tértek vissza és nem is Miska közelíte, hanem a tekintetes vármegye pandúrjai jelentek meg a szomorú történetek színhelyén. Káplárok társaival elvágtatott, János és Péter a nagyságos házaspárt megkötözök, Péter a többiek után iramodott János pedig indultfsra nógató úri foglyait és a sánta tehenet, mert méltó fájdalommal kell megváltanunk, mind a hármat egy kötélre hurkolá, mellynek végét nyeregkápájához erösité, hogy kezei szabadon maradjanak , lovát igazgatni, és szükség esetén pisztolyait használni.

,Ember, — kiálta föleszmélve dühösen Arthur , mit merészel kend tenni ? Én Rókásy báró vagyok.

„Én a bárónő! — tévé hozzá szinte elég erélyesen Melánia, kinek lábait a hideg sár és viz igen kellemetlenül érinték.

,„Mért nem mondtatok ezt a káplárnak, — dörmögé pipára gyújtva János, — én csak az ö szavára hajtok, azért voltam katona.'

„Becsukatlak, gazember.

„Hol van ebecském ?“

,„ltt cammog a tehén mellett.

„Hah, semmirekellő !

,„Csak előre szaporán, és hallgassunk, mert fokosom mindjárt táncot jár bőrötökön.

János olly hideg határzottsággal beszélt, hogy az uj házasok hallgatva ballagtak előre. Mintegy fél óra múlva fölfordult hintajokhoz érkeztek, hol nagy örömökre Miskát pillantak meg, ki épen akkor iparkodott a kényelmes hintót nagyából összetákolni, összecsapd feje fölött kezeit, midőn nagyságos uraságát ezen siralmas állapotban megpillantó. János kőszivűsége azonban nem tágított, Miskát pisztollyal fenyegető, s foglyait tovább tereié, mert ó csak a káplárnak tartozott engedelmeskedni.

,„Ugy kell nekik, — dünnyögé utánok boszusan Miska, — mért hozattak Bécsböl hintót, hiszen ollyan gyönge volt ez, mintha üvegből csinálták volna, mert a németnek az útja is ollyan sima, mint a pofája Mintha bizony nálunk nem tudnának böcsületes hintót csinálni.

Rétesfalván a helységháznál természetesen minden fölvilágosodott hajnal felé, a méltóságos uraságot sajnálkozva a kastélyba kisérék, hol a hintó hátuljáról lecsöppent komorna és inas már ki is alutták magokat, mert lepottyanásuk után tüstént visszasiettek , minthogy a tova robogó hintót úgy sem érhették volna el.

Melánia és Arthur hónapokig veszélyes betegséggel küzdöttek, mellynek szerencsés elmúlása után nem volt többé kedvök a nászéjt hintóbán eltölteni.

Ami életben maradt ugyan, de a nászéjben nyert náthájától soha nem szabadulhatott még.

Végre mind azoknak, kik lelketlen utánzókká törpülnek, kívánjuk, hogy illy erélyes gyógymódon menjenek keresztül .

A nagy orr

Swifl, az angol irodalom egyik legnagyobb bajnoka, dicsérő beszédei irt egy ócska seprőnyel fölött még pedig olly kitűnőt, hogy az most is, századok után méltán csodáltatik.

Mi lehet tehát könnyebb, mint dicsérő beszédet Írni ? gondolám, miután illy parányi, silány tárgyról is olly jeleset lehete Írni, még pedig annyi év előtt.

De rövid fontolgatás után is csakhamar meg kelle győződnöm, hogy c föladat sokkal nehezebb, mintsem első tekintetre gondolni lehetne.

Nagy ember a kis tárgyat is nevezetessé teheti, mint például kalapját Napóleon, a kis ember ellenben ezer hálát adhat istenének, ha a legnagyobb tárgyból képes valamicskét csinálni.

Ezen meggyőződés után tisztán láthatám, hogy igen nagyszerű s nevezetes tárgyra irhatok csak dicsérő beszédet, melly legalább némileg feledtetni legyen képes erőm csekélységét.

De hol keressek nagyszerű, valódilag nevezetes tárgyat Magyarországban, melly erőm parányiságán, saját érdemeinek bokrossága által, illően segíthetne ?

Szemeimet végig futtatám hazáin határi közt a

gondolat villanyos vasutján, és szomorúan kelle megváltanom, hogy bizony nem élűnk mi most a valódi tiszta nagyság korában, mióta a nagyságosak száma annyira megszaporodott; a múltból pedig nem merék tárgyat választani, miután csak nem rég bi-zonyult be, hogy az egész magyar nemzet sem birta legnagyobb fiát parányi emlék által megdicsőiteni. Ugyan mikép merhetnék tehát én elhunyt nagyaink, vagy tetteik illő dicsőítéséhez fogni ?

Lám, lám, minő való az, hogy sokkal könnyebb valamit gyalázni, gúnyolni, mint dicsérni.

Vagy talán azért van ez igy, mivel a dicséretre méltó tárgy kevesebb ?

Mindegy, meg kell lenni, dicsérnem kell valamit minden áron, hogy elnémítsam azokat, kik mondani szeretik, hogy mindig csak hurogatni, fitymálni, gúnyolni szoktam.

De mit? Kis tárgyban nem kaphatok nagy telteket , nagy egyéniségeket pedig nem látok, minek szemeim roszasága lehet ugyan oka, de az mindegy; egyébiránt pedig nemcsak én vagyok illy zavarban, hanem mások is , mert például, más müveit orszá-gokban a tudós társaságok uj tagjait dicsérő beszéddel szokás bevezetni, mig nálunk ezt senki nem meri tenni; épen nem azért ám, mintha bennük dicsérni valót nem találnának, hanem mivel érzik, hogy a dicsérés általánosan igen nehéz mesterség.

De hiába, elcsüggednüpk azért mégsem szabad egészen, tekintsünk tehát újonnan szét, még pedig most már nemcsak hazánk szflk határai közt, hanem az egész nagy teremtésben. íme, ezen utóbbi szó határzott irányt ada gon-dolatomnak, a teremtés remeke az ember, ez tehát a legnagyobbszerü, legnevezetesb tárgy széles e világon, és igy elbizottság nélkül remélhetem, hogy ebben parányiságom dacára is találhatok legalább felényi dicsérni valót, mint mennyit a nagy Swift az elnyűtt seprűnyélben felfödözhetni szerencsés vala.

De mit dicsérjek tulajdonképen az emberben, a teremtés e remekében ?

Ez ismét olly kérdés, mellynek megoldása, fűkép helyes megoldása az enyimnél sokkal derekabb erűnek is ugyancsak dolgot adna.

Sok magasztos van az emberben, ű világokat hódit meg; de a legszentebb jogokat is eltapodja.

Az ember sok hasznost tűn, ű hozá divatba a burgonyát és bükfataplót; igen, de a lőport és lűgyapotot is ű találta föl, süt még a dohányzást is, melly mellett füstbe megy a sok idő, mit különben jóra lehetne és kellene használni.

Az ember leghatalmasb a földön, elannyira, hogy a sokkal erűsebb elefántot és oroszlánt is parancsai alá tudja görnyeszteni; igen, de ű viszont egy üveg pálinkától is összerogyik, és szánandóbbá válik a leggyöngébb 'állatnál, miknek különben ezreit is egyszerre eltapodhatja.

Nem, nem, én nem bírok az ember fölött dicsérő beszédet tartani.

És nemcsak én vagyok illy gyarló, mert különben is csak halála után, sírja fölött szokás az embert megdicsérni, és akkor mindig e közmondást kell követni : a halottakról csak jót!

Én azonban mégsem esem egészen kétségbe, hanem folyvást remélek.

Hátha az ember egyes részét találhatnám korlátlan dicséretre méltónak ?

Ezen eszme jónak látszik, ezt meg kell ragadnunk.

Vizsgáljuk meg tehát az embert , a teremtés e remekét tetőtől talpig, és csak azután hintsünk fejünkre hamut, mély gyász szomorú jeléül, ha egyetlen részecskét sémi födözhetünk föl rajta, mellyet dicsérhetnénk, a nélkül, hogy egyszersmind gáncsot és roszalást kellene magasztaló szavainkhoz csatlanunk..

De hol kezdjük a szigorú vizsgálatot, hogy mielőbb óhajtott célhoz juthassunk, és milly rendben folytassuk bíráló észrevételeinket ?

A fontolva haladók meg akarják a magyart talpalni , azaz: alant szeretnék a javítást kezdeni, folytatni s hihetőleg bevégezni is; az ellenzékiek ellenben azt hiszik, hogy inkább meg kellene a magyart fejelni, és ennél fogva én is a fejen kezdem tudományos vizsgálataimat, és olly rendben fogom folytatni, minő jelenleg nálunk uralkodik, azaz: rendetlenül és minden következetesség nélkül.

Ki tehetne ennél jobbat ?

Tehát vegyük figyelemre a fej tulajdonságait, és tartsunk fölötte ítéletet.

A fejben sok jó van, azt nem tagadhatni, benne születnek a gondolatok, és ő viseli a kalapot, melly a szabadság jelképének tekintetik; ámde mennyi rósz gondolat születik miden pillanatban, milly káros következményű a fejesség, mennyire fejétől szagosodik a hal I Nem, én a fejet föltétlenül dicsérni nem tudom..

Két láb, állj elő, ti talán több szerencsével birtok.

A láb igen hasznos része a testnek, főkép katonára nézve, de magosra nem juthatni általa, mert oda csúszni kell, és ez a mai világban olly nagy hibának tarlalik, hogy bizony nem merem a lábat dicsérni , mellynek különben még az is bűne, hogy a tyúkszemeknek szállást ad.

A homlok mellett azon állítás látszik szólani, hogy az a lélek tükre; igen, de a tükör gyakran igen rutát mutat, és ki nem tudja, hogy a homlokon szarvak is tenyészni szoktak!

A szemet sok költő megéneklé már, és alig van szép szó, mellyel rá nem ruházták, pedig bizony kár volt, mert például: mennyi rósz történt már négy szem közt , hányszor gyújtottak a szemek olly Iángokat, miket semmiféle viz nem bírt eloltani; mennyi szomorúság származik abból, ha mindent látunk, és mennnyi szomorúságot szül az, ha szemeinket annak idejében behunyjuk.

A fül mellett sem merek szólani, mert életünk legtöbb baja és keserűsége abból származik, a mit hallunk.

A száj mellett szólhatna ugyan szám némi jót, de nem akarok részrehajló lenni, mint némelly bírálóink , s némelly politikusok, kik a lókötöt is dicsérik , ha pártjokhoz tartozik; különben is csak az jó a szájnál, mit befogad, de a mit szélnek bocsát, az bizony elég kárt okoz.

Hát az ajkak mit vétettek ?

Sokat, rajtok terem a csók, s még az üdvözítőt is csókkal árulták el, hát azóta mennyi árulás történt ez utón! Ám ábrándozzanak a költők eperajakról , de én nem feledem, hogy az eperbokor mellett gyakran még kígyó is lappang.

De a nyelv ?

Megvallom, ezt sokra böcsültem, mig gyűléseinket rendesen nem látogattam; de miután haliám, mint iparkodnak némelly politikusok minden jót lerontani, bizony csak a füstölt nyelvet tudom magasztalni; de nem ám a dohányfüstös enibemyelvet, hanem a kéményben tanyázó ártatlanabb marhanyelvet.

És a torok ?

Ez napjainkban nagy szerepet játszik, sokat elnyel, és sokat erőködik kiáltozásra; de én nem bírom böcsülni, már csak rendkívüli szolgalelküsége miatt sem, mellynél fogva keserűt, édeset, savanyut minden ellenszegülés nélkül nyel le. Ugyan ki bírna illy nyomora rabszolgát magasztalni? Ezért aztán olly silány az, a mi torkok által, kiáltás és lenyeléssel határoztatik el.

A mell ellen csak nincs önnek alapos kifogása?

Sőt igenis van, tisztelt olvasó.

A mellet két részre kell osztanunk: külsőre és belsőre. A belsőben sok mindenféle részecskét találhatni , mellyek közt azonban csak a szív érdemel megemlittetni, de ennek belsejét nem láthatni, s igy látatlanban dicsérni én nem akarok. A mi pedig a mell külső részét illeti, ugyan mit ér az, bár mint ragyog is , mit rajta láthatunk, most, midőn hazáért kapott sebek nem díszlenek ott többé, fölvilágosult békés szellemű századunkban.

Mosolygani látom a nyájas olvasót, mert bizonyosan azt gondolja, hogy a gyomor és has leend dicsérő beszédem magasztos tárgya.

Csalatkozni méltóztatnak, kik ezen véleményben vannak.

A gyomor, főkép a magyar gyomor igen jó, ezt nem tagadhatni; de én épen azért győlölöm, mivel mindent megemészt, a has pedig annyi uradalmat fogyasztott már el, baráti frigyben a gyomorral, hogy megvetés nélkül rá sem gondolhatok.

Patvarban, hiszen e szerint már végig mentünk az egész testen.

Még nem.

Van az embernek még nyaka, de ezen már annyi ember akadt főn, ki nem érdemié, s annyi tartja most is rajta magosra fejét, ki a fönakadást megérdemlette, hogy jobb lesz, ha hallgatunk róla, mert különben még nagyon is sokat találnánk mondani.

Két kezet is adott a természet az embernek, hogy magán és másokon segíthessen velők; ámde az ember szörnyen visszaél e szép adománynyal, s kezeivel testet, lelket, gondolatot egyenlő kegyetlenséggel gyilkol. Aztán kézével adja el az ember szabadságát.

E szerint tehát.

Kérem, még nem vagyunk készek.

Foga is van az embernek és sok fogas ember sokat eszközölhetne, ha akarna; de kinek életében csak egyszer fájt is foga, bizonyára nem kivánandja, hogy épen a fogat válasszam dicsérő beszédem tárgyául. Pedig kinek nem fájt már életében foga ? S minél szebb hölgyre, vagy fényesb hivatalra fájt például valakinek foga, bizonyára annál inkább megérdemli szánakozásunkat.

Azon tisztelt hazánkfiai, kik azt hiszikj hogy ülve is előmozdíthatni a haza boldogságát, alkalmasint azt hiszik, hogy minden egyébből kifogyván, dicsérni fogjuk azt, mi az ülést lehetővé teszi; azonban mi sokkal buzgóbb barátja vagyunk az ernyedetlen haladásnak, hogysem illyesmire használnék toliunkat, melly különben sem termelt még mogyo rót, kövelkezéskép nem is illy nemzelies érintkezésre való.

Szomorúan kell tehát csakugyan toliunkat letennünk, miután az emberen és emberben semmi dicséretre méltót nem találunk.

Na, gondolja a nyájas olvasó, e szerint mi emberek , mi urai a teremtésnek, ugyancsak megfoghatjuk orrunkat, és

Bocsánat, ön orrot méltóztatott említeni, tisztelt olvasó ?

Hiszen erről még nem is szólottunk.

Milly föltűnő az orr az emberen, és mégis kifeledtük a sorozatból.

Ilyen a valódi érdem sorsa ezen igazságtalan gyarló világon.

Nem tréfálok, az orr legkitűnőbb része az embernek, mert még akkor is rendkívül föltűnik, ha nincs!

Mondhatni é ezt a test más részéről illy teljes határzottsággal ?

Nem, nem, nem.

Hány fejtelen ember van, s bármilly magosán áll, mégsem veszik észreMennyi a szemtelen ember, s ugyan a legnagyobb , legfényesb társaságban is ki látja e hibájokat?

Hány ember adja el száját, nyelvét, s megbízóik mégsem veszik észre mély hallgatásuk okát.

Sok embernek nincs szive, nem segít senkin, és mégis olly tiszteletben részesül, mintha csupa szívvel volna bélelve és kisujtásozva.

Másoknak nincs kezük, mellyel embertársaikat fölemelhetnék, s ük mégis zsebre, gyomorra s böcsülctre nézve úgy megtelnek, mintha száz kézzel tömögetnék testűket és zsebeiket.

Még több embernek végre lelke sincs, mert a legszentebb ügyért sem bír föllelkesülni, s a többi emberek még ezen roppant hiányt sem veszik észre, mert ha észrevennék, úgy illy emberekkel bizonyosan nem fognának cimboráskodni, hanem gondosan kerülnék őket, mert a lelketlenség olly ragadós, mint a himlő.

Ellenben, ha valakinek orra nincs, ez mindjárt rendkívül föltűnik, s az illy szerencsétlen embert még legnagyobb ellensége is sajnálja.

Meg van tehát mutatva, hogy az emberi test külön részei közt legkitűnőbb, következésképen legnevezetesb rész az orr.

Lássuk csak közelebbről.

Hazánknak hajdan dicső vezérei voltak, ezeknek utódjától tehát ki merné a dicsőséget megtagadni?

Senki!

És ki a magyarok mostani fővezére ?

Az orr.

Micsoda?

Igen, mert hazánkban nincs egyetértés, hanem minden ember legbölcsebbnek tartja tulajdon fejét, és azért csak saját orra után jár, mert neki úgy tetszik.

Ezen állítás mellett küzd azon régi szokás is, melly szerint a hölgyek, midőn a férfit vezetik, többnyíre orránál fogva szokták ezt tenni..

Hajdan a magyarok nyeregbe ugrottak, a tárogatót harsogtaták, és villogó kardokkal rohantak ellenségeikre; most ellenben székeikről fölugrálnak, az asztalra is, ha épen kell, nyelvöket s torkukat harsogtatják, és azután nagy elégültséggel e szókra fakadnak:

,Most ugyan jó borsot törtem a(az ellenség neve, cime) orra alá.‘

Itt is tehát legnevezetesb tárgyul az orr tűnik föl.

Ha valaki rendkívül megsértetik, nem szokás róla mondani, hogy megboszulandja magát, vagy elégtételt fog kapni, hanem mindent e kifejezés foglal magában:

,Nagyon orrolja a dolgot ‘

Ha valaki nagyszerű tervekkel, vagy inditványokkal lép föl, s a tömeg nem bízik benne és ostobánaktartja öt, e véleményét egész egyszerűséggel csak igy fejezi ki:

,Haszontalan ember, nem Iát tovább az orránál. íme, illy fontos ügynél is föszerepvivö az orr.

Ha valaki megsért bennünket, s mi férfias elégtételt követelünk tőle és ö azt megtagadja, mit cselekszünk ?

Biróboz megyünk ?

Nem.

Megöljük öt ?

Nem, mind ez csekélység; az illy gyáva férfi orrára fricskát nyomunk, és örökre meg van bélyegezve.

Tehát böcsületbeli ügyben is legfőbb bíró az orr.

Ha valamely tisztviselő negyven évig minden erejét kötelessége teljesitésére fordító, s azután öregségi elgyengülés miatt némi kis hibát követ el, talán jutalommal nyugalomba bocsátatik ?

Nem.

Vagy valami rendkívüli, s egyszersmind jövedelmező kitüntetést kap ?

Nem, hanem orrot kap, s ezen kitűnő jutalomban csöndesen megnyughatik.

Ha valamelly gyermek makacsul tagadja az elkövetett pajkosságot, anyja igy szól:

,Ne tagadd, orrodon látom, hogy te tetted És a gyermek legott sirva megvallja bűnét.

Világos teliét, hogy bírói vallatásoknál is igen fontos szerepet játszik az orr. '

Testünk minden részecskéje kisebb nagyobb mértékben működik, de mind azt föl sem veszik; midőn ellenben prüszköl az ember, tüstént minden oldalról hangzik:

,Kedves egészségére váljék ‘

- Ha valami politikai pártnagyobbító embereket keres célai előmozdítására, s mindenféle szép szóval csábítgat, az, ki e csábításnak ellene szegül, többnyire így szól:

,Sok szépet mondott ugyan, de én megszagoltam a pecsenye illatát, és kiadtam neki az utat.

Milly kitűnő a szerepe tehát itt ismét az orrnak!

Hadúr a magyarok paradicsomában egykor idegen embert is szeretett volna látni, megszólitá tehát fegyvernökét:

,Miska, szállj csak le magyar földünkre, ézhozz föl egy németet

„De miről ismerek rá ? — kérdé Miska, — hiszen magyarjaink annyira elcsenevészültek már, hogy

alig lehet őket egymástól, vagyis a németektől megkülönböztetni.“

,Csak az orrára nézz, Miska, s ha nagyon tobákos, tehát csípd föl.‘

Lám, milly nevezetes megkülönböztetésre szolgál tárgyul az orrr.

Tudjuk mindnyájan, hogy a kutyánál nincs türelmesebb állat a világon, és ki nem ismeri mégis e közmondást:

,Orráért a kutya is haragszik I

Nem mutatja ez is, hogy az orr legjelesb része az emberi testnek ?

Ha valaki mindenhez szól, mindenhez Iát, és semmihez nem ért, mit szoktunk felöle Ítélni ?

Gyalázzuk Öt?

Nem, csak egyszerűen azt mondjuk:

Ez az ember mindenüvé üti orrát.

Jóban, roszban, mindig, és mindig csak az orr azon központ, mellyhez az emberi ítélet, határzat, és jellemzés vonatkozik.

Ha fontos titok birtokában vagyunk, mellyet nem akarunk emberek közé juttatni, meghitt barátunkat többnyire igy szoktuk hallgatásra inteni:

,Aztán e titkot ne kösd ám senki orrára ‘

Ez a legfőbb, mit ez esetben mondhatunk, mert az orron mindent megláthatni.

Ha valakit inteni akarunk, hogy a csúszós, ónos kövezeten el ne essék, így szólunk:

,Vigyázzon ön, hogy orrára ne bukjék!‘

Nem jele ez is annak, hogy a test legnemesb része épen csak az orr ?

Azt mondják, hogy a szem legbecsesb része a testnek.

Tagadom, mert még a vakot is lehet vezetni, ha, jó orra van; például gyertya helyett pézsmáikéi a lámpába tenni, s a vak is utána megy.

Ha valakinek valami nem tetszik, nem rugdalózik, nem ordít, nem forgatja szemeit, hanem egyszerűen csak orrát fintorgatja.

- Kedvesünk pedig, ha a találkozás helyén késön jelenünk meg, ugyan mikép mutatja ki haragját?

Hát földuzza orrocskáját, a mint mondani szokás.

A szemet minden csinos arc megvesztegetheti, a nyelvet egy pohár bor is lekötheti, s az egészem bért is okkal móddal megnyergelhctni; ámde az orra csak egy ülhet büntetés nélkül, s ez az egy a pápaszem, és ez is csak azért, hogy a látást élesítse, következésképen a fölvilágosulást előmozdíthassa.

Az orr tehát legfüggctlenebb része egyszersmind az emberi testnek, s mint illyen, leghöbb tiszteletünket méltán igényelheti.

De hát a nátha ?

- Igen, igen, talán ez is kellemes ?

Csak lassan, ha szabad kérnem. Tudva van, hogy az olaszok soha nem náthásak, s létezik egy olasz közmondás, melly szerint az olaszok a németektől Csupán a nátha jótékonyságát irigylik.

Kellhet é ennél fényesb dicséret az orr ezen egyetlen emberi gyarlósága ellenében, melly egyébiránt épen olly magasztos és üdvös, mint a mennydörgés , melly a levegőt tisztítja.

Végre, jól tudjuk mindnyájan, hogy mostani romlott századunkban minent, de mindent el leheti nyomni; de ugyan el lehet é fojtani a prüszkölést ?

Nem, s e szerint tehát azörr legnagyobb szabadságnak örvend, s egyszersmind legszilárdabb önállósággal dicsekedhetik.

Hogy pedig mind ezen méltányos dicséret léginkább a nagy orrt illeti, az igen természetes, méri hegy, épület, művészet, vitézség, sat. sat. annál dicsőbb, minél nagyobb, s már a nagy Napóleon is igy okoskodott:-

,Ha munkabíró férfira van szükségem, rendesen azt választom , kinek illő kiképzettség mellett

legnagyobb orra van, mert az illy férfi szabadon s bátrán birlélekzeni, tiszta s hidegágy, tüdő és szívnek birtokában van. Tapasztalataim még mindig teljesen igazolták, hogy a nagy orr rendesen tiszta s . nagy észszel van kapcsolatban.

E nagy férfi magasztaló szavai után nincs többé

mitszólanom, s dicsérő beszédemet bízvást bezárhatom, egyedül azt óhajtva, hogy a nyájas olvasó '

ne csapja be orrom előtt az ajtót, hanem mindenkor szívesen fogadjon.