Pénz-aristocratia és pénztelen aristocratia.

Hogy a pénz-ember is csak onnan kezdődhet ugynevezett »pénz-aristocrata« lenni, mióta ő is születni kezd vala, ez alig szenvedhet kétséget. És mégis hány gráduson kell keresztül mennie, mig valódi pénz-aristocrata lesz belőle. A bankár, iparos vagy kereskedő, a ki kezdi a könyvvivőségen, és milliókat szerez, csak pénzhatalmasság, de még nem pénz-aristocrata. Ha ellenben ennek fia születik, a ki már nem szerzi (mert vagy lusta rá, vagy ostoba), hanem készen kapja a milliókat, az már születésénél fogva pénz-aristocrata. Ennek fia, a ki talán el fogja pazarolni az ősei által szerzett milliókat, már született aristocrata. S a későbbi ivadék, a ki esetleg már kutyabőrön dobolja ki származását, s a kinek esetleg szintén kutyabőrön dobolják ki tönkrejutását, talán némi pirulással fog megemlékezni őseiről, a kik egykor milliókat tudtak szerezni, s mégis csak »hatalmasságok« lehetnek.

Hogy tehát »születés« nélkül nincs a világon semmiféle aristocratia, az kétségtelen. Sőt az sem tagadható, hogy minél messzebb távozik a születés a keletkezéstől, rendszerint annál kevésbbé büszkélkedik arra, a miből keletkezett. Igy például nálunk a mágnási családok mind nagy és fényes érdemekből, s az ősöknek históriai erényeiből fakadtak: s mai napság mégis nagyrészt olyan ambitiókkal elégitik ki a kékvéri gőgöt, mintha tulajdonképen nem is névadó őseiktől származnának, hanem azoknak kocsisaitól vagy lovászaitól.

Rózsay Félix, kinek apja még csak pénzhatalmasság volt, de a ki önmagát már igazi született pénz-aristocratának tartotta, szintén igy gondolkozott, és ebből nagyon merész álmak támadtak agyában.

Ha reggelenként selyem pongyolában, az orosz karaván thea zamatos gőze, és a sultán flórnak illatos kék füstje mellett kezébe vette a napi lapokat, és azokban nem volt »skandalum«; olyankor unatkozva dobta félre azokat, s igy kiáltott: »Ma minden miniszter becsületes, minden pap erényes, és minden zsidó imádkozik. Csupa opium. Nem fölkelés után, hanem lefekvés előtt kell bevenni!« - Aztán hátradobva magát a lengő karszékben, egy hizott arcznak érzéki mosolyával merengett el egy ábrándképen, s e közben nemcsak arczának teltsége látszott, de lelkének önteltsége is. S ha ilyenkor ki is csillant tekintetéből némi szellem, az ugyanaz volt, melyet a ravaszság nemz, a gazdagság aranyoz be, s melynek szikráit a gúny, ruganyosságát a hiuság adja meg. Az ilyen arcz, az ilyen kifejezésü szellem az, mely az életben sem rokonszenvet, sem tiszteletet nem ébreszt, mert egy vonás sincs rajta, mely medre lehetne a jóságnak és önfeláldozásnak, melynek forrása a sziv, s melynek medre az arczvonásokon át fut a lélekbe, hogy izét megnemesitse. És az ily szivben, ha van is jóság, de más indulatok isszák meg azt, mielőtt a lélekbe juthatna el. És az ilyen arcz iránt nem érezhet bizalmat a nemesség; és csak a léhaság, az aljasság vagy nemtelenség közeledik hozzá, nem annyira bizalomból, mint a hasonlóság érzetének bátorságával és jogával. De hát az ilyen arczok időnkint divatosak lesznek, és rajtuk nemcsak az egyéni szellem, hanem a korszellem is tükröződik. Rózsay Félixé ilyen volt. S a mint ábrándképein el-el merengett, rendszerint ily monologokkal dajkálta titkos vágyait, és szórakoztatta dicsvágyó elméjét:

»Ah! mily másképen fog hangzani ez a száznyelvü közvélemény (a hirlapokat értette alatta), ha majd azt fogja kikürtölni a világnak, hogy rózsafalvi Rózsay Félixnek, a dusgazdag milliomosnak egyetlen fia Oszkár, eljegyezte magának X-Y gróf kisasszonyt! - A jegyváltás ünnepén az ország első notabilitásai voltak jelen!... Látom a hatást. Az emberek azt fogják kérdezni, ki ez a Rózsay? Egy uj nemes, kinek apja még zsidó volt, a ki bőröket árult és sóval csempészkedett, nagyapja pedig talán még pávián volt. És ennek a fia fogja nőül venni X-Y. gróf leányát? fi donc! fogják kiáltani a gőgös aristocraták. A dicső democratia pedig tapsolni fog kárörömmel a »sotise« fölött, mely a kékvért ez által éri. Azután a dühöngő aristocratia duzzogni, demonstrálni fog egy ideig, de tényleges atyafiság, a grófokkal és bárókkal való folytonos együttlét, és jövedelmező geseftélés, ugy szintén nagy adományok jótékony vagy tudományos czélokra, a népszerüségnek eme biztos agenturáira, majd lassankint megtörik dölyfét, s legközelebb már (biztos kilátásaim szerint) a nemzeti kaszinóban, utóbb pedig a legdistingváltabb főuri körökben is acceptálni fognak. Persze, akkor meg majd a dicső democratia jön éktelen dühbe, s azt fogja szememre vetni, hogy az apám még zsidó volt, a nagyapám pedig pávián, és én mégis már csak a kilenczágu szarvasok közt pöffeszkedem. Hanem ez már akkor nem lesz baj. Mert a dicső democratia haragja nagyon ártatlan mulatság olyannal szemben, a kinek sok pénze van. A ki legjobban lármáz ellenem, ha akarom, az hajlik legmélyebbre előttem. És minél jobban öltögetik rám nyelvüket a democraták, az aristocratia annál jobban elhiszi, hogy közéjük való vagyok. Én pedig már akkor egyikkel se törődöm, mert a zsebemben lesz már mind a kettő.«

Igy ábrándozott el Rózsay Félix reggeli selyem pongyolájában, mig csészéjében tartott a thea, és csibukjában a füst. Ezek az ábrándok eleintén egészen hasonlók voltak a léghajóhoz, mely magasra emelkedik a kék levegőben, de nem tud sehol horgonyt vetni abban. Azokból, a mik Rózsay Félixnek szükségesek voltak ahhoz, hogy ábrándjainak léghajója horgonyt vethessen, volt egy fia, és volt sok milliója. Fia (anyai ágon keresztény családból való) a német egyetemeken tanult, s anyját, (ki születése után meghalt) soha, atyját pedig minden évben csak a szünidők alatt látta. Milliói pedig uralkodtak a börzén, és kezdtek szalonképességet nyerni a főuri körökben is, a hová nem is gyalog köszöntöttek be, hanem nyargalva a váltóparipákon.

De az ismeretlen grófkisasszony még hiányzott. És mit ér a fiu, bármily okos, deli, gazdag, - és mit érnek a milliók, ha még mindig rajtuk van a börze szag, és ha a kilencz águ korona, a vérnemesitésnek e büvszere, hiányzott.

De Rózsay nem csüggedt el.

Az uj kor gyermeke lévén, volt elég érzéke az iránt, hogy sokkal nehezebb dolog milliókat szerezni, mint milliókkal megnyerni egy grófkisasszonyt. És miután milliói már megvoltak, nem búsult a gróf kisasszony miatt, a »ki jönni fog, mert jönni kell.«

És erős hite csakugyan nem csalta meg.

Ábrándjainak léghajója, ha egyelőre nem is vethetett a kék magasban horgonyt, de annyi bizonyos, hogy merész röptében segitett neki a horog.

Rózsay kivetette, s két ifju, a kik közkifejezés szerint »úsztak«, azonnal beleakadt.

E két ifju volt gróf Alszeghy Frigyes, és báró Tenkey Viktor. Rózsay Félix oly nobilis, oly finom, oly szeretetre méltó volt e két gentleman irányában, oly szellemesen tudta nekik mindenkor megmagyarázni azt, hogy azok az apró szivességek, melyeket ő tesz nekik, annyira megfelelnek a convenientia minden követelményének, hogy azokat el nem fogadni oly sértés lenne, minőre igazi gavallér nem lehet képes: hogy Frigyes gróf és Viktor báró rövid idő mulva nem ismertek kedvesebb és distingváltabb férfiut Rózsaynál, és egy szép reggel azzal az örvendetes hirrel rontottak be Rózsayhoz, hogy sikerült őt az elmult éjjeli ülésen szavazattöbbséggel fölvenni a nemzeti kaszinó tagjai közé.

Rózsay át volt szellemülve és egészen elérzékenyedett. (Mialatt magában a leghidegebb számitással azt gondolta: »Ha eddig eljutottunk, ugy már csak a per tu-ság van hátra.«)

A két ifju nem kevésbé volt elragadtatva a kivivott siker fölött. És mialatt Rózsay kezeit diadalmasan szorongatták, Frigyes gróf, (a kinek világnézetéhez tartozott, hogy az életben semmit sem tudott teljes komolysággal tekinteni,) igy kiáltott:

»Igy tehát barátom, mi vagyunk a hid, melyen keresztül ön a főuri világ partjára léphetett.«

»Vagy helyesebben, mi vagyunk a szárnyak, melyek önt a kaszinó régióiba emelték.« Egészité ki Viktor.

»Ah! érzem, mint röpülök!« sóhajt Rózsay.

»De reméljük, a magasban nem fog szédelegni.« Tréfálkozott Frigyes.

»Ne féljenek, én nem a mélységbe, hanem még magasabbra fogok tekinteni.«

»Pompás! - igy maga nem az lesz, a ki volt.« Szólt Viktor.

»Ez szükséges is - vágott közbe Frigyes, - mert őszintén bevallva, önről többen nem a legjobb véleménynyel voltak a kaszinóban, s csak a mi kezességünk eredményezte a szavazat-többséget.«

»Kész szolgájuk mindenben!« hálálkodott Rózsay, s földig hajolt.

»Önnek mihamarább comme il faut gentlemanné kell lennie.« Kiáltá Viktor.

»Mert a pénz még nem elég jogczim arra, hogy valaki a societas tagja lehessen.« Tette hozzá Frigyes sarcasticus hangon.

»Magának érdemeket kell erre szerezni.«

»Ugyan kérem, miféle érdemeket?«

»Telivér-méneket tenyészteni, verseny-lovainak országos renomét szerezni, személyesen részt venni a futtatásokon. És legalább is egy handi-capot vagy egy steaple chaset nyerni; - alább nem alkuszunk.«

»Tehát csak lóháton mehetek előre?«

»Nincs különben.«

»De nem értek hozzá.«

»Megtanulja. Már irtam Maxinak; holnap küldi Mezőhegyesre a jockeyját, mr. Boxot. Vele küld négy anyakanczát, Buccaneer fajból, ára csak husz ezer frt, de barátok közt megér 30 ezret. Mr. Box és mi majd kimüveljük magát. Magának először is le kell izzadni testi sulyából legalább 25 fontot, hogy versenyképes legyen.«

»Talán bizony Schrott kúrával?«

»Dehogy! - de majd megmutatja Box. Mi is segiteni fogunk; mert mi föl fogjuk áldozni magunkat ama eszmének, hogy magából egy commeil faut gentlemant faragjunk. Tudja, ez már a mi vérünkben van.«

»Tehát lesz szerencsém Mezőhegyen?«

»Ó! mindenesetre! - Együtt fogunk megérkezni. - Ó! mi magánál egészen otthonosak leszünk. Mert tudja, az otthonosság már a mi vérünkben van.«

»Ó! már is érzem, hogy gentleman kezdek lenni! - Ah! uradalmaimban valódi aristocratikus életet fogunk élni! - Vadászunk, fényes estélyeket adunk! A legkülönczebb tréfákat rögtönözzük! - Ah! a pénz nem elég, hogy valaki a társaság tagja lehessen! oda valódi érdemeket kell szerezni! - noha be kell vallanunk, hogy ezen érdemeket pénz nélkül létrehozni csaknem lehetetlen volna. - De én hálátlan! - Eszembe se jut az önök nemes áldozatkészségüket hasonlóval viszonoznom!« Érzékenykedett Rózsay.

»Oh! ne fárassza magát! nem hála fejében teszünk.«

»A gentlemannek kötelessége az áldozatkészség.«

»Oh! uraim! - rebegte Rózsay - ne vegyék sértésnek. Nem volna bennem semmi a gentlemanból, ha hasonló kötelességeket nem éreznék. Önök bizonyosan nem zárják ki a gentleman-likeből azt, hogy kártyán vagy fogadásokon százezereket nyerjenek vagy veszitsenek?«

»Au contrer! - párbajban megölni valakit, kártyán elnyerni minden vagyonát, ez mind lovagias és kifogástalan mulatság.« Szólt Frigyes.

»Mihelyt valakinek teljes fölhatalmazása van ugyanazt tenni velem, mit nekem vele, az bármint üssön ki, nemes és lovagias.« Erősitette Viktor.

»Nemde? - Nos, ezen elmélettől csak egy lépésnyire áll az, hogy ha nekem az ablakon belöknek százezer forintot, és én nem tudom, ki löki be? de azt tudom, hogy a ki belökte, nem tudja, hogy én hozzám lökte be: - hogy én ezt a pénzt nem fogom az ablakon kilökni, mert épen ugy a szerencsének köszönhetem, mint azt, ha a kártyán nyerek ugyanannyit.«

»Ó! ezen elmélet ellen nem lehet kifogásunk.«

»Ugye nem? és vajjon megsértem-e én az önök gentlemanségét, ha ablakaikat kinyitom ennek a szerencsének?«

»Ó! semmiesetre sem!«

»Önök vadásznak, agarásznak, kártyáznak, udvarolnak tovább, szokásaikban és életrendjükön mitsem változtatnak; egészen azok maradnak, a kik voltak - azzal az egy különbséggel, hogy mig most nagyon is kell tudniok: honnan kapják a pénzt, akkor ezt tudniok nem lesz szükséges!«

»Ó! hisz ön valódi gentleman! beszéljen tovább.«

»Sőt ezenkivül még bizonyos társadalmi ünnepeltetésekben is részesülnek, mert nevük minduntalan kinyomatik lapokban, társulati jelentésekben, mint ennek vagy annak a concessiónak tulajdonosai, ennek vagy annak a banknak elnökei, igazgatótanácsosai, a syndicatus tagjai stb. Nekem mindez egy szavamba kerül, - nos megsértettem önöket?«

»Sőt ellenkezőleg! - mi barátok vagyunk! - Nem csalódtunk önben. - De egyet! - reméljük, hogy nem lesz szükséges zsidókkal fraternizálnunk?«

»Ó! - ne féljenek! - a legdiszesebb főuri társaságot fogják ott találni.«

»Tres bien!«

»Kész vagyok megverekedni azzal, a ki önt nem tiszteli.« Hevült Viktor.

»Valóban csak gratulálhatunk magunknak, hogy önt bevittük a kaszinóba.«

»Sőt többet tettünk! nekünk nagy befolyásunk van a societásra. Tudja, mi hangadók vagyunk. A mit mi kimondunk, az ellen szólani annyi, mint kard vagy pisztoly elébe állani. S minő kardnak, minő pisztolynak! - Mi önt indigenálni fogjuk. - Ön futhat a mi lóversenyünkön, mi futtatunk az ön lóversenyén, s mindkét helyen elhagyjuk a világot egy lófejjel.« - Szólt Frigyes kaczagva.

»Biztositjuk önt, hogy egy év mulva - ha ugy tesz, mint mi akarjuk - ön előtt a társaság minden köre nyitva áll.«

»S én biztositom önöket, hogy - ha ugy tesznek, mint én javaslom, egy év mulva nem lesz semmi adósságuk.«

És ezután a legszivélyesebb bucsut véve egymástól, a két fiatal arszlán, oly gyorsan mint jött, elrobogott.

A mint a lépcsőn lementek, egymás szemébe néztek, mint az árgusok és fölkaczagtak. - Viktor igy szólt:

»Én nem is értem, hogy miért nem vagyunk mi miniszterek!«

Frigyes barátja vállára ütött, s igy vigasztalta meg:

»Oh! ha a dolgok igy folynak tovább, még lehetünk azok!«

Mikor Rózsay Félix a két gentleman távozása után magára maradt, tükörbe nézett és fölkaczagott.

»Kaszinói tag! - A nemzeti kaszinó tagja, - a ki ihatik a »legnagyobb magyar« serlegéből. Nos, nem gyönyörüen haladunk-e? A kaszinó tekintélyeivel »te tu« lenni, hát van-e édesebb zene ennél? Berobogni a kaszinóba, s megbámultatni az utczai járókelőktől. Elmenni régi ismerőseink mellett, és nem ismerni rájuk. Megnézni őket, s nem látni meg. Ah! mindez oly magasztos! Valóban a gazdagság értéke csak ott kezdődik, a hol ily áruczikkeket lehet szerezni azzal. Mert mit érnek a milliók, ha hiányzik a jog a büszkeséghez? És mire lehettem én eddigelé büszke? Arra, hogy gazdag vagyok? Hisz a tömeg, mig vele egy sorban állok, megveti gazdagságomat, mert vagy azt mondja: csalásból nyertem, - vagy azt mondja: csalótól örököltem. Mert minden kereskedő csal, másként nem tudna nyerni. Ez az előitélet uralkodik az egész világon. Ah! undorodom ama körtől, mely magához hasonlónak tart. Nincs bennem több büszkeség mint másban; de érzem, hogy több büszkeségre szomjazom. És ki nem büszke Magyarországon, hol még a falusi paraszt is aristocrata? Ostoba kormány! - Mindent megadóztat, csak a büszkeséget nem. Pedig ha Magyarországon a büszkeségi adót behoznák, fogadom, nem lenne sem deficit, sem államadósság!«

Igy fellengett Rózsay Félix, mint uj tagja a nemzeti kaszinónak; olyan érzéssel, mintha az eddigi hernyóból csak most bujt volna ki az uj pillangó. Aristocraticus rohamaitól szinte kipirult, s ha nagy testét lábai könnyebben birják, talán lejtett volna nehány tourt a persa szőnyegen. Hanem daczára annak, hogy Rózsay ép e perczben kezdte élvezni aristocraticus átalakulásának büszke ihletét, mégis ez nem zárta ki azt, hogy a következő órában börzeágenseit és bizalmas alkuszait fogadja, s velük a börze diplomatia és stratégia manőverei fölött tanácsot üljön, s ujabb utasitásokkal lássa el őket.

Csakhogy ezek az ágensek és alkuszok parancs szerint nem a fő, hanem csak a hátulsó kapun juthattak be a palotába, s csak a cseléd-lépcsőkön volt szabad följárniok. Pedig voltak köztük különféle alakok, s akadt köztük olyan elegáns figura is, hogy bátran beválhatott volna a grand hôtelbe főpinczérnek. Az ily figurák, rendszerint nappal a kétes hirü vállalatok ágensei, este pedig a kétes hirü hölgyek lovagjai. Kémszemlékre alkalmasak, de végrehajtásra nem megbizhatók. Legtöbbet érnek az ilyen ágensek közt a kopott, rendetlen külsejüek, a kik örökké kurzusokat számitanak, és a börze szivverését auscultálják. Ilyen is volt köztük egy. A Salamon zsidó, a kit Rózsay folyvást elcsapatással fenyegetett, mert a hova ment, vöröshagyma szagot vitt, és nem lehetett rábirni, hogy illatszert öntsön magára. Gyülölte a keresztényt, és Rózsayban folyvást a zsidó sarjadékot látta, s nem hitte róla, hogy a zsidó jelleget lemoshassa róla a keresztviz. A ki egyszer zsidó volt, az marad örökre. Ez volt hite s meggyőződése. És valahányszor keresztény üzért csöngettek ki a börzén, kaczagott, mint egy hyéna. Viszont azonban valahányszor valami uj bankhoz keresztényeket dugtak be igazgatótanácsosoknak, olyankor csaknem sirt fájdalmában, s átkozta az emancipatiót, mert ebben a zsidók végromlását látta. »Most már a keresztények is gazdagodnak a mi eszünkkel!« kiálta torzult arczczal: »Oh! mennyi pénzbe kerül nekünk ez az emancipatió! Mennyivel jobb volt a régi állapot. Akkor gunyoltak, üldöztek, kizártak bennünket; szégyeltek együtt geseftelni velünk és csak a mienk volt a haszon. Most pedig tönkre megyünk, mert immár nem szégyen zsidónak lenni sem nekünk, sem másnak. Átok az emancipatióra! Vegyétek el minden jogainkat és adjátok vissza a kényszert, a szenvedést és a gyalázatot!« - Ez volt Salamon zsidónak állandó keserve.

Rózsay utálta ezt a companiát, de nem szabadulhatott tőlük, mert ezek voltak a kerekek, melyeken millióinak nagy része forgott. S ezenkivül is talán sokkal jobban ismerte ő a magyar aristocratiát, hogysem akkor, mikor ő is aristocrata akart lenni, szükségesnek érezte volna kiirtani szivéből a pénzvágyat és a kapzsiságot. Mert hisz, ha talán másutt nem, de Magyarországon ez még nagyon is összeférhet az aristocratiával. Rózsay tehát, akárhogyan el is volt telve büszke álmaival, mégis naponkint fogadta az ő börze-legényeit, a kiknél jellemre nézve bizony nem sokkal jobbak voltak azok az országgyülési képviselők sem, a kik Rózsayval szintén állandó viszonyban álltak, és hüségesen referáltak neki minden pénzügyi titkot, a mit kormánykörökben elhullattak.

Képviselők és ezek a börzelegények képezik együttvéve azt az apparátust, mely mindenkor mozgásba jő, valahányszor concessiókról vagy államgarantiákról van szó. S az oly fajta emberek, mint Rózsay, azok szoktak ez apparátusnak gépmesterei lenni. Ez az oka annak, hogy ők legjobban undorodnak ama körtől, mely őket magához hasonlónak tartja; s hogy a legnagyobb áldozatok árán keresik az olyan kört, melyhez tartozni magasabb qualificátió, s mely által elfogadtatni: rang és kitüntetés!

Ezeknek a börzelegényeknek egyike, ugyanazon a napon, melyen Rózsay megtudta, hogy kaszinói tagnak választották meg, azzal az érdekes ujsággal kedveskedett a magasra törő milliomosnak, hogy egy uj fényes üzletre nyilik kilátás! - Egy eladósodott és tönkrejutás szélén álló, bár roppant vagyonu özvegy grófné anyagi körülményeit kellene rendezni, a miből kettős haszon néz ki. Egyik az, hogy ez által egy lépéssel közelebb lehet jutni a magas aristocratiához, a másik pedig az, hogy olcsó pénzen lehet jutni nagy birtokokhoz. Rózsay Félix erre az uj hirre csaknem megölelte a ravaszul pislogó börzelegényt, de erőt vett felindulásán, és tettetett közönynyel (a mi közös szokása minden üzérnek, mikor becsmérli azt a mit minden áron meg akar szerezni,) s vontatott hangon kérdé: »nos és ki az a szerencsétlen özvegy grófnő?« - Mire a ravaszul pislogó börze-legény, egy kissé tünődve a fölött, hogy vajjon kimondja-e a kérdett nevet, mielőtt az ajánlatért őt megillető tiszteletdij kérdése nincs tisztába hozva, - kelletlen hangon igy felelt: »gróf Szentkláray Adél.« És arczán látszott, hogy nyomban megbánta azt, hogy ily könnyelmüen és a haszonnak minden biztositéka nélkül elárulta titkát.

Rózsay vállat vont, s gőgösen elbocsátá magától börze-legényeit, minekutánna kiadta nekik a parancsot, hogy mily részvényeket vásároljanak össze s minőket adjanak el. Aztán pedig lázas sietséggel rohant iróasztalához, s egy névjegyre irónnal e szavakat irta: »látogasson meg minél előbb.« E névjegyet boritékba zárta, s a boritékra e nevet irta: »gróf Alszeghy Frigyes ő méltóságának.«

A levél rögtön elment, - s Alszeghy gróf egy óra mulva ismét megjelent Rózsaynál.

A mint Alszeghy megérkezett, s helyet foglaltak, Rózsay oly hizelgő alázattal, mely becsületére vált volna III. Richárdnak, igy kezdett szónokolni:

»Ön, gróf ur, előbb oly nagy szivességet tett velem, mely egész életemre szól. Bocsássa meg, hogy magamhoz kérettem, s nem én siettem e tárgyban méltóságod tiszteletére. De az ügy természete olyan, hogy azt legczélszerübben itt végezhetjük el. Ha jobban meg fog ismerni, tapasztalni fogja, hogy jellememnek egyik erős oszlopa a hála. Ezuttal is hálás akarok lenni, noha érzem, hogy ez csak parányi része lesz ama hálának, melylyel a gróf urnak adósa vagyok.«

Frigyes gróf nagy szemeket meresztett a merész hangon áradozó Rózsayra, s ez a bántó gondolat fordult meg agyában: »Csak nem akar tán ez az ember engem kifizetni, a miért besegitettem a kaszinóba?« És erre olyan arczczal, mely előre tiltakozott minden eféle szándék megvalósitása ellen, némán várta, hogy Rózsay rátérjen a dologra. Rózsay pedig igy folytatta tovább:

»Nemde önnek cousineja gróf Szentkláray Adél?«

»Az. - Ő született Táray grófnő, s anyám is az volt. - Adél anyja, s az én anyám édes testvérek voltak.«

»Épp az előbb értesültem arról, a mi talán ön előtt sem lesz titok gróf ur, hogy cousineja nem a legrendezettebb anyagi körülmények közé jutott, s daczára nagy birtokainak, közel áll az anyagi romláshoz.«

Frigyes elpirult e szavakra, és ajkába harapott. Honnan veszi ez az ember a bátorságot ahhoz, hogy családi ügyekbe avatkozzék? De nem tiltakozhatott ellene, mert eszébe jutott, hogy ő volt az, ki ezt az embert besegitette a kaszinóba, s az most mint uj kaszinói tag beszélt vele, nem pedig, mint a régi zsidó. Türt és várt tehát tovább.

Rózsay elég jó psycholog volt, hogy a Frigyes arczán átvonuló kellemetlen érzést megfigyelje, s nem is késett azonnal igy egésziteni ki mondókáját:

»Még tegnap nem mertem volna igy szólani önhöz gróf ur, de ma azt hiszem nem sértem meg önt azzal, ha cousinejának anyagi ügyeit rendezni fölajánlom minden befolyásomat és tehetségemet.«

Frigyes gunyosan mosolygott, s jobb kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy tolakodó legyet akart volna elüzni magától. Aztán igy kiáltott:

»Nem rendezi azt többé maga Dárius király sem!«

Rózsay alig tudta elrejteni örömét e szavak hallatára. De mivel szerepéhez épen nem tartozott az, hogy örömöt mutasson, megmaradt a hálás önfeláldozás hizelgő tónusában, s diplomatikus hangnyomatékkal jegyezte meg:

»Rendezni mindent lehet.«

»Igaza van, lehet rendezni még a temetést is. De mi haszna van egy jól rendezett temetésből annak, a kit eltemetnek?«

Azzal idegesen fölugrott, kezét nyujtá Rózsaynak, s távozni akart. Miközben igy bucsuzott:

»Köszönöm jó akaratát, - és ha ön nekem kinál szivességeket, én azokat elfogadom mindaddig, mig én is tehetek önnek önre nézve hasonló értékü szivességeket. De ha ön az én kedvemért cousineomnak kinál szivességeket, ezt én - mert nagyon jól ismerem cousineom anyagi körülményeit, - el nem fogadhatom.«

»Ön engem félreértett gróf ur! - lelkendezett Rózsay, s erősen megragadta Frigyes kezét. - Én nem azt mondtam, hogy ajándékozni akarom befolyásomat és tehetségeimet a grófné anyagi viszonyainak rendezésére. Értem és föl tudom fogni, hogy ön ekkora nagylelküséget én tőlem nem fogadhatna el. De önök - bocsássa meg őszinteségemet, - nem ismerik az anyagi viszonyok rendezésének természetét és sajátságait, mert önök rendszerint már csak akkor gondolnak anyagi viszonyaik rendezésére, mikor már minden el van veszve, s mikor ezt önök megtudják, mielőtt megválnának az ősi uradalmaktól, még egyszer bejárják a kastélyt, megsimogatják paripáikat, megdicsérik cselédeiket, aztán pedig leszakitanak egy rózsát, a gomblyukba tüzik, és adjő! - mindennek bucsut mondanak. - Igy persze csakugyan nem lehet rendezni mást, csak temetést. De mi e tekintetben egészen másként gondolkozunk. Mi nagyon jól tudjuk, hogy valahányszor egy nagyur ugy tönkre megy, hogy egy garasa sem marad, mindannyiszor ebből a tönkre jutásból - a mellett, hogy minden hitelező megkapja a maga pénzét, - két-három ember rendszerint meggazdagszik. Ez mindig igy van. No már most nem világos és nem természetes-e az; hogy ha a grófné esetleges tönkrejutásából valakinek okvetetlenül meg kell gazdagodnia, hát miért legyen ez egy más valaki? miért ne legyen ez maga a grófné?«

Frigyes gróf elnevette magát ezen okoskodásra s belátta, hogy Rózsaynak sok tekintetben igaza lehet. Da csakhamar ujra elkomorodott.

»Barátom! - szólt azután Frigyes, szemeit maga elé szögezve, - ön derék ember, okos ember és cousineom anyagi körülményein egy időre segithet is; de higyje meg, hogy ezzel ő rajta még sem segit. Mert akármilyen büvész is ön, azt ki nem viheti, hogy cousineomnak annyi vagyona maradjon, mint a mennyi volt. És ha ő annyi vagyonnal is tönkre ment, ugyan kérem, mondja meg nekem, hogyan existálhasson majd annyival, a mennyit esetleg ön megmenthet neki?«

»De hátha semmije sem marad?«

»Akkor legalább tudja, hogy semmije sincs. És vagy zárdába vonul, vagy egyebet tesz. De akármit tesz is, annyi bizonyos, hogy megszünik létezni a társaságra nézve. És ez megoldás. Mig ellenben az, hogy maradjon is valamije, és mégis kénytelen legyen visszavonulni minden előbbi szokásától - ez élőhalál és nem megoldás.«

Rózsay elmélyedt, mintha számitásokat tett volna, s aztán hirtelen igy szólt:

»Mennyi jövedelemre van szüksége a grófnénak, hogy ugy éljen, a mint élni szokott?«

»Ő bizony elkölt évenkint néhány százezer forintot.«

Rózsay megint elmélyedt és tovább számolt. Kiszámitotta, hogy ha ő jelenlegi tőkéivel és birtokaival egyszerre minden üzlettől visszavonulna, akkor ő fel tudná fokozni évi jövedelmét nettó egy millióig. Eközben szórakozottan oda vetette e kérdést: »Például négy öt százezer forintot?«

Frigyes megint fölkaczagott. »Négy öt százezer forintot? - Hiszen ennyiből még talán félre is tehetne. De hagyjuk el e tárgyat. Isten önnel. Azért mi jó barátok maradhatunk. S a versenyfutásokat el ne felejtse. Önnek nyernie kell a lóversenyeken, mert különben a kaszinói választás nem lesz igazolva.«

Rózsay azonban ujra megragadta a Frigyes kezét, s megint az előbbi hizelgő hangon szólt hozzá: »Hát legalább azt tegye meg gróf ur, hogy emlitse föl ajánlatomat a grófné előtt.«

»Ezt megtehetem. Miért ne tenném meg? Az ő dolga azután, hogy mit tesz vele.«

»Tehát megteszi?«

»Meg.«

»S talán ma még?«

»Ha akarja rögtön.«

»Kérem! esedezem!« s eközben Rózsay oly könyörgő arczot vágott, mintha e kérdés teljesitésétől függne egész élet boldogsága.

Frigyes bámulva nézte s nem tudta megérteni, hogy mi érdeke lehet Rózsaynak abban, hogy vállalkozzék a Danaidák hordójának teletöltésére?

Az persze Frigyesnek eszébe sem jutott, hogy Szentkláray Adélnak egy eladó leánya is van: Clarisse. - Rózsaynak pedig sokkal több esze volt, hogy sem Frigyes grófot ő figyelmeztesse erre.

Mikor Frigyes gróf Rózsaytól eltávozott, egy darabig tünődve és halkan fütyörészve ődöngött az utczán; s bárha megigérte volt Rózsaynak, hogy rögtön Adélhoz siet, valami megmagyarázhatlan érzés visszatartotta ettől. Érezte, hogy Rózsaynak kell valami czéljának lenni a dologban, de nem tudta kitalálni. S ez a tünődés ugy elfoglalta, hogy minden boltkirakat előtt megállott, nézegetett mindent s valószinüleg nem maradt emlékében semmi azokból, a miket látott. Végre mégis megérkezett Szentkláray Adélhoz s már akkor tisztában volt azzal, hogy bármi legyen is a Rózsay titkos czélja, ő nem töri a fejét rajta. Ha Rózsay csak hiuságát akarja kielégiteni azzal, hogy egy előkelő grófnénak tesz szolgálatokat, tegye meg. Ha pedig elvesztette az eszét és nagylelküségében valami bolondot akar elkövetni, hát ezt is tegye meg. Sőt ha netalán udvarolni akarna Adél grófnénak s föl akarná áldozni millióit, hát ő még azt se bánja.

Gróf Szentklárayné, éppen akkor, mikor Frigyes hozzá érkezett, a legnagyobb izgatottságban volt. Azt sem vette észre, hogy a toiletteidő már elmult, és ő még most sem esett tul a »grand toilette«-en. A grófnénak - mint már évek óta rendesen - ezuttal is nagyobb pénzösszegre lett volna szüksége, és pedig »mulhatatlanul,« s ügynökei nem voltak képesek pénzt keriteni neki. Jártak fühöz-fához, utaztak, sürgönyöztek, alkudoztak; a solid bankokhoz már közeledni se mertek, s utóbb már az uzsorások hajlékait is fölkeresték. De mind hiába! - A mulhatatlanul szükséges pénzösszeget (mindössze csak ötven ezer forintot!) nem tudták előteremteni. A grófné ideges volt, s mint minden perczben ismételni szokta, közel állt az őrüléshez. Ez az első eset, hogy nem kaphatta meg azt a pénzt, a mire »mulhatatlanul« szüksége volt. És ez az eset ugy hatott rá mintha először akadt volna oly férfira, ki az adott légyottról elmarad. Ilyenkor az asszony először érzi, hogy nem fiatal többé, - s a melyik nő ezt ily körülmények közt érzi meg, arra ez nagyobb méreg a viperacsipésnél. És ha Adél grófné azt, hogy nincs hitele többé, épen olybá vette, mintha arra ébredne, hogy nem fiatal többé, - (pedig a bájos özvegyeknél néha a gazdagsággal együtt a fiatalság is el szokott röpülni!) nem természetes-e, hogy rendkivül izgatott volt, és mint mondani szokta, közel állt az őrüléshez?

Valóban! az édes és gondtalan gyermekkor óta ugy nevelkedni fel, hogy minden, a mit a szem s száj megkiván, övé lehet, mert hisz az életben mindennek az ára: pénz! - ugy nevelkedni föl, hogy pénz mindenre van, és mert pénz mindenre van, nem érezni soha a pénznek sem szükségét, sem becsét; ugy nevelkedni fel, hogy minden csak azért van a világon, hogy a kedves szép Adélnak örömet szerezzen, és hogy mindenütt, a hol van, ő legyen az első; ugy nevelkedni fel, hogy örömet és mulatságot okozzon neki a mások irigysége is, hogy kaczagni tudjon a versenyen legyőzöttek fájdalmai fölött; és később is sohasem érezni azt, hogy ez a nevelés nem a legjobb, nem a legtökéletesebb, sőt az élet és szerencse későbbi kegyeivel még inkább kiegésziteni azt; hitvessé lenni teljes szabadsággal, anyává lenni teljes gyermetegséggel, és aztán özvegygyé lenni teljes szépséggel és fiatalsággal, - és mindezek mellett gazdagnak lenni, s örökké csak rózsák illata, csalogányok dala közt röpdösni, mint a pillangó pünkösd havában; tündökölni a társaságban, és táncz közt rongyokká tépetni ama csipkéket, melyeknek minden méterje ezereket ér; egyetlen soiréra elkölteni annyit, a mennyivel egész árvaházakat lehetne megalapitani; tartani annyi cselédet, a mennyivel egy várat meglehetne védeni az ellenségtől, és annyi paripát, a mennyivel az egész kaszinó ifjusága rókavadászatra mehetne; és aztán elszökni az idő elől, mindig utazni, hogy az idő, ha arczára akarja nyomni bélyegét, sehol se találhassa meg; elmenni a tél hidege elől melegebb hazába, mint a vándor madár, - és elröpülni a nyár heve elől a havasok aljára; minden idényben három-négy fürdőt látogatni, és farsangkor ott lenni minden elite bálon; igy nevelkedni, igy fejlődni ki, igy látva nőni azt a kit ő szült, s kinek később nemcsak anyja, hanem testvére is lett, (mert hogy ő legyen az anyja, ezt az udvarias férfiak rendszerint nem hiszik el,) és kit anyai és testvéri szeretettel épen ugy akar nevelni, épen ugy akar boldoggá tenni, mint őt nevelték, őt boldogitották, gondtalannak, büszkének és előkelőnek: - és ime egyszerre csak arra ébredni fel, hogy ez a kábitó, bűvös, tündöklő világ, mely ledönthetetlen oszlopokon látszott nyugodni, csak gyönge pókhálókon kezd lógni, és minden perczben az ő és gyermeke fejére szakadhat; egyszerre csak arra ébredni fel, hogy ebből az édes levegőből kezd kiveszni az éleny, s mely mindent teremtett és fentartott, s mely nélkül nem maradhat fenn semmi: pénz nincsen! arra ébredni, hogy nem csak pénz nincs, de hitel sincs, és az emberek kezdenek elfordulni attól, kinek egyetlen kézvonásáért még tegnap ezereket szórtak lábai elé; arra ébredni, hogy az örökké kedves és mosolygó férfiak kezdenek gunyosan közönyösek lenni, hogy a hajlongó ékszerészek, és végtelen udvarias fürdőtulajdonosok, hidegen billentik meg kalapjaikat, arra ébredni, hogy minden csak álom volt, és csak a szánakozás, a gunykaczaj és a szegénység a valóság! - ah! hát nem természetes-e, hogy az ilyen percz nagyon izgatottá teheti az embert, és a ki ily perczeket él át, az valóban - akár mondja akár nem, - közel állhat az őrüléshez.

Pénz! pénz! - oh! nem te vagy foszladozó papir, avagy sárga ércz, a ki az élet és emberiség istensége vagy! nem téged szeretünk, nem téged imádunk, hanem imádjuk a kéjeket, örömöket, függetlenséget, szabadságot, imádjuk a szárnyakat, melyek a földről kiemelnek, és mindenhatóvá tesznek mindenütt, a hol akarjuk! imádjuk szokásainkat, melyek - bár rabjai vagyunk, - rabszolgaként szolgálják képzeletünket, imádjuk a varázst, a mámort, az istenitett valóságot, melyhez mintául csak Olymp istenei állnak! - mindezt imádjuk, és mindehhez csak te segithetsz foszladozó papir, sárga ércz. Te vagy az egyedüli hatalom a földön, te vagy az emberek bálványa, pénz! - Római jellemek kopjatok el! Lángelmék haljatok éhen! szende erények tünjetek el! - Ti ellenségei vagytok a pénznek, - de a pénz hatalmasabb mint ti, és eltipor titeket!

Mikor gróf Alszeghy Frigyes Adélhoz érkezett s meglátta az előszobában a kelletlen ábrázatu gyanus alakot, kiváncsian lépett be Adél szobájába, hogy fölvilágositást kérjen. De kiváncsisága meghökkenéssé vált, mikor Adél, ki önmagából kikelve, izgatottságtól kimerülve ült persa kerevetén, észre sem vette a belépőt, s szemeit csak merőn maga elé szögezte, mintha elvesztette volna eszméletét.

»Mi történt?« kérdé Frigyes tompa hangon, és mielőtt választ nyert volna, kezdte érteni a kint álló gyanus alakok kelletlen és kimerült ábrázatát.

Adél nem felelt s szemeit merőn szögezte egy pontra, mialatt kis kezei görcsösen szorultak ököllé. Frigyes ujra szólt: »Adél, térj magadhoz, ha valaki meglát, azt hiszi komédiát játszol.«

»Nem akarom, hogy valaki lásson!« hörögte Adél. »De te jó hogy itt vagy. Elvesztünk. Nincs pénz! - nem tudok pénzt kapni sehol. Azt hiszem végkép tönkre mentem.«

»Te csak most hiszed ezt?« dörmögé Frigyes. »Én már régen tudom. De te nem hallgattál soha senkire. S nincs többé mentség?«

»Mit tudom én? - Én csak azt tudom, hogy nem kapok pénzt. És ezért őrültté tesz a szégyen!«

Frigyes fölkaczagott.

»Te szégyelled azt, hogy pénzt nem kapsz? Pedig lásd, ez nem szégyen, legfölebb borzasztóan kellemetlen dolog. De hallgass rám. Azt hiszem, éppen jókor jöttem, ámbár sejtelmem sem volt arról, a mi itt történt, és nem is kérdezem. Rózsay Félix nagy kedvet érez rendezni a te anyagi viszonyaidat, s arra kért, hogy jelentsem meg ezt neked.«

Ah! milyet változott egyszerre Adél grófné a ki pedig még tegnap a Rózsay Félix nevét (mivel sem báró nem volt, sem gróf,) nem is hallotta volna meg. Lám, bizonyos pillanatokban mily bámulatos gyorsasággal hóditanak a democraticus ösztönök, s mily heves keringésbe jön a kékvér, egy közönséges név hallatára.

»Ki ez a Rózsay?« kérdé mohón Adél, s az előkelő, büszke közönynek, mely még az istenhez is csak leereszkedőleg tud imádkozni, nyoma sem volt.

»Én bizony nem tudok róla egyebet mondani, mint azt, hogy milliomos. Vagy pardon! - tegnap óta kaszinói tag is. Én és Viktor vittük he, mert egy ilyen pénzes zsák a kaszinóra is ráfér. Tisztán nemzetgazdasági intentiókból tettük, a mi a nagy Széchenyinek is a szeme előtt lebegett.«

»Milliomos? és talán több milliója van?«

»Van hát! Beavatott emberek 15-20 millióra becsülik.«

»Borzasztó! - Hát mért nem jött el ő maga, mért küldött téged?«

Frigyes bámulva nézte Adélt, s nem ismert cousinejára. Hisz e nő, aki gőgösebb volt mint egy királyné, képes volna csupa barátságból összeölelkezni Rózsayval!

»Ha akarod, ő maga is eljő.« Válaszolta Frigyes, s szükségesnek látta hozzá tenni: »Ha el akarod hivatni, küldd el érte inasodat.«

»De Frigyes! - kiáltá Adél megütődve, - inast küldeni egy milliomoshoz! - Te magad menj el! Rögtön menj, hogy jőjjön azonnal.«

»Azt nem teszem! - szólt Frigyes hidegen. Ma legalább nem teszem meg. Te nagyon fel vagy indulva. Előbb aludjál egyet. Hivasd el Rózsayt, de csak holnap. A mohóság megalázó lenne. Nem szabad elárulnunk, hogy nekünk szerencse, ha eljön, - de azt kell vele éreztetni, hogy ez ő rá nézve szerencse. Biztositlak, hogy Rózsay nagyobb grátiának veszi, ha holnap hivatod, mint ha ma hivatnád. Hallgass rám, és végy erőd magadon.«

»Köszönöm! Köszönöm Frigyes! - szót fogadok neked. Ah! mily véghetetlen jót tettél velem!«

S másnap Rózsay Félix illatos levelet kapott, melyben gróf Szentkláray Adél, előkelő udvariassággal kéreti őt magához.

Rózsay Félix az illatos levél hatása alatt annyira nem tudta magába zárni örömét, hogy közlékenynyé lett még komornyika előtt is. Habár néha eszébe villant az is, hogy vajjon nem tulságos drágán kell-e majd ezt az örömet megfizetni? De e gondolatnál hamar megvigasztalódott. Egy sikerült hausse speculatio, vagy egy baisse contremine a börzén, ki fog egyenliteni mindent. És különben is el volt tökélve egy garast sem áldozni a grófné szép szemeiért, ha csak reménye nem lehet, hogy a grófné unokái egyszersmind a Rózsay Félix unokái is leendenek. És midőn a főuri etiquettenek minden szabályait a kis ujjában hordó komornyik utasitásai és segédkezése mellett Rózsay Félix már teljesen fel volt készülve, hogy gróf Szentkláray Adél szalonjában megjelenjen, akkor állt tetőpontján Rózsay kettős minősége. Kivül prefect gentleman volt, s belül egészen zsidó.

És megjelent. A mint batárja megállt a palota lépcsőháza előtt, harsány csengetés szólitotta egybe az egyenruhás cselédséget. Ugy bujt elé a sok libéria, mint a gomba. Egyik a batárajtót szakitotta fel, a másik a kocsiból emelte ki, a harmadik szaladt előtte, (arczczal mindig Rózsay felé fordulva) a vastag szőnyegekkel bevont lépcsőzeten, a negyedik felszakitotta előtte a nagy tölgyfa ajtókat, az ötödik kirohant a grófné salonjából, s jelenté, hogy szabad a belépés, mert már be van jelentve.

Mindez oly tündéri gyorsasággal és oly müvészi fegyelmezettséggel volt elrendezve, hogy Rózsay Félix egészen el volt kábulva az elragadtatástól, mikor a kápráztató salonba lépett, és a grófnét maga előtt látta. E pillanatban, daczára számos millióinak, teljesen elvesztette gazdag voltának öntudatát, s azt érezte, mintha milliói mind kevesek lennének arra, hogy megfizethesse a váltságdijat, a miért a büszke, mindenben kiváltságos világban polgárjogot nyerhet. És ha Adél grófné e pillanatban nem lett volna rászorulva Rózsayra, és meg lett volna ösztönének az a nyugodtsága, mely biztosan érzi, hogy mennyire van, vagy mennyire nincs fölénye mások fölött: akkor Adél grófné, belátva e pillanatban a Rózsay lelkébe, ugy játszhatott volna vele, mint a macska az egérrel. De Adél grófnénak e pillanatban ép ugy nem volt meg a nyugodtsága, a mint hogy ez Rózsayból is teljesen hiányzott; s Adél grófnét épen ugy elfogulttá tette az, hogy most egy milliomos lép az ő salonjába, (mely a milliomos segélye nélkül már talán holnap nem az övé lesz,) mint a milyen elfogulttá tette a milliomost az, hogy olyan előkelő világnak küszöbét lépte át, melyről eddig csak álmodozott, de melyet a valóságban igy még soha sem látott.

De bárha az első pillanatban Rózsay Félix sokkal kevésbé tudott uralkodni a maga elfogultságán, mint Adél grófné, mégis a Rózsay elfogultsága csak addig tartott, mig a finom üdvözletek és a sok udvarias bókok után rátértek a találkozás tulajdonképeni czéljára, az anyagi ügyek rendezésére, melynek lényege a pénz.

Ez éppen olyan volt Rózsaynak, mint Anteusnak a föld. Ha ezzel érintkezhetett, mindig ő lett az erősebb. És valóban nem csak Herkules ölte meg Anteust aképen, hogy fölemelvén őt a magasba, a levegőben fojtotta meg: hanem sok szerencsés és hatalmas parvenu is akként vész el, hogy elhagyva a talajt, mely szülte s mely erőt adott neki, magasra hág, s a magasban ful meg. Most azonban Rózsaynál nem ez volt az eset. Most nem ő hagyta el az erősitő talajt, melynek neve: pénz, - hanem a büszke grófné szállott le hozzá. És ha Rózsay a szigoru elvek embere lett volna, és nem a hiuság és rangkór ördögei mételyezték volna meg agyvelejét, ugy ő máris lelkéből kaczagott volna ama csuf vásár felett, mely itt kezdetét vette, s melyben egy részről drága áron kináltatnak az aristocratikus modornak finomságai, melyek pedig csak addig drágák, mig nem eladók, - s másrészt a társadalom főhatalma a pénz, a balga indián szerepére vállalkozik, és silány tükör-darabokért (csakhogy saját magát láthassa azokban) gyémántot és aranyat szór.

Adél grófné, bárha már eladó leánya volt, oly művészi gyermetegséggel adta elő vagyoni helyzetét, mintha valami kiskoru árva lenne, és összes vagyonát hűtlen gyámjai kezelték volna el. Szinte megható volt hallgatni előadását, s a hallgatónak eszébe sem juthatott az anyagi romlásért magát a grófnét okozni. Hisz ő mindenben ártatlan, és ő nem oka semminek. Ő egy véd és támasz nélkül álló szegény özvegy volt, a kinek nem voltak sem okos tanácsadói (ábrándosan bizalmas pillantások Rózsay felé,) sem élettapasztalásai. (Uj édes pillantások Rózsay felé.) Testvérbátyja, gróf Táray, (egy gőgös és szivtelen főur, a kinek neje halálos ellensége Adél grófnénak, és életczélját keresi abban, hogy sógornőjét megalázva lássa,) nem tesz érte semmit. Pedig Táraynak nincs gyermeke, talán nem is lesz, és e mellett egyike leggazdagabb és legrendezettebb mágnásainknak. Természetes, hogy ily viszonyok közt egy véd és támasz nélkül álló szegény özvegy, a kit mindenki szabad prédának tekint, (uj édes és bizalmas pillantások Rózsay felé) nem tarthatja fenn az egyensulyt, s mint gyönge virágnak, mely nincs erős támaszhoz kötve, el kell hajolnia. Ha ő csak egyedül állana a világon, akkor őt mindez nem busitná. Ha bekövetkeznék a rettegett csapás, zárdába vonulna, és istenhez imádkozna, virágokat öntözve várná a szelid halált. De ő nem egyedül áll, neki leánya van, a ki az életnek csak most kezd örülni, és a ki az életből még nem élvezett semmit. Neki leánya van, a ki talán nem tudna lemondani arról a kényelemről, melyhez eddigelé szokott. Ah! és most e gyermek bünhődjék ártatlanul? és szenvedései közt talán eszébe jusson anyját okolni azok miatt? E gondolat kétségbe ejtő, és nincs szerető jó anya, ki ezt a gondolatot el tudná viselni.

Az anyai szeretetnek e megható nyilatkozata ugy hatott Rózsayra, hogy rögtön felébreszté ő benne is a szerető jó apát. Azonnal fölemlité, hogy neki is van egy fia (»egyetlen fiu!«) a kit ő oly gonddal és oly módszerrel nevelt, hogy a legmagasabb köröknek disze lehessen. A fiu szép, a fiu okos, és a mi fő, rendkivül gazdag. Nincs fiatal mágnás, a kire oly nagy örökség nézne, mint az ő fiára. De mit érnek a milliók, ha talán nem akadna oly nő, a kit fia büszkén nevezhetne nejének? És ez a gondolat az, mely a jó apa lelkét néha aggodalmakkal tölti el. Mert inkább veszszen ki a család, inkább szálljon gyülölt rokonok kezére az óriási vagyon, mintsem fia oly nőt vegyen el, a ki nem a főrangu világ leánya. Ezt Rózsay Félix oly erősen hangsulyozta, hogy Adél grófné (tekintve a nagy barátságot és bizalmat, mely köztük nehány óra óta kifejlődött,) kénytelennek érezte magát arra, hogy élénken helyeselje a Rózsay Félix felfogását, s annál is inkább, mert e pillanatban Adél grófné sem találta önmagára nézve megalázónak azt a gondolatot, hogy e dusgazdag egyetlen fiu neje esetleg az ő leánya legyen. De ezt a gondolatát a legcsekélyebb jellel sem árulta el.

Az anyai és apai szeretetnek ily bizalmasan nyilvánitott bizonyságai után, mintegy kikerülhetetlen logikai rendben, rátért a társalgás a születési és a pénz-aristocratiára és Rózsay (Adél grófné helyeslése mellett) azon erős meggyőződését fejezte ki, hogy ez a két aristocratia a társadalom törvényei szerint egymásra van utalva, s annak előbb-utóbb teljesen össze kell olvadnia. Mert a születési aristocratiának ma már nincsenek elvei, csak szokásai. Az elveket rég ledöntette az idő. A születési aristocratiát ma már csak szokásai tartják fenn, és e szokások mindig drágábbak és költségesebbeké lesznek a nagy tömeg versenye által. Ezért van a születési aristocratia ráutalva a pénz-arisocratiára, és azért e két aristocratia közti házasság korántsem nevezhető mesalliancenak.

Miután az önzetlen és önfeláldozó anyai és apai szeretet gyöngéd érzelmeit ekként kitárták egymás előtt, végül - mint egészen mellékes dologra - rátértek az anyagi ügyek rendezésére. Rózsay, - hogy a részletek felőli informatiókkal ne untassa a grófnőt, - csak teljes bizalmat kért és általános fölhatalmazást. A grófné ezt szóval és irásban a legnagyobb készséggel kiállitotta. Rózsay Félix udvariasan meghajtotta magát, és a bizalom jogánál fogva, bátor volt a legszivélyesebb nyájassággal megkérdezni a grófnét, hogy nincs-e e pillanatban valami csekély összegre szüksége? - Adél grófnéra kellemes és kinos is volt e kérdés. Kellemes volt hallani, de kinos volt rá válaszolni. Végre mégis rászánta magát, és azzal átlépte a Rubicont. »Csak 50 ezer forintra volna szükségem, de önt nem akarom terhelni ezzel.« - »Boldognak fogom érezni magamat, ha szolgálhatok vele!« Szólt Rózsay hizelegve, és leolvasott a grófné asztalára 50 darab ezrest. Adél grófné elismervényt akart irni, de Rózsay tiltakozott. »Elismervény mi köztünk?« kérdé, s udvarias neheztelést szinlelt. A grófné bocsánatot kért, s egészen el volt bájolva Rózsay gentleman volta által.

Ugy váltak el, mintha nem is uj ismerősök, hanem régi bizalmas barátok sőt közeli rokonok volnának.

És mialatt Rózsay Félix teljes odaadással látott Adél grófné anyagi viszonyainak rendezéséhez, mely természetesen egyelőre nem állott egyébből, mint az activák és passivák egybevetéséből; azalatt Adél grófnénak alig volt egyéb gondja, mint az, hogy az eleinte hasztalanul keresett, s utóbb mégis váratlanul megnyert 50 ezer forintot hogyan és mire költhesse el?

Hogy Adél grófné (tudva azt, hogy Rózsay Félix az ő anyagi ügyeinek rendezésével foglalkozik,) az 50 ezer forintból épen semmi tartozást nem törlesztett, azt talán emliteni is fölösleges. A kétségbeesés küszöbén érkező váratlan segély rendszerint fokozni szokta a könnyelmüséget azoknál, a kiket a könnyelmüség következményei sodortak a kétségbeesésbe. Az ilyenek elkezdenek bizni egy föld feletti pártfogásban, és meg vannak győződve arról, hogy minél nagyobb a veszély, mely őket környezi, annál közelebb van a segitő kéz, mely őket a veszélyből kirántja. És Adél grófné azt, hogy Rózsay Félix az ő anyagi ügyeit rendezni vállalkozott, eleve ugy fogta föl, hogy már ezután neki anyagi ügyekkel foglalkozni egyáltalán nem kell. Ugy érezte magát, mintha többé nem lenne semmi adóssága, és élhet ujra ép oly pazarul, ép oly gondtalanul, mint akkor, mikor még igazán nem volt semmi adóssága.

Frigyes gróf, mikor az nap meglátogatta Adélt, hogy megtudja a Rózsayval történt találkozás eredményét, rózsás kedélyben röpdösve találta őt, mint egy kis madarat, a kit kalitkából az első napsugaras tavaszi reggelen eresztenek ki. Az előszobában immár nem gyanus alakok, hanem mindenféle szintü és nagyságu csomagokat hordó alázatos boltos-inasok álldogáltak, - mialatt Adél grófné a pipere czikkek hullámaiban szinte fürdött, és mindazt, a mit a finom izlésü kereskedők szemle végett hozzá küldtek, mindazt oly szépnek és legujabb divatunak találta, hogy nem tudott választani, és a felett tünődött, hogy ne vásárolja-e meg mindannyit? Frigyes gróf egészen elcsodálkozott e fordulat fölött; de ismerve Adél könnyelmü és légben uszó természetét, nem hitt e váratlan fordulat tartósságában, s kiváncsian kérdé Adéltól, hogy miben állapodott meg Rózsayval?

»Teljes bizalmat és általános fölhatalmazást kért tőlem, hogy rendezze anyagi ügyeimet, és én természetesen a legnagyobb készséggel megadtam neki. Ah! ez a Rózsay egy rendkivüli ember! engem egészen elbájolt, elragadott, lebilincselt. Csupa tapintat, csupa finomság, és tetőtől talpig comme il faut gentleman.«

»S te arra is fölhatalmaztad őt teljes bizalommal, hogy összes adósságaidat kifizesse.« Kérdé Frigyes sarcasticus mosolylyal.

»Természetes, erre is fölhatalmaztam!«

»És tudod-e már, hogy mid marad akkor, ha Rózsay összes adósságaidat kifizeti?«

»Azt nem tudom, de hidd el Frigyes, erre én épen nem vagyok kiváncsi.«

»Én pedig épen erre vagyok rendkivül kiváncsi édes Adél, mert a magam részéről mindent inkább vagyok hajlandó elhinni, mint azt, hogy Rózsay Félix a te adósságodat a saját vagyonából fizesse ki.«

»Azt nem is fogadnám el tőle!« jegyzé meg Adél, s elpirult a Frigyes sarcasticus mosolyától.

»Nos és akkor mire való ez a nagy boldogság, mire e fejedelmi költekezés? - Te megütődtél e kérdésem fölött, melyet először hallasz tőlem? Ne vedd rosz néven. Mig tudtam, hogy a magadét költöd, nem éreztem magamat fölhatalmazva arra, hogy bármily alakban beleszóljak. De most, bocsáss meg, nem tudom kiéből költesz? és nem titkolhatom el aggodalmamat, ha arra gondolok, hogy Rózsay teljesen hatalmába kerithet azzal a fölhatalmazással, melyet neki adtál. Mert, hogy ő valami czél nélkül nem közeledett hozzád, ez előttem teljesen világos. Nem mondom, hogy olyan czélja van, mely absolute elutasitandó. De lehet ilyen is. Annyi bizonyos, hogy ő tisztán látja a te kártyáidat, te pedig nem láthatsz az övébe.«

»Ki tudja?« felelte Adél titokszerüleg, és mosolyában a fölénynek érzete sugárzott.

»Az más!« - jegyzé meg Frigyes komolyan »és meglehet, hogy a dolgot Clarisse is éppen ugy fogja fölfogni, mint te.«

»Clarisse!« kérdé Adél megütődve. »Te azt hiszed, hogy róla van szó?«

»Nem tartom lehetetlennek. Ma jutott eszembe, hogy Rózsaynak van egy házasulandó fia, és ismerve Rózsay nagyravágyását, nem látok abban semmi absurdumot, ha Rózsay ezuttal leányod kezére speculálna.«

Adél előtt e gondolat már nem volt uj, és ezuttal sem volt kellemetlen. Mert a milliók mámora, melytől megittasult, még most sem párolgott ki fejéből. De - nem ismervén Frigyes gondolkozását - nem mert Frigyes előtt őszinte lenni, s erőltetett egykedvüséggel felelte: »ez egészen a jövő kérdése.« Majd azonban egy váratlan ötlete villant, s mohón tette utána: »E kérdést, bármily alakban merülne is föl, semmiesetre sem intézném el bátyámnak, a gőgös Táray grófnak megkérdezése nélkül.«

»Bizonyos lehetsz benne, hogy ő hajthatatlanul ellenezni fogja.«

»Tudom!« szólt Adél és kárörvendőleg kaczagott fel.

»Nem értelek.«

»Majd meg fogsz érteni. Ah! ez az ötlet nekem milliókat ér. Meg vagyok mentve! Most már bizonyos lehetsz benne te is, hogy Rózsay nem lát az én kártyáimba, és fogalma sincs arról, hogy én nem egy, hanem két atoutval játszom. Rózsay ellen, ha kell, kijátszom Tárayt; és Táray ellen, ha kell, kijátszom Rózsayt. Még most sem érted?«

»Nem tettem föl benned ennyi leleményt. Ez igazán mulatságos kezd lenni. Táray előtt csak két választás áll. Vagy megmenteni téged, vagy megérni azt, hogy az ő kék vére, mely Clarisse ereiben is kering, összeolvad a Rózsay vérrel. Ha ha! - ez igazán mulatságos.«

Adél is annak találta, és kezeivel tapsolt. De ugyanakkor arczának mosolygó redői közt végig futott egy sötét vonás, épen ugy mint a virágok közt egy kigyó. Frigyes ezt is megfigyelte, s azt gondolta magában: »Ez az asszony már mindenre képes!«

Mialatt Rózsay teljes bizalommal és fölhatalmazással rendezte (illetőleg: tanulmányozta) Adél grófné anyagi viszonyait, azalatt ő Adél grófnénál mindennapos volt. Minden nap talált valami okot, hogy a grófnét egyről-másról kikérdezze, és mindannyiszor rávezette a beszélgetést Clarisse comtessere, és az ő egyetlen fiára. És Adél grófné nem hogy kitért volna az e fajta beszélgetések elől, de sőt maga bátoritotta arra Rózsayt. Ugyannyira, hogy mire Rózsay teljesen tisztába jött azzal, hogy Adél grófné megmentésére nem kevesebb, mint két millió forint szükséges, és pedig nem mint kölcsön, hanem vagy mint örökség, vagy mint ajándék: akkorára a legalaposabb reményeket kezdte táplálni az iránt, hogy ő mig egyrészről két millióval megveszi Adél grófnénak összes birtokait, melyek különben testvérek közt is megérnek két és fél milliót, az alatt másrészről ráadásul megkapja fia részére Clarisse comtesse szép kezét is, és ezáltal vérrokonságba lép az összes legmagasabb aristocratiával.

És egy napon (talán éppen azon, melyben a legutóbbi kölcsön vett 50 ezer forintnak utolsó ezrese is szárnyait bontogatta már,) Rózsay Félix, már csaknem elkényeztetve a grófné bizalmának gazdag nyilvánulásai által, (Adél grófnénak ez volt már az egyetlen gazdagsága, s ő még ebben is pazar volt.) azt a kegyet kérte, hogy szenteljen a grófné egy rövid órát, (pedig az ilyen óra a leghosszabb óra szokott lenni,) anyagi ügyeinek meghallgatására. (Pedig biz azok a szó szoros értelmében hallatlan anyagi ügyek voltak már akkoron.)

Adél grófné kecsesen mosolygott, s e mosolyban a feltétlen bizalom mellett elvegyült az unalom istenének hozandó áldozat kellemdus martyromsága is, - és megszabta az órát anyagi ügyeinek meghallgatására. Másnap éjfélre határozta azt, kaczagva jegyezvén meg, hogy »ha már ügyeink anyagiak, legyen legalább az órában meg a szellem.« - »Szellemóra anyagi ügyek meghallgatására!« tóditotta borzasztó elragadtatással Rózsay Félix, mialatt (persze titokban) erősen meg volt győződve arról, hogy a holnapi szellemóra alatt a kedves grófné nemcsak összes vagyonát, hanem még szellemességét is el fogja vesziteni.

És mikor másnap elérkezett a szellemóra, s a grófné szalonjában bevégződtek a rendes látogatások, megjelent Rózsay Félix, s belépvén, nem mulasztható el megjegyezni; hogy »a nemzeti kaszinóból jöttem,« (később csak »kaszinót« fog mondani, mert ugyan minő más kaszinóba járna el Rózsai Félix, ha csak a nemzetibe nem?) mire Adél grófné, oda sem gondolva, egy gyöngéd »ah«-hal válaszolt; aztán helyet foglaltak, és Rózsay Félix nagy iratcsomók helyett csak egy vékony papirszeletet vont elő, (minek oda ágyúgolyó, a hol a sörét szem is éppen a sziv közepébe talál?) s arról a vékony papirszeletről leolvasta mindazokat a százezreket, melyek már nem léteztek többé s melyeket összeadva, kijött két millió olyan adósság, mely részint betáblázva, részint váltón nyargalva, már ezután nem élhet meg többé a levegőből, hanem vagy készpénz kell neki, vagy föld. Borzasztó szörnyállat az adósság! Földet vagy házat eszik, s halálizzadtságot iszik rá.

De ha Rózsay Félix, mikor igazi combinált hatásvadászattal kilyukasztotta ezt a végeredményt, arra volt elkészülve, hogy Adél grófné, elvesztvén minden vagyonát, el fogja veszteni szellemességét is, és mint egy közönséges nyárspolgári nő fog Rózsay nyakába borulni, mondván: »mentsen meg! - s kivánja életemet!« - akkor Rózsay Félix, combinált hatásvadászatának pillanatában kellemetlenül csalódott, mert Adél grófné, mikor megtudta, hogy tulajdonkép semmije sincs, és hogy magának a grófné vagyonának rendezése (értsd eladása által,) a legjobb esetben csak egy szerény tőkét lehetne megmenteni, mikor megtudta, hogy két millióra van szüksége, hogy évenkint ezután is százezer forint jövedelme lehessen, épp oly hideg előkelőséggel, mintha csak nehány garasról lenne szó, kérdé Rózsaytól: »Csak két millió forintra?« - s ezután, a kellemetlen érzelmek legcsekélyebb nyoma nélkül, kérte Rózsayt, hogy fejezzék be most a tárgyalást, és halaszszák el a folytatást a következő hétre. »Akkorára, azt hiszem, meg lesz a két millió forint.« Tette utána Adél grófné oly hangon, mintha a két millió forint már a zsebében lett volna. Rózsay csaknem megkövült a meglepetéstől. Ugy érezte, mintha ő bukott volna meg, nem Adél grófné. Ugy nézett Adélra, mint a hogyan a vadász nézi a vadat, melyet elhibázott, s mely könnyü szökelésekkel tünik el előle. A szellem-óra végén ő lett tökéletes ostoba ficzkó. És Adél grófné mindezt jól látta és gyönyörködött benne. És Rózsay mikor savanyu arczczal »örvendezve« a fölött, hogy a grófné ily bámulatos lélekerővel veszi anyagi ügyeinek végleges rendezését, elbucsuzott a grófnétól, a ruganyos batárban egészen lehangolva elmorogta hazáig tizszer is: »Az ő két milliója több, mint az én 20 millióm.«

De hátha nem kapja meg?

Ki is adná neki?

Nem adhatja senki!

Eladó birtok és eladó leány.

Másnapra, a szellemóra párbeszéde után, már a délelőtti órákban bebocsáttatást kért Adél grófnénál Somkövy Albert, ki szintén »uj nemes« volt, de nem abból a fajtából, melyből Rózsay Félix.

Somkövy nagybirtokos volt. A földből szivta (a nélkül, hogy a földet kiszivta volna) gazdagságát. De a gazdaság mellett magába szivta egyszersmind mindazt, a mit a magyar föld azoknak szivébe csepegtet, a kiknek kenyeret ád. Folyvást a nép közt élt, és testében lelkében magyarrá lett. Sok jótékonyságáért, melyet hiuság és külső zaj nélkül folyton teljesitett, az alkotmányosság visszaállitásakor, a nélkül, hogy kérte volna, magyar nemességet kapott, s innen kezdve a közügyekért még többet áldozott. Arcza mindenki előtt első látásra rokonszenvet keltett. Boldogtalanság tükröződött azon, és erős férfiasság. Nem tudott szinlelni. És oly óriási vagyonnal, mint a mennyi neki volt, nem is volt szüksége arra, hogy bárkinek is hizelegjen. A kiket nem becsült, azokkal ezt épp oly egyenesen éreztette, mint a mily határtalanul gyöngéd és áldozatkész volt azok irányában, a kikben jót és szépet fedezett föl. Kora 50 felé járt, de az idők nyomát nem engedte kiütni rajta a falusi élet friss levegője. Egészen rustikus magyar volt, s a ki látta, nem hihette el, hogy apai ágon valaha zsidó volt a törzs, melyből ő kihajtott. Pedig az volt. S éppen az jellemzi, mennyire szerették őt még a félmüvelt falusi gavallérok is, hogy ezt még azok sem hitték el felőle, pedig azok az ilyet örömest elhiszik, hogy aztán botrányos gunyt üzzenek belőle. Mert Magyarországon, ha valaki zsidóból igaz magyarrá akar lenni, annak a vidéken még mindig több gunyt és lenézést kell kiállani, mint kellene annak, a ki magyarból akarna lenni zsidóvá. De Somkövy ki tudta kerülni ezt. Mert nem kereste soha senki barátságát s viszont sohasem mulasztá el barátságot tenni mindenkivel, a ki ő hozzá közeledett. A tulajdon cselédei nagyobb kényelemben és luxussal éltek, mint ő; mert ő csak annyi kényelmet igényelt magának, a mennyi a rendtől és a tisztaságtól elválaszthatlan. Senki ugy a magyar irodalmat, művészetet, gazdasági és iskolai ügyeket nem pártolta, mint ő. De mire másra is költött volna, mikor senkije sem volt? - Egyedül állt. A nősülésről nem akart hallani sem. Ha társaság gyült össze nála, csak addig volt tevékeny házigazda, mig vendégei nélküle is el tudtak mulatni már. Ilyenkor félrevonult egy szögletbe s elmerengett. És ilyenkor sokszor olyan arczkifejezéssel nézett maga elé, mint Cypriáni gróf, mikor elveszett leányának keresése alatt már Lothárió lett belőle.

Somkövy távoli rokonságban állott Rózsayval s fiának Oszkárnak, ő volt a keresztapja. Ebben a fiuban volt Somkövynek minden öröme, mert apjával sohasem rokonszenvezett. Oszkárt, mig kis fiu volt, Somkövy minden nyáron kivitte magához, s ilyenkor nemcsak keresztapja, de ugyszólván nevelője is volt, Belecsepegtette Oszkárba nemes világnézetét és erős jellemét, s e nevelés utóbb annyira meglátszott már Oszkáron, hogy jobban vonzódott keresztapjához, mint tulajdon édes apjához. Rózsay féltékeny lett, s hogy Oszkárt kiragadja Somkövy hatása alól, külföldre küldte iskolázni. De Oszkár itt is folyvást levelezett Somkövyvel, és Somkövy minden hónapban meglátogatta őt. Ezt Rózsay nem tudta, s nem is törődött vele. Ő tulajdon fiát csak ugy érezte magáénak, mint millióit. Fia is aszerint volt becses előtte, a mint vágyainak eszközéül tekinthette őt.

Mióta Oszkár külföldön tanult, azóta Somkövy nagyon ritkán találkozott össze Rózsayval. Most azonban, mikor Rózsay Félix az Adél grófné anyagi ügyeinek rendezésére vállalkozott, nem kerülhették ki egymást, mert Somkövy, ki Adél grófnénak szomszédja volt, már hosszabb idő óta bérelte a grófné földbirtokát is, s a mi teher e birtokon volt, azt legnagyobb részben Somkövy adta a grófnénak kölcsön. Ugy, hogy Somkövy már inkább tulajdonosa lett a grófné birtokainak, mintsem bérlője volt. S most azért jött Adél grófnéhoz, mivel a többi hitelező nem akart várni már, és igy Somkövy kötelességének tartotta figyelmeztetni a grófnét, hogy vagy szerezzen segélyforrásokat anyagi ügyeinek rendezésére, vagy tekintse magát néhány hét mulva teljesen vagyontalannak.

Adél grófné a legnagyobb elegantiával köszönte meg Somkövy figyelmeztetését, és azonnal levelet irt bátyjának, a büszke és dusgazdag gróf Táray Miklósnak, a ki minden tekintetben mintaképe volt a valódi magyar mágnásnak, s a ki évről évre jobban elhidegült nővérétől, mert benne az aristocratikus léhaságot látta megtestesülve.

Táray grófnak e folytonos hidegülését Adél grófné természetesen a »kedves sógorasszony« befolyására magyarázta, és azt - nem tudván a hibát önmagában keresni, - maga is hasonlóval viszonozta. Elannyira, hogy gróf Táray a legnagyobb mértékben meg volt lepve, mikor nővérétől udvarias levelet kapott, s látogatásra kéretett fel. Ez nem történt már évek óta, ámbár hogy valaha meg fog történni, ezt Táray gróf - ismerve nővérének anyagi körülményeit, - már jóval előre látta, de mégse hitte, hogy a catastrófa ily hirtelen következzék be. Rögtön Adélhoz sietett. Adél grófné teljesen el volt készülve szerepére. Meg volt győződve, hogy a kelepcze, melybe Tárayt becsalja, sikerülni fog. Eleinte oly büszke méltósággal viselte magát, mint a mily büszkének ismerte bátyját. Sőt a ravaszság müvészetével bátyjának e büszkeséget mindinkább fokozni törekedett. Hangsulyozta, hogy Táraynak áldoznia kell a család érdekében. Mindezt azonban Táray gróf gunyos hidegséggel hallgatta, s mikor Adél grófné megnevezte az összeget is, melyet Rózsay informatiói nyomán, Táray grófnak áldoznia kell a család érdekében, erre gróf Táray kereken kijelentette, hogy ő éppen ellenkező nézeten van - családi érdekeit illetőleg. Mert határozottan a család érdekei ellen cselekednék, ha két millió forintot az ablakon hajitana ki.

Adél grófné el volt készülve erre az ellenvetésre, és nem jött zavarba. Finom közönynyel kezdett játszani egy szines boritékba zárt levéllel, melyre azonban még nem volt fölirva a czim. Aztán éppen ugy, mintha nem is a tárgyhoz tartoznék, elkezdte Rózsay Félixet magasztalni. Kiemelte, hogy mennyi hálával tartozik ő Rózsaynak, kinek, mint hallja, házasulandó fia van, s hogy mennyi erejébe került Adél grófnénak az, hogy megtiltsa Rózsaynak többet tenni Adél grófné anyagi viszonyainak rendezésére, mint a mennyit egy idegen embernek ily körülmények közt tennie szabad.

Gróf Tárayra sértőleg és kellemetlenül hatott ez a hajánál előrántott magasztalás, és fölállott, hogy eltávozzék.

Adél grófné kezdett kiesni szerepéből. Látta, hogy egészen élére kell állitania a kérdést, de bármennyire el volt is készülve erre, érezte, hogy megtenni nincs elég bátorsága. A mit előbb csak játszott, most Tárayval szemben valósággal föllobbant Adél szivében: a büszkeség; és érezte, hogy ha ő a maga leányát a Rózsay fiához akarja nőül adni, ezt csak Táray háta mögött teheti meg, de vele szemtől szembe nem. Izgatott lett. E pillanatban maga is borzadt attól, hogy Rózsayval rokonságba lépjen. És remegő hangon kérdezte Táraytól: »Hát nem akarsz rajtam segiteni?«

»Nem tudok segiteni. Esztelen pazar életmódod minden jó érzést fölháborit.«

»Igy beszélsz, mert nőd irigykedik reám! az a kigyó!«

»Őt ne gyanitsd; ő sajnál téged s nem irigyel.«

»Oh! tudom! Mivel képtelen versenyezni velem, el akar tiporni, hogy megalázva lásson. És e czélra tulajdon testvérbátyámat használja fel.«

»Csalódok és kérlek, hagyj fel rágalmaiddal, mert velem szemben az a fogás egészen sikertelen.«

Adél grófné mindinkább idegesebb lett. Szemei gyakran lecsukódtak, s ajka vonaglott. Hangja tompa lett, s néha csak suttogni tudott.

»Mért nem segitesz hát rajtam, mikor ez módodban áll?«

»Nem áll módomban.«

»De Somkövy kijelentette, hogy ha te kezességet vállalsz értem, akkor ő hitelezőimet várakozásra birja.«

»És te azalatt uj adósságokat halmoznál egymásra.«

»Esküszöm, nem!«

»Ismerem esküidet!« - felelte elfojtott megvetéssel Táray gróf, a ki sehogy sem akarta észrevenni azt a czim nélküli levélboritékot, melylyel Adél grófné már oly feltünőleg játszott, hogy csaknem fölszakitotta. - »Nem vagyok gyermek. Adósságaid tetemesen tulhaladják vagyonodat. Ha kezességet vállalnék érted, magamat is örvénybe dönteném, a nélkül, hogy téged kiszabadithatnálak.«

»Ah! és büszkeséged el tudná viselni, hogy testvéred ősi javait dobra üssék? nem égne el arczod a societás gunymosolyától és rosz élczeitől?«

»Ne hidd, hogy a societás oly nagyon érdeklődjék irántad, hogy a te pártodra álljon. Mindenki az én eljárásomat fogja helyeselni.«

»És nincs benned testvéri szeretet?«

»Van, noha nem érdemled. - Én már régen előre láttam azt, a mi most bekövetkezett, és sajóvölgyi birtokomat egészen a te számodra rendeztetém be. Ott békén és nyugodtan élhetsz leányoddal élted fogytáig.«

Adél fölpattant, mintha kigyó csipte volna meg, és sötét gyülölettel kiáltá: »Kegyelem-kenyér? - Ah! a te nyelveden nőd fulánkja sziszeg. És én megszerezzem e kigyónak ezt a diadalt? - Nem! inkább meghalok!«

És e szavak után lázas pihegéssel dobta magát persa kerevetére, félig elfordult bátyjától, és vad tekintettel nézte bájos reggeli czipőcskéjének csipkerózsáját. A czimtelen levélboritékkal nem játszott többet. Hisz a játéknak vége már! - most a legkomolyabb valóság következik.

Táray gróf egy pillantásra sem méltatva lihegő nővérét, lealázó gunymosolylyal jegyezte meg Adél grófné előbbi szavaira:

»Meghalni te nem fogsz; mert te életkedvelő vagy!«

»Igazad van!«

»Igy hát elfogadod ajánlatomat?«

»Hogy kitartott szolgája legyek a te nődnek? - Soha!«

Ez utóbbi szót Adél grófné valódi pathetikus gestussal ejtette ki, s mi közben jobb kezét, melyben a czim nélküli levél volt, esküszerüleg emelte magasra, most a levél, melyet Táray mindeddig nem akart észrevenni, végre Táraynak is szemébe tünt. Ránézett, s azonnal levette róla tekintetét. Nem akart kiváncsi lenni, s igy folytatta:

»Gondold meg kérlek, és ne vak szenvedélyed perczében határozz. Gondold meg, hogy nemcsak a te jövőd van szóban, hanem a leányodé is, a kit rólad itél meg a világ, s kihez, mig őrült és könnyelmü fényüzésedet látják, jóravaló férfi nem közelithet.«

»Hanem a sajóvölgyi remeteségben tódulni fog ugy-e? ha ha ha!« kaczagott Adél, s e kaczaj oly idegenszerü volt ajkán, hogy Táray gróf megdöbbent tőle. »Te nemcsak szerető testvér vagy Miklós (folytatta, az előbbi kaczaj hangján Adél,) hanem gondos nagybátya is. Nőd talán leányomat is vágytársának nézi?«

Táray haragra lobbant, s parancsoló hangon kiáltott félőrült nővérére: »Adél!« - majd erőt vett felindulásán, s igy folytatta: »Hogyan bizhassam józan belátásodban, mikor e komoly pillanatban sem tudsz uralkodni szenvedélyeden.«

Adél visszaesett a sötét gyülölet mogorvaságába, s aztán, mintha egy kétségbeesett határozattal elvetette volna a koczkát, lángoló arczczal ugrott föl, és iróasztalához sietett.

Utközben e szavakat intézte Tárayboz: »Te azt hiszed, hogy nekem csak eladni való birtokaim vannak? - Hát ne feledd, hogy nekem eladó leányom is van.«

És ezzel lázasan irt az üres levélboritékra egy nevet, aztán csöngetett.

Mielőtt az inas belépett volna, Táray szorongva kérdé: »Adél, mit akarsz tenni?«

»Meg akarom mutatni, hogy nem szorulok feleséged kegydijára. Végeztünk. Adieu!«

»Figyelmeztetlek, hogy az illusió édes, de a csalódás keserü!«

»Annál kevésbé fogom bánni, ha csalódni fogsz bennem.«

Eközben belépett az inas és Adél grófné átnyujtotta neki a levelet:

»Vidd sietve Rózsay Félix ő nagyságához.«

Az inas eltünt s gróf Táraynak arczába szökött a vér. Sejtette, hogy itt kelepcze készül számára, de nem akarta elárulni, hogy e gondolat genirozza őt. Erőltette a lenéző gúnyt s igy szólt:

»Ah! tehát ez az utolsó menedék? Ezért áradtak előbb ajkadról a hizelgő magasztalások? - No lám lám! - Egy született Táray grófné mily intim viszonyban állhat egy bőrkereskedő fiával. De hidd el, hogy az ilyen zsidóból szakadt uj nemes sohasem vetkezi le régi természetét, és nem nyitja meg neked pénzes zsákját, akárhogy nagyságolod is.«

Adél remegett a haragtól és a sértett hiuságtól s nem tudott mást válaszolni, csak ezt: »Kérlek, hagyj magamra!«

Táray kevélyen meghajtotta magát s e szavakat mondva: »a mint akarod.« - eltávozott.

A mint Táray eltávozott, Adél halál sápadtan járt fel s alá salonjában s izgatottságában fenhangon gondolkozott.

»Ah! hol van hát a büszkeség, rangérzet, rokoni szeretet? Mindez üres szó! Bátyám előtt csupán a pénzkérdés a nyomatékos. Legyen tehát én előttem is az. Ah! drága sógorasszony, keresztül huzom számitásaidat! Ékszereid ezután sem fogják tulragyogni az enyéimet; estélyeid ezután sem fognak árnyat vetni az enyéimre, - s a divat egén ezután is csak holdvilág leszel én mellettem! Igen, igen! nem válok matrónává a te kedvedért. A sors mentésre nyujtja kezét, miért ne ragadnám meg? - Most már, ha szabadon lehetne választanom bátyám segélye és Rózsay kinálkozó barátsága közt, habozás nélkül ez utóbbit választanám. Mit nekem a societás! - És különben is a societás rendszerint megbocsátja ha megsértjük elveit, de ugyanakkor hódolunk szokásainak. A születési aristocratia pedig már mindenütt ajtót nyit a pénzaristocratiának. Sőt gyakran megesik, hogy a született aristocratát a pénzaristocrata dobja ki az ajtón!«

Igy lázongott Adél grófné és büszkesége, mely előbb képtelenné tette őt arra, hogy Táray előtt nyiltan leleplezze tervét Rózsayval, most kéjelgett abban, hogy maga esik a kelepczébe, melyet Táraynak készitett elő.

Az izgatottság annyira elgyöngitette idegeit, hogy mikor leánya Clarisse belépett hozzá, s megijedve anyjának dult arczától, zavartan kérdé: »Mama, háborgatlak?« - Adél grófné könyekre fakadva ölelte át leányát, s görcsösen szoritotta őt magához. Aztán csókolta, nézte, ölelte, és könyei mindig hevesebben folytak. Clarisse sohasem látta még igy a mamát, s egészen átengedte magát anyja szeszélyének. Végre Adél igy kiáltott:

»Nem! neked nem szabad szükséget érezned!« - s ezzel ujra hevesen megcsókolva Clarisset, kiküldte őt. Clarisse, mintegy báb, a ki semmi egyébre nem való, csak arra, hogy öltöztessék és vetkeztessék, engedelmesen eltávozott. Adél pedig azonnal Frigyest hivatta magához.

»Nos? - kérdé Frigyes, a mint Adélnál megjelent, - Táray megpuhult e?«

»Elküldtem a levelet Rózsaynak,« - felelt Adél komor határozottsággal.

»És Táray mindent tud?«

»Nem tud. Czélzataimat vagy nem értette meg, vagy nem akarta érteni. Aztán durván elutasitott. Egyebet nem tehettem.«

»De talán nem látja át tisztán a blamaget, mely családját fenyegeti?«

»Én nem tartom többé blamagenak.«

Frigyes kellemetlen arczot vágott, s kedvetlenül jegyezte meg:

»Bizonyosan roszul játsztad szerepedet s idő előtt vetetted el a koczkát. - Lásd, ha finoman tanácsot kértél volna Táraytól, hogy helyesli-e azt, hogy Clarisset Rózsay Oszkárhoz nőül add, ő mindenre kész lett volna, csakhogy ez ne történjék meg.«

»Belátom, hogy igy kellett volna tennem s igy is akartam tenni; de a mint megjelent előttem lesujtó büszkeségével, nem voltam képes a szinlelésre. Most már késő. Annyira megsértettük egymást, hogy most már csak a harczot lehet folytatnunk,- a kibékülés lehetetlen.«

Frigyes sem szavakat nem talált, sem helyét nem találta. Járt kelt, s nem tudott beszélni.

E kinos hallgatás több perczig tartott.

»Hátha én fölkeresném Miklóst? még talán van idő rá?«

»Nem akarom!« - kiáltá Adél szenvedélyesen. »A levél azóta már a Rózsay kezében van.«

»S mi van a levélben?«

»Engedély arra, hogy megkérhesse leányom kezét fia számára.«

»És Clarisse?«

»Őt bizd rám, Clarisse engedelmeskedni fog.«

És mielőtt Rózsay Félix, a ki az éjféli tárgyalás után legkevésbé sem remélhette azt a levelet, melyet másnapra rá Adél grófnétól kapott, tehát mielőtt Rózsay Félix boldogságtól és hiuságának mámorától elbódultan, a grófnéhoz sietett volna, hogy lábaihoz borulva köszönje meg neki azt a kegyet, mely Rózsayt egyszerre emeli legmerészebb ábrándjainak édenébe; azalatt Adél grófné, mindjárt a Frigyessel való párbeszéd után Clarissehez sietett, hogy megtanitsa őt az engedelmességre, és hogy fogékonynyá tegye szivét ama nagy szerencsére, melyet Clarisse számára Adél grófné anyai gondoskodása kitervelt.

Adél grófné, ki tünődő arczczal találta leányát, s éppen abban a pillanatban, melyben Clarisse ujból anyjához készült, hogy valamit, a mi szivét nyomta, kiöntsön előtte, - minden bevezetés nélkül Clarisse nyakába borult, s a legédesebb fuvolahangon, igy kezdte el engedelmességre oktató udvarlását:

»Jer csak, jer közelebb, te gyönyörü kis angyal! Miben töröd a fejed, hogy a szemeid igy röpködnek s mosolyod szinte ragyog? Ugy-e, az én arczszinem ma kissé meg van támadva s nem oly üde, mint rendesen? Ah! ha egyszer neked is az emberek szivtelenségére kellene szorulnod, s arczod havát s vonásaid festői rendjét durva kezekkel illetné az élet! - Ah! ha reggeli öltönyöd valaha nem lehetne ilyen igéző, s ha valaki meglátogatna, azt hihetné, hogy szobaleány vagy!«

Clarisse mosolyogva felelte: »Isten mentsen! Inkább meghalnék!«

Adél grófné, mintha épen e választ várta volna, mohón kapott rajta s igy szólt:

»Oh az iszonyu volna! Kedves angyalom, ugy-e, hogy ennek nem szabad megtörténni?«

»De egyetlen jó mama, hogy jutnak eszedbe ily kellemetlen gondolatok? Jer, ülj le ide, én majd elüzöm azokat. Tudod-e mi ujság? Viktor meg akarja kérni kezemet tőled!«

Adél, mintha villám sujtotta volna, elsápadt s ijedve kérdé: »Viktor? és szólt neked erről?«

Clarisse erre hamisan mosolygott s a kerti szalon felé mutatva, suttogá: »Ő itt van!«

Adél szorongva kérdé: »S te reményt nyujtottál neki?«

Clarisse lesütötte szemeit.

»Ő már rég tudja, hogy nem vagyok iránta közönyös.«

»Azt teheted; szeretni tisztán és nemesen nem bün. De neje nem lehetsz!«

Most Clarisse ijedt meg s igy kiáltott: »De anyám!«

Adél hevesen folytatta: »Tudod-e, hogy Viktornak semmije sincs? Egész évi jövedelméből alig telnék ki piperekiadásaink egy huszadrésze! Hisz ő szegény!«

Clarisse elbámult s gépiesen kérdé:

»Szegény?«

»Nagyon szegény! Ha neje lennél, nem hozathatnád ruháidat Párizsból; nem tölthetnéd fürdőkön a nyarat; nem tarthatnál estélyeket a téli saisonban; nem lenne páholyod, fogatod, - s nem lennél többé soha bálkirálynő!«

»De anyácskám!«

»Magadnak kellene öltöznöd, - falun egy ócska kastélyban átunatkozni legszebb éveidet, - össze kellene vegyülnöd a béresnékkel, - arczod gyönyörü szinét leégetné a nap; - kezeid eldurvulnának, s ha valaki látna régi ismerőseid közöl, nem ismerne rád, vagy igy szólana magában: jaj beh közönséges asszony!«

Clarisse eltakará arczát a rémülettől, s igy kiáltott fel:

»Oh! ne szólj!« - majd vigaszt keresve kérdé: »de hát nem vagyunk mi elég gazdagok?«

Adél némán magához ölelte leányát.

»Voltunk! - semmink sincs többé! -«

Clarisse fölsikoltott, aztán pedig keservesen sirt.

Adél grófné siró hangon igy esengett:

»Ne sirj aranyom, gyémántom! Mi ujra gazdagok leszünk, gazdagabbak mint eddig! -«

»Igazán?«

»Férjhez fogsz menni, és nem fog hiányzani semmid.«

Ez Clarissenek egészen visszaadta vig kedélyét, s pajzánul kérdé:

»És Viktor?«

Adél jelentőségteljesen válaszolta: »Ő sem fog hiányzani! - akarom mondani nem fogod érezni hiányát.«

»S ki lesz a férj?«

Erre a kérdésre Adél grófné nem tudott egyszerre megfelelni.

Több perczig habozott, aztán Clarisse fülébe sugta, ugy, hogy mialatt kiejtette a nevet, Clarisse nem láthatta Adél arczát:

»Rózsay Oszkár.«

Clarisse meglepetve kérdé: »Ki az?«

Adél erre csak azt tudta válaszolni: »Apjának husz milliója van!«

»De rangja?« kérdé Clarisse türelmetlenül.

Adél szinlett bánatossággal suttogá:

»Nem akarsz neje lenni?«

Clarisse ránézett anyjára, s felsóhajtott: »Parancsolod, hogy az legyek?«

Adél csaknem térdre borult Clarisse előtt s igy suttogta: »Kérlek!«

Clarisse felelet nélkül Adél keblére borult, mire Adél nagy lelkesedéssel kiáltá: »Jó gyermek, okos gyermek, valódi angyal!«

Clarisse néhány pillanatig élvezte az anyai ellágyulás hálás szeretetét, aztán érezve fölényét anyja fölött, pajkosan emelte föl fejét s mosolyogva kérdé:

»De mit fog mondani Viktor?«

Adél tréfás megütközéssel nevetett föl: »Ej! hát már ennyire vagytok?«

Clarisse igaz hangon felelte: »Ő szeret, s nekem fájna, ha őt meg kellene szomoritanom.« De látszott arczán, hogy e szavakat, melyek szivéből jöttek, lelke fölfogni nem képes, és hogy ámbár igaz érzelmei is vannak, mégis csak egy akarat nélküli báb ő az anyja kezében.

Adél grófné a nagyvilági hölgy szellemességével tekintett leányára, s aztán a legelegánsabb frivolitással mondá:

»Bizd rám! - nem soká fog szomorkodni érte!«

Ezután kezét nyujtá Clarissenek, s - bár Clarisse nem értett Adél czélzásából semmit, mégis ugy váltak el, mintha teljesen megértették volna egymást.

Clarisse, egész vidáman, mintha minden a legszebb rendben volna, Viktorhoz sietett, a ki a kerti salonban már ideges türelmetlenséggel várta:

»Nos?« kérdé Viktor izgatott arczczal, s megfogta Clarisse kezét.

Clarisse bájos ravaszsággal intett, s igy szólott: »Beszéltem a mamával!«

»Beleegyezett?«

»Nem tiltotta el, hogy magát tisztán és nemesen szeressem.«

»Nőmmé lesz?«

»Nem. Rózsay Oszkár neje leszek.«

Viktor visszatántorodott:

»Az lehetetlen!«

»A mama mondta« szólt Clarisse, s felsóhajtott.

»S mivel indokolja?«

»Azzal, hogy az apjának husz milliója van.«

Viktor keserüen felkaczagott. »Ah! értem! - És magának egy szava sincs ez ellen?«

»Én akkor is csak magát fogom szeretni!«

»Lehet-e szerelem házasság nélkül, s házasság szerelem nélkül?«

Clarisse elpirult s halk hangon suttogá: »Anyámért tettem!«

»Ő feláldoz téged nagyravágyásának, s fényüző szenvedélyeinek.« Kiáltá Viktor szenvedélyesen.

»És ha én szerelmemnek áldoznám föl őt, lehetnék-e boldog?«

»S igy boldog lesz?«

Clarisse hosszasan Viktorra nézett: »Ha maga szeretni fog!«

Viktor elérzékenyült, s csak annyit mondhatott: »Lehet-e téged nem szeretni? - De férjed?«

»Nem ismerem.«

»És ha megismered, - megszereted, - vagy ha félteni fog téged?«

»Ne gyötörjön!«

»Ah! hát én nem gyötrődöm-e?«

»Nem bizik a mamában?«

»Önmagamban nem bizom!«

»S ha én bizom te benned?«

Ezzel megcsókolta kezét és térdre borult előtte: »Ah! Clarisse!«

Éppen mikor Viktor, bánatos szerelemtől elérzékenyülve térdelt Clarisse előtt, éppen akkor lépett be a kerti szalonba Somkövy Albert, a ki Adél grófnét kereste, s a mint meglátta a bizalmas jelenetet, vissza akart huzódni, s habár nem volt helyén, nem ugyan egészen hangosan, de azért elég érthetően, e szót ejté ki: »bocsánat.«

Viktor e meglepetésre villámgyorsan ugrott föl térdéről, s lángvörössé pirult. De Clarisse (bár az ő szive is erősen megdobbant) nem vesztette el külső nyugodtságát, és tréfásan szólitotta vissza Somkövyt: »Jöhet kérem! Műkedvelő előadásra készülünk.«

Somkövy belépett, s hogy az előbbi meglepetés feszélyéből minél kevesebbet áruljon el, ő is a tréfás hanghoz fordult, s kérdé: »Az első felvonás?«

»Nem! ez csak az előjáték« felelte Clarisse, miközben Viktor és Albert némán üdvözölték egymást.

»Szólhatok a grófnéval?« kérdé Somkövy, hogy más tárgyra vigye a beszédet.

»Azonnal. De ő előbb bátyámmal, Frigyes gróffal végez, ki épp most van nála. Addig foglaljon helyet nálunk. Ismeri Rózsay Oszkárt?«

Somkövy arcza kiderült e kérdésre, s habár nem értette a kérdés czélját, egész lelkesedéssel válaszolta:

»Ah! derék, szép és okos ifju! (Viktor idegesen nézett Somkövyre.) Nekem keresztfiam, s anyjáról rokonom is. Jelenleg külföldön időz, de legközelebb hazatér. Alig várom, hogy láthassam. Nem hiszem, hogy kortársai közt volna egy is, a ki tudományos képzettségben mérkőzhetnék vele. Aztán milyen jellem! - Csupa önzetlenség, és szeretet. - Magas ideáloknak él, s csak könyvei közt boldog.«

Erre a Viktor arcza derült ki, s gunyosan jegyezte meg:

»Ez igazán dicső tulajdonság! - Bár csak el ne változtatná az élet.«

»Elég gazdag arra, hogy ugy éljen, a mint akar. - De mért érdekli kegyedet Rózsay Oszkár, Clarisse grófnő?«

»Ah! az még titok!«

»Talán fel akarják szólitani, hogy részt vegyen egy mükedvelői előadásban?«

»Eltalálta« szólt kaczagva Clarisse s Viktorra nézett.

E perczben lépett be izgatott arczczal Frigyes gróf s egyenesen Somkövyhez sietett.

»Isten hozta Somkövy ur! A grófné várja önt. Clarisse siess átöltözni, nem sokára fontos látogatók jönnek.«

»Ugy én ő méltóságához, a grófnőhöz sietek.« szólt Somkövy, azután köszönt és eltünt.

Clarisse, mielőtt öltözni ment volna, Frigyeshez fordult s kérdé:

»De mi látunk még ma titeket?«

Frigyes kelletlen hangon felelt: »Anyád ebédre hitt meg.«

»De az én étvágyamat elrontotta hozzá,« sóhajtott Viktor.

»Ugy nem is bucsuzom! Viktor ne legyen szomoru az ebédnél, mert az rosszul fog esni a - mamának!« csevegett Clarisse és egy kecses mozdulattal bucsut intve, kilebegett a salonból.

Viktor ábrándosan nézett utána, s mikor Clarisset már nem látta, igy fakadt ki: »Ah! a mamák, a mamák! Mért nem születnek a leányok mamák nélkül.«

Frigyes Viktorra tekintett, s igy szólt: »Arczodról azt olvasom le, hogy mindent tudsz.«

»Le vagyok forrázva.«

»A forró vizből reám is hull egy csomó. Belátom, hogy Adél nem tehet máskép, de nekem a dolog mégse tetszik.«

»Hát még nekem!«

»Neked könnyü a helyzeted, te nem jössz az uj emberekkel semmiféle rokonságba.«

»Szivesen lennék én a vén Rózsaynak a nagyapja, ha Clarisse nőm lehetne.«

»Látom, hogy minden szerelmes sült bolond. Ha Clarisse nőd lenne, három év alatt megunnád; igy pedig szeretni fogod 10 esztendeig is. És boldog ember vagy!«

»Csalódol bennem! Ha Clarisse oly mélyen szeretne engem, mint őt szeretem én, - akkor nem haboznám, szegénységem daczára, ha kell anyja ellenére, ha kell erőszakosan, nőül venni őt. Mert arra, hogy őt szerelemmel boldogitsam, elég gazdag vagyok. De látom, hogy Clarisse annyira átörökölte anyjának fényüzését, hogy fényüzés nélkül még a szerelmet sem képzelheti el. De ez nem az ő hibája.«

»Ejh! törődöm is én a te szerelmi theoriáddal! - csak a rokonság ne állna előttem; kedvem volna kiköltözni Szibériába« kiáltá Frigyes ingerülten.

»Hát mért nem akadályozod meg? mért nem beszéled le róla Adélt? Neked hatalmad volna rá.«

»Ugyan mivel? Megvannak-e millióim?«

»Pénz! mindig csak pénz!«

»Légy hát ur, szabad, független, pénz nélkül. Mi becsüljük legkevesebbre a pénzt, s mi nélkülözhetjük legkevésbé. Adél helyesen cselekszik, - s meglásd, a societásban senki se lesz, a ki tettét titokban ne helyeselné, rokonait kivéve. - Fogadom, hogy Tárayt, ezt a gőgös aristocratát a guta üti meg. De ugy kell neki.«

»Egy börzianer, egy kikeresztelkedett zsidó!« dühöngött Viktor.

»Ördög és pokol,« - kiáltá Frigyes. »Ne emlegesd ezt, hisz te voltál legjobban rajta, hogy beválasszák a kaszinóba.«

»Tudtam is én, hogy ez lesz belőle. A gazember pénzével és szivességeivel engem is lefőzött.«

»No szép mulatság lesz, annyit mondhatok.«

»De mi vagyunk az okai!« - kesergett Viktor.

»Miért acceptáltuk őket szalonjainkban, sportjainkon és a kaszinóban!«

E perczben csöngetés hangzott.

»Ez bizonyosan Rózsay lesz. Adél ránk hagyta, hogy fogadjuk szivesen, mig ő Somkövyvel végez, - s aztán tartsuk szóval, mig felöltözik. De én szivesebben szökném Szibériába.«

»Én csak a fiára vagyok kiváncsi,« szólt Viktor, s messze ment az ajtótól, hol Rózsaynak bejönnie kellett.

Nem sokára léptek zaja támadt; az inasok a szárnyas ajtókat kitárták, s a szalonba Rózsay ömlött be. Éppen ugy jött, mint mikor egy szegény ördög főnyereményt csinál, s azt megy hirül adni örömtől félőrülten.

Két született gentleman sohasem volt még kinosabb situatióban, mint Frigyes és Viktor, a belépő Rózsaival szemben. Mindketten szerették volna őt kidobni az ajtón, s mindkettőnek türnie kellett, hogy Rózsay a legnagyobb meghittséggel, esetleg az ő keblükre boruljon.

E kényszerhelyzetben mindketten érezték, hogy nem segithet rajtuk egyéb, mint az isteni humor, mely gyakran megtanit kaczagni ott is, a hol az emberek hitványsága és gyarlósága miatt, csaknem megreped a sziv.

Frigyes grófot, mint leendő rokont illette az első üdvözlő szó, s Frigyes, hogy e kötelességnek eleget tegyen, bevárta, mig Rózsay egészen a nyaka körüljárt már, rokoni ölelgetésre fenyegetődző karjaival, aztán egy gyors és ügyes mozdulattal megragadta Rózsay jobb kezét, s megrázta kegyetlenül, mondván: »Oh! jó napot kedves barátom! - Fogadja legforróbb gratulatiómat. Gratulálok!«

Viktor sietve tette hozzá, anélkül azonban, hogy Rózsayt közeledni engedte volna magához: »gratulálok! szivemből gratulálok!«

Rózsay Félix azonban annyira magánkivül volt a boldogság mámorától, hogy akárhogy rázták, akárhogy huzódoztak előle, ő se nem látott, se nem hallott, csak nyomult előre, ölelésre kitárt karjaival, mert neki okvetlenül meg kellett ölelnie valakit, a ki gróf vagy báró.

A két gentleman rövid idő mulva kénytelen volt belátni, hogy nekik az első rokoni ölelést kikerülniük teljes lehetetlen. Olyan volt ez előttük, mint egy vivisectió, melyben lepányváznak egy szegény élőlényt, kiveszik a szivét vagy az agyvelejét, és aztán tanulmányozzák, tud-e nélküle élni? Inkább egy akó vért vesztettek volna, mintsem ilyen öleléssel váljanak a vérkeverés symbolumaivá. De meg kellett történnie. Elköltötték a pénzét, fölemelték a kaszinóig, most türni kell, ha ősi batyuját, melyben ma már husz millió van, egy grófi családfa ágaira akasztja fel, »Jer hát zsidó!« - gondolta magában a végső resignatió elszántságával Frigyes gróf, és megállt szilárdul Rózsay előtt, mint Cambronne a Waterlooi sikon. Rózsay pedig, mint egy buta hustömeg, minden férfiasság, minden elegantia nélkül, kihevülve, elérzékenyedve egyenesen a Frigyes nyakába esett, és kis hija, hogy ugy nem lógott rajta, mint egy akasztott ember. Több percz elmult, mig szóhoz tudott jutni.

De mikor képes lett kimondani az első szót, folyvást kerepelt. Lehetetlenség volt el nem hinni neki, hogy szerencséjét borzasztó megtiszteltetésnek tekinti. Adél grófné kibontott levelét minden szónál csókokkal boritotta el. És elmondta vagy tizszer egymásután: »Ah! önök tehát már tudják? Köszönöm! Köszönöm!« Aztán Frigyestől Viktorhoz szaladt, Viktort is átölelte, s neki is elmondta vagy tizszer: »Köszönöm! Köszönöm!« Aztán égre emelt szemekkel fölfohászkodott: »Ah! tulboldog vagyok! minden vágyam beteljesült.« Majd ujra a levelet kezdte csókolgatni, (éppen mintha ő lenne a szerelmes, s ő akarna megházasodni,) s igy kiáltozott:

»Az ő levele! - a grófné levele! - az ő kezeirása. Egy óra előtt kaptam. Ebben irja ő« - itt hangja elakadt. De nemsokára kitört belőle a féktelen öröm, és a lánczaitól megszabadult gőg. Érezve uj helyzetét, nem tudta elviselni többé gróf és báróval szemben a régi hangot. »Önök már tudják« - nyögdelte, s egy kérdőjellé alakult át. »Önök? De hát nem leszünk-e mi rokonok? illik-e hozzánk e rideg hangzásu megszólitás? Ne mondjuk-e inkább, hogy te tudod, ti tudjátok?«

»Hogyne? természetes!« kiáltá Frigyes, és ez a kiáltás az akasztófa humor netovábbja volt.

Viktor kaczagva jegyezte meg: »Magától értetődik.«

»Ah! kedves rokonim! barátim! nyögdelte az elbirhatatlan kéjnek panaszos hangján Rózsay, - s aztán nyomban, mint egy nagy szélcsendből hirtelen kerekedő orkán, kitört belőle a leplezetlen dicsekvés. Mintha már nem grófok és bárók közt lett volna, hanem a magához hasonlók előtt mondaná, egyszerre olyan hangba csapott: »Ti tudjátok tehát? Fiam Oszkár nőül veszi Clarisset, ezt a bájos angyali teremtést. Én már elhatároztam, hogy mezőhegyi uradalmamban lesz a jegyváltás, hova már legközelebb elutazunk. Ezt az uradalmat jegyajándékul rögtön az én leendő drága menyem nevére iratom. Nemde, ti is eljöttök? de hogyan is hiányozhatnátok?«

»Oh! bizonyára ott leszünk!« erősité Frigyes és el volt tökélve, hogy tovább ki nem állja.

Viktor szorongva kérdé Rózsaytól: »De kérlek, hol van a fiad?«

»A fiam? Éppen ma érkezett haza külföldről. Ő és a levél egyszerre érkeztek. Fiamat és e drága levelet egyszerre csókoltam meg. Ő azonnal itt lesz. De én nem győztem várni, mig átöltözik. Szivem ide huzott. Itt akartam lenni minél előbb, hogy szivemet kiöntsem a grófné előtt. És mily szerencse, mily boldogság, hogy először is titeket talállak itt, kedves, drága, egyetlen barátim!« És ujra ölelgetni kezdte őket.

Frigyes intett Viktornak, s Viktor rögtön megértette. »Bocsáss meg! - mondá - de mi ránk várnak már a kaszinóban, ugy-e Frigyes?«

»Valóban! - már késtünk is egy félórát! - Isten veled tehát kedves barátom!« hangsulyozta Frigyes, és rohant kifelé. Rózsay utána kiáltott:

»A viszontlátásig. Ajánlom baráti hajlamaitokba a fiamat is!«

Frigyes és Viktor mentek, mintha kilőtték volna őket. Ha az inasok kezükbe nem adják a kalapot, akkor talán kalap nélkül rohantak volna el. Eltávozásuk után Rózsay egyedül maradt, s a magányban ő is föleszmélt az elérzékenyedés deliriumából. De nyomban beleesett a kielégitett hiuságnak a deliriummal szintén határos élvezetébe. A nagy fali tükrök elé állva, gyönyörködött önmagában, s igy monologizált:

»Mily légkör ez! - csupa finomság, csupa esprit! - Ah! állandón e légkörben lakni! aristokratának lenni! - Ah! - Rózsay Félix, te aristokrata vagy! Grófok, bárók, herczegek barátaid.

Ha a tegnapi Rózsay Félix jönne elém, ma rá sem néznék. Ah! Oszkár! ilyen apát te nem érdemelsz!«

Épen e perczben jött ki a grófnőtől Somkövy Albert, s a mint Rózsayt meglátta, megvetőleg nézte. Ha ajka nem is mondta hangosan, de arczáról le lehetett olvasni e gondolatot: »Te vén bolond!«

Rózsay, a mint észrevette Somkövyt, magas leereszkedéssel kiáltott fel: »Kit látok?«

Somkövy rosz kedvvel szólt: »Üdvözöllek. Megérkezett már fiad?«

Rózsay e perczben nem akart hallani mást, csak a saját ünnepeltetését, s kihivó hangon kérdé: »Tudod már a nagy ujságot?«

Somkövy fanyar kelletlenséggel válaszolta: »Hallottam.«

»Magától a grófnétól?« hadarta Rózsay.

»Tőle.«

»És te nem is gratulálsz? nem bámulsz? nem irigyelsz?«

Somkövy türelmét vesztve kiáltott föl: »Sőt ellenkezőleg!«

»Ah! te érzéketlen ember! akkor nem is vesztegetem az időmet, hanem itt hagylak, s futok a grófnőhöz, kedves rokonomhoz.«

»A grófné öltözik, s most nem fogadhat.«

»Öltözik? diszben akar fogadni? Lásd, mily ügyelem, mily bájos előzékenység ez!«

Most Somkövy oly hangon, mint a hogyan a holdkórost szokták fölriasztani mielőtt a falra másznék, kiáltott Rózsayra: »Te szerencsétlen ember, hát nem látsz az orrodnál tovább?«

Rózsay tiltakozó mozdulatot tett: »Albert!«

De ez Somkövyt nem hozta zavarba, mert neki Rózsay éppen nem imponált, s az előbbi hangon folytatta tovább: »Éppen most intéztem el a grófné pénzügyeit. A grófnénak holnaptól kezdve semmije sincs.«

»Nem marad-e grófné holnap is, holnap után is?«

»Nem ismered pazar, fényüző természetét?«

»Ismerem a magam gazdagságát.«

»Az nem szilárd. Te a szerencsében bizakodva, vakmerően vállalkozol. Hallom, hogy egy erdő-üzletbe milliókig kötelezted magadat; egy vasut részvényeit összevásároltad, mely bukás szélén áll, ha adósságait ki nem fizeti a kormány. A bécsi pénzvilág föl van dühödve ellened, hogy a magad érdeke szerint mesterségesen nyomod és emeled az árfolyamot. Vigyázz! Egy percz alatt lesujthat a balsors százkezü hatalma!«

»Nevetem aggodalmaidat. A hol ész és pénz egyesül, ott nem dönt a szerencse!«

»S nem ismered fiad egyéniségét? az ő jelleme soha sem fog beleegyezni e szégyenletes vásárba.«

»Megtiltom, hogy fiamat ellenem izgasd.«

»Eszemben sincs! De jobban ismerem őt, mint te. És az előbb, mikor ide jöttem, egy szerelmi jelenetén kaptam fiad leendő nejét és báró Tenkeyt.«

Rózsay nagy szemeket vágott a fölfedezésre, de csakhamar egy valódi börziáner cynismusával kaczagott fel: »Én nem láttam! és bizonyos vagyok benne, hogy a fiam sem fogja látni. És ezzel el van végezve. Azért vagyunk aristocraták, hogy ne a canaille szokásai szerint éljünk. Punctum.«

Somkövy mély erkölcsi undorral nézte végig Rózsayt, és érezte, hogy ez emberrel szemben neki fegyvere nincs. Jól ismerte Rózsay szivós makacsságát mindenben a mi hiuságát érintette, s fájdalmasan sóhajtott fel: »Szegény Oszkár!«

Rózsay Félix, pedig erre valódi aristocratikus lenézéssel kaczagott fel: »Boldog Oszkár!« - Majd, mintha éreztetni akarta volna Somkövyvel azt, hogy az ő jelenléte már feszélyezi Rózsayt, idegesen körül tekintve jegyzé meg: »De a grófné sokáig öltözik, pedig már alig várom, hogy láthassam őt. Ah...« s ezzel magasra kapva fejét, egy olasz melódia dudolásába kezdett.

Somkövy alig tudta fékezni fölháborodását, hogy Rózsaynak valami nagy gorombaságot ne mondjon; s hogy ezt kikerülje, bucsu nélkül akart távozni Rózsaytól. De Rózsay utána kiáltott: »Apropos! remélem, hogy mint a fiam keresztapja te is ott leszel a jegyváltáson, - mezőhegyi kastélyomban!«

»Hol?« kiáltá Somkövy oly nagy érdekkel és meglepetéssel, mely szinte idegenszerünek tünt föl oly komoly férfiutól, mint a milyen Somkövy volt.

»Mezőhegyi kastélyomban!« felelte közönyösen Rózsay, mintegy csodálkozva, hogy Somkövy ezt ily kiváncsi hangon kérdezheti tőle.

Somkövyn azonban mindinkább érezhető lett a növekvő izgatottság. »Mezőhegy a tied?« kérdé ujból, mintha nem akarná hinni.

Rózsayt már boszantani kezdte ez a vallatás, és erélyes hangon válaszolta: »Két hónap óta.«

Somkövy elámult erre; elmélázott, és csak ennyit mondhatott: »Lehetetlen!«

»Eh! neked minden lehetetlen a mi nekem lehetséges!«

»Én ezelőtt két évvel két milliót igértem érte, s nem adták el.«

»Elhiszem, de azóta tulajdonosa tönkre ment, s én megkaptam másfél millióért. Ma megér 3 milliót.«

»Add el nekem Mezőhegyet. Szabj bármilyen árt.«

»Mit jut eszedbe? Nem speculatióra vettem.«

»Add el hát barátságból! Te nem tudod mi köt engem Mezőhegyhez!« És e szavakra könnyek csillogtak Somkövy szemében.

Rózsay figyelmes lett e könnyekre, s érdekkel jegyzé meg:

»Ah! ez nekem ujság!«

Somkövy sokáig hallgatott, s aztán, mintha valami nagy titkot árulna, mély bánattal mondá:

»Ott van eltemetve nőm, és gyermekem anyja!«

Rózsay bizonyos szinpadias meglepetéssel csapta össze kezeit:

»A te nőd? - hát mikor voltál te házas?«

»Soha. De volt nőm! Szomoru történet ez!«

Rózsay, ki több mint 20 éve ismerte Somkövyt, és erről még sohasem hallott tőle semmit, a kiváncsiság mohóságával kérte Somkövyt, hogy beszélje el e szomoru története? Aztán ismert tapintatlanságával tette utána: »a grófné ugy is öltözik még.«

»Halld tehát!« - mondá Somkövy, s a következő bús történetet mesélte el: »Mikor még csak egyszerü bérlő voltam, megismerém a szomszéd birtokos leányát Flórát. Szerettük egymást, s megkértem kezét. Szülői megtudták, hogy az apám zsidó volt, s durván utasitottak el. De mi nem tudtunk egymás nélkül élni. Szerelmünk egy kétségbeesett lépéshez folyamodott. Nehány hó mulva Flóra térdre esve kérte szüleit, hogy adjanak nevet - leendő gyermekének. De a vad szülők inkább megölték gyermeküket, mint fiukká fogadjanak egy embert a kinek apja zsidó volt. Flórát elküldték házuktól, s én többé soha se láttam. Később tudtam meg, hogy Mezőhegyre vitték, hol gyermekét megszülte, s a hol őt eltemették. Idegen néven temették el, - sirját is csak sejthetem. De elég, hogy Mezőhegyen alszik! Érted-e már miért drága előttem e föld?«

»És gyermeked?«

»Azóta mindig kutatom, - s nem lelhetem föl. De mégsem mondok le a reményről, hogy valaha föltalálom. Ha él, anyjához kell hasonlitania! - Eladod-e nekem Mezőhegyet?«

»Most lehetetlen!«

»Hát később.«

»Nem bánom! de csak egy föltétel alatt!«

»Nos?«

»Ha Oszkárt nem izgatod házassága ellen.«

»Szavamat adom hogy -«

Somkövy nem fejezhette be szavait, mert a nagy tölgyfa ajtók szárnyai szétnyiltak, és a szalonban gyors és határozott léptekkel megjelent egy föltünően szép, erélyes és szellemes arczu ifju; tartása és minden mozdulata férfias volt, tekintetéből tiszta értelem és mély érzés sugárzott, homlokán merészség és akaraterő, szája körül nemesség és szeretet; megjelenése aristocraticus volt, de sem a mágnási, sem a pénzaristocratia jellemvonásaival; a szellemi aristocratia megkapó összhangja ömlött végig rajta; s a mint megjelent, szép kék szemei rögtön Somkövyn akadtak meg, arczáról eltünt a búskomolyság, melylyel a szalonba lépett, s ajkai az elragadtatás hangján kiálták: »Keresztatyám!«

»Oszkár!« - viszonzá mély elfogultsággal Somkövy, és forrón ölelte magához az ifjut, a ki karjaiba futott.

Rózsay, bár apai hiuságával gyönyörködött fiában, ezuttal mégis egy bizonyos kellemetlen érzéssel volt kénytelen bevallani önmaga előtt:

»Furcsa fiu! Engem, tulajdon apját fele örömmel sem ölelt meg.«

Somkövy boldog elragadtatással nézte Oszkárt, s nem tudott betelni látásával.

Ezer és ezer kérdést szeretett volna intézni hozzá, s nem tudott egyebet mondani csak ezt: »Ma érkeztél? mennyire megszépültél!«

Oszkár érezte, hogy e helyen nem beszélhetik ki magukat egymás előtt, s csak azt kérdezte Somkövytől: »Hol vagy szállva?«

»Az angol királynéban. Meglátogatsz?«

»Még ma! - mindenesetre!«

Rózsay ekkor idegesen közbeszólt: »Ne igérd el magad, mert nem a magadé vagy!« Mire Somkövy, nem akarva magát föltolni apa és fiu közé sietve jegyzé meg: »Nem is tartok igényt rád. Jöjj a mikor lehet. Most magatokra hagylak. Tehát a viszontlátásig! Isten veletek!« szólt és még egyszer megölelve Oszkárt, ki Somkövyt átkarolva kisérte az ajtóig, elsietett.

Rózsay nevetséges orrhangon kiáltotta utána! »Jó napot!« S magában azt morogta: »Csakhogy elment!«

A mint az ajtó bezárult Somkövy után, Oszkár oly hideg és határozott arczczal, melytől Rózsay szinte visszahökkent, attya elé állt, s eként szólitotta meg: »Te otthon elsiettél tőlem, mielőtt bővebb magyarázatokat adtál volna. Megparancsoltad, hogy ide kövesselek, tehát eljöttem. De tudod-e miért vagyok itt?«

Rózsay szükülve nézett Oszkárra, de nem akarta elárulni, hogy Oszkár kérdése zavarba hozta (a kereskedőnek nem szabad a zavart elárulnia soha!) és haragos hangon felelte: »Minő kérdés?«

De Oszkár épp oly hideg és határozott arczczal folytatta; »Hogy kijelentsem előtted azt, hogy én gróf Szentkláray Clarisset nőül nem veszem!«

Rózsay kővé meredt, mintha Meduza arczába nézett volna. Majd elkezdett remegni, mint a kocsonya, s igy sipitozott: »Te? te?«

»Én! - mert nem akarok gunytárgya lenni a világnak.«

Rózsay egészen elvesztette lélekjelenlétét. Elkezdett futkosni a szalonban, mint egy őrült, és a haját tépte.

»Botrány! - botrány! - megőrülök!«

Éppen akkor lépett be az egyik inas, és jelentette, hogy a grófné már felöltözött és várja őket.

Rózsayra épp ugy hatott ez a felszólitás, mint mikor a siralomházban ülő halálraitéltnek azt mondják: »A percz eljött! mehetünk!«

Kezeivel intett az inasnak, hogy távozzék, s fejével mutatta, hogy azonnal menni fognak. És mikor az inas kiment, akkor Rózsay lerogyott egy karszékbe és hangosan zokogni kezdett.

Oszkárnak szivéig hatott apjának zokogása, és érezte, hogy e nagy fájdalomnak ő az oka. És mikor ezt érezni kezdte, akkor érezte azt is, hogy hidegsége oszlik, s nagy elhatározottsága hanyatlik. Hisz Parisina kedvese is, Hugó, a kit attya fattyunak nemzett, a kit halálra itélt, még az is igy szólt attyához a vesztőhelyen: »atyám vagy mégis, érezem!«

Rózsay csak zokogott, s igazán össze volt törve, porig alázva. S ha talán meg is érdemelte, mégis a fiu nem nézhette többé hideg birói szemekkel. Elfordult és tompa hangon mondá:

»Atyám! - könnyeid égetik szivemet!«

Rózsay fölemelte zokogó arczát, s reszkető hangon szólt:

»Azért adtam életet neked, hogy megölj?«

»Ah! és te azt akarod, hogy pellengérre állitsam magam? Betolakodjak egy oly körbe, mely megvet ha elfogad is? Én csak ott lehetek boldog, a hol engem megértenek! Szerény vagyok arra, hogy a büszkeséget kergessem, de büszkébb vagyok, hogysem a szerénység előtt pirulni ne tudjak!« igy szólt Oszkár, s könyek csillogtak szemében.

»Boldog, irigyelt ember voltam egy pillanat előtt, s most a világ legszerencsétlenebb férge vagyok!« hörögte Rózsay.

»Ne szólj igy! Ha ezen a nyelven szólsz nem tudok ellent mondani!« sóhajtott Oszkár.

Rózsay érezni kezdte, hogy ismét ő a helyzet ura, s az előbbi hangon folytatá:

»Elfelejted, hogy egész életemben a te javadra fáradtam, szenvedtem és küzdtem?«

Oszkár lehajtotta fejét, s keserüen mosolygott: »Tehát többet tartozom neked, mint önmagamnak!«

Rózsay, mint minden asszonyidegzetü férfi, a mily gyorsan összetört, oly gyorsan magához is tért:

»Szemeidben könyek ragyognak! Te szereted atyádat! Oh fiam!«

És erre nagy emphasissal átölelte Oszkárt.

Oszkár tompán mondá: »Atyám! a grófné várakozik reánk.«

»Menjünk! De ugy-e beleegyezel? megigéred?«

»Ne kivánj több választ, mint a mennyit könnyek mondanak!«

A kasznár leánya.

Mezőhegyen az öreg Szabó Ferencz volt az uradalmi kasznár. Már három tulajdonost látott tönkre menni, de azért az öreg kasznár mindig szegény maradt. A milyen tiszta volt a háza, kertje, olyan tiszta volt a keze is. Tiszttársai közt ő volt a legöregebb, mégis neki volt a legkevesebb tekintélye. Sőt gyakran volt a többiek ellenszenvének kitéve, mivelhogy nem értette a magasabb mathésist. Ő éppen ugy számolt be az uradalmi igazgatóknak vagy a birtokosoknak, a mint a számok előtte feküdtek, s nem értett ahhoz, hogy a zérusokat hogyan kell hátulról előlre rakni, hogy meg is legyenek, és ne is legyenek meg. Igy ő maga került a zérus sorsára, mely hátul volt ugyan mégsem számitott. Mindössze a parasztok szerették, meg a falusi lelkész. A többiek, a kik az intelligentiához tartották magukat, rendesen gunyt üztek belőle.

És mindez, - mint az öreg kasznár olykor-olykor elmondogatta, - azért történt, mert pénzes nem volt. Meg volt ugyan a rendes fizetése, pénzben és naturaliákban, de bizony ez az év végén mindig elfogyott, sőt némelykor elég sem lett. De megvan a becsület! - felelgette neki jóságos felesége, mert hisz a szegénység mindig a becsületességgel vigasztalja magát, s innen van talán, hogy a szegénység (mely mindig jobban terjed) minden becsületességet lefoglalván magának, abból nem jut a gazdagoknak. A becsület! a becsület! - mormogta olyankor az öreg kasznár, - »de az elcsapott ispánnak, a ki most a szomszéd városban uraskodik, mégis több becsülete van mint nekem. Uri társaságba jár, és minden tisztességgel fölruházzák!« - »Az is csak addig fog tartani mint az ispánság.« - felelgette jóságos felesége. S ilyen bölcselkedő párbeszédek alatt, - melyekre rendszerint csak napalkonyat felé került a sor, - a kedves szép Margit elkészitette az öregeknek az estebédet. Föltálalta a tiszta asztalra, és mikor együtt ültek a barátságos asztalnál, a jóságos kasznárné pontosan fölfohászkodott: »csak ilyen soha el ne hagyjon!« S aztán a kedves Margit ottléte alatt elsimultak a bölcselkedő redők az öreg kasznár barna homlokáról, s a vacsora végén olyan vidám hangulat uralkodott az egész házban, hogy a tiszteletes urat mindig a hangos nevetés csalta be esteli vendégnek.

A kedves Margit édes apjának szólitotta az öreg kasznárt, és édes annyának szólitotta az öreg kasznár jóságos feleségét. Azok pedig mindketten ugy szólitották a kedves Margitot: édes lyányom. És ők mindhárman olyannyira megszokták már ezt a megszólitást, hogy talán a szivük szakadt volna meg, ha egyszer csak másként kellett volna megszólitaniok egymást. És ha az öreg kasznár olykor-olykor arany esőt látott álmában, és fájó szivvel (hogy csak álom volt!) ébredt fel utána, olyankor mindig ugy számolt be a saját lelkiismeretének, hogy nem a saját jóvoltáért kivánja meg a gazdagságot, hanem csak a kedves Margit boldogitására. És ez az érzés oly erős volt az öreg kasznárban, hogy ha néha ennek ellenében a kedves Margit, ártatlan kedélyének egyszerü vidámságával arról biztositgatta »édes apját«, hogy neki a gazdagság nem kell, ezt az öreg kasznár képtelen volt hinni. Sőt egyenesen erőszakolni akarta a kedves Margitra azt a vágyat, mely tulajdonképen csak az öreg kasznár szivében lakott. Persze nem a saját jóvoltáért, hanem csak a kedves Margit boldogitására.

Mikor a mezőhegyi uradalom harmadik tulajdonosa is tönkrement és az uradalom a Rózsay kezére került, az öreg kasznárnak szomoru napja volt. Megtudta, hogy ez a Rózsay nem régi család, hanem csak aféle uj nemes, a kinek apja még bőröket árult. S most ime a fia gazdagabb mint egy gróf vagy báró. Bizonyosan az sem becsülettel szerezte, (mert a becsületnek nem lehet szerencséje e földön,) és mégis övé a világ minden kényelme és minden becsülése. Ah! a becsülés a fő dolog, nem a becsülelet! És mi szerzi a becsülést? a pénz! És mi nem tud pénzt szerezni? – a becsület!

De még rosszabb napja volt a kedves Margitnak, mikor megtudta, hogy a régi tulajdonos - a ki sohasem lakott Mezőhegyen - elmegy, s helyébe uj uraság jön. Most már lakni fogják a nagy kastélyt, és nem lesz szabad boldogan futkározni a parkban, csevegni a madarakkal, és ápolni az elhagyatott szomoru virágokat.

Pedig a kedves Margitnak más öröme nem volt. Nem tudta ő azt, hogy ő nagyon, de nagyon szép, és nem is ért rá, hogy a szépségében gyönyörködjék. Kora reggel tükör nélkül szedte magára egyszerü ruháit, és aztán nem is látta saját magát délig. Aztán mikor délután ideje lett volna magát tükörbe nézni, akkor a tükör helyett vagy könyvekbe, vagy kézimunkájára nézett. De sokat olvasni sem hagyták, mert az olvasás megártott neki. Nem tudták vele elhitetni, hogy a mi nyomtatva van, az mind hazugság, s mikor néha valami szomoru történet akadt a kezébe, ugy elsirt fölötte, mintha igaz lett volna. És egyébként is nagyon különös leány volt a kedves Margit. Csupa derültség, jóság, tisztaság mosolygott az ajkán, és mégis több hajlama volt a bánatra, mint az örömre. »Ez a gyermek érez valamit, a mit nem tud!« - suttogta néha az öreg kasznárné, mikor Margit az alkonyodó égre bámulva elfeledkezett magáról és fájdalmas mélasággal merengett el, mintha tegnap halt volna meg az édes anyja, s annak szemeit keresné a halvány csillagokban. »Ne is tudja meg soha!« - mormogta az öreg kasznár, persze ezt sem a maga jó-voltáért, hanem csak a kedves Margit boldogitására.

Mert mi is lenne az ő életük, ha ez a leány nem volna? - Hányszor hallotta e kérdést az öreg kasznártól az ő jóságos felesége. És erre a kérdésre soha sem volt más válasz, csak az: »hát az ő élete mi lenne, ha mi nem lettünk volna?«

»Jó estét kasznár ur, (kiáltott be az ablakon a tiszteletes ur), hát hallották-e már, hogy a jövő héten ide költözik az egész Rózsay család, és jön velük egy sereg gróf meg báró?«

»Dehogy hallottuk! hát aztán igazán igaz lesz?«

»Holnap érkezik a cselédség. Rendezik a kastélyt, tisztitják a kertet. No vége lesz ezután már a mezőhegyi csendnek!«

»Hát hozza az isten őket!«

»Csak arra volnék kiváncsi, hogy az a mi falusi fiskusunk, a hires Rigó Elemér, be fogja-e furni magát ezek közé is?«

»Be hát! - Biztos mint a pinty.«

»Majd akkor fog csak lenézni bennünket igazán!« - Kaczagott a tiszteletes ur, de nem gunyból hanem tiszta mulatságból. Mert sokkal nemesebb kedély, s emelkedettebb lelkü férfiu volt, hogysem haragudni vagy bosszankodni tudott volna a miatt, ha valaki lenézi.

Éppen e perczben haladt el nagy hetykén az ablak mellett Rigó Elemér, és az öreg kasznárné megijedt, hogy hátha meghallotta?

»Bánom is én! bárcsak meghallotta volna!« - mormogta az öreg kasznár. - »Örülök ha nem látom.«

»Pedig soha sem vétett ellened semmit.« - Jegyezte meg békitő hangon az öreg kasznárné.

»Hiszen még csak az kellene, hogy vétett legyen! - tudom nem járna igy az ablakom mellett.«

»Látja, tiszteletes ur, milyen hirtelen embernek mutatja magát az én uram? pedig nem ilyen ám. Csak ez a Rigó képes a sodrából kiszedni, pedig talán nincs is szándékában.«

A tiszteletes ur nagyot fujt hosszuszáru pipájából, s mosolyogva nézett Rigó után. »Ugy jár mintha tánczot járna. Azt hiszi, hogy ő a legdelibb férfi a földön. De azért lehet jó ember. Ezt az én kasznár uram is megengedi ugy-e?«

»Nem lakozom benne.«

»Majd akkor fogunk igazán mulatni ő kelmén, ha majd a grófok meg a bárók közt látjuk elpromenádézni. Mert, hogy ide fogja csőditeni az uri fiatalságot a Margit ablaka alá, ez bizonyosabb a halálnál.«

Az öreg kasznár dühbe jött e föltevésre, s annál inkább, mert ezt ő maga is valószinünek találta.

»Csak ide tegyék a lábukat! majd beszélek én velük Margit helyett.«

»Hej! csak fiatalabb lennék vagy 20 esztendővel, majd vigyáznék én a kedves Margitra kasznár uram! - de igy? már én akár pápista pap is lehetnék, lelkem kasznár uram! - No, hanem ezért igy is csak vigyázunk! Ugy-e kasznár uram?«

»Vigyázunk! vigyázunk! - dörmögte az öreg kasznár. - De hiszen ez annyára is vigyáztak!«

Az öreg kasznárné nem érezte magát e megjegyzéstől találva, s mindössze is csak arra figyelmeztette békétlen urát, hogy halkabban beszéljen.

E pillanatban vágott vissza Rigó Elemér egy ábrándos pillantást az utcza fordulónál, mire az öreg kasznár idegesen kérdé feleségétől: »Hol van Margit?«

De mielőtt a jóságos asszony felelhetett volna, (s bizony ő maga se tudta, hogy hamarjában mit feleljen,) megcsendült a homályos szobában egy gyönyörü ezüst hang: »Itt vagyok édes apám! mi a parancsolatja?«

»Hol voltál?«

»Az urasági parkban édes apám. A kis madaraimnak vittem kendermagot.«

»Megint egyedül jártál?«

»Szaladtam, hogy hamar itthon legyek.«

»Nem szeretem, nem akarom. Jegyezd meg, hogy szaladás közben legkönnyebben megbotlik az ember. Ismered a természetemet. Holnaptól kezdve meg van tiltva mindenkinek belépni az uraság kertjébe. Megérkeznek az uj urak, érted? A madaraid majd találnak ott elég magot, ne félj nem vesznek el éhen.«

»Értettem édes apám.«

A tiszteletes urnak jó szeme volt, s észrevett egy fényes könycseppet a Margit szempillái között. Nincs ilyen tiszta gyémánt a hegyek méhében, mint ez a könycsepp volt. Meghatva szólt Margithoz: »Miért aggódik madarai felett? hisz meg van irva, hogy az ég madaraira gondot visel az isten!«

»Tudom, de az ég madarai is kénytelenek földön rakni fészkeiket, és a földön szivtelen rosz emberek laknak. Az urasági kertben ma érkezett meg egy goromba uj főkertész, a ki azt a parancsot adta ki, hogy a fákról és bokrokról minden fészket le kell szórni a kastély közelében. Az én kis madaram fészke pedig ott van a kastély közelében. Megkértem a kertész bojtárokat, hogy ezt az egy fészket kiméljék meg, s azok megigérték, hogy megteszik. De nem tudom, mikor akad majd a fészekre a goromba főkertész, a ki ha meglátja, nem fog irgalmazni.«

»Vannak a fészekben kicsinyek, a kik még repülni nem tudnak?«

»Hárman.«

»Szegények. Ezeket hiába hoznánk el fészkestől, mert annyuk nem követné, s annyuk nélkül elvesznének. Hanem tudja mit kedves Margit? majd előbb meg fogjuk az anyát, s aztán elhozzuk a fészket.«

»Oh! édes tiszteletes ur! - ha ezt meg lehetne tenni!«

»Talán meglehet, hanem addig ne igen járjon az urasági kertben, nehogy ez vezesse nyomra az uj kertészt.«

»Nem járok. Hanem mit fognak gondolni az én kis madaraim, ha nem látnak? - azt fogják hinni, hogy elhagytam őket!«

»Kedves gyermek! majd én megmondom nekik, hogy mindig rájuk gondol. Tudok ám én madárnyelven is beszélni.«

Az öreg kasznár haragos gondolatai közt is elmosolyogta magát. Arra a madárnyelvre gondolt, melyet a »jó madarak« szoktak egymással beszélni. Margit még egyszer megköszönte szives segélyét a tiszteletes urnak, s a konyhába sietett.

A tiszteletes ur kezet nyujtott az öreg kasznárnak, s bucsuközben igy szólt: »Nem is tudják micsoda kincs az a kis leány a maguk házában!«

Az öreg kasznár rámondta: »dehogy nem tudjuk. Csakhogy szegény kincs!«

A tiszteletes urat bántotta ez a megjegyzés, de nem felelt rá. Megemelte kalapját, s eltávozott.

Másnap csakugyan megérkeztek az uraságok. Egyszerre érkeztek meg valamennyien. Rózsay Félix Adél grófnőt vezette föl a szőnyeges lépcsőkön Viktor vezette Clarisset, s Frigyes együtt haladt Oszkárral, a ki az egész uton néma, szótalan volt. Különben nem is igen intéztek hozzá más kérdést mint azt, hogy talán beteg? mi baja? - Oszkár mindezen figyelmes kérdésekre csak fejével intette, hogy semmi baja sincs. Egyébiránt, ha lett volna is: baja, ez az uri társaságra nézve alig ha lett volna baj. Adél grófné el volt ragadtatva a kastély, a kert és az uradalom nagyszerüsége felett, s Rózsay Félix nem tudott hova lenni a dicsekvéstől és a hiuságtól. Eközben magas vendégei közt épp oly szerepet játszott, mintha komornyikjuk lenne. Éjjel a boldog izgatottságtól aludni sem tudott, s az a gondolat, hogy az ő fia nemsokára egy grófkisasszonyt fog nőül venni, már kora hajnalkor fölverte. A mint kilépett a terassera, ott találta Oszkárt, a kit szintén az a gondolat nem hagyott aludni, hogy nemsokára egy grófkisasszonyt kell nőül vennie. A nap fölkeltét nézte, és halványsága ijesztő ellentétet képezett a piruló keleti ég biboros arczával.

Rózsay alig hogy észrevette fiát e szavakkal sietett feléje:

»És te még most sem vagy szerelmes menyasszonyodba abba az enni való, s minden szépséget fölül muló, bájos kis mosolygó papagályba?«

Oszkár fölrezzent, s komoran felelte:

»Sajnálom őt épen, mint enmagamat!«

»Pedig épen nem sajnálni való! - veled együtt édes Oszkár.«

»Clariss Viktort szereti; elpirulunk mind a ketten, ha egymás szemébe nézünk. Azért kerüljük egymást.«

»Hát miért nem hóditod meg szivét, ha már a keze a tied? Nem vagy-e te elegáns, fess, és okos fiu? Nem vagy-e százszor különb legény, mind az a vékony lábu, s vékony pénzü bárócska, he?«

»Oh! atyám vessünk véget e kinzó, és erkölcstelen játéknak! Ne kivánd, hogy őrültté legyek.«

»Majd bizony véget vetni, mikor oly szépen halad. Szavamat adtam, - erről több szó már nem lehet.«

»Nem látod be vendégeink pár órai itt időzéséből, hogy mi köztünk áthidalhatlan széles és mély árok fekszik? Ők nem rokonszenveznek velünk, s csak alanti eszköznek tekintenek!«

»Annál nagyobb lesz a mi győzelmünk fölöttük!«

»Tegnap egy óra hosszat társalogtak Fricziről, Stefiről, Mukiról, kutyáról, lóról, balletről, - holott tudták, hogy egyikőjükhöz sincs szerencsénk.«

»Van joguk hinni, hogy rövid idő alatt jó pajtásai leszünk a sociétás minden Friczijének, Mukijának, Stefijének.«

»Nem vágyom e szerencsére.«

»Pedig a mai világ csak azokat tartja nagyra, a kik velük esznek egy tálból. Általuk még miniszter is lehetsz.«

»Igen, ha a parlament kocsisokból, lovászokból állana.«

»Oh! Magyarországon ez sem lehetetlen.«

»S nem volna-e szebb ha vagyonunkat, befolyásunkat arra forditanék, hogy ez lehetetlen legyen? Tőlünk függ, hogy nevünket tisztelve s áldva ejtsék ki! - Az az ut, melyen te haladsz, gunyra s gyülöletre vezet.«

»Ellenkezőleg! az emberek földig hajolnak előttem!«

»De magokban elitélnek.«

»Ezzel nem törődöm. Néhány év mulva mindenki természetesnek fogja találni, s nem lesz senki a ki hinné, hogy valaha demokraták voltunk. A világ ellenez minden uj helyzetet, de ha létre jön az, rögtön belenyugszik.«

»Oh! atyám, érzem én annak magasztosságát, ha a fia föláldozza magát atyjáért. De hidd el, a mi helyzetünkben ez nem magasztos.«

»Rövid idő mulva - meglásd - máskép beszélsz. Csak egyszer megismerd az előkelő életet: szeresd meg időtöltéseit, - ismerd meg kiváló egyéneit! Meglásd, áldani fogod atyádat! Itt minden rendkivüli, minden genialis, - noch nie da gewesen! De sietek. - Trenirozom magamat a lóversenyre.«

»Ez bohócz vonás már a te korodban!«

»Eh! a societasban nem létezik semmiféle kor. Itt vén ember lehet az, a ki 20 éves, és fiatal ember, a ki 70 éves. Ki hogy birja! Mióta trenirozom magam, legalább 10 fonttal soványodtam: vagyis tiz mértfölddel távoztam a gutaütéstől. Ugy-e szellemdusan fejeztem ki? Oszkár! ha te Clarisset meg nem hóditod minél hamarább, én magam fogok neki udvarolni!«

»És nőül veszed?«

»Azt nem; hanem - ugy-e már féltékeny vagy?«

»Féltelek Viktortól; a ki bizonyosan nem türné, hogy Clarissenak udvarolj. Azt is rosz szemmel nézi ha én közeledem felé, - pedig lásd én Clarissenak csak férje leszek!«

»Rossz szemmel nézi? hehe! tudja hogy veszedelmes vagy! Rád nézve ez hizelgő.«

»Az igaz, hogy geniális situatió.«

»Hát még a többi! - Ah! Oszkár! te a legszerencsésebb kópé vagy a világon! - És mindezt nekem köszönheted! - Pá! pá! - Ah! mily finoman tudod magadat meghajtani! - Az isten is aristokratának teremtett!«

Az ellentét, apa és fiu közt alig tünhetett ki jobban, mint Rózsay és fia közt e párbeszéd alatt. Ha Oszkár vonásról vonásra ugyanaz lett volna, mint az apja, mégis egészen idegenné tette volna őt Rózsayval szemben az a jellem, mely Oszkár arczán visszatükröződött. Természet csodája, hogy apa a saját gyermekében ennyire megtagadhassa önmagát. Vajha Oszkár is ennyire megtagadhatta volna apját! - De nem tagadhatta meg. Bármily nyomorultnak érezte is sorsát, nem volt képes kiszakitani magát a gyermeki szeretet lánczaiból. Lehetetlennek érezte, hogy ő valaha kibékülhessen e ráerőszakolt világgal, de vágyai, eszményei, s akaratereje, mind a hamleti habozásban enyésztek el. Mert bármire akarta elhatározni magát, érezte, hogy apjának - ki egészen beleélte magát e helyzetbe - talán életkedvét metszené ketté. Hiába hivta segélyül a bölcsészetet, hiába a morált, mely a gyermeknek is ad jogot az apával szemben, mindez nem nyujtott neki szilárd pontot, melyben megfogódzhatott volna. - Hiába kért levélben mindennap tanácsot keresztapjától Somkövytől, az mindig azt felelte: »nem szabad, hogy atyád akarata ellen izgassalak.« De az a különös, hogy bármennyire segély nélkül, s elhagyatva érezte is magát Oszkár, mégis a legkinosabb pillapataiban sem tudta elhinni, hogy az a mire őt apja kényszeriti megtörténhessék. E reménykedés forrása talán az az elszántság volt, mely az emberi szivben csak az utolsó pillanatban szokott fölébredni, de olyankor aztán születése pillanatában már óriássá nő fel.

Lélekbuvár előtt alig lehet érdekesebb feladat, mint kikutatni az okokat, melyek a benső ellentétet, Rózsay Félix és fia Oszkár közt előidézték. De ha valaki ezt a körülmények ismeretével vizsgálja, a legegyszerübb uton nyitjára akadhat. Oszkár édes annyától örökölte nemes, önfeláldozó szinte a rajongásra hajlandó természetét, s ezt az anyagot a nevelés benyomásai gyurták olyanná, a mivé lett. E benyomások szabadon müködhettek, mert Rózsay minél kevesebbet törődött a nevelés részleteivel. Mikor fia megszületett, az apa csak egy dologgal volt tisztában: azzal, hogy fiából olyan embert farag, a kire senki se mondhassa el, hogy vérében egy csepp zsidó vér is maradt. Minden hitehagyott igy gondolkodik, s igy érez. És ezt a czélját annál inkább elérhette Rózsay fiával, mert Oszkárban csakugyan nem volt egy csöppnyi zsidó vér sem. Sőt ha lett volna, a későbbi körülmények által még az is elpárolgott volna belőle. Nevelői református theológusok voltak, kik eleve beléoltották a puritán természetet. Aztán keresztapja befolyása alá került, a ki lassankint kiirtott belőle minden hajlamot a hiuságra és a léhaságra. Korai értelemmel ismerte fel a szépet a müvészetekben, s eszményitő erejét, kellő itélettel párositva átvitte a mindennapi életbe. Mint gyermek sohasem társalgott nála fiatalabbikkal. Sohasem gunyolták vásott kölykök, s nem izgatták föl gyermekszivében sem a bosszuvágyat, sem az irigységet. Később mindkettő elvesztette uralmát kedélye fölött, s már mint ifju tudott magának világnézetet teremteni, mely csak az erényt tudta szeretni, és csak a munkát tudta becsülni. Az öreg Rózsaynak igaza volt abban, hogy Oszkárt az isten is aristocratának teremtette. Csakhogy nem pénzaristocratának, hanem szellemaristocratának. Egészen az utolsó időig nem volt Oszkárnak sejtelme sem apjának óriási vagyonáról. És mikor az öreg Rózsay dicsekedve számlálta el fia előtt millióit, Oszkár ajkán finom gunymosoly lebbent el. És mikor az öreg Rózsay apai hiuságával gyönyörködött Oszkár férfi szépségében, ez Oszkárt szinte kellemetlenül érintette. »Nem az én érdemem!« jegyzé meg pirulva. »De az én érdemem!« harsogta Rózsay, és elbizottságtól kaczagott. Nincs kétség, hogy Oszkár, amennyi testi és szellemi előnynyel meg volt áldva, ha akarta volna, meg tudta volna hóditani Clarisse szerelmét, s az érdekházasságot át tudta volna idomitani szerelmi frigygyé. De Oszkár gyülölettel és megvetéssel gondolt arra a vásárra, melyet apja kötött, s nem volt ereje, hogy érzelmeit eltitkolja. Azért csak a magányt kereste. Minduntalan megszökött a társaságból, s Clarisse körül a tért egészen Viktornak engedte át. Aztán rendesen a park legsürübb helyeit kereste föl, nehogy ha keresik ráakadjanak. No! a hol ilyen a vőlegény, ott házasság bajosan lesz! - mondogatta egy pár vén cseléd. De hisz itt nem is házasságról volt szó, csak egy közönséges üzletről. S a hol a pénz beszél, ott hallgasson a sziv.

Nem kellett valami különösen éles szem ahhoz, hogy fölfedezzék Oszkár modorában a folytonos tiltakozást az ellen, a mibe hallgatag beleegyezni látszott. Észre is vette ezt Adél grófné, de nem aggódott miatta. Sőt némileg örült rajta. Mert kedvesebb volt előtte egy olyan vő, a ki annak örül, ha minél több időt tölthet a feleségétől távol, mint egy olyan vő, a ki folyvást a nyakukon ülne. Hanem azért mégis szükségesnek látta az óvatosságot, és sohasem mulasztotta el figyelmeztetni Frigyest és Viktort, hogy Oszkárt tulságosan el ne hanyagolják.

Egy napon, éppen az Oszkár magányos merengései alatt, különös eset történt.

Oszkár, a mint a kastély közelében rejté el magát, és bár nyitott könyv volt előtte, lelke nem abból, hanem a természet könyvéből olvasott, egyszerre csak szivrázó segély kiáltásokat hallott.

»Ki kér itt segélyt rajtam kivül?« szólt és izgatottan fölpattant, figyelve, hogy mely irányból jön a kiáltás?

Egész teste remegni kezdett, de nem az ijedtségtől sem a félelemtől, hanem attól a szenvedélytől, mely csak nemes szivekben él, s mely saját magával nem törődve, képes vészbe, halálba rohanni, ha ki van hiva a kétségbeesés segélykiáltása által arra, hogy büntessen vagy védelmezzen. Remegett a dühtől, mert azt képzelte, hogy egy gyönge ártatlan lény szenved, egy szivtelen támadó keze alatt. És ilyen perczekben a képzelődés borzasztó erővel és sebességgel müködik. És a megtorlás vágyát oly magas fokra csigázza, hogy még gyönge lelkü emberek is gyilkolni képesek ily helyzetekben. Körülnézett, mint egy himoroszlán, ha nőstényének vészkiáltását, s kölykeinek jajsikoltásait hallja meg. Sörénye fölborzadt, öklei összeszorultak, s villámgyorsan futott abba az irányba, hol a segélykiáltás hangzott. »Ne ölje meg! Kegyelmezzen!« e siró szavakat hallotta még Oszkár mielőtt látott volna valamit. E pillanatban e nemes kedélyü ifju már fenevadhoz hasonlitott. Még egy ugrás és a keresett szinhelyen volt. Egy árnyas lugas közepén, sötét és sürü bokrok aljában egy angyali szépségü leány kulcsolta két szép kezét egy nyers szavu, dühtől és kegyetlen kárörömtől eltorzult férfi balkarja körül, mintha akadályozni akarta volna valamiben, mialatt a szivtelen férfi durván taszitotta el magától a leányt, ugy hogy az csaknem a földre rogyott, s jobb kezével, melyben egy fagereblyét tartott kiméletlenül leszórt a bokor közül egy fészket, melyben apró madarak ültek, s kiket az anyamadár szárnyainak őrülten gyors verdeséseivel, és keserves csicsergéssel védelmezett. A gereblye ütés először az anya madarat sujtotta le, aztán a fészket, melyből a még tollatlan kicsinyek élettelenül hömpölyögtek a porondra. De e pillanatban a durva ember is csaknem a földön hevert, mert oly iszonyu ökölcsapást kapott a fején, hogy megszédült, és hogy földre nem esett, az okozta, hogy a következő szempillantásban egy vas kéz (ugyanaz, mely megütötte) ragadta meg gallérját, s eszméletre rázta oly erővel, hogy csaknem a levegőbe emelte.

Oszkár volt. Szeme alja megkékült, arcza viaszsárga volt, ajka szederjes, és hangja rekedt. »Mit tettél nyomorult?« szólt és rázta a kezében tartott embert, a ki az uradalom főkertésze volt. De mit bánta ezt Oszkár? megrázta volna ő a török császárt is, ha az lett volna a kezében. A leány, a mint váratlanul megjelenni látta Oszkárt, összerezzent, s bár szemeiből még könnyei folytak, mégis arczát egyszerre oly bájos pir futotta végig, hogy Oszkár égni érezte fagyott vérét. Oly szép volt e leány, hogy szépségének üdesége még a fájdalom körmei közt sem veszett el, mozdulatainak plastikai báját még a kétségbeesés sem zavarta meg. Tekintete egyszerre tükrözte vissza siró fájdalmát, s piruló szemérmét, még jajszava vádolt, s már hallgatása védekezett. Mesés torlódása a szivet elkábitó szépség, és jóság hatalmának! Tündéri játék, mely sokkal gyorsabban szórja a meglepőt, mintsem a megfejtés utól érhetné a benyomásokat. Oszkár e jelenet hatása alatt, bár a felindulás extasisában ment oda, a következő perczben már csak gépiesen szoritotta kezével a kertész gallérját, tekintete a leányra tapadt, s meg volt igézve.

Aztán igy szólitotta meg a leányt: »Oh! szóljon mi történt, mert kegyeddel kell könnyeznem, s nem tudom miért? Miért hivott segélyül, ha nem mondja meg miben segitsem?«

A kertész ijedtségtől és tehetetlen dühtől elvörösödve, bele akart vágni, de Oszkár - ki még még mindig kezében tartá, - egy tekintetével hallgatást parancsolt.

A leány földre sütötte szemeit, s remegő hangon suttogta: »Bocsánat! az első fájdalom elkábitott. Nem tudtam mit cselekszem.«

S indult, hogy eltávozzék.

De Oszkár nem ereszté. Hirtelen eldobva magától megkinzott foglyát, a leány után sietett, s gyöngéden megfogta jobb kezét, mely könytől nedves kendőjét szoritotta. Aztán végtelen gyöngédséggel, melyben benne volt szeretet, részvét, vigasztalás, igy kiáltott fel: »Nem, nem bocsátom el, mig fájdalma okát ki nem tárja:«

A leány még mindig lesütő szemeit, s felsohajtott:

»Most már ugy is vége! most már nem segithet többé.«

»Ugy-e madarait siratja?«

»Azokat. Ők voltak minden örömeim. Velük voltam este reggel, és boldogan csevegtünk. Nem lakott e kertben senki, csak mi laktunk, s azt hivém, hogy enyém e kert, s e kertet madaramnak adhatom. De jött e durva kertész, s kimondta kemény itéletét. Azt hittem nem fog rátalálni, de rátalált. Ma éppen abban a perczben értem ide, mikor le akarta szórni. Sirva kértem, hogy ne bántsa, de azt felelte, hogy e fészek a kert tisztaságát rontja meg. Én istenem! - mit ronthat egy szegény kis fészek ilyen nagy kertben? mit ronthat egy boldog énekes madár? De hiába sirtam, ő nem irgalmazott. Ekkor sikoltottam, s azt hiszem segélyt kiálték. Csaknem a szivem repedt meg.«

Oszkár ugy el volt bájolva, ugy meg volt hatva a leány szavaitól, hogy nem tudta minő elégtételt adjon fájdalmának, s mikor izgatottságában a durva arczu kertészre tekintett, ujra föltámadt egész dühe, s mint villám csapott rá s kirántotta kezéből a gereblyét. Nyilván le akarta ütni. A leányka látta ezt, és megijedt e jelenettől. »Ne bántsa! ne bántsa! ha szeret ne bántsa!« - kiáltá, s Oszkár eldobva a gereblyét, mintha egy régen keresett szót talált volna a leány felé fordult, s ezt kérdé tőle: »Ha szeretem-e?« Talán maga se tudta mit mondott. Talán ő is csak olyan gépiesen kérdezte, mint a mily szándéktalanul kérte a leány. De mindegy. Kérés és kérdés összehangzott, s a felelet kimaradhatlan volt. A leány észre vette magát és elfutott. Oszkár utána.

A kertész vad gyülölettel, és bosszut lihegő arczczal nézett a távozók után s öklével megfenyegette őket. Aztán szétnézett, maga körül, mintha a látható tárgyakból akarná összeszedni szétszórt gondolatait, s csak most akarna tisztába jönni azzal, hogy mi történt? Hamar tisztába jött s rögtön, tisztogatni kezdett, közbe-közbe monologizálva.

»Ha szeret ne bántsa! - igy sipitott az a kis tücsök. Bizony, tán neki köszönhetem, hogy agyon nem ütött? - Ha szeret ne bántsa! - és ez a hosszu pernahajder rögtön utánna iramlott. - Ilyen hamar? - hamar vége lesz. - De hogy meg akart ütni, az bizonyos. - Bárcsak megütött volna. - Isten Jézus ucscse visszavágom. - Vissza én! - De nem is soká maradok én ennél a zsidóba ojtott jöttment uraságnál. - Az öreg apám se szolgált jebuzeust.«

Igy monologizált a dühöngő kertész, föltéve magában azt is, hogy ezentul a kert tisztaságával csöppet sem fog törődni, - mikor egyszerre csak léptek zaja hangzott, és Frigyes gróf közeledett a lugashoz Viktor báróval, a ki láthatólag izgatott volt.

»Te valóban nevetséges ember vagy! Szégyeld magad. Oszkártól félteni Clarisst!« - Szólt Frigyes gunyosan.

»Van rá okom. Oszkár hidegsége ingerli Clarisst, - bántja hiuságát, s már vettem észre hogy Oszkárral kaczérkodik.« - Felelte Viktor szenvedélyesen.

»Nevetséges ember! - Hisz Oszkár férje lesz.«

»Annál kevésbbé volna szabad kaczérkodnia véle.«

»Pompás elmélet!«

»Ez az ut szerelemre vezet, - s akkor én veszve vagyok!«

Frigyesnek ötlete villant s igy kiáltott:

»Le kell járni Oszkárt Clariss előtt.«

»De hogyan, mikor esze több, mint mindnyájunknak összevéve.«

»Oh! tudják is a nők érteni s méltányolni a férfi eszét! Tánczolj szebben, lovagolj delibben, lőjj jobban, vivjál ügyesebben, öltözködjél elegánsabban mint Oszkár: s nincs oly nő, a ki néked ne nyujtaná a pálmát.«

»Ah! ez pompás gondolat! a nők előtt fogunk vivni. Éreznie kell, hogy élete a kezemben van!«

Ekkor Frigyes meglátta a kertészt, s rákiáltott:

»Hát kend mit keres itt?«

»Oszkár urfival volt dolgom itt; osztán pedig elszaladt egy fehér cseléd után.«

»Hoho! hát ilyenhez is ért?«

»Ki volt a fehér cseléd? valami szobacziczus?«

»Nem. Margit volt a kasznárkisasszony.«

»Szép?«

»Kinek milyen! ugy láttam, hogy Oszkár urfinak elég szép.«

»Mehet kend.«

A kertész elment, s ők tovább folytatták beszélgetésüket, de csakhamar közelegtek a hölgyek, és Clarisse egy édes üdvözlettel kibékitette Viktort.

De Oszkárt ez nap egészen estig nem látták. Frigyes elmondta a mit a kertésztől hallott, s kaczagtak a fölött, hogy még Oszkár is kalandot üz. Tréfának vették, s nem tulajdonitottak a dolognak semmi fontosságot. Sőt Adél grófné örült, hogy Oszkár ehhez is ért. Legalább nem ül majd folyvást a felesége mellett.

De Rózsayt boszantani kezdte Oszkár távolléte, s e bosszusága este még nagyobbra vált, mert este Oszkár oly daczos gőggel jelent meg a magas társaságban, hogy egy fejjel volt nagyobb valamennyinél, s aztán mikor a hölgyek és urak, udvarias viszonzásul elkezdték Oszkárt szokás szerint ignorálni, Oszkár szó nélkül fölkerekedett és köszönés nélkül elment.

Oszkár tüntető eltávozása föltünést keltett a magas társaságban, és Rózsay szándékos illetlenséget látva benne, vörös lett a haragtól. Az első perczben ő is annyira frappirozva volt, hogy nem tudta mit tegyen, - utóbb valami ürügyet keresett, hogy ő is eltávozhassék, és azonnal Oszkár szobájába sietett, hogy fiát rendre utasitsa. De Oszkárt nem találta szobájában. Kénytelen volt visszatérni, s másnapra halasztani a megrovást és kiegyenlitést. De az egész éjét nyugtalanul tölté. »Ez a fiu erősen a fejébe vett valamit!« ez volt fejében az uralkodó gondolat. »Még valami bolondot képes elkövetni. Csinyján kell vele bánni.« S alig várta a reggelt, hogy ujra fölkeresse Oszkárt, ki már akkor egészen felöltözve ült az erkélyen, s fejét könyökére hajtva merengett.

Rózsay az Oszkár vállára ütött, s neheztelő arczot szinlelve, szemrehányólag tekintett reá.

Oszkár gyönge hangon köszönté: »Jó reggelt atyám!«

»Jót kivánsz és rosszat adsz. Az egész éjet álmatlanul töltém a szégyen és bosszuság miatt.« Szólt lassu hangon Rózsay.

»Az egész éjét ébren álmodoztam át a szégyen és a fájdalom miatt« felelte Oszkár.

»Bosszant a szégyen, melyet te ejtél rajtam.«

»Nekem fáj a szégyen, melyet te ejtél magadon.«

»Te megsértetted főuri vendégeinket.«

»Ők a gyalázatig sértenek mindkettőnket.«

»Ezt a te agyrémeid sugják beteg lelkednek. Nem vagy hozzá szokva a főuri modorhoz. Az a mi téged sértett, az a societásban a legnagyobb megtiszteltetés. A kinél a mágnás elfeledkezik magáról, azt megtiszteli, mert annál otthon érzi magát: a kit megtisztel azt megsérti, mert lenézi. Hanem te ugy viselted magad, mint egy szemérmes maitresse, a ki tisztességes társaságba kerül. Minden kétes szót magára vesz, és minden által sértve érzi magát.«

»A hasonlat akkor lenne helyes, ha én már Szentkláray Clarisse férje volnék.«

»Hát mit akarsz tenni? Tovább óhajtasz kéjelegni gőgös gorombaságaidon? Azt akarod, hogy ők vadászszák kegyeidet? ők hunyászkodjanak előtted? Ki vagy te, mi vagy te? hogy igy fenhordod az orrodat? Nagyapád még bőrkereskedő volt, én emeltelek oda, hogy grófokkal ehetsz egy tálból, s főuri családba házasodhatok.« Fakadt ki Rózsay ideges haraggal.

Oszkár hidegen végig nézte atyját, s igy felelt:

»Vajha egészen tőlem függne, hogy ki és mi legyek. Akkor büszkébben mondhatnál fiadnak, mint a hogy én most apámnak mondhatlak téged. Akkor több volnék, mint most vagyok, mert nem kéne magam előtt pirulnom. Nem volnék kitéve annak, hogy szememre vessék nagyapám mesterségét, származásom aljasságát. Akkor nem volnék gunytárgya és hitvány játékszere az aristocatia salakjának.«

»Salakjának? - kérdé elámulva Rózsay - hát gróf Szentklárayné, gróf Alszeghy, báró Tenkey nem a legősibb családok ivadékai?«

»Annál inkább salakjai az aristokratiának! Mert miben tiszteletre méltó a név és az ősiség, ha nem abban, hogy az azokhoz kapcsolt kötelességeket hiven lerójják? Miben rójják le ezek? miben szolgálnak a hazának és a társadalomnak? Elpazarolják mindenüket léha élvezetekre, és nem szégyellik egy bőrkereskedő unokáját körükbe vonni, csak azért, mert az apja milliomos. Kutyáik ugatása, lovaik nyeritése becsesebb előttük, mint azok összevéve, kik életüket az emberiség fölemelésére áldozzák föl. Affectálnak, orrhangból beszélnek, s minden érdemüket szabóiknak és piperészeiknek köszönhetik. Felsőbbségüket sértő modorral, s nemességüket nemtelen érzelmekkel fitogtatják. Kinevetik a munkát, s vallást teremtenek a naplopásból. A valódi mágnás érzi, hogy mágnás, de senkivel nem érezteti. Ezek éreztetik, de nem érzik. Ezért salakjai az aristocratiának. Ezért gyülölöm őket, mint a hogy a valódi aristocratát tisztelem. - S ha az aristocratiát nem tudnám másként képzelni, mint a hogy bennük látom, demagóg lennék vagy socialista.«

Rózsay ily tüzzel és határozottsággal hallva szónokolni Oszkárt, meghökkent, s egy perczre szinte hatalmába került fiának, aztán igy szólt:

»Jó, de föltéve, hogy mindez igaz, illett tőled, hogy köszönés nélkül faképnél hagytad a társaságot, s szobába vonultál?«

»Nem illett. Bevallom udvariatlanság volt, de éreztem, hogy ha maradok nagyobb sértést kell elkövetnem. Vérem fölháborodott, nem tudtam uralkodni magamon. Egy óra hosszat fecsegtek egymás közt Fricziről, Flicsiről, Stefiről, Mukiról, ennek a kutyájáról, annak a lováról a nélkül, hogy bennünket egy szóra méltattak volna. S az bőszitett föl legjobban, hogy te mindezt oly szent áhitattal hallgattad, mintha Krisztus magyarázta volna a bibliát.«

Rózsay elpirult, de bosszuságában makacs lett.

»Engemet érdekelt, s ez a te gorombaságodat, melyért én vagyok felelős nem mentheti. Menyasszonyodboz egy árva szót se szóltál.«

»Beszélt ő eleget a csipkéről, ruháról, festékről, skandalumokról. Ezekhez pedig én nem értek, nem is akarok érteni soha.«

»Akkor gratulálok házaséletedbez.«

»Köszönöm atyám! vajha téged boldogithatna ugy, mint a hogy engem boldogtalanná tesz! Vajha általa czélodat ugy elérhesd, a mint én a magamét elvesztettem.«

Rózsay sajnálni kezdte fiát, s hizelegve szólt: »Csak el ne taposd a hernyót, kecses pillangó lesz belőle. Én is gondolkoztam valaha ugy mint te most, s te is fogsz valaha ugy gondolkozni, mint én most. De addig is nincs szükség rá, hogy illetlenségeket kövess el. Ha vendégeink fölkelnek, mentsd ki magad azzal, hogy hirtelen rosszul lettél. Vágj mosolygó arczot, hogy el ne rémüljenek tőled. Ma vadászat lesz, ott összebarátkoztok, s minden jó lesz. De figyelmeztetlek, hogy ha nem viseled magadat udvariasan előttük összepirongatlak. S aztán tedd zsebre a kettős szégyent, ha egygyel meg nem elégszel.«

»A szégyent zsebre rakni majd megtanulom tőled.«

»Én meg eleget költöttem rád, hogy a jó nevelést elvárhassam tőled.«

»O! ha pénzbe megy, leszek finom; csak aztán finomságomat nagyobb sértésnek ne vegyék, mint vették gorombaságomat.«

»O! nem fogtok összeveszni. Ők a te finom sértéseidet, sértő finomsággal fogják parirozni. Csak megálld a helyedet, s nevetségessé ne válj.«

»Ha eddig nem váltam nevetségessé, már ezután csak siralmassá válhatok.«

»Kilencz óra, talán már ébren vannak, sietek intézkedni. Apropos ma dől el, mikor lesz a jegyváltás. A gyürük már megérkeztek.«

»Nagy hajlandóságom volna a jegygyürüt fülembe akasztani.«

»Ha fülekkel kezded, szarvakon végzed.«

»Ugy van. Ha egy bőrkereskedő unokája gróf kisasszonyt vesz nőül, az bizonyosan gondoskodni fog arról, hogy gyermekének ne vethessék szemére szépapja mesterségét.«

»Ej! - hagyd a multat. - A dynastia nálam kezdődik. Ezt mondta Napoleon.«

»S nálam végződik, ezt mondom én. De siess atyám, mert már ébren vannak, s nagyon meg lesznek sértve, ha kijövet az inassal találkoznak s nem te veled.«

»Igazad van. Ne feledd a mit mondtam« szólt Rózsay, s erélyt és határozottságot szinlelve eltávozott, pedig magában még inkább eltünődött azon, hogy ez a fiu tervel valamit, »de - tette hozzá gondolatában - sarkában leszek.«

Oszkár egyedül maradt s igy sóhajtott fel: »Mily szép a világ! mint csábitja a lélek vágyait, a kebel szenvedélyeit, büvös ölelkezésre az örök természet! - Mily boldogságot tár elénk minden, a mi jogot nyer, jogot nem követelve, s kötelességet teljesit kényszerüség nélkül. Ó! és én ki vagyok taszitva a természet bölcsészetének e szentélyéből; gyermeki szeretetemmel, s önzetlenségemmel kell magamra gyujtanom ezt a hideg poklot, hogy benne elégjek! Mily keveset kértem, hogy mindent nyerjek, s mily sokat kaptam, hogy mindent elveszitsek! Szegény apának gazdag fia akartam lenni, s gazdag apának szegény fia lettem. - De nem! nem történhetik meg! - nem szabad megtörténnie! Érzem, hogy bensőmnek minden ize lázadozni kezd, és nincs erőm az ellenállásra: Oh! Margit! - talán a végzet vezetett elém!«

Oszkár ezután lázas sietséggel (mintha félt volna, hogy az az elhatározás, mely lelkében most fogamzott, eltalálhat gyöngülni benne) szobájába sietett, a szoba ajtót magára kulcsolta, és levelet irt. Látszott a papirról, melyet maga elé tett, hogy levelét csak rövidre akarja szabni, de a sietség, mely hajtotta, oly nagy volt, hogy »nem volt ideje röviden irni.« A levélpapirok egymás után teltek meg, - s nagy csomó gyült össze, mig végre elkészült. Ujra végig olvasta a mit irt. Aztán bepecsételte, s ráirta a czimet. A levél Somkövy Albertnek szólt, s Oszkár maga akarta postára vinni. De már mikor a szobájából kilépett, elfogta a habozás, hogy vajjon postára tegye-e? Ilyen habozás, kétely és aggály fogja el a legbátrabb, s legerősebb idegzetü embert is, mikor egész életét egyetlen egy kártyára teszi fel. Ez a levél ilyen egyetlen egy, és utolsó kártya lehetett.

Habozása közben megint bejárta a kert legtávolabb rejtekeit. Majd eltünt a kertből, és nem tudta senki hova megy. Eközben a kert ama részében, mely az istállók közelében feküdt nagy és vig kaczagás zavarta meg a természet csendjét. Rózsay Félix, hogy sportsmanné képezze magát, ez nap vette a 12-ik »Schwitzet«, ami annyit tesz, hogy az embert gyapottal kibélelt zsákokba varrják, miközben - mint az eszkimónak, - csak a lábai maradnak szabadon, aztán a legképtelenebb ugrálásra, és gyorsfutásokra kényszeritik a forró napon. Ugy hogy a verejtéktől, mely az egész testből patak módra csorog, szinte uszik az ember a maga pólyáiban. Ily módon fogy aztán a testből a zsir és a hus, és igy állhat elő a »szükséges soványság«, mely nélkül a sportsman nem versenyképes. Frigyes gróf és Viktor báró, kik Rózsaytól előre megkövetelték, hogy a sportsmani erények által igazolja a kaszinói választást, valóságos juxot üztek Rózsay soványitásából. Az izzasztásnál mindig személyesen voltak jelen, s ők segédkeztek mr. Boxnak (a leggorombább angol jockeynek) a bepólyáztatásnál. És mindannyiszor majd halálra nevették magukat, valahányszor Rózsayt a legképtelenebb bakugrásokra kényszeritették. E mulatság hire a hölgyekhez is eljutván, Adél és Clarisse olthatatlan vágyat éreztek arra, hogy egy ily soványitási jelenetnek ők is tanui lehessenek, s Frigyes megigérte nekik, hogy egyszer megszerzi nekik is ezt a colossális látványt, s utasitotta őket, hogy hol és mikor jelenjenek meg észrevétlenül a kertben.

Az nap Rózsay, Oszkár rejtélyes magaviselete fölött töprenkedve, nem igen volt hajlandó a szokásos izzasztásra, de Frigyes, mivel épp akkorára rendelte a kertbe a hölgyeket, a legnagyobb erélylyel forcierozta a bepakoltatást. Mr. Box gorombasága már fenyegetővé vált. Végre megragadták Rózsayt mindhárman és bepakolták.

»Gyönyörü Schwitz! - 36 foknyi hőség kerül ki belőle!« lelkesedett elfojtott nevetéssel Viktor.

»Ma egy font apasztás.« Dörmögte Box, erősen rászoritva a szijjakat.

Hiába erősitette Rózsay, hogy ma nincs rá kedve, a válasz az volt, hogy annál erősebben fog izzadni. Végre elkészültek, s Rózsay kinek még eddig sohasem jutott eszébe elgondolkozni a fölött, hogy főrangu barátai, talán tulságosan is visszaélnek az ő engedékenységével, most egy nevetségesen szomoru pillantást vetve önmagára, igy sóhajtott fel: »Csak az isten most erre ne hozná a fiamat!«

És ekkor elkezdődött a trainning. Kergették, ugrasztották, s ha nem akart parirozni, a vékony nádvesszővel megcsiklándozták lábikráit. Eközben folyvást vicczeltek és kaczagtak. És a kaczagásba ezuttal női hangok is vegyűltek, mert Adél és Clarisse csakugyan megjelentek a szokott helyen, s Adél grófnénak az volt az első megjegyzése, hogy »ha ezt Muki látná, menten főbe lőné magát nevettében.«

Rózsay kimerülten rogyott össze, és részvétre gerjesztő megszégyenültséggel kérdé: »Hölgyeim, nemde mulattató alak vagyok?« Mire keserü mosolylyal tette hozzá: »Ha még öt perczig igy maradok, halva született sportsman leszek.«

»Szabaditsátok ki kérlek!« - szólt folyvást kaczagva Adél grófné »pompás! - igazán a fuldoklásig izzad!«

»Vizbe ful a szárazon!« mondá Clarisse, és tapsolt mint valami czirkusi előadásnak.

Rózsayt kipakolták, és ezt ő igazán hálás arczczal köszönte meg. Aztán engedelmet kért az átöltözésre, s eltávozott. A többiek, mikor együtt maradtak ujra kezdték a kaczagást, s Viktor diadalmasan kérdé, a nőktől: »mondhatják-e hogy nem tudunk kellő szórakozásokról gondoskodni?«

»De ti csak nem hiszitek, hogy Rózsay komolyan versenyezni fog?«

»Dehogy hisszük! hisz lóra sem mer ülni!«

»Csak bolondot üzünk belőle!«

»Ah! nektek minden sikerül!«

»Várjatok csak! - szólt győzelemittasan Frigyes gróf, - most még a fiával kell egy fölséges juxot sceniroznunk!«

»Nos, és mi lesz az?« kérdé mohó kiváncsisággal Clarisse.

»Vivni fogunk vele, hogy megmutassuk, hogy élete a mi kezünkben van!« szólt Viktor.

»Meg fogjuk nézni, - hangsulyozta Adél, - mert ezt a fiatal embert nem lesz kár megleczkéztetni. Hogyan viselte magát tegnap is! Botrány.«

Frigyes sarcastikus hangon jegyezte meg:

»Annyi bizonyos, hogy nem olyan bolond, mint az apja. Meg van benne a paraszt gőg. De majd kiverjük belőle.«

»Meg kivánta volna, hogy én udvaroljak neki!« szólt ajkát biggyesztve Clarisse.

»No még csak az kellene!« kiáltá Viktor, de mindjárt elboruló arczczal, s nyomott hangon kérdé Clarissetől: »miért ma ily szép, ily igéző?«

Clarisset bántotta e kérdés, s haragosan fordult el Viktortól, kinek folytonos féltékenysége kinozta őt, s igy felelt: »Talán azt akarja, hogy izléstelen legyek?«

»Tudna-e Oszkáron igy nevetni, mint az apján?« kérdé tovább Viktor.

»Viktor maga megint kiállhatatlan!«

»Ah! napról napra jobban imádom!«

Nemsokára megjelent Rózsay, átöltözve. De ruhájánál jobban ragyogott arcza. »Jó reggelt szép hölgyeim! - jó ujságot hozok.«

»Nos?« kérdék mindannyian.

»Táray gróf« -

Adél meghökkenve kérdé: »bátyám?«

»Éppen most szállt le kocsijáról« végzé be Rózsay, ugy fogva föl a dolgot, hogy a büszke Táray gróf látogatása, a rokoni viszony anticipalását jelenti már.

»Mit akarhat?« kérdé Adél elkomorodva.

»S nem sietünk üdvözletére?« kérdé Rózsay csodálkozással.

Frigyes Adélhoz sugott: »Oldalad mellett maradjunk?«

»Jobban szeretném ha eltávoznátok előle!« felelte Adél.

»Clarisse velünk jöhet?«

»Menjen!«

Ekkor Frigyes szó nélkül karjára füzte Clarisset, kit Viktor is követett, s könnyü lépéssel mindhárman elfutottak. Rózsay bámulva állt, nem értette a dolgot, de mielőtt fölvilágositást kérhetett volna, Adél grófné ráparancsolt: »Kérem nyujtsa karját, s keressük föl a grófot.«

Rózsay engedelmesen nyujtotta karját a grófnénak, de alig tehettek nehány lépést, már előttük állt gőgös és megvető arczczal Táray gróf.

Adél annyira zavarban volt, s annyira nem tudott uralkodni zavarán, hogy gépies udvariassággal igy köszönté bátyját:

»Isten hozott! ez kedves meglepetés!«

Táray komoran fogadta, s igy szólt:

»Nem olyan minőt te szereztél nekem.«

Igazi komikus benyomást tett eközben a hajlongó Rózsay, ki többször ismételte:

»A legnagyobb szerencse rám nézve« - de nem folytathatta, mert Táray, a ki nem nyujtott kezet Rózsaynak, rögtön belevágott:

»Bocsánat! Ittlétemet nem tudhatom be látogatásnak. Azonnal távoznom kell, s kérem engedje meg, hogy e rövid idő alatt gróf Szentkláraynéval tanuk nélkül társalogjak.«

Rózsay elhült, s mint egy lefőzött alak kénytelen kelletlenül felelte: »A házi gazda tartozik engedelmeskedni vendégének.« S ezután elballagott.

A két testvér most szemtől szemben állt, de két halálos ellenség nem állhatott volna egymással szemben kevesebb szeretettel, mint ők.

»Csak röviden gróf ur.« Kezdte Adél, s e hang elárulta, hogy jól tudja mi fog következni.

»Köszönöm, hogy e hangon szólit. Ön tehát el akarja adni leányát Rózsaynak.«

»Nőül akarom adni Rózsay fiához.«

»Nekem semmi kifogásom nem lenne az ellen, ha ön leányát egy paraszt ember fiához adná, ha leánya szeretné őt, s a fiu becsületes apának gyermeke volna. Szalonomba meg nem hivnám, de becsülném és szeretném őket; és ha meglátogatnának szivesen látnám, sőt magam is visszalátogatnám. De nekem születésem kijelölte szerepemet a társadalomban és az államéletben, én betöltöm azt kötelességből, s nem előszeretetből. S ha nem forogna fönt sem szükség sem czélszerüség arra, hogy aristokrata legyek, egy pillanatig sem takaródznám előjogaim ősi palástjába. De ha nem lennék ilyen, ha silány népszerüség vadászatból játsznám is a demokratát, még akkor is, nem ugyan, mint gróf Táraynak, hanem mint az ön bátyjának jogom, sőt kötelességem volna beleszólani a botrányos kisérletbe, mely nemcsak az aristocratát sérti, hanem a becsületet, melyhez minden ember, rangkülönbség nélkül egyformán igényt tarthat.«

»Ön sérteget, s ezzel följogosit, hogy itt hagyjam.«

»Ám hagyjon itt, de én azt a mit el nem mondhattam, elhallgatni nem fogom.«

»Beszéljen hát, de aztán hallgasson ki engem is.«

»Ez a házasság becstelenség. Mert ön nem csak leányát adja el pénzért, hanem eladja nevét, rokonságát. Ön ezáltal jogot ád Rózsaynak megvetni a mi vérünket, melyből ön és leánya is sarjadzik. Ön könnyelmü és bünös fényüzése által elpazarolta vagyonát, s most még mélyebbre sülyed szenvedélyeinél, azon eszközök által, melyekkel szenvedélyeinek élni akar. A középosztály ép ugy megveti e vásárért Rózsayt, mint a hogy mi megvetjük érte önt. Ha nem tudtok a világon büszkén, s becsülettel élni, ha leányod nem mehet férjhez szerelemből, menjetek kolostorba.«

»Köszönöm Hamlet, de nem megyünk. Ha gazdag volnék, nem tenném azt a mit teszek, s hogy gazdag nem vagyok ti vagytok oka. Mért plántáltok belénk oly szokásokat, oly szenvedélyeket melyek gazdagságot igényelnek? Ha e szenvedélyeket megszoktuk, nem tudunk hozzá szokni a szegénységhez. A pénzt elveszi a világ, s nem kérdi, hogy kitől jön? s szokásaink gyönyöreit pénzért megadja a világ, akármicsoda pénz az. Belőlem az önzés beszél, de tebelőled is az. Te azt akarod, hogy én áldozzam föl magamat érted, s mért ne akarhatnám én ugyanezt tőled? Vagy mért nem veszi el közöletek valaki Clarisst? Elegen vagytok gazdagok. Miért vadásztok ti is parthiet? Mért acceptáltok száz mesaliánset? - Pénzért. Ha a pénz előttetek kedves, előttem ne legyen az? Nem vagyok jobb mint ti, de rosszabb se vagyok.«

»Leányodat nőül vette volna közülünk bárki, ha nem félne te tőled, s ha nem volna rosszul nevelve.«

»Nem ugy van, - az ok az, hogy szegény. E szerencsétlenségét nagy kegyesen megbocsátjátok, de szerencséjét nem. De miért vitázzunk tovább? Nekem nincsenek éveim csak pillanataim. Mit tehetek róla, hogy igy neveltetek? Mit tehet arról Clariss, hogy máskép nem nevelhetem? Az egész dolog nem bün, hanem szerencsétlenség; helyrehozására nem erény kell, hanem szerencse.«

»Szójáték. Mindenki tudja a valót, ön meggyalázza azt az osztályt, melyhez tartozik. Ön nem csak saját gyermekével üz vásárt, hanem az egész arisztokratiával, s beláthatja, hogy nemcsak mint testvérének, hanem mint gróf Táraynak, jogom van elkövetni mindent, hogy megakadályozzam merényletét.«

»Hol veszi a jogot? Nem önök hozták szokásba az érdek-házasságokat? Nem az önök ősi nevei diszelegnek a szédelgő vállalatok czégérein? Nem keveredtek önök össze a tőzsdék hiénáival? Nem önök nyitották meg szalonjaikat a Rózsay-féle emberek előtt? Hol vették a jogot utjába állani annak, a ki csak az önök utján halad?«

»Abból vesszük a jogot, hogy roppant különbség van a közt, ha valakit elfogadunk, s a közt, ha valakit befogadunk. Mi elfogadtuk Rózsayt: de befogadni nem akarjuk. S kijelentem önnek, hogy el vagyunk határozva demonstrálni ön ellen, ha szándékáról le nem mond. És ha ön nem lép vissza, Rózsay fog visszalépni, mert neki az a czélja, hogy bejusson az arisztokracziába, nem pedig az, hogy számüzve lássa magát abból. Nem képzelem őt oly vakmerőnek és esztelennek, hogy kihivni bátorkodjék az ország minden befolyásos családját.«

»Ah! fenyegetés? erőszak? Most már csak azért is megmaradok szándékomnál.«

»Figyelmeztetem, hogy még nem késő. Mindenki tudja, hogy Clarisse Viktort szereti. Adja őt nőül Viktorhoz, s én 500,000 forintot biztositok neki nászhozományul.«

»Ennyi lesz nekünk egy félévi jövedelmünk.«

»Őrült asszony!«

»Az volnék, ha gyáván visszariadnék az ön ártatlan fenyegetéseire. Mit árthat nekem az önök demonstratiója? Egy félmilliót adok jótékony czélra, s a nemzet tapsol s ünnepli e házasságot. Estélyeket adok, és ha önök demonstrálnak ellenem, megragadom a szellemi arisztokracziát, s az irodalom és müvészet fényével árnyat vetek az önök kocsisaira és jockeyira. Önök guny tárgyai lesznek, engem pedig ünnepelni fognak. Tessék megkezdeni! Én elfogadom a harczot!« - szólt Adél, és gyorsan eltávozott, Tárayt egyedül hagyva.

Gróf Táray megkövülten állt, s ugy nézett távozó nővére után. Vére, a mily lázban égett előbb, oly annyira megfagyottan veszteglett ereiben, látva nővérét lealjasodni oly mélyre, hova őt Táray képzelete nem tudta követni.

»Megállj!« kiáltá kétségbeesetten Adél után, de Adél nem állt meg. Azután Táray mindkét kezét szivéhez szoritva igy sóhajtott fel: »Meg fog történni! Oh! lehetetlen tulélnem! Elbujdosom, vagy rosszabbat teszek!«

»Nem fog megtörténni gróf ur!« - kiáltá most egy határozott, férfias és csengő hang. S előlépett a bokrok közül Oszkár.

»Ki ön?« - kérdé Táray meglepetve, de nem tudva eltitkolni, hogy az ifjunak látása jól esik neki.

Az ifju, lángoló arczczal, de átszellemült tekintettel nézte Tárayt s igy szólt:

»Rózsay Oszkár vagyok, a ki nem fog szégyenére válni sem Táray grófnak, sem önmagának.«

»Ha szavainak nem hinnék, hinnem kellene arczának! Miben lehetek segélyére?« Kérdé Táray.

»Távozzék gróf ur, aztán hallgasson, és bizzék bennem.«

»Fogadja el jobbomat! ön nemes ifju.«

»Nem bölcsőmben találtam a nemességet: de siromba magammal viszem. Isten önnel.«

Táray meghatva távozott, s Oszkár azonnal a postára sietve sajátkezüleg adta föl az előbb irt levelet Somkövynek.

Az érdekes titok.

Az a jelenet, mely Adél és Táray gróf között lefolyt, a lehető legkinosabb hatást gyakorolta Adélra. Elsötétült, földult arczczal, lihegő kebellel hagyta el Adél Tárayt, és boudoirjába zárkózva, hosszu ideig senkit sem bocsájtott magához. Még Clarisset sem. Annyira fel volt indulva, annyira össze volt törve, hogy képtelen lett volna elmondani: mi történt? Arczáról pedig oly dolgokat olvashattak volna le, melyek gonoszabb föltevéseket ébreszthettek a valóságnál. Rózsay látta köszönés és búcsu nélkül eltávozni Tárayt, s ez őt annyira méregbe hozta, hogy kedvet érzett valami korhadt kólót dobni utána. Aztán Adél grófnét kereste, hogy fölvilágositásokat kérjen tőle, de Adélt sem találhatta meg. Végre megjelent Adél, s erőszakolt hidegséggel s kitelhető önuralommal referálta Rózsaynak a történteket, eszélyesen ügyelve arra, hogy Rózsayban semmi más érzés ne támadjon a sértett hiuság bosszuvágyán kivül, s hogy Táray modorából ne akarjon következtetést vonni az egész arisztokraczia modorára, melylyel esetleg a Clarisse és Oszkár házasságát fogadni fogják.

»De hogy köszönés nélkül ment el! - ez mégis tulságos gorombaság!« - emlité a párbeszéd alatt Rózsay, mire Adél nem késett a dolgot igy világositani fel:

»Bátyámnak raptusai vannak. Ilyenkor elveszti józan eszét. E baj gyermekkora óta gyötri. Ő ellene van e házasságnak, de nagyon jól tudjuk az okát. Bátyámat a kedves sógorasszony ingerli, a ki gyülöl engem, s a kit én még jobban gyülölök. E sziszegő kigyó nem tudja elviselni azt a gondolatot, hogy ezután szebb gyémántjaim lesznek mint neki, s hogy a főuri fényben ezután is tul szárnyalom őt. Irigység, és aljas ármány az egész. Azért kell siettetni a házasságot. Most már én is a siettetés mellett vagyok. Ez lesz az ő büntetésük. És akarom hogy a büntetés minél hamarabb érje őket. A kaszinóban majd kideritjük bátyám haragjának igazi okát, s fogadom általánosan kaczagni fognak fölötte.«

»Meg is érdemli!« tette utána Rózsay, s kárörvendő arczán a grófné szavainak helyeslése látszott.

»Legközelebb fényes bált adunk. Akkor fog megtörténni a jegyváltás. Meg akarom ismerni a környék aristocratiáját.«

»Az előkészületeket már megtettem. Mazarin bibornok estélyei sem lehettek fényesebbek. Az egész ország beszélni fog róla«.

»Csak ne soká késsünk. Minél hamarabb!«

»Nem fogunk időt veszteni. A házasság csak azért is meg lesz. Nem csodálom, ha némelyek irigyen nézik, - mert talán lehet is ezt némelyeknek irigyelni!«

Ekkor jött velük szemben Oszkár, a tiszteletes urral. Nagyon el voltak mélyedve a beszélgetésben, nem vették észre, hogy szemben jő valaki. De oly halkan beszéltek egymással, hogy két lépésnyiről sem lehetett volna megérteni őket. Mindkettőnek arcza izgatott volt, látszott hogy mindketten a lehető legnagyobb érdekkel csüggenek azon, a miről beszélnek.

»Csak arra kérem tiszteletes ur, hogy a sürgönyöket rendben tegye föl, és ha választ kap, arról engem azonnal értesitsen. Ha Somkövy helyesli tervemet, akkor ne tartsunk semmitől.«

»Alig nehány napig ismerem nagyságodat« - szólt a tiszteletes ur meghatott arczczal, de Oszkár hirtelen közbe vágott:

»Kérem ne czimezzen igy. Az ur szolgái előtt mindannyian az urnak gyermekei vagyunk.«

»De ez a nehány nap elég volt nekem arra, hogy végig lapozzam lelkét. Nem ütközöm meg sem a titokszerüségen, sem a gyorsaságon. Isten akarata előtt nincs mértéke az időnek. Egy szavával teremté a világosságot, egy percz alatt megvilágosithatja az emberek sziveit is. Ismerem Margit születésének titkát -«

»Titkát?«

»Igen, de épen nem válik hátrányára, sőt fokozza bennem a hajlandóságot, hogy mindent megtegyek érte.«

»Oh! drága tiszteletes ur!«

E perczben ők is észrevették a szemközt közeledőket, és hirtelen abbahagyták társalgásukat. Sem Rózsaynak, sem Adél grófnénak nem jutott eszükbe, hogy gyanusitsák őket. Adél azonnal Oszkárt vonta magához, Rózsay pedig a tiszteletes urat vitte magával, hogy dictáljon neki neveket, a kiket a legközelebbi estélyre meglehessen hivni az ugy nevezett »intelligentiából.« A tiszteletes ur készségesen követte Rózsayt, s már utközben egy csomó ismeretlen nevet mondott.

Adél grófné az előbbi megállapodások után szükségét látta, hogy Oszkárnak udvaroljon. Bár semmi gyanuja nem volt, ösztöne mégis megsugta neki, hogy Oszkárra kiváló gondot kell forditania. Hizelgő mosolylyal és kecses taglejtésekkel tett Adél grófné szemrehányásokat Oszkárnak, a miért oly keveset mutatja magát, aztán feddőleg kérdé tőle, hogy »még most sincsen menyasszonyánál?«

Oszkár a saját gondolatait füzve, boldogan sugárzó arczczal felelt a grófné kérdésére: »Nála vagyok grófné.«

Adél nem látott e válaszban semmi czélzást, és kiváncsian kérdé:

»Gondolatban?«

»És érzelemben« egészitette ki Oszkár.

»Ah! s ön szereti menyasszonyát?«

»Véghetetlenül.«

»E szerint alig várja hogy neje lehessen.«

»Ugy van. Alig hogy várom, s már is alig várom!«

»Csodálatos, hogy ezt előbb sohasem mutatta.«

»Mert eddigelé magam sem tudtam.«

»S hogyan tudta meg?«

»Véletlenül. Elvesztettem önmagamat, s keresés közt őt találtam meg.«

»Ej! maga elegánsan tudja magát kifejezni. Hol tanulta?«

»Nem tudom.«

»Mily kár, hogy én ezt eddig nem tudtam. - Megvallom szerettem volna ismerni az anyját.«

Adél grófnénak ez óhajában pikáns czélzás rejlett, de Oszkár éppen ugy nem akarta elérteni ezt, mint a hogyan Adél grófné nem tudta elérteni Oszkár rajongását, s igy felelt:

»Vajha én is ösmerhettem volna!«

»Tehát nem ismeré?«

»Őt nem, csak a sirját.«

»Szegény fiu! hát sohasem mondta ki e szót: anyám?«

»De igen, csakhogy ő nem hallotta.«

»Mily malheur! De vigasztalódjék, nemsokára engem fog anyjának nevezni.«

Oszkár, hogy gúnyos mosolyát elrejtse, félre fordult s igy jegyezte meg:

»Köszönöm grófné!«

»De ma még talán nem is látta - leányomat?«

»Nem láttam, - de épen erre jönnek.«

Ugy is volt. Clarisse pajzán kaczajjal közeledett Frigyes és Viktor között, - valószinüleg még mindig Rózsay sport-szenvedéseit nevetve.

A mint Frigyes észrevette a közeledő Oszkárt, hirtelen odasugott Viktornak:

»No most kard elé állitjuk. Jobban fog izzadni mint az apja.«

»Kedvem volna ugy megrakni, hogy lepedőben vinnék fel.« - Sugta Viktor.

Adél grófné kitárt karokkal lebegett Clarisse felé. Oszkár szándékosan hátra maradt.

»Ah! mily gyönyörü e park! - nem lehet betelni élvezetével!«

»Láttuk elmenni Nikit. Hamar elment.«

»Szervusz Oszkár!«- kiáltott Frigyes. »Te rád hajtóvadászatot kell tartani.«

»Tudom. S nem is mondom, hogy hátrább az agarakkal.«

Adél grófné sietett közbe vágni, hogy meg édesitse e válasz érdességét:

»Oszkár az előbb nekem őszinte vallomásokat tett.«

Frigyes, hogy visszaadja a vágást, melyet Oszkár előbbi válasza mért rá, igy kiáltott:

»Ah! talán arról a kis leányról a kit nem régiben megkergetett?«

Oszkár arcza vérvörös lett, s még az előbbinél is érdesebb hangon kiáltá:

»Rágalom!«

Adél grófné megint békitőleg szólt közbe:

»Oszkárnak igaza van. Tapintatlanság volt tőled Clarisse előtt ily kérdéssel támadnod meg őt.«

Viktor tréfás komolysággal előlépett, s igy szólt:

»Jól van Oszkár, ha sértve érzed magadat Frigyes gyanusitására, fogjunk azonnal kardot, s adjunk egymásnak lovagias elégtételt. A hölgyek lesznek a tanuk.«

Clarissenek nagyon tetszett a gondolat, s tapsolva kérte:

»Igazán jó eszme! vivjanak előttünk; ezt ugy szeretném látni.«

Oszkár komor arczczal állt, s szemeit a földre sütötte.

Adél grófné azt képzelte, hogy Oszkár fél a kihivástól, s ujból békitő hangon szólalt meg:

»Az istenért! hagyjatok fel az ily tréfával!«

Viktor gunyos mosolylyal kérdé: »S ön édes grófné nem tud örülni annak, ha két férfiut hős tusában lát?«

»De csak tréfából?« - hangsulyozta Adél.

»Ellenkezőleg!« - kiáltott Frigyes, »a legkomolyabb - testgyakorlatból.«

»Igy pompás! - De ugy-e vigyázni fogtok Oszkárra?- s nem fogjátok őt nagyon megsérteni?«

»Vigyázzon magára ő!« szólt diadalmas hangon Viktor, s szemeit Clarissera függeszté.

»Ne félj semmit, nem fogjuk levágni az orrát.« Jegyzé meg Frigyes, - mire Oszkár a sok sértő kihivástól egészen türelmetlenné válva, elfojtott haraggal emelte föl fejét s egy libériás inasra rákiáltott, hogy hozza elé a kardokat és pisztolyokat. E pillanatban épen nem ugy nézett ki, mintha tréfára venné a mérkőzést, de még kevésbbé nézett ugy ki, mintha félt volna a mérkőzéstől.

Még intéztek hozzá több kérdést, hogy tanult-e vivni? volt-e már kard vagy pisztoly a kezében? E közben ugy Frigyes mint Viktor a saját bajvivási ügyességeikkel, elmult párbajaikkal dicsekedtek és egymásra hezitáltak. Adél grófné egész lelkesedéssel hallgatta őket, kiknél nincs jobb vivó az egész kaszinóban, s Clarisse már-már sajnálni kezdte Oszkárt, ha majd e két félelmes viador kezébe kerül. Egy szóval a hangulat nagyon emelkedett lett, és mire az inasok a kardokat és pisztolyokat meghozták s a czéltáblákat fölállitották, akkorára már a szereplőkben annyira fel volt csigázva az ambiczió, hogy akár czirkuszi játékra mehettek volna koszorut nyerni és mulattatni a czézárokat!

Viktor égett a vágytól, hogy hires mestervágásait először mutassa be Oszkáron. Gyakorlott mozdulattal megfogta a kardok végét, markolataikat Oszkár felé forditva, a mi azt jelenti, hogy tessék a kardok közül választani. Oszkár gépiesen elvette a kardok egyikét, s hegyét a földre ereszté. »Nos kivel kezded?« kérdé hanyagul Frigyes, mire Oszkár még hanyagabbul azt felelte, hogy neki teljesen mindegy. Azt gondolta magában, hogy »ha ti azt hiszitek, hogy ti az én bőrömre mulathattok, hát abban érzékenyen csalatkozni fogtok.« De nem szólt, türelemmel várta mig Viktor, ki elsőnek ajánlkozott, hadi állásba teszi magát, s kezdi fölhuzni a vivó-kesztyüt, melyet Oszkár eldobott magától.

»Hogyan, hát te nem húzol kesztyüt?« kérdé Viktor, s arczán látszott a kárörvendő remény, hogy most csuffá teszi Oszkárt.

Oszkár csak annyit felelt: »fölösleges.« S erre Frigyes, mint főrendező elkiáltá magát: en gard! - s a vivók kiálltak. Adél elragadtatva jegyzé meg: »Ah! mily szépen állanak ki!« Clarisse tapsolva emlegeté: »mily gyönyörü látvány!« Természetesen minden szem Viktor felé fordult, mert mindenki benne látta a mestert. S ezzel összecsaptak.

Viktor támadott, de a támadásból csakhamar megkötött vivás lett. Oszkár oly biztosan és oly könnyedén védett, hogy már a harmadik csendülésnél éreznie kellett Viktornak azt, hogy nem ő a helyzet ura. Ez a tapasztalás méregbe hozta, s még hevesebbé tette. Frigyes hiába nógatta hideg vérre, nem használt. Oszkárnak egész testét támadta, de nem tudta sehol érinteni, mialatt Oszkár már nem egy ütést mért Viktor karjára, de csak ugy, mintha csak játszott volna vele. Több perczig tartott már a vivás. A hölgyek elfojtott lélekzettel tapadtak a látványhoz, és sziveik erősen dobogtak a Viktor érdekében. Egyszer csak Oszkár nagyot dobbant jobb lábával, előre szökött, s alig észlelhető gyors vágással Viktor kezére ütött. Viktor e pillanatban leereszté kardját, s arcza szégyentől lángvörös lett.

»Mi ez?« kiáltá Frigyes összeránczolt szemöldökkel. »A körmöm!« felelte Viktor végtelen zavarral. »Nem vivhatok tovább!« Oszkár erre némán szalutált kardjával, s nehány lépéssel hátra vonult. Győzelme oly eklatáns volt, hogy Clarisse el nem rejthető bosszusággal fordult el Viktortól, Adél grófné pedig kelletlen örömmel igy kiáltott fel: »brávó Oszkár! - ön a győztes.«

»A patvarba!« kiáltá haragosan Frigyes, és kiragadta a kardot Viktor kezéből. »Kezdjük mi! - en gard!« s türelmetlenül állt ki.

Adél látta Frigyes haragját, s félt, hogy Frigyes kegyetlenül fog bánni Oszkárral, hogy lemossa a Viktoron ejtett gyalázatot. Azért igy szólt hozzá: »Mérsékeld magad Frigyes! - azt ugy is tudjuk, hogy te hires vivó vagy!«

»Leghiresebb az egész jockey klubban!« erősitette Clarisse.

»Allons!« - kiáltá Frigyes, és összecsaptak. Frigyes határozottan jobban vivott mint Victor, de Oszkár is jobban összeszedte magát. Nagy tüzzel támadta Frigyest, s oly képtelenül gyors és erős vágásokkal halmozta el, hogy Frigyes kénytelen volt hátrafelé vonulni. Egyszer csak igy kiáltott föl Frigyes »Pardon! - a czipőm sarka félre tört. - Kezdjük ujra.« Oszkár gépiesen engedelmeskedett, s előbbi helyére ment. - A hölgyek a legkomolyabb csodálkozással kezdtek eltelni. »Frigyes csak játszik!« sugta Clarisséhez Adél, mire Clarisse komoly tekintettel felelte: »Nem egészen. Oszkár rendkivüli vivó.«

»Kezdhetjük?« - kérdé Oszkár, mire Frigyes válasz helyett kinyujtotta kardját. Ujra összecsaptak. Most Oszkár még nagyobb hévvel támadt, - már érezte fölényét, s benne is égett már a vágy hogy e dicsekvő s önhitt urfiakat megalázza. Egyszerre a leghevesebb támadás közepette visszahuzódott, - mire Frigyes szabályszerün előre tüzte kardját, s e pillanatban Oszkár villám gyorsan három oly erős vágást mért egymás után Frigyes kinyujtott kardjára, hogy a harmadiknál a kard messze kirepült a Frigyes kezéből.

A mint a kard Oszkár csapásától kiröpült a Frigyes gróf kezéből, abban a pillanatban az egész kékvérü társaság complet le volt fegyverezve. Igy még nem vallott szégyent aristocraticus előitélet, s ezért esett mód nélkül keservesen. Hogy a demokratikus nevelés tulszárnyalja az aristocraticus nevelést tudományban, hogy a közpályán háttérbe szoritja őket a plebejusi ész és szorgalom, mindez az aristocratikus világnézet előtt megszokott dolog. De hogy egy parvenu jobban vivjon mint egy született gróf vagy báró, sőt játszva üsse ki kezéből a kardot, ez épp oly megalázás, mintha lóversenyen vagy rókavadászaton ragadná el tőlük egy lateiner a pálmát. Mert mi marad akkor az aristocratiának, ha már a kardot, gyeplőt és kantárt is kiütik a kezükből?

Oszkár győzelme oly eklatáns volt, hogy ahhoz nem férhetett sem mentegetődzés, sem magyarázat. Nem lehetett egyebet tennie mint jó képet vágni a rosz játékhoz, és letenni arról a gondolatról, hogy Oszkárt esetleg komoly kard-párbajra provokálják.

Clarisse lángoló arczczal, melyen azonban inkább a harag lobogott mint a lelkesedés, futott Oszkárhoz, s kezet nyujtva neki, igy üdvözölte:

»Brávó! brávó! ez mesteri volt!« - s visszafelé jövet pikáns hangon sugta az ajkát harapó Viktorhoz: »Járjanak Oszkárhoz vivó iskolába.«

Adél grófné folyvást csak ezt hajtotta: »Ezt igazán nem hittem. Gratulálok, gratulálok.«

»No én régen nem vivtam már,« szólt végre, erőt véve fölindulásán Frigyes gróf: »de azért szivesen bevallom, hogy Oszkárhoz hasonló kard-vivót még sohasem láttam. Valóságos talentum!«

Viktor igy folytatta: »Nem volna csoda, ha kijöttünk volna a kardvivás gyakorlatából, mert hisz ez mai napság már nem divat többé a kaszinóban. Ma már csak jogászok és journalisták verekednek kardra, - mi folyvást a lövésben gyakoroljuk magunkat. Lövésre jót állok, hogy kiállom Oszkárral a versenyt.« S ezzel vette az egyik pisztolyt, és a czéltábla felé fordult. »Elég lesz 25 lépésről?« kérdé Oszkártól, ki udvariasan hagyta helyben. Erre Viktor czélozott és lőtt. Minden szem a czéltáblához tapadt. Frigyes odafutott, s aztán zajos örömmel kiáltott: »Nagyszerü lövés! - éppen a fekete pontba lőttél. No Oszkár ezt csináld utánna!«

Oszkár nyugodtan bevárta, mig a hölgyek is a czéltáblához futnak, hogy saját szemeikkel gyönyörködjenek Viktor lövésében, s mikor már szünni kezdett a diadalmi lárma, oda lépett a hol Viktor állott, czélozott és lőtt.

Frigyes izgatottan futott a czéltáblához, de aztán diadaltól sugárzó arczczal futott vissza, s ünnepélyes hangon hirdette ki: »Elment! nem talált!« Viktor Clarissehez sugta: »Le van főzve!« s minden arcz kárörvendő sajnálkozással tekintett Oszkár felé, ki mosolyogva nézte végig az egész jelenetet, s aztán vagy négy lépést menve a czéltábla felé igy szólt: »Fogadjunk, hogy találtam! Megszámlálták hány golyó van a fekete pontban?«

»Könnyü megszámlálni!« szólt Frigyes, és egy töltő vesszővel kivájta a golyót. »Itt csak egy golyó van!« - ezt akarta mondani, de már a mondat közepén megállt benne a szó, mert észrevette a kivájt golyó alatt a másik ólomdarabot is. »A manóba!« morogta, s tovább vájt. Nem sokára ki esett a második golyó is, s Frigyes kénytelen volt constatálni, hogy: »itt csakugyan két golyó van.«

»Lehetetlen!« kiáltá elkomorodva Viktor, s maga is a táblához sietett.

»Hitemre! ez szebb lövés volt mint a Viktoré!« - szólt Frigyes. »Oszkár te ebben is győztél. Meg kell kezedet szoritanom.« Ezt Frigyes őszintén mondta, s őszintén tette meg. S e percztől kezdve komolyan tisztelni kezdte Oszkárt.

»El vagyok veszve!« gondolta magában Viktor, s busan nyujtott Oszkárnak kezet. E perczben nagy lélekszakadva jött Rózsay.

»Micsoda harcz háboru folyik itt?« kérdé ijedt arczczal, legyőzhetetlen ellenszenve lévén ugy a kard mint a pisztoly iránt.

»Barátom! a fiad megszégyenitett bennünket kardban és pisztolyban egyaránt. Becsületemre mondom első vivó a continensen.« Mondá Frigyes.

»Csak szerencse!« szabadkozott Oszkár.

»No akármi, de annyi bizonyos, hogy nem örömest állanék akár a kardod akár a pisztolyod elébe.« Válaszolta Frigyes.

Adél grófné pathetikusan folytatta: »Ha ennek hire megy, Oszkár első tekintély lesz a Kaszinóban. De hol tanulta a vivást?«

»Mindenütt.«

»S mióta?«

»Gyermekkorom óta. Ha a szellemi munkában kifáradtam, testgyakorlatokkal pihentem ki magam.«

»Ez az én systémám!« - dicsekedett Rózsay, pedig dehogy volt az ő systemája. Nem is tudott felőle. De talán éppen azért lepte meg annál kellemesebben, s alig győzte ismételni: »Ez pompás! igazán boldog vagyok.«

Clarisse e perczben hirtelen Oszkárhoz sietett, s igy szólitá meg:

»S velem kezet sem szorit? az én gratulátiómat el sem fogadja?«

Oszkár udvariasan meghajtotta magát. »Jutalomnak tekintem.«

Viktor megsemmisülve sugta Frigyeshez: »Látod?« - De Frigyes válaszra sem méltatta.

Ezután hangos csacsogás következett. Rózsay épp oly mértékben hizelkedett, mint előbb dicsekedett. Oszkár csömört kapott és észrevétlenül elosont. Nem sokára eljött a dél, a hölgyek öltözködni siettek, s a férfiak egyedül maradtak. A kérdés rögtön az lett, hogy mivel lopják el az időt ebédig?

»Mig a nők öltözködnek, addig mi tarokkozhatnánk egyet.« Inditványozta Frigyes.

»Elnyertétek már minden aranyomat.« Panaszkodott Rózsay.

»Vigyázz jobban, és visszanyerheted.« Bátoritotta Viktor.

»Inkább a fiammal játszatok. De hova lett?«

»Hült helye!«

»Megszökött.«

Körül néztek, sehol sem látták. Nevét kiabálták. Semmi válasz.

»Ennek a fiunak valami titkos járata van.« Jegyzé meg Frigyes.

»Nem rég egy leányt kergetett meg.« Szólt Viktor.

Rózsayt, ki a leánykergetésben aristocraticus bon tont látott, rendkivül érdekelte ez, és semmi rosszat nem gyanitva kérdé: »Egy leány? és tudják már a hölgyek?«

»Ha kivánod megmondhatom nekik!« előzékenykedett Viktor arra számitva, hogy ezzel Clarisset felbőszitheti Oszkár ellen.

»Jó lesz! - ez bizonyosan érdekelni fogja őket. De valaki jön.« - szólt Rózsay szemeit előre meresztve. »Micsoda figura ez?«

»Nevezetes alak!« mondá Frigyes, és jobb szemére illeszté monocliját.

És az alak, a ki rettentő hajlongások közt közeledett, mint az igaz hivő a próféta sirja felé, csakugyan nevezetes alak volt. Arczkifejezésre egészen kedélyes róka. Nagy pofacsont, apró szemek, és alázatos rókamosolygás. Aránytalanul szük vállak, s jól kifejlett gyomor, kurta, de ruganyos lábak, s a természettől comikumra destinált mozdulatok. Öltözéke tetőtől talpig distingvált, de mindenrészben kirivó. A szalonkabát fizetőpinczérre emlékeztetett, a nyakkendő szabólegényre, a fodros haj borbélylegényre, a kimázolt czipők, miniszteri ajtónállóra. - De bár minden kirítt rajta, semmi sem rítt le róla. Mert mindaz a mi részlet gyanánt szemet szurt, a maga egészében összhangot képezett az egyéniséggel, s attól elválaszthatatlanul alkotta annak eredetiségét. Minden változtatás nélkül mehetett volna szinpadra, s a közönség tapsolva fogadta volna őt, mint kitünő alakitó müvészt. Ilyen alakok az életben megbecsülhetlenek. Társaságban pedig pótolhatatlanok.

»Rigó Elemér Alfréd a nevem!« kezdte mély hajlongások közt önbemutatását a nevezetes alak, de bár megnevezte magát, mégis a három arczról mely feléje bámult, nem vonult le a kérdőjel. Rigó még mélyebb hajlongások közt igy folytatta: »Rigó Elemér Alfréd a nevem, helybeli kis birtokos, ki mellékesen, és legtöbbször csak a szegények iránti jóakaratból, ügyvédséggel is foglalkozom. Mint az előbbi nagybirtokosnak testi-lelki jó barátja, kötelességemnek tartottam tiszteletem tenni méltóságtok előtt is, és fölajánlani szolgálataimat.«

»Örülünk«, válaszolta lenéző mosolylyal Rózsay, s megnevezte (a nélkül, hogy ez bemutatás akart volna tenni) gróf Alszeghyt és báró Tenkeyt.

»Oh! nincs szükség a bemutatásra!« - szabadkozott alázatos hajlongások közt Rigó: »Ily kiváló férfiakat ismer az országban minden gavallér. (Uj kérdőjelek az arczokon, melyek azt kérdik: talán te is gavallérnak tartod magad? - De Rigót e kérdőjelek nem zavarják meg, s nagy önérzettel igy fejezi be szavait:) szégyelném, ha mint igazi gavallér már régen nem tartoznám tisztelőik és bámulóik közé.«

Frigyesnek kezdett megtetszeni a nevezetes alak, helyet mutatott neki, s melléje ült. Rózsay észrevette ezt, s ő is udvarias akarván lenni Rigóhoz, mint egykori üzletember, a ki semmiféle látogatást nem tud képzelni valami magán érdek nélkül, e kérdést intézte Rigóhoz. »Van talán valami dolga is velem?«

»Azt hiszem hogy nincs!« - felelte Rigó nagy választékossággal: »De ha méltóságtok akarják, akkor lehet. Mert én, minden dicsekvés nélkül mondhatom, mindenhez értek. Ne méltóztassanak engem csak olyan közönséges kapaszkodónak tartani, a ki csak ugy ragad a főuri körökhöz, mint a birkához a kullancs. Én tudok mindent a mi a környéken történik. Tudom, hogy a környéken hol léteznek a legtökéletesebb lovak, legjobb kutyák, és a legbájosabb fehér-személyek. Ki tudok fürkészni minden utat, és minden fáradságot magamra vállalok, hogy zavartalanul nyujtsam a megszerzett élvezeteket.«

Frigyesnek most már kezdett még jobban megtetszeni Rigó, s jókedvvel a vállára ütött: »A lovakat és a kutyákat átengedjük Rózsaynak. Mi beszéljünk a nőkről. Mondja csak miféle szép leányok vannak a vidéken?«

»Válasza azonban a szép asszonyokra is kiterjedhet!« tette hozzá Viktor.

Rigó Alfréd egyszerre a helyzet ura lett. Poziturába tette magát, s igy kezdett beszélni:

»Ó! itt nagyobb a választék mint a török szultán háremében. - A nap minden órájának, a kedély minden hangulatának, az egyéniség minden árnyalatának megvan a megfelelő faj, szin és character.«

»Character? talán bizony csupa Lucrétia és Virginia?«

»Lucretia absolute nem, de Virginia talán itt-ott. Tetszik érteni? Ki kell azonban jelentenem hogy a térdig érő ruhásokról nem beszélek. Kivánják hogy előbbi állitásomat bebizonyitsam?«

»Halljuk! halljuk!«

»Nos tehát kezdjük a reggelen. Mert tetszik tudni, mi itt faluhelyen már csak a reggelen kezdjük, noha tudom hogy a fővárosban leginkább a reggelen végzik. De ezt a körülményt is bevonom a combinatióba. - Nos tehát föl tetszik ébredni reggel, s igy szól hozzám: Alfréd, szerelmes vagyok. - Én megkérdem: hogy aludt? - Feleli: mint egy zsák. Kérdem a házi koszthoz van-e szokva vagy vendéglőből él? Feleli: Mindkettőt ismeri. Ekkor kitekintek az ablakon s ha az idő szép, igy szólok: haja ragyogó fekete, szeme sötéten lángoló, szine creol, arcza piros mint az alkonyi ég ha szelet jövendöl. Nem magas de telt, járása közben egész teste rezeg, szüntelenül mosolyog, vidámsága kedves, beszédes és kitünően szenvedélyes, fogai »veszedelmesen« üdék és erősek. Hol van ő? - hipp kopp, egyet fordulok és: itt van ő. - De ha nem tetszik felébredni reggel, mert nem tetszett aludni az éjjel, akkor a szerelemben szerepet játszik a frizura, a ruha, és a czipő. Igéző a sóhaj és a némaság. Az idő szép, s igy a főszinek ugyanazok, csak bőre fehér és az alak magasabb, jelleme alattomosan szende, pirul, de pirja nem a nyilt szemérem, hanem a titkolódzó szerelem. - A középosztályhoz tartozik, s mozdulatai müveltek, finomak és sok regényt elolvasott.«

»De okosan beszél!« Mekegte Rózsay.

»Fölségesen!« kiálta Frigyes. Rigó diadalmasan igy folytatta:

»Ha reggel az idő csunya, esős, ködös, szeles - mert az időnek csak reggel van befolyása a szerelemre, azontul a körülmények és az egyéniség dönt, akkor ha tetszett, ha nem tetszett aludni, a helyzet ugyanaz. - Mintha szerelmes lennék Alfréd! - igy szól hozzám, s én felelem; haja világos szőke, szeme kékes, s ugy fénylik mint a nap a ködben, tekintete kissé ostoba, s egész lénye nagyon prózai. Járását lomhának lehetne mondani, de testén feszül a ruha Kedélye olyan mint az idő: ha szól bolondot mond, vonakodik de védelemre ügyetlen, - jelleme passiv, nem szeret csak szeretteti magát. Fajára német. - Ilyen kell nekem! - én füttyentek, és ő itt van!«

»Barátom maga Lavatér.«

»És don Juán! mind ezt én praxisból ismerem!« szerénykedett Alfréd.

»És létező nőkről beszél?« kérdé némi kételylyel Viktor.

»Izről izre létezőkről. - De hát kikről beszéltem még eddig? Ez még csak a reggeli. Hol van az ebéd, a vacsora és az éj?! Hol vannak ők, a tiszta fajok és a keverékek? A karcsuk, sáppadtak és fekete szemüek, kikre a pezsgő mámorában gondolunk? Hol vannak a vakmerő kalandvágy alakjai, az előkelő, jó hirü szép asszonyok? Hol vannak a kifáradt sziv villany-telepei, a párducizmu zsidónők? Hol vannak a bálok tündérei, a templomok sylphydjei, - és hol vannak a borbélyok, szabó és csizmadia legények szeretői, kiket elütni tiszta üdv! Ó én ezeket mind szinről-szinre ismerem, - kitanulmányoztam velük a nő udvarlás ezer alakját, - a fortélyokat, kacsintásokat, ajk- és orr fintoritásokat, ki a kezek és lábak fontos szerepét, - kitanulmányoztam a női jellemek sokszerüségét, és meg tudom itélni azt egy mozdulatáról egy tekintetéről. Tudom kiket kell szeretve, kiket megvetve, kiket epedve, kiket gunyolva, kiket rajongva, kiket dühöngve meghóditani, mert mint Zampa énekli: »nekem csak a nők minden szenvedélyem!«

»Bravó! bravó!« lelkesült Frigyes, és tapsolt.

»Hisz maga paradicsomot igér!« kaczagott Viktor.

»A kópé, még engem is tüzbe hozott« kiáltá Rózsay. Frigyes is hozzátette: »Alfrédnak a legközelebbi bálon mindenesetre jelen kell lennie!«

»Ugy van ezennel meghivom!« kedveskedett Rózsay. Mire Rigó mélyen meghajlott, de ugyanakkor elkomolyodott. A rejtélyt nemsokára ő maga igy fejté meg:

»El fogok jönni. De előadásomat még nem végeztem be. Bármily hihetetlennek lássék is, de be kell vallanom hogy én ismerem a tiszta szerelmet is. Nem ugyan praxisból, de jól ismerem. Onnan ismerem hogy van Mezőhegyen egy leány, a ki legszebb a világon, de oly jó, oly ártatlan, hogy bár bizalmas vagyok vele soha semmiféle rosz gondolat nem jutott mellette eszembe. Ez a leány tönkreteszi minden tudományomat, mert vele szemben széles praxisomnak egyetlen egy fogását se alkalmazhatom. Ártatlansága lefegyverez, jósága ügyetlenné tesz. Ebből azt következtetem, hogy ez a leány egyedül képviseli a mai világban a tiszta szerelmet, mely hozzáférhetetlen. - S megvallom, noha magam sem értem, én örülök ennek. Éppen ez okból fájna nekem nagyon az - ha ez az ártatlan kis leány olyan sorsra jutna mint a többiek, a kik más sorsot nem érdemelnek. Van itt száz meg száz akit szeretni, a kivel mulatni lehet, - ezt az egyet minek bántsuk? Higyjék meg, hogy nem lehet a világon gazember, - én már csak elég nagy vagyok - a ki meg ne bánná, ha ezt a kis bolond teremtést tönkre teszi. Azért kérem méltóságtokat, vessék magukat közbe, hogy a nagyságos urfi hagyja abba czélzatait e szegény gyermekkel.«

»Az én fiam?« kérdé Rózsay, s rosz sejtelem ragadta meg.

»Igen Oszkár ur. Ne kerülgesse, ne kisérgesse.«

»Kisérgeti?«

»Most is mikor jöttem, ott találtam az ablaka előtt.«

»No, ugy-e megmondtam, hogy a te fiad szerelmes? Itt van ni!« Tréfálkozott Frigyes.

»Micsoda leány az?« kérdé Rózsay izgatottan.

»Az uradalmi kasznár leánya, Margit.«

»Az a! a kertészed is azt mondta. Azért nem kártyázott hát velünk, mert oda szökött. Most már minden világos!« gunyolódék Viktor.

»Többet is tudok ennél, - folytatta Rigó - mert hát én, a mi itt történik, mindent megtudok, azt is tudom, hogy Oszkár sürgönyzött Pestre valakinek, mintha titokban akarna megesküdni Margittal.«

Rózsay elsápadt. - Rigó igy folytatta:

»Persze ez csak arra van számitva, hogy a leánykát elbolonditsa, azután valakit papnak öltöztessen fel, ismerem én az ilyen fogásokat!«

»De már ennek fele se tréfa. Köszönöm barátom.« dörmögte Rózsay, s gondolataiba mélyedt.

»Semmi hasznom sincs belőle, de bizony isten a szivem fájna, ha sikerülne.« esengett Rigó, s igazán meg volt hatva.

«Nem fog sikerülni. Megakadályozzuk.« Incselkedett Viktor.

»Elütjük az orra elől!« gondolta Frigyes.

Rózsay sokáig nem tudott szólani az izgatottságtól, végre igy szólt:

»Ne féljen, csak tréfa. Bizonyosan rosszul értette a sürgönyt. Kérlek barátim, ne tegyetek emlitést erről Oszkár előtt. Van okom miért. Ha gunyolnátok vele, csak rontanátok a dolgot.«

Frigyes és Viktor egészen tréfára vették Rigó ijedt hangu leleplezését, de Rózsay csaknem belebetegedett. Mintha minden actiája felével esett volna, s általános panique állt volna be a börzén, olyan kétségbeesett zavar ült ki az arczán; az egész világ elsötétedett körülötte, de ő ebben a sötétségben tisztán látta azt a mi fenyegette. Mint a mily tisztán lehet látni a vak éjben a villámot, mely fejünk felett a tetőt gyujtja meg.

Rózsay előtt világos volt, hogy Rigó Alfréd nem a világba beszél. Rózsay előtt már régen gyanus volt Oszkár rejtélyes modora. Nem tudta érteni fia kedélyének gyors változásait. Nem a komor gőgöt, majd ismét a gunyos közlékenységet. Nem tudta összeegyeztetni azt, hogy fia martyrnak mondja magát, - de legtöbbször ugy tünik föl mint titkos ellenség, a ki csellel akar győzni. Most mindez megvilágosodott a Rózsay fejében. Megértette Oszkár eltűnéseit. Egész nagyságában felfogta a benső viszonyt Oszkár és Somkövy közt. És érezte azt is, hogy ha ő most dühös indulatára hallgatva, erőszakos csapást akar mérni ama hálóra, mely ellene szövetett, akkor talán ő is fogva maradhat e hálóban a nélkül, hogy azt széttéphetné. Mert Somkövy van olyan gazdag, hogy Oszkárt fiául fogadhassa, ha netalán Rózsay kitagadná. És meglehet, hogy a kitagadást Oszkár köszönné meg legmelegebben. »Félix mi lelt? be vagy savanyitva!« kiáltá Frigyes kaczagva, a mint elnézte Rózsay megnyult ábrázatát, de Rózsay most nem értett tréfát senkitől. Nem is felelt, csak nézett mint egy gutaütött. Frigyes és Viktor nem értették, hogy micsoda veszély lehet abban, ha Oszkár esetleg el tudja csábitani a kasznár leányát, s még jobban kaczagtak Rózsay fölött.

De jöttek a hölgyek. Lovagló toilettet vettek magukra, s amazonokhoz hasonlitottak. »Nekem Cleopatra kell! én másra nem ülök!« kiáltott Clarisse már messziről, és kecsesen suhintott lovagostorával. »Oszkár nincs itt? nem jő velünk? kérdé Adél grófné, mire Rózsay a grófnéhoz suhant, s csaknem elsodorta magával. »Grófné! nehány bizalmas szóra kérem! - Végünk van ha valami okosat ki nem találunk.« Adél elhült, félrevonult Rózsayval. Ezalatt Frigyes bemutatta Clarissenak Rigót. »Bemutatom neked Rigó Elemér Alfrédet.« S oda sugott Clarissehoz: »El ne nevesd magad.« Clarisse ajkait harapta s Frigyesig végezte: »Valódi minta-gavallér és kapaczitás.«

»Velünk jön lovagolni?« kérdé Clarisse, mire Rigó nagy lelkesedéssel kiáltott föl:

»Ha kell gyalog!«

»Gyalog lovagolni? - ezt még nem láttam;« szólt Clarisse kaczagva, s szabadon öntötte ki az előbb elfojtott nevetést.

»A kasznár háza előtt haladjunk el!« mondá Viktor, arra számitva, hogy Oszkárt ott fogják találni, a mi Oszkárra nézve bizonyosan hátrányos lesz Clarisse szemében.

»Miért ott?« kérdé Clarisse kiváncsian.

»Majd meglátja!« felelt Viktor, és sugva kérdé Rigótól: »Ugy-e most is ott van?«

»Több mint bizonyos!« felelte Rigó fontoskodó bizalmassággal.

»De siessünk! mama kérlek máskor suttogjatok, én nem várlak!« türelmetlenkedett Clarisse.

»Menjetek magatok! én itthon maradok!« felelt Adél grófné, s az ő arcza is olyan zavart volt mint a Rózsayé.

»Menjünk!« kiáltá Viktor örülve, hogy a mama nélkül lovagolhat Clarisse oldala mellett, s erre mindnyájan elsiettek.

»Meg vagyok győződve, hogy Oszkár szándéka komoly.« Szólt Adél grófné, mikor végig hallgatta Rózsayt. »Most már előttem is tisztán áll a dolog, a mit eddig nem értettem. Most már értem, miért szólt előttem is oly igazi lelkesedéssel mennyasszonyáról. Esküdni mernék, hogy a pap is benne van a complotban. Emlékszik, mikor szembe jöttek velünk, mily bizalmasan suttogtak együtt? Elborzadok a gondolatra, hogy Oszkár terve sikerülhet! Mily szégyen, mily gyalázat lenne mindkettőnkre! Tennünk kell valamit! Nem! - mindent meg kell tennünk, hogy elháritsuk e csapást. S hogy ön ezt előbb be nem látta! De mi is hibások vagyunk. Mindig mondtam, hogy nem szabad elhanyagolnunk Oszkárt. Hizelegni kellett volna neki. Mindig mondtam. De ezentul egy lépésre sem engedjük el magunktól. - Még nem késő. - Még nem lehet késő. Ha Oszkár szereti azt a leányt, ez nekünk nem baj. Ha szereti hát szeresse. Ha kivánja legyen övé! - Ah! megvan! meg vagyunk mentve! - Ez remek, csalhatatlan terv!« És a grófné arcza kividult, ragyogni kezdett. Éppen ugy ragyogott mint a sátán arcza, mikor elboritja a pokol tüzének izzó vörös fénye. A grófné kaczagott, mint Mephistó a kertben, mikor Faust már a sötét bokrok közt Margitot üzte. Itt is Margit volt a játékban. Érted-e már Rózsay mi készül? - Nem akarsz Mephistóvá lenni? azt hiszed talán nincs kezedben a szükséges ördögi hatalom? - Már hogy ne volna! Nincsenek-e millióid? Van-e ördögibb hatalom a pénznél? - Még most sem érted? Nézd a grófné arczát, nézd diadalmasan repkedő tekintetét. Igy repked a sötét kánya, mikor lecsap a szelid galambra. Ah! ez remek, ez csalhatatlan! Meg vagyok mentve. A vásár nincs elrontva. Csakhogy most már nem csupán egy, hanem két ártatlan lélek van biztositva a pokolnak. Hamar a szerződést megirni. Kerül a mibe kerül. A pénz nem kérdés, a hol a kérdést csak pénz oldhatja meg.«

»Szóljon grófné! remegek a vágytól« - s habár még mit sem értett, már bizott a sikerben Adél grófné bátoritó tekintetétől.

»Nem ismeri Oszkárt? Lám, én nem vagyok apja, mégis jobban ismerem őt mint ön. Tele illuziókkal! - szegény ifju! - Kaczagnom kell ártatlansága felett! - Nem érti? - És mi meg tudtunk ijedni! - pedig hát ő titkolódzik. Ő cselt forral. A ki alattomoskodik az vagy legyen róka, vagy ne alattomoskodjék, mert bizton tőrbe kerül. Hisz Oszkár titkolódzása azt mutatja, hogy ő maga sem érez erőt arra a mit ki akar vinni. Érzi, hogy czélja oly vékony szálakon függ, hogy a legkisebb érintés is eltépheti. Azért fordul támaszért Somkövyhez. De ügyesen kell föllépnünk ellene. - Ugyanabban a veremben kell megfognunk őt, melyet ő ásott nekünk. De ön még most sem ért! - Bocsássa meg, ha egyszerre nem mondok el önnek mindent. Azt akarom, hogy feltétlenül engedelmeskedjék nekem. A bált már holnapután meg kell tartanunk. Meg kell hivni a kasznárt családostól. A leánynak okvetetleuül el kell jönnie a bálra. A gyürük készen vannak? Helyes. A meghivókat azonnal küldje el mindenfelé. Rögtön? - Egy percz sincs elveszteni való. A részleteket később közlöm önnel, mert most sokkal inkább inspirálva vagyok, hogysem kellő figyelmem lehetne a részletek előadása iránt. Előttem csak a czél lebeg, és a diadal érzete foglal el. Mondom, remek és csalhatatlan a terv! - Csak küldje szét a meghivókat, s hagyjon engem magamra, mert mindennel tisztába akarok jönni! - A házasság meglesz! Nem fog senki kárörvendőleg kaczagni fölöttünk!«

»El vagyok ragadtatva!« kiáltott örömtől bódultan Rózsay, és rohant expediálni a meghivókat. Egy fertály mulva minden cseléd lovon vagy szekerén ült, és vágtatott a szélrózsa minden irányában. Adél grófné pedig összeszoritotta öklét, s megfenyegetett valakit, a ki nem állt előtte. - s vonagló ajkkal suttogta: csak azért is!

Csak azért is.

A lovagló társaság csakugyan a kasznár háza előtt robogott el. Rigó Alfréd Elemér női nyeregben ült, (azon a lovon, melyet Adél számára nyergeltek,) és Clarisse, folyvást Rigó grotesque lovaglásában gyönyörködve, folyvást gyorsabb galopban hajtotta őt, miközben Rigó nem egyszer kapaszkodott a nemes állat sörényébe, mire az mindenkor idegesen ágaskodott, s lovasát még furcsább önfentartási mozdulatokra kényszeritette: tehát Clarisse ki az egész uton kaczagva és pajzánkodva gyönyörködött Rigóban, egészen érzéketlen volt Viktor szerelmes vallomásai iránt, elannyira hogy ha Rigó, kit gyermekes szeszélyből Clarisse akart mindenáron kidobatni a nyeregből, más legény lett volna, akkor Viktornak lehet vala azt éreznie, hogy a nyeregből Rigó őt vetette ki. A pajkos hajsza csak a kasznár háza előtt ért véget, mert itt a figyelem másra fordult. És Rigó Alfréd Elemér, ki az önérzetnek legkisebb lázongása nélkül az egész uton boldog volt abban, hogy ő Clarisse gunyos tréfáinak czéltáblája lehetett, csak most kezdte el igazán röstelni, hogy női nyeregben ül. Mert látta, hogy Oszkár épen abban a perczben lépett ki a kasznárház kapujából, mikor a lovas társaság a ház tájékához ért, s tudta, hogy Margit rögtön ki fog hajolni az ablakon, s Oszkár után fog nézni mindaddig mig csak Oszkár egészen el nem tünik előle, sőt még azután is soká fogja nézni azt a pontot, a hol Oszkár eltünt, s igy kétségtelen volt Rigó előtt, hogy ha Margit akkor fog kitekinteni az ablakon, mikor a lovas társaság épen az ablak alatt lesz, akkor Margit kénytelen lesz őt meglátni a női nyeregben, és ha meglátja, ki fogja nevetni.

S ugy is lett. Azzal a lényeges különbséggel azonban, hogy Margit csak addig nézett ki az ablakon, mig őt meglátták, - arra nem volt ideje, hogy ő is »meglásson« valakit, mert oly hirtelen visszakapta szép fejét, s eltünt az ablakból, mihelyt megpillantotta a szélsebesen közelgő lovas társaságot. De az az egy kitekintés elegendő volt, hogy frappirozza vele az egész uri compániát, mert kecsesebb, kedvesebb, szebb és bájosabb női fejecske csak a menyország ablakából kandikálhat ki, mint ezt Frigyes gróf müértő szemekkel rögtön megfigyelte, s ki is jelentette, miközben elragadtatását az által fejezte ki, hogy nehányszor keményen a lova lapoczkájára suhintott, s aztán visszafordulva, a távozó Oszkár felé gratuláló kéz mozdulatokkal integetett, »No nem megmondtam?« diadalmaskodott a női nyeregben bizonytalankodó Rigó fanyar pofával. »Hitemre! Oszkárnak jó izlése van!« kiáltá Viktor, egyrészt őszintén, másrészt, czélzatosan, hogy Clarisset bosszantsa vele. Clarisse csak annyit mondott: »Ah? tehát ő az?« De aztán többé nem tudott mulatni Rigó kapaszkodásain, noha Viktor szerelmes vallomásai iránt még kevesebb érdeket mutatott, mint előbb. S ez nagyon természetes. Mert egy hiu és elkényeztetett nőre semmi sem hathat lehangolóbban, mint az, ha olyan nő akad utjába, a ki el tudja tőle vonni a figyelmet. S ilyenek lévén hiuság tekintetében a nők, alig lehet csodálni, ha akad köztük olyan is, a ki nem irtózik megölt leányok vérében mosdani, csakhogy mindig szép és fiatal arczbőre legyen.

Oszkár, a mint a kapun kilépett s szembe ment a közelgő társasággal, a legkinosabb zavarba jutott. Vissza már nem fordulhatott, azokkal nem akart szóba állani; - tehát egyebet nem tehetett, mint hidegen üdvözölni őket, és tovább menni a maga utján. E közben szive görcsösen összeszorult, és minden vére agyához torlódott. Elfogta a düh, mert sejtette, hogy ezek most ő utánna leskelődnek, s ugyanakkor vad féltékenység futotta át idegeit arra a gondolatra, hogy ezek most Margitot is látni fogják. Ugy érezte, hogy sérelem esik ő rajta már az által is, ha ily léha szemek, minőknek Oszkár a tisztelt társaság szemeit tartotta, Margit bájain fennakadnak. Szerelmének önzése e pillanatban annyira ment, hogy csak gyülölni tudta azt, a ki Margit szépségén kéjelegve legelteti tekintetét. S ezenkivül balsejtelem is nyomta Oszkárt, mert a kinek titkos járatai vannak, az gyakran a levél zörejétől is ijedez. S mig gépiesen és nagy benső háborgások közt tovább lépdelt s már jól a háta mögött hallotta a száguldó lovak robogását, kétségbeesett elszántságra gyüjtötte össze minden erejét, hogy csatára keljen, ha kell, a végzettel is. A vágy vissza felé vonta őt, s alig tudott ellentállani, hogy vissza ne forduljon s ujra Margithoz ne siessen; de e vágynál erősebb volt szivében a veszély érzete, s az a gond, hogy megtudja előbb, mi történt az apja kastélyában? Merthogy e lovaglás és találkozás nem puszta véletlenség, azzal Oszkár ugyszólván tisztában volt. S érezte, hogy az ő helyzetében neki minden eszére és eszélyességére szüksége van. De mégis, bár mindezek bizonyos logikai rendben vonultak át Oszkár lelkén, mégis inkább ösztöne vezette Oszkárt, mint szabad elhatározása. Igy van az ember, valahányszor annak érzi szükségét, hogy két vagy több helyen egyszerre legyen jelen.

A mint a lovas társaság a kasznárház előtt elrobogott, s Margit a ki éppen Oszkár után akart tekinteni, ijedten kapta vissza szép fejét, (mely azóta, mióta Oszkár megzavarta, sokkal szebb rendben volt, mint annak előtte! és ha szép volt azelőtt, most még százszor szebb lett, mert a szerelem ült rajta minden igézetével,) az öreg kasznár keserü hangon jegyezte meg: »Láttad azt a gróf kisasszonyt? - az a te Oszkárod menyasszonya!«

Margitnak a szivébe nyilalt e szó, noha annak sértő czélzását nem értette meg, s halvány lett mint a fehér fal. Még a köny is jéggé vált szemében. Az öreg kasznár pedig, mintha megbánta volna azt a mit mondott, bizonyos bensőséggel, de azért még keserübb hangon tette utánna: »Különösen vagyok én ezzel az Oszkárral. Mindig örülök ha itt van, és ha nem látom, mindig azt kivánom, bárcsak sohase látnám!«

Margit csak hallgatott, mert neki Oszkár hallgatást parancsolt. De az öreg kasznárban, ugy képzelve, hogy annak már nagyon hire mehetett, hogy Oszkár urfi folyvást az ő házába jár, megindult a szó, és szükségét érezte, hogy kiöntse mindazt, a mi a lelkét nyomja.

»Én nem akarok vádolni senkit, de azért érzem, hogy a helyzet kényes. Nekem semmi egyebem sincs csak a becsületem, és ez olyan portéka, mely gazdag ember kezében vasból, szegény ember kezében üvegből van.«

Az öreg kasznár jóságos felesége tudta, hogy mit akar ezzel mondani az ő ura, de miután az asszonyi jóság ilyen tekintetben sohasem lehet oly szigoru biró mint a férfi ész, már eleve az Oszkár pártjára állott.

»Én nem tehetek róla, - mondá az asszony,- de nem tudom elképzelni hogy Oszkár ur kárt tehetne a mi becsületünkben. Olyan igaz ember az, a kinél igazabb talán nincs is. Ha rám néz, hiszek neki akár mit mond; még a tiszteletes ur is azt tartja felőle, hogy tetőtől talpig nemes ur, és becsületes ember.«

»Hisz engem is levesz a lábamról, a hányszor csak itt van. De én egyszerü ember vagyok, ti is azok vagytok. Ő pedig gazdag ur, a kit gyereksége óta tanitanak arra, hogy bánni tudjon az emberekkel. Sokszor mondta az apám, isten vigasztalja, hogy a nagy urak mind komédiások. Ők játszanak a náluknál alantabb álló emberekkel. A nagy urakat megtanitják arra, hogy minden érzést szinlelni tudjanak, azért van aztán, hogy egyetlen egy igazi érzés nem lakik a szivükben. Azért tartja a példaszó is, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból enni cseresnyét, és ha engemet, mint egyszerü rustikus embert, egy olyan finom és kitanult nagy ur levesz a lábamról, ez jelentheti azt is, hogy én egy ostoba tökfilkó vagyok. És ha talán holnap mást gondol, akkor ő az a ki legjobban kinevet.«

»Azt Oszkár ur nagyon jól tudja, hogy mi becsületes emberek vagyunk, és azt is tudja, hogy Margit becsületes leány!« jegyzé meg a jóságos öreg asszony, noha e megjegyzés sehogy sem állt öszhangban az öreg kasznár tünődéseivel.

»Mondtam, hogy a mi szegényes becsületünk üvegből van! azért kell rá vigyázni jobban mint a szemünk világára. Mondtam azt is, hogy nem akarok vádolni senkit, de most meg azt mondom, hogy tudni akarok mindent. Tudni akarom, hogy miképen nézzem Oszkár urnak folytonos itt tartózkodását, és tisztába akarok jönni azzal, hogy mi módon férhet ez össze a ránk tartozó tisztességgel. Mert tudni való, hogy ha egy nagy ur beteszi a lábát egy szegény emberhez, ez lehet nagy tisztelet is, de lehet nagy gyalázat is. Tudni akarok mindent!« És kérdőleg nézett Margitra, ki még mindig halavány volt, mintha még ezzel is azt mondta volna, hogy neki Oszkár udvarlása miatt nincs oka pirulni!

»De hát mi az a mit nem tudsz?« kérdé csodálkozó arczczal az öreg kasznár jóságos felesége. »Nem tudod-e mindig, mikor jön Oszkár ur és mikor megy el? nem a te meg az én szemem előtt beszélget Margittal? és nem fogadta e férfi becsületére, hogy a mikor bizalmunkat kéri, nem akar és nem fog azzal visszaélni? Nem tetőled kérte-e legelőször, hogy járhasson a házadhoz, és nem te voltál-e, aki ezt neki örömest megengedted? Hát mi történt azóta itt olyan a mit te nem akartál? - mi történt olyan a mit csak ezután kellene megtudnod?«

Az öreg kasznár ugy érezte magát, mintha sarokba lenne szoritva, és mivel ez a helyzet sohasem lehet kellemes senkire nézve, tehát az öreg kasznár is nemhogy kibékült volna helyzetével, de még jobban lázadozni kezdett az ellen, s haragudott, mert haragudni akart, s hogy minél jobban haragudhasson, önmagát haragitotta.

»Ne fecsegj asszony! - te ezt nem érted. De ha érteni akarod, hát felelj nekem arra, hogy hiszed-e azt, hogy Oszkár ur folytonos idejárásának valami haszna lehessen? Nincs-e Oszkárnak menyasszonya, a kit nem sokára feleségül fog venni? Illik-é egy vőlegénynek egy más leányhoz járni? és illik-é egy becsületes leány szüleinek, ezt behunyt szemmel, türni?«

Most meg az öreg kasznár jóságos felesége érezte magát ugy, mintha ő lenne sarokba szoritva, s bizony eleinte nem tudott egy szót sem feleletül adni. De sokszor, a hol a védelem nehéz, könnyü a vád. És mikor az öreg kasznár kezdte már magát beleélni abba a gondolatba, hogy haragra alapos oka van, és haragját kiöntheti máson, akkorára mégis csak megszólalt az öreg kasznár jóságos felesége, s felele eképen: »Kedves öregem, ha te igy látod ezt a dolgot, akkor nem jól cselekszel, ha mindezt minekünk beszéled. És nem jól cselekedtél, mikor ezt előre nem láttad. És legkevésbbé fogsz jól cselekedni akkor, ha ezt a csomót haragos kézzel akarod megoldani, mert a haragos kézen soha sincsen áldás. Hanem, ha szép szóval mindezt tudtára adnád Oszkár urnak, akkor ő bizonyosan a leghelyesebb utat választaná.«

»Erre majd ráérünk. Nem szorulok én a te bölcsességedre. Hanem előbb azt akarom tudni, miről beszél Margittal órák hosszán át Oszkár, mikor együtt van vele? ezt akarom tudni, mert csak ebből itélhetem meg azt, a mit tennem leghelyesebb.«

Most Margit, a ki eddig némán állott, az öreg kasznárra vetette mély és bánatos tekintetét, s oly méltósággal, melyre csak a tiszta szerelemnek ártatlan büszkesége lehet képes, igy szólt:

»A mi beszélgetésünk, akár meddig tart is, mindig nagyon rövid. Akármily sokat mond Oszkár, az mindig kevésből áll. Megvallja nekem, hogy engem szeret, és én is megvallom neki, hogy én is szeretem őt.«

Az öreg kasznár ugy szinlelte mintha mindez uj dolog volna előtte, (pedig ha csak egy mákszem esze volt, tudnia kellett,) és felháborodott. Felesége felé fordulva kihivó tekintettel nézte azt, és fejét rázva igy zsémbelt: »Látod-e, hogy volt mit megtudnom? De most már eleget tudok. Ennek a komédiának véget kell vetni.«

Margit ujra szólt: »Atyám ez nem komédia!«

»Nem-e?« - kiáltá az öreg kasznár, s fenyegető állásba helyezte magát. »Nem-e? hát talán komoly dolog? és ha komoly dolog, hát tisztességes-e? Ha Oszkár ur azt bevallotta hogy téged szeret, mondta-e azt is, hogy téged vesz feleségül?«

»Erről hallgatnom kell, mert Oszkár megtiltotta, hogy erről beszéljek.«

»Megtiltotta? azt is megtiltotta, hogy apádnak elmondd?«

»Azt is megtiltotta.«

»És te beleegyeztél?

»Megesküdtem, hogy hallgatni fogok.«

Az öreg kasznár végképen kijött a sodrából, s nagyot toppantott lábával a földre: »Én pedig arra esküszöm meg, hogy kiverem ezt a hallgatást belőled? Nézze meg az ember! - Hiszen ez összeesküvés! - igy könnyü volna megcsalni egy hiszékeny apát. Én nem tudom Oszkár mivel ámit téged, hanem azt tudom, hogy igazságos dolog nem szorul a titkolódzásra. Most már világos előttem minden. Oszkár ur azért titkolódzik, mert tudja, hogy előttem el nem mondhatja azt, a mit elmondhat neked. Tudja jól hogy a szemébe nevetnék. Majd bizony, talán én elhinném neki, hogy téged akar feleségül venni, mikor gróf kisasszony a menyasszonya! Bolondhoz illő hiszékenység volna ez, és ha téged bolonddá lehet tenni ily beszéddel, engem nem lehet. Olyan ember a kinek husz milliója van, nem szokott feleségül venni olyan leányt a kinek egy garassa sincs.«

Nem annyira a szavak értelme volt az, a mi kinosan hatott az öreg kasznárnéra, és Margitra még kinosabban, hanem a hang és az arczkifejezés, melylyel az öreg kasznár pörölt velük. Mert bár egyikök sem volt nagy életismerő, s bár egyik sem vált volna be kitanult birónak a lélektan törvényszéke előtt, mégis ugy érezték mind a ketten, hogy az öreg kasznár arczán nem a tiszta önzetlenség tükröződik, s fölháborodásában nem az az őszinteség lázong, mely mindenkit, a kinek szive nincs elromolva, meggyőz, s lefegyverez. És bárhogy lármázott is már utóbb az öreg kasznár, haragjával nem tudott imponálni. Az öreg kasznárné bizalmát nem tudta lerontani Oszkár iránt, s még kevésbbé tudta megtörni Margit hallgatását. S a helyzet már válságossá lett volna, ha egyszerre csak ki nem tárul az ajtó, s be nem lép rajta Oszkár.

Oszkár izgatottan és lihegve lépett be; látszott rajta hogy szaladva jött, és több perczig nem juthatott szóhoz.

Nem ügyelt a fölhevült arczokra, melyeket a szobában talált, nem volt kiváncsi hogy mi történt ama rövid idő alatt mióta ő e háztól eltávozott; sokkal nagyobb dolog kergette őt vissza, hogy sem érzéke lehetett kis dolgok iránt érdeklődni. Sőt a mint belépett, még a szokásos üdvözlést is elfeledte. Szó nélkül Margithoz sietett, gyöngéden megfogta kezét, azután halk de nagyon határozott hangon, (s oly arczkifejezéssel mely nem türt ellentmondást,) arra kérte az öreg kasznárt és annak jóságos feleségét hogy hagyják őt egy kevéssé Margittal egyedül.

Az öreg kasznárné, örülve hogy Oszkár megjelenése végett vetett az előbbi kinos jelenetnek, szó nélkül vette sátorfáját, és sietett ki a szobából, mintha odakint lenne sürgős dolga; de az öreg kasznár, habár Oszkár megjelenésére egyszeribe megcsappant benne az a nagy bátorság, a mi nehány percz előtt oly rémületessé tette őt az asszonyok szemében, nem mutatott föltétlen engedelmességet, s távozás helyett nagyokat fujt, miközt azonban illő alázattal viselte magát, s bocsánatkérő arczczal bátorkodott közbe vetni, hogy ha Oszkár ur megengedni méltóztatik, neki is lesz vele kettősben egy kis bizalmas beszélgetése. Aztán mielőtt válasz jöhetett volna ő is eltávozott, s odakint ujra dühbe jött a fölött, hogy Oszkár ugy bánik velük mint a gyermekekkel, kiküldi őket a szobából, s ugy rendelkezik mintha ő lenne a más házában is ur. De fogadta, hogy majd megmondja neki az igazat, s olyanokat szurt pipaszurkálójával a pipáján, hogy kis hijja hogy szét nem törte.

A mint Oszkár egyedül maradt Margittal, a pamlaghoz vezette őt és melléje ült.

»Csak rövid ideig maradhatok, nem magyarázhatok meg semmit, csak arra kérem, hogy ezután még jobban szeressen, és még jobban szót fogadjon!«

Margit szemében két könycsepp felelte, hegy ugy lesz a mint Oszkár akarja.

»Azért jöttem, - folytatá Oszkár, - hogy megelőzzem az apámat. Ő ide fog jönni, és meg fogja hivni magukat a holnapi bálra. De oda magának nem szabad elmennie. Nem akarom, hogy elmenjen oda. Megtiltom, hogy oda menjen. Ugy-e nem fog elmenni? Igérje meg, hogy itthon marad!«

»Igérem!«

»Oh! Margit! ne tartson gyöngének, hogy ilyenre kérem, ne tartson gyávának, hogy ennyire titkolódzom. Még ma éjjel megérkezik a mentő segély. Keresztapám itt lesz. S akkor minden titoknak vége. De addig nem szabad elárulni semmit. Én nem az apám haragjától félek, hanem félek az ő könnyeitől. Nincs szivem arra, hogy az ő szivét összetörjem, ámbár ő össze akarja törni az enyémet. És csak egy mód van e borzasztó örvényből kiszabadulni, - csak az az egy mód, hogy csak akkor tudja meg titkunkat, mikor már a templomból kijöttünk. És akkor is ne tőlünk tudja meg, hanem keresztapámtól. Ő az, a ki magára vállalja a felelősséget, mert én anélkül alig tudnám megtenni. Kell lenni valakinek, a ki közém és az apám közé álljon. Ő megigérte hogy megteszi. Szó nélkül beleegyezett tervünkbe, csak óvatosságot tanácsolt. Legyünk óvatosak. Félek, hogy a grófné már gyanakszik, s a meghivás a bálra csel akar lenni. Ne jöjjön el, maradjon itthon! - Én most megyek. Ezután talán kevesebbet jöhetek ide. Talán szemmel fognak tartani. Ne áruljon el, és maradjon itthon. Ugye még egyszer megigéri?«

»Igérem és megtartom. De mért e nagy izgatottság édes Oszkár? Meg akarunk mi valakit csalni? Én nem akarok megcsalni senkit. Én szeretlek és követlek, a hova te akarod, én nem kérdem hova viszel engem? Sohasem szerettem senkit, mielőtt téged megismertelek. És téged megszerettelek, mielőtt megismertelek. Hisz nem is tudtam, ki vagy, mikor először megfogtad kezem. Futottam tőled, és te utolértél. És mikor utolértél, már nem futottam többé. Azóta mindig csak arról beszéltem veled, hogy mennyire szeretlek, és milyen jó téged szeretni. És magam is, ha magam voltam, mindig csak arról gondolkoztam, hogy mennyire szeretlek téged! - És arról sohasem gondolkoztam, hogy mi lesz majd e szerelemből? mert azt éreztem, hogy csak szerelem lehet belőle. Aztán te azt mondtad, hogy boldogtalan vagy, és akkor én is boldogtalan lettem. Aztán azt mondtad, hogy boldog vagy, és akkor én is boldog lettem. Mondják, hogy te nagyon gazdag vagy, - de nekem az sohasem jut eszembe. Mondják, hogy menyasszonyod van, s én nem tudom elhinni ezt. Mondják, hogy apád nem türné, hogy engem végy nőül. Én ettől sem ijedek meg. És ha sohasem látnálak többé, akkor is mindig csak téged szeretnélek, és sohasem felejteném, hogy te is szerettél engem. Miért hát e nagy izgatottság édes Oszkár? miért e szakgatott és zavart magyarázat? Hát történhetik velünk olyan a mi változtatna szerelmünkön? - Menj, tedd a mit jónak látsz, de nekem ne magyarázd. Parancsolj a mit akarsz, és ne kérd hogy szót fogadjak. Légy nyugodt, lásd én is nyugodt vagyok.«

Oszkár nem tudta leküzdeni elérzékenyedését, - pedig erőt nyert Margit szavaitól. Megcsókolta ajkát, (ez volt az első csók!) és sokáig ölelve tartotta őt. Csupa eszményiség és ártatlanság volt mind a kettő. Aztán Oszkár még egyszer megszoritotta Margit kezét, és elment. A mint az udvarra lépett, az öreg kasznár megint alázatosan közeledett feléje, s ugy látszott, hogy egészen elkészült kérdezni valójával. De megint nem juthatott hozzá, mert Oszkár gyöngéden a vállára ütött, megsimogatta ősz haját, s azzal elsietett. »Majd máskor!« mondá utközben és eltünt.

»Ez az ember nem jót akar, mert nem mer szóba állani velem. De én is ott leszek!« Ezt dörmögte magában Szabó bácsi, s eltökélte, hogy okos lesz mint a kigyó, szelid mint a galamb, és ravasz mint a róka. Mert csak igy lehet ő ura a helyzetnek. De miközben erről gondolkozott, most az egyszer, nem a becsülete forgott az eszében, hanem az, hogy »még egyszer olyan nagyra nőjjön ez az urfi, a mig őt kijátsza.«

Még az nap nagy öröm támadt a kasznár házában. Rózsay Félix személyesen látogatta meg az öreg kasznárt, Adél grófné kiséretében. Az öreg kasznár nem volt képes fölfogni, hogy minek köszönheti e szerencsét, de Margit - bár egészen nyugodtnak mutatta magát, - sejtette a sötét felhőt mely közeledett.

Rózsay csupa nyájasság, csupa hizelgés volt. Ugy a grófné is. Mindent dicsértek, mindent magasztaltak, a mire csak a szemüket vetették. Rózsay nagy jelentőségü hangon és arczczal emlegette az öreg kasznár ügyességét és bokros érdemeit gazdasági ügyekben, és jól érthető czélzásokat tett az ő magas pártfogására és jó akaratára. Az öreg kasznár, valamint az ő jóságos felesége is, nem tudott hova lenni az elragadtatástól. Ilyen nagy ur, és ilyen magas urhölgy az ő szegény házukban. Az a szerénység melyet alázatos képpel mutattak, e perczben a legnagyobb hiuság volt. Hiú minden ember! és sok ember akkor leghiubb mikor legszerényebb.

Végre kisült, hogy miért jöttek a magas uraságok. És ez még nagyobb megtiszteltetés volt. Azért jöttek, hogy az öreg kasznárt családostól meghivják a holnapi bálra. Adél grófné folyvást Margitot lorgnettezte, s mialatt finom ajkai édesen mosolyogtak, szive lázongott a féltéstől és irigységtől. »Ha e leány olyan toilettet venne magára, a minőt mi hordunk, leverné az aristocratia legfényesebb csillagait.« Ezt gondolta, ezt érezte Adél grófné, s démoni elszántság volt szivében, hogy megküzdjön e leány szépségével. Margit mikor meghallotta a meghivást, nyugodt és közönyös maradt, pedig egész testében megrezzent, s minél jobban fogadkozott az öreg kasznár, hogy ott lesznek, minden bizonnyal ott lesznek, annál nehezebb ólom suly szállt a Margit szivére. El volt határozva, hogy nem megy, de már előre szorongó szivvel kereste a módot, hogy otthon maradhasson.

Mikor Rózsay és Adél távozóban voltak a kasznáréktól, Rózsay bizalmasan félre vonta az öreg kasznárt, s a nagyuri fölénynek azon nemével, mely maga kis dolognak tartja azt, melyről tudja, hogy fontos lehet másra nézve, igy szólt hozzá: »Ugy értesültem, hogy a fiam naponkint többször eljárogat barátom uram házához«.

Az öreg kasznár fülig pirult e szavakra, és zavarában mélyen lesütötte szemeit, Rózsay kegyetlen hidegséggel fixirozta, s a zavart és ijedtséget, melyet a kasznáron tapasztalt arra magyarázta, hogy az öreg kasznár nem az a legény, a kitől egy Rózsaynak félnie kellene. Az öreg kasznár igy felelt:

»Éppen ma akartam megkérni Oszkár urat, hogy legyen tekintettel az ő és a mi helyzetünkre!«

Rózsay kedélyesen fölkaczagott, s nagy baráti szeretettel átölelte az öreg kasznárt:

»Kár lett volna! igazán kár lett volna megkérni erre! mi jutott eszébe? Sőt ellenkezőleg, meg kell engednie, hogy minél gyakrabban, és minél kellemesebben eltöltse idejét itt! Remélem nincs semmi kifogásuk fiam modora ellen? Hisz oly kedves, oly szeretetreméltó, hogy vele az együttlét csak élvezet lehet.« Aztán hirtelen másra vitte át a beszédet. Magasra emelte fejét, körülnézett, és nagyuri hányivetiséggel (melyből azonban hiányzott nála a született nagyurnak elegantiája,) igy pattogott: »Mily szegényes e lak egy ily nagy uradalom egyik fő tisztviselőjéhez. Ez nem maradhat igy. Adni kell a kényelemre és az izlésre is. Még ebben az évben kibővitjük, s ujjá alakitjuk. A magam költségén fogom bebutorozni. Hány lótartása van? Kettő? - Nevetséges! De erről majd beszélünk. Ujra akarom szervezni a számvevőséget. Igazgatómmal már beszéltem erről. A tervek nehány nap mulva készen lesznek. Tehát holnap okvetlenül eljönnek a bálra nemde? - Kabinetkérdésnek tekintem, hogy eljöjjenek. A legnagyobb sértésnek venném ha elmaradnának, s főként ha a kedves Margit elmaradna!« És ezután ujra átölelgette a kasznárt, a ki szóhoz sem tudott jutni az ámulattól és a meglepetéstől, s mikor a magas vendégek már eltávoztak, s Margit rendes napi munkájához fogott, az öreg kasznárnak még akkor is zugott a feje, s ugy el volt foglalva önmagával, hogy ha szóltak is hozzá, szórakozottan felelt vagy éppen nem felelt. Ugy érezte magát mintha meg volna babonázva. A mi után egész életében vágyódott, most egyszerre elébe állt: az emelkedés reménye, a kényelem varázsa. Ugy érezte mintha mindaz, a mi képzeletét csábos képekkel szövi be, egy nagy függöny lenne, a mely valamit eltakar előle; de nem érzett kiváncsiságot arra, hogy e függönyt fölemelje. Látta magát elsőnek az uradalom tisztjei közt, a kik közt eddig utolsó volt, s a kik őt eddig mindig csak lenézték. Látta magát uri kényelemtől környezve, s irigyelve mindenki által, s mámoros öröm futotta végig, melyet azonban nem tartott szükségesnek az ő jóságos feleségével közölni. Pedig még eddig mindent közölt vele. De jobb ez igy, mert igy majd nagyobb örömöt fog neki okozni a meglepetés. És egész nap nem találta helyét. Jött-ment, s hol azt kérdezte: »Készen van-e már minden a bálra?« hol azt: »mért nem jött Oszkár?« Ugy látszik nem sokat törődött már azzal, hogy mit tart Oszkár látogatásairól a világ? De nem természetes-e? Az a világ melyben ő élt, olyan világ volt, melyben Rózsay volt az uristen. És ha az uristen maga mondja, hogy Oszkár látogatásai ellen nincs kifogása, ugyan mit szólhat az ellen a világ? Az öreg kasznár ugy érezte mintha a mai nappal egy nagy kő esett volna le a szivéről, s mintha becsülete megszünt volna üvegből lenni. És este a vacsoránál nem beszélt egyébről mint a holnapi bálról, és nem nyugodott mig az ő jóságos felesége mind ki nem rakta elébe azokat a ruhákat, a melyekben - egy kis átigazitás után, - tisztességesen meg lehet jelenni. De alighogy a ruhák birálatával foglalkoztak, megjelent a kastélyból egy huszár, és drága báli köpenyt, s ritka szép csipkéket hozott ajándékba Margit kisasszony számára. Az öregeknek szemük szájuk elállt az örömtől, s most már nem volt kétségük, hogy a bájos comtesset leszámitva, Margit lesz a bálban a legszebb. Margit pedig a kétségbeeséssel küzdött, s oly kábult volt, hogy gyakran nem tudta mi történik körülötte.

Odafent a kastélyban pedig az nap annyira körülvették Oszkárt, hogy soha egy pillanatra sem lehetett egyedül. A sikerült sétalovaglás után Ugrik Elemér Alfrédot is ott tartották, s Frigyes annyira elmélyedt vele a környéken lakó szép hölgyek részletezésében, hogy folyvást együtt járt vele, s hol karon fogta, hol ölelgette, hol a vállát ütögette. Alfréd életét, boldogságát és becsületét föltette rá, hogy holnap a bálon akármelyik csinos menyecskével utbaigazitja Frigyes grófot. Ki is nézték a kastély mellett álló pavillont, mely valóságos keleti kényelemmel volt berendezve, hogy ott fogják megtartani a légyottokat. A kis ajtón külön kulcscsal jön be a lefátyolozott nő, és elmegy a nélkül, hogy valaki látta volna. Beszéltek négy-öt vénusról, a kik oly szépek, hogy vigyázni kell, nehogy az ember komolyan beléjük szeressen. Néha Viktor is részt vett a bizalmas conferencziákon, s oly jól érezte magát bennük, hogy szinte irigyelni kezdte Frigyes »szabadságát.« Frigyes ilyenkor összeszamarazta Viktort, s elkergette. Rózsay egész nap lótott-futott, s felügyelő szemekkel nézett mindent. Oszkár pedig óráról-órára idegesebb lett, mert érezte, hogy az ő lefoglalása tervszerüen történik. Gyanakodni kezdett mindenkire, - s a mily mértékben félt attól, hogy talán titkának nyomára jöttek, olyannyira gyülölt mindenkit. És mindég erősebb lett benne a sejtelem, hogy titkos tervét erőszakos összeütközések nélkül nem viheti keresztül. Folyvást ezzel foglalkozott, és bánni kezdte, hogy előbb nem számolt ezzel az eshetősséggel, mert igy a kiméletre épitve olyat, a mi elvégre is kiméletlenség, az eddigi eljárásokban hiba lehet, s ez keserüen megboszulhatja magát. Minden reménye Somkövyben volt, s csak azért imádkozott, hogy Somkövy előbb ne jöjjön, mintsem az egész társaság ágyba nem kerül. Ugy akart először találkozni Somkövyvel, hogy kém szemek ne ellenőrizhessék tekintetét. S e közben az a kinos előérzet is gyötörte, hogy ha talán Margit mégis megjelennék a holnapi bálon. E föltevésre oly képtelen düh fogta el, hogy csak az öngyilkosság forgott az eszében, s végül Margit megjelenését vagy otthon maradását tartotta annak a próbának, melytől élete és jövő boldogsága függ.

A tisztelt társaság csak éjfél után oszlott széjjel, s Rózsay egészen hálószobájáig kisérte fiát, mintha bizonyos akart volna lenni a felől, hogy fia csakugyan lefeküdni megy. S elváláskor gyöngédebben mint eddig, átölelte, s egy kérő tekintettel, mely Oszkárnak szivéig nyilalt, megcsókolta, s jó éjt kivánt neki. Oszkár, mikor egyedül maradt, megsemmisülten rogyott pamlagára, s gondolatnélküli merevséggel bámult maga előtt egy pontra, s lelke akként hányódott, mint elhagyott csónak a viharos tenger hullámain. Tompa merengéséből, körülbelül egy óra mulva, hintó zörgése rázta fel. A hintó megállt a kastély előtt, s Oszkár tudta, hogy abban Somkövy érkezett meg. Ez visszaadta lelkét. Felugrott, s lábujjhegyen osont ki szobájából, hogy ő legyen az első a ki Somkövyt fogadja. A cselédségnek mely aközben felébredt, megtiltotta, hogy az öreg nagyságos urat felköltsék, és Somkövyt ő szállásolta el a saját lakosztályában, s csak mikor már magukra zárták az ajtót, csak akkor borultak könnyező szemekkel egymás nyakába.

»Megigértem atyádnak, - kezdé Somkövy nyugodt de határozott hangon - hogy nem foglak téged fölizgatni az atyád által tervezett házasság ellen. Meg is tartottam, soha egy szóval sem izgattalak. De te váratlanul levelet irtál nekem, s abban egy bevégzett határozatot tudattál velem. Irtad, hogy megismertél egy leányt, a kit megszerettél szépsége miatt, s a kit nőül akarsz venni jósága miatt. Irtad, hogy a leány szegény, s ha nőddé leend, kell hogy te légy támasza, fentartója. Irtad, hogy atyád beleegyezése nélkül csak titokban veheted el, mert félsz, hogy ha atyád megtudná szándékodat, találhatna módot arra, hogy lehetetlenné tegye annak megvalósitását. Te végül engem kérsz fel, hogy e szándékodban segélyed, szövetségesed legyek. Mindezt meghánytam magamban, hidegen átgondoltam, s a következő eredményre jutottam. Hogy a házasságot Clarisseszal lelked mélyéből visszautasitod, helyeslem. Hogy erre nézve atyáddal nyiltan nem akarsz összetüzni, természetesnek találom. Hogy a harczot közted és atyád közt egy bevégzett ténynyel, melyen változtatni nem lehet, egyszerre akarod ketté vágni, okosnak és egyedül eszélyesnek itélem. Hogy e bevégzendő tényt, a siker teljes biztositékaival körül akarod bástyázni, s nem akarod, hogy bármily előre nem látott véletlenség által botránynyá váljék az, anélkül hogy czélodat elérhetted volna, ezt is értem. És hogy erre nézve hozzám fordultál, hogy én legyek az, aki közéd és atyád közé álljak, s én készitsem elő az utat, melyen czélodat elérhesd, ennek őszintén örültem. Sokat gondolkoztam a felett is, hogy vajjon okvetlen szükséges vagyok-e én ehhez, vagy elvégezheted nélkülem is? és arra a meggyőződésre jutottam, hogy okvetlenül szükséges vagyok. Mert ha a leányt megszökteted, kell hogy el is vidd valahová. Ha el akarod vinni valahová, kell hogy törvényes frigy kössön vele össze. Tudtam hogy ezen a vidéken semmiféle pap össze nem ád, ha a szabályszerü kellékek hiányzanak, sőt akkor sem adna össze, ha meglennének a szabályszerü kellékek, mert mindenki tartana atyád bosszujától. Beláttam, hogy segély és szövetséges nélkül maga a szöktetés is koczkázattal járna, s ha egyszer rajt érnének, másodszor nem lehetne végre hajtani. Mert te szereted atyádat, noha el vagy szánva fájdalmat okozni neki, s ha atyád folyvást szemed előtt lenne, nem tudnád megtenni azt, a mit meg akartál tenni a háta megett. Ezt nem tartom gyöngeségnek sem gyávaságnak. Ha a fiu nem tud megegyezni szülőjével, inkább csellel játsza ki, mint szemtől szembe durván gázolja le. Mindezt tehát egybevetve, ugy találtam, hogy segélyemre szükséged van, és ugyanakkor tisztában voltam az iránt is, hogy én e segélyt nem fogom megtagadni tőled. Atyád házassági tervét nemcsak könnyelmünek és esztelennek, hanem gyalázatosnak is tartom. De ismerem hiuságát, mely e tervbe belefogódzott, s tudom hogy őt ettől elválasztani csak ugy lehet, ha terve tárgytalanná válik. Szándékodat tehát helyeseltem. A leány fölött, a kit nődül választottál, nem gondolkoztam. Tudtam, hogy a te választásod csak méltóra eshetett, s tudom, hogy e leány nem fog soha gátolni abban, hogy tehetséged és hivatásod eszményeinek élhess. Hiszen ezeket az eszményeket én oltottam beléd, s nekem fájt legjobban, látni azt, miként akarja atyád egy gyalázatos vásáron eladni kebled isteneit. Vedd tehát nőül a leányt a kit szeretsz, - és ha atyád e miatt eltaszit magától, tekints engemet atyádnak. Nekem ugy sincs senkim, - légy te minden vagyonomnak örököse. Én biztositalak, hogy ha atyád, a ki most őrült hiuságainak rabszolgája, látni fog téged a közpályán észszel és vagyonnal szerepelni, nemhogy ő bocsátana meg neked, de idővel még ő fog bocsánatot kérni tőled. S most itt vagyok. Terved megvalósitására minden készen áll. Két szekérrel jöttem, az egyik a faluvégi csárdában maradt. Bükkfalvi plébánosom be van avatva, s kész az én felelősségemre összeadni titeket. A leány részéről mint irod az idevaló tiszteletes ur lesz a tanu. Minden a legszebb rendben folyhat tehát le. Csak azt mondd mikor?«

Igy szólt Somkövy, s Oszkár, ki e beszéd alatt folyvást Somkövy kezét fogta, s több izben könnyezett, ezután némán Somkövy keblére borult, és sokáig ugy maradt. Csak igy tudta kifejezni előtte háláját és köszönetét. Aztán igy szólt: »Ha szivem vágyait követném, arra kérnélek, hogy tegyük meg azonnal. De félek, hogy valaminek már nyomára jöttek, s gyanus szemekkel kisérnek. Nem tudom, hogy határozott parancsom daczára, nem tudja-e atyám már eddig is hogy itt vagy, s ha e szobából kilépnénk, nem ő vele találkoznánk-e legelőször?«

»Magadat árultad el? vagy más árult el?«

»Azt hiszem magam is más is. De ha gyanakodnak is, nem tudhatnak semmit, s most csak az a fő, hogy a gyanuban meg ne erősitsük őket.«

»Igazad van.«

»Ők most folyton szemmel tartanak. Ma egy pillanatra sem tudtam megszabadulni tőlük. S attól tartok, hogy valami complótot is forralnak ellenem, mert a holnapi bálra meghivták Margitot is.«

»S ő eljő?«

»Kértem, hogy ne jöjjön, s meg akarom várni, hogy csakugyan otthon marad-e? Lásd még most is oly izgatott vagyok, hogy nem tudom gondolataimat helyesen kifejteni egymásból. Te most azt hiszed, hogy én kételkedem Margitban, s próbául tüztem ki otthonmaradását. Pedig az égre, nem kétkedem. De azt hiszem minden szerelmes ilyen. Érzem nagyon szerencsétlen lennék, ha Margit is eljönne a bálra.«

»Ne add át szivedet a képzelődésnek. Ez sokszor képtelen következtetésekre vezet. De ugy tudom hogy atyád a holnapi bálon akarja megtartani Clarisseszal kézfogódat?«

»Igaz, - s mit tanácsolsz?«

»Ha a gyanut végleg el akarod háritani magadtól, akkor a kézfogót legtanácsosabb megtartani. Csak nyilvánosan ne történjék, mert a sotise Clarissera nézve igy is tulságos nagy, ha holnap vele váltasz jegyet, s nemsokára mással esküszöl meg.«

»Megmarad neki Viktor!«

»Jó, jó, ezt magam is igy hiszem, de azért a kiméletet még a szükséges kiméletlenségben sem szabad végképen elejteni. Atyád is örömmel fog megegyezni abban, hogy a jegyváltás ne nyilvánosan történjék; csak megtörténjék.«

»Igy nem fogom ellenezni. Ha atyám komédiát akar, legyen hát a komédia teljes. És te mivel fogod indokolni, hogy eljöttél?«

»Egyszerü látogatással.«

»Oh! kereszt apám, ha te nem volnál, mi lenne belőlem?«

»Ej! ne aggódjál te azon. Bármily gyöngéd és ideális lelkületü vagy is, még is meg tudnál az élettel küzdeni.«

Oszkár elkomorodva sütötte szemeit a földre, s kétkedőleg csóválta fejét. De nem sokára derengeni kezdett a szürkület. Somkövy fáradt volt s mindketten álomra dőltek.

Másnap a legnagyobb meglepetést szülte ugy Rózsaynál mint az egész főrangu társaságban, hogy éjjel Somkövy megérkezett, s nem a vendégszobában, hanem Oszkár lakosztályában aludt. Ez szembeszökőleg összevágott Ugrik Elemér Alfréd relatiójával, s minden izében megerősitette azt. Rózsay sietett reggeli üdvözletet mondani Somkövynek, s pikáns hangon fejezte ki örömét a fölött, hogy Somkövy, a kit nem hivtak a bálra, ily váratlanul megérkezett. Aztán Rózsay rögtön hadi tanácsot tartott Adél grófnéval, s azt határozták, hogy jól beosztott stratégiával ugy Somkövyt mint Oszkárt folyvást lekötve tartják, s nem eresztik el egy lépésre sem. A többi majd következik.

Ugy is történt. Oszkár akárhogyan is ügyeskedett, egy pillanatra sem tudott megszabadulni őreitől. Óráról-órára izgatottabb lett. Nem tudott Margitról semmit, nem tudta: el fog-e jönni a bálra, vagy otthon marad? Pedig egész napon át folyvást e kérdés gyötörte. Látta a készülődéseket, és diszitéseket a bálra, melyek a kastély körül mind nagyobb mozgalmakat szültek, s ugy érezte, mintha börtönéből nézné, miként készitik a vérpadot, melyen őt kivégzik. Még csak postát sem tudott Margithoz küldeni, hogy izenetet kaphasson tőle. Délután már gyülekezni kezdett a vendégség. A kik messziről jöttek, azok hamarabb érkeztek; a kik közelről jönnek, valószinüleg az utolsók lesznek. A vendégek fogadásánál őt is szerepre kényszeritették. Többször remélte, hogy a fogadtatások szokásos összevisszaságai közt megszökhetik: de mindig csalódott. Még a vendégek is ugy viselték magukat, mintha részesei lennének Oszkár őrizetének. Persze egészen akaratlanul. De mikor Rózsay és Adél grófné akként intézték a dolgot, hogy minden érkező vendégnél azonnal Oszkárt tolták előtérbe, vajjon tehettek-e a vendégek mást, minthogy ők is Oszkárral foglalkozzanak? Igy adták Oszkárt kézről-kézre egészen estig. Este elkövetkezett az átöltözés ideje. Oszkár ebbe vetette utolsó reményét. Itt is csalódott. Mert Rózsay már egy órával előbb elkészült a maga toilettéjével, s most végtelen gyöngédséggel arra tökélte magát hogy ő fog segédkezni Oszkár öltözése mellett. Hiába tiltakozott Oszkár ez ellen, - Rózsay atyai csókokkal zárta le Oszkár ajkait, s szerető ölelésekkel kötötte le tiltakozó mozdulatait. Igy történt, hogy Oszkár idegessége már a tető pontra hágott. Érezte, hogy Margit el van hagyatva ha ő nincs mellette: megsejtette hogy Margit szükségét érzi, hogy Oszkártól erősitést nyerjen; - de bármit érzett, bármit sejtett, bármily kegyetlenül gyötörték lelkét lázas viziói, nem tehetett semmit. - Hasztalanul tekintett reá Somkövy bátoritólag, s biztatólag, Oszkár végkép le volt verve. Egész nap azt hitte, hogy Margit nem fog eljönni a bálra, - de este mikor öltözni kezdett, kinos félelem szállta meg, hogy Margit mégis el fog jönni.

Jól sejtette.

Margit egész nap arra volt elszánva, hogy megtartja Oszkárnak tett igéretét, s nem fog elmenni a bálra. És este mégis elment. - Csak azt ne kérdezzétek: hogyan?

Szegény leány! szegény nők! Hányszor akartok hivek s igazak maradni, s összetörtök a sors kezei alatt. S ilyenkor az itél el legerősebben és legelőször, a kinek védeni kell vala titeket!

Az öreg kasznár már kora délután türelmetlen volt, hogy az asszony népséget még mind nem látja az esti nagy alkalomra készülődni.. És mert neki magának is volt egy kis lámpaláza, tehát türelmetlensége annál hamarább átcsapott a zsörtölő kitörésekbe, s utóbb annyira összegyült benne a gyuanyag, hogy csaknem kikerülhetlen lett, hogy jól kiveszekedje magát, minek előtte teljes gálában a nagy alkalomra elmenjen, honnan elmaradnia, Rózsay személyes meghivása után annyi lett volna, mint az ablakon saját kezüleg dobni ki minden szerencséjét. Az öreg kasznárt minden apróság kihozta a sodrából, a mi nem ugy történt a mint ő akarta. Az ujoncz katona, az első csata napján nem lehetett izgatottabb mint az öreg kasznár az első nagy bál előtt. Semmivel sem volt megelégedve, s az ő jóságos felesége nem tudott sehogysem a kedvébe járni. Valami sötét gond nehezült mindnyájuk keblére, pedig vidám mulatságba voltak hivatalosak. Az öreg kasznárné aggodalmas szemekkel nézte Margit halványságát, s eltökélt nyugalmát, s mikor nehány perczre egyedül maradt, olyan kérdéssel, mely egyszersmind felelet is, igy szólt: »Édes lyányom ugy-e te nem akarsz elmenni arra a bálra?«

Margit megrezzent, s villogó szemekkel, mely szokatlan ellentétben állt az ő szelid természetével, felelé: »Nem akarok elmenni, s nem megyek el.«

Az öreg kasznárné, noha el volt készülve erre a válaszra, elrémült tőle. »Mit fog szólani édes apád!«

»Mindenre készen vagyok édes anyám!«

És Oszkár egész nap nem jött el, s még csak nem is izent. Margit folyton az ablakhoz ment, onnan várta, s alig tudta elfojtani a sirást. És a mint a nap leszállott, s az ablak előtt egymás után robogtak el az uri hintók, - az öreg kasznár nem tudott már tovább várni, s dühös káromkodások közt adta ki a parancsot: most már öltözni kell! - Ti akartok talán megjelenni legutoljára?

Margit nem szólt, de nem is mozdult. Elszántsága ijesztő volt. Az öreg kasznárné aggodalmasan kérdé tőle, mintegy menteni akarva őt: »beteg vagy?«

»Beteg vagyok!« felelte Margit és sirni kezdett.

Az öreg kasznár éktelen dühbe jött.

»Talán bizony itthon akarsz maradni?« orditá, s vad szemekkel nézte a leányt, a ki ostoba szeszélyével tönkre akarja tenni apjának minden szerencséjét. »Készülj, parancsolom, vagy olyat teszek, a mit magam is megbánok!« s elkezdett járkálni föl-alá, mint a dühös vadállat járkál ketreczében.

Az öreg kasznárné esengve közeledett Margithoz, s halkan sugta neki: »Ne vidd apádat a végletekre! - ismerheted a természetét! - nem jó vele ellenkezni, mert megfeledkezik magáról.«

»Nem lehet! nem lehet édes anyám!« sugta Margit, s minden erejét összeszedte. Az idő pedig mindig előbbre haladt. Az öreg kasznár mind jobban elveszté önuralmát. Mikor látta, hogy fenyegetései sem használnak, brutális lett. Nem tudott keresztül látni Margit makacsságán. Nem tudta, nem akarta meg érteni jóságos feleségének békitő szavait. Már kifogyott a szóból, s érezte, hogy a tettlegességet ki nem kerülheti. S mikor fölemelte kezét Margitra, s az öreg kasznárné odaugrott, hogy fedezze a szegény leányt, a bőszült ember olyat sujtott az öreg asszonyon, hogy az a földre rogyott. Margit fölsikoltott, zokogva borult az elalélt öreg nőre, s megsemmisülve kiálta: »Elmegyek! elmegyek! csak anyámat ne bántsa!« - S aztán sokáig csókolta azt a helyet, melyet a durva kéz ütött meg. Édes anyja áldozta magát föl ő érette: s Margit édes annyjáért áldozta föl magát. A mint az öreg kasznár meghallotta Margit ajkáról azt a szót: »elmegyek!« - rögtön megbánta a mit tett. Ő is bocsánatot kért, - s a jóságos öreg asszony hamar megbocsátott. Aztán öltözni kezdtek. S mikor Margit elkészült, s menni indult, bátran belefekhetett volna a koporsóba. A halott sem lehetett halaványabb.

De annál jobban ragyogott az uri kastély!

A pénz.

És a bál javában folyt már. A zene zugott, bongott. Őrült gyorsasággal tánczoltak egymás mellett a párok. Idegen arczok egymást vizsgálták, ismerősök egymásnak hizelegtek. Mindenki csak szépet mondott, s szépet hallott. Az idegeket megmérgezte a zene, az érzelmeket bódulttá tette a fény. Mint lepkék melyek belerepülnek a lángba, s melyeknek »a romlás élvezet«, olyan volt minden ember. Mert ilyen a báli hangulat mindig és mindenütt. A perczek és pillanatok élete az, mely elfoglalja a lélek minden gondolatát, és csak az szemlélheti nyugodtan a ki kivül marad rajta. De ilyen filosofus természetü ember egy sem volt a Rózsay bálján. A fény és zaj mindenkit magával ragadott. Csak Mazarin bibornok tündéries estélyei lehettek ilyenek. A vidék aristocratiája meglepve hódolt a rendezőnek. De ezalatt mindenki Adél grófnét értette. Őt tartották a ház urnőjének, s Rózsaynak csak másod sorban rótták le a honeureöket. De Rózsaynak ez is elég volt. Hiusága teljesen ki volt elégitve, s ha komoly gondok nem bántották volna Oszkár miatt, ő lett volna a legboldogabb ember a világon. De ezek a komoly gondok sem őt sem Adél grófnét nem hagyták nyugodni, s képtelenné tették őket a bál sikerének élvezetére. A száz és száz alak közt érdekesen vált ki Ugrik Alfréd Elemér, a mint Frigyes grófot sorra bemutogatta a középosztály bájos hölgyeinek, s müértő szemekkel és arczkifejezéssel magyarázta mindenkinek kiváló tulajdonait. Rövid idő mulva Frigyes ugy látszott megállapodott egynél. Egy fiatal és szép özvegy volt az a szomszéd faluból, a ki azonban egy szerelmes nyugdijazott kapitánynak ádáz és féltékeny ellenőrzése alatt állt. A légyottot lehetetlen lett volna a szép özvegy lakhelyén hozni javaslatba. Frigyes magára vállalta az udvarlást, Alfréd pedig magára vállalta, hogy tisztába hozza a részleteket. Kigondolták, hogy a szép özvegy látogatás ürügye alatt fog eljönni Mezőhegyre. Itt a kert hátulsó ajtaján bejő és Frigyes a kerti pavillonban vár reá. Hanem az első feltétel az, hogy megudvarolja és meghóditsa. Frigyes gróf szót fogadott, és amennyire tőle kitelt, udvarolt a menyecskének, a ki szivesen fogadta. Egészen el volt bájolva, hogy egy gróf teszi neki a szépet. Vidéki libák ilyen udvarlásoknak nem képesek ellentállani. És Frigyesben elég szellem és elég routin is volt, hogy a báli mámor kábitó hatása alatt »sieben Meilen Stiefel«-ben haladjon előre a hizelgő frivolitások sikamlós terén. A nőben már meg volt fogva a hiuság, és ez csakhamar föllobbantá a szenvedélyt is. Egy óra mulva Frigyes már esdett, sovár tekintettel nézte, és kezeit szorongatta. Két óra mulva már nem tánczolt vele, hanem a karján hordozta a kevésbbé népes termeken keresztül. Három óra mulva már mindketten meg voltak győződve, hogy forrón és örökre szeretik egymást, s hogy egymás nélkül nem tudnak élni. És noha időközben Frigyesnek, Adél grófné terve szerint más dolga is akadt, de Frigyes minden kitérés után hiven visszasietett bájos özvegyéhez, s utóbb annyira belebolondult, hogy Adél grófné terveire nézve kezdett már hasznavehetlenné válni. De ekkor közbe lépett Ugrik, és mint »bizalmi férfiu«, megkezdé müködését, noha már egészen felesleges volt, mert Frigyes és a szép özvegy mindenre nézve tisztába jöttek. De ekkor váratlan esemény jött közbe, mely az napra megzavarta Frigyes számitását, sőt kevésbbé flegmatikus gavallért mint ő, talán a sodrából is kihozta volna. De ez már a bál közepe felé történt, s mi még mindig csak a bál kezdetén vagyunk.

Tehát a fényes mulatság már javában folyt. Oszkárt Clarisse foglalta el, s kényszeritette, hogy folyvást vele legyen. Ezt Adél grófné parancsolta meg Clarissenek, s Clarisse - bár nem volt a terv minden részletébe beavatva, - hiven engedelmeskedett. Maga Adél grófné Somkövyt ellenőrizte, s csak olyankor hagyta el nehány perczre, ha meg volt győződve arról, hogy Somkövy jó kezek közé jutott. Oszkár ideges volt, de Viktor is az lett. Mert noha ismerte Adél grófné intézkedéseit, mégis erőt vett rajta a féltékenység, mikor Clarisset egész este Oszkár mellett látta. Rózsay csak járt-kelt, mintha folyton keresett volna valakit. És minél tovább késett a kasznár, Rózsay annál nyugtalanabb lett, s Adél grófnéhoz futkosott tanácsért. Adél is nyugtalan volt, s egy alkalommal összetalálkozván Rózsayval, igy suttogott vele:

»Most már bizonyos vagyok benne, hogy Somkövy Oszkárnak szövetségese. Ők teljesen egyetértenek.«

»Én egészen alarmirozva vagyok! sohajtá Rózsay.

»Hidegvér! - felelte Adél, és összeszoritotta ökleit. - Ha tervünk sikerül nincs mitől tartanunk. Ön a leány apjával könnyen végezhet. Ők nem veszthetnek csak nyerhetnek ajánlata által. Hangsulyozza ön hogy Oszkár Clariss vőlegénye. Margitot az által hogy utána jár, már eddig is compromitálta. Nőül nem veheti. Ön tulajdonképen az erkölcsöket képviseli velük szemben. Mert bizonyos hogy egy compromitált leány, ha szegény, akár milyen erényes, nem kap férjet. Egy olyan leány pedig a kinek 50,000 forintja van, bizonyosan kap férjet. Az erkölcs tehát meg van mentve. Margit szülei egész életükre boldogok lehetnek. A mi a fő azonban, irásban kell kivennie Margit atyjától, hogy beleegyezik abba hogy Margit nem kivánja Oszkártól hogy nőül vegye. Ez lesz a hideg zuhany mely lehüti Oszkár rajongását. Mert mi szüksége lesz Oszkárnak nőül venni Margitot, ha ezt Margit sem akarja? Mi pedig nem tehetünk magunknak szemre hányást, mert mi jót teszünk Margittal és szüleivel. Hisz a mai világ csak azt tiszteli a kinek pénze van.«

Rózsay egészen föllelkesült, s ujra visszanyervén önbizalmát igy kiáltott fel:

»Szóról-szóra igy fogom elmondani! Ah! mennyi ész, mennyi genialitás!« s kezet csókolt a távozó Adélnak, s aztán egyedül maradván igy monologizált:

»Hogy lehet az, hogy ily fiu annyira elüt apjától mint ez az Oszkár! Nekem a szivem repdes ha főuri társaságban részt vehetek, s ő szégyeli magát ily kitüntetésben! - Képes ez a fiu tönkre tenni önmagát, sőt engem is vele! - Bele bolondul egy falusi libába és feláldozna értte egy angyalt! Nem szánnám megvesszőzni! - De majd kijózanul! El vagyok határozva hogy inkább agyon lövöm mint megtegye rajtam ezt a szégyent!« - S nagy dühösen belevegyült a társaságba.

Adél grófné, mikor Rózsaytól elvált, sietett vissza Somkövyhez. Somkövy épen akkor akart szabadulni, bizonyosan, hogy Oszkárhoz siessen. De Adél elfogta őt. Somkövy hogy kellemetlen zavarát leplezze, igy fogadta a grófnét:

»Ah! e fényes estély valóban Párisba varázsolja a képzelődést.«

Adél grófné czélzatosan válaszolá: »És eszünkbe juttatja a Párizsi titkokat? nemde? Karját Somkövy! ön soha sem tánczol, nemde? Én nem tánczolok, - ma legalább nem. Ma önt választottam lovagomul, s az ön karján akarok gyönyörködni Oszkárban és Clarissban. Ah! ugy-e szép pár? Tud ön képzelni más nőt Oszkár számára mint Clarisst? Higyje meg vétkezik ha más nőre gondol.«

Somkövy megrezzent, s erőltetett udvariassággal felelé: A grófnő rendelkezik velem!

Adél tréfásan megfenyité s kaczagva mondá:

»Szavánál fogom!«

Mig Adél grófné Somkövy karján gyönyörködött a fényes társaság mulató jókedvében, - azalatt Viktor türelmét vesztve ragadta karon az éppen özvegyéhez siető Frigyest, hogy kipanaszolja magát előtte.

»Clariss folyton Oszkárral társalog. Kedveskedik neki, mulattatja őt, csak vele tánczol, csak ő rá mosolyog. - Ez több mint a mennyire Adél kérte! Ez nem lehet más mint kiszámitott demonstratió én ellenem!«

Frigyes haragosan kiáltott Viktorra:

»Mondtam már hogy ennek ma igy kell lenni. Adél akarja.«

»Clariss önkénytesen is megtenné. Szerelem dolgában az anyai parancsot csak akkor teljesitjük, ha óhajtásunkkal találkozik!« Sopánkodott kétségbeesett arczczal Viktor.

Frigyes felkaczagott. »De hogy lehet valaki ennyire naiv! Hát nincs itt elég szép asszony szép leány, hogy visszaadd Clarissének a tromfot? Lásd alig egy órája kezdődött a bál, s én már csaknem tisztában vagyok egy szép özvegygyel. Ugrik barátunk - a ki igazán pompás ficzkó - most már csak a részleteket intézi el. Akarod látni? Becsületemre mondom van olyan szép, mint Clariss.«

»Gyülölök minden nőt!« Háborgott Viktor.

»Püf; - legjobb lesz ha aludni mégy!«

»Nem! csak azért is udvarolni fogok másnak! jól mondtad! szeget szeggel!«

»Fogadom azonnal lelohad a Clariss jókedve, mihelyt téged is jó kedvünek lát. No szedd össze magadat, és siessünk vissza a tánczterembe.«

»Mi ez? Oszkár és Clariss erre közelednek! Látod? el akarnak vonulni a társaságtól! Világos, hogy vallomást akarnak tenni egymásnak! Én megölöm Oszkárt!« Dühöngött Viktor és előre lépett.

Frigyes visszarántotta, s metsző tekintettel végig nézte. Aztán igy szólt! »te! ha sokat bolondozol, galléron csiplek és becsuklak a jégverembe! - Micsoda komédia ez? Lásd Oszkár visszafordul, s belevegyülnek a tánczba!«

Éppen Frigyesék is a tánczterembe akartak sietni, mikor a háttérben föltünt előttük három idegen alak. Két egyszerüen öltözött öreg házaspár, és egy halavány szép leány. Ugy a férfi mint az öreg asszony a leányt vették közre, s bizonyosan az illendő magaviseletre oktatták, mert felváltva suttogtak vele. A leány azonban ugy nézett ki mintha egy szót sem hallana, s még kevésbbé értene azokból, a miket neki sugnak. Ezek a kasznárék voltak, kiknek eddigi elmaradása már eddig is annyi gondot és aggályt okozott. Könnyü volt felismerni őket. Rajtuk kivül, az ő fajtájukból, senki sem volt a bálra hivatalos.

A mint beléptek, és szemük szájuk elállt a nagy fényességtől, az öreg kasznár igy szólt Margithoz nagy bölcsen és illedelemmel: »Itt nem ugy van ám mint a falusi lakodalmakon, a hol azzal tánczolsz a kivel akarsz. Érted? Itt csak azzal tánczolsz, ám de mindenkivel tánczolsz a ki felszólit. Érted? Ha pedig senki sem szólit fel, akkor ülve maradsz. Érted?«

Az öreg kasznár jóságos felesége közbe szólt: »Ne tanitsd, mert még jobban megijeszted. Látod hogy ugy is fél már. Alig áll a lábán.« Aztán, mivel ő is csak asszony volt, és erőt vett rajta a kiváncsiság, bámész érdekkel nézett körül, és felsohajtott; »Oh! be fényes itt minden! Be boldogok is a kik gazdagok!«

Most a kasznár nehány lépéssel előre ment, mert észrevette, hogy Frigyes és Viktor őket nézik. Ezalatt Margit oda sugott anyjához: »Mit fog mondani Oszkár ha itt lát?« Az öreg kasznárné vigasztalni akarta a szegény leányt, s igy felelt: »Ne félj! - Oszkár ur nem is fog meglátni téged ezek közt a sok fényes dámák közt.« Ilyen vigasztalásokkal szokták a jóságos anyák gyermekeik szivét gyakran összetörni.

A mint Frigyesék előtt a három uj alak föltünt, Frigyes meglökte Viktort: »Nézd a kasznárt!«

Viktor megörült nekik: »Ez a leány az a kit Oszkár kerget?«

»Ez.«

»No hát neki fogok udvarolni egész éjjel, csak vele tánczolok, és Clarissera rá se nézek.«

Ezalatt a kasznár, aki az asszonyoktól előre ment, egészen Frigyesék közelébe ért, és nagy reverentiával hajlongott előttük.

»Jó estét Szabó ur!« - szólitá meg őt Frigyes. »Ily későn jönnek?«

Az öreg kasznár zavarba jött e kérdésre, nem annyira azért mert érezte hogy nem illett későn jönniök, hanem inkább azért, mert visszagondolt az otthoni jelenetre, és szabódva felelé: »Oh! mig az asszony népség fölkészül!«

Ezalatt Viktor már Margithoz közeledett, s fölkérte hogy ő vezethesse be a bálba. Frigyes, a ki tudta, hogy ez a nélkül is bele tartozik az Adél grófné taktikájába, intett Viktornak, hogy: »csak rajta!« De Margit mozdulatlanul állt, s mintegy álomból rezzent föl, mikor az öreg kasznár rákiáltott: csak szaporán! - E szavakra hallani kezdte a zene hangjait, s gépiesen engedte karját Viktor karjába füzni, s a mint az tánczlépésekben lejtett a bálterem felé, akarat nélkül követte őt. Aztán Viktor átkarolta Margit derekát, és belévegyültek a tánczba. Éppen e pillanatban találkoztak össze Somkövy és Oszkár, és Somkövy a mint Margitot meglátta fejéhez kapott, és megkövülve nézett utána.

»Bátyám mi lelt?« kérdé Oszkár, a ki maga is ki volt forgatva önmagából. Már látta Adél grófnőt és Rózsayt nyilsebesen közeledni feléjük.

»Nagy isten! ki az a leány a ki most bement?«

»Ő az!« felelé Oszkár mély fájdalommal.

»Ki? - oh! ha ő volna!« sóhajtott, Somkövy.

»Ki?« - kérdé Oszkár, nem értve hogy Somkövy kire czéloz?

»Csitt! - sarkunkban vannak! - szólt Somkövy, és erőt vett magán. - Oszkár vigyázz! - most már én is ugy látom, hogy atyád sejt valamit.«

»Oh! Margit eljött, pedig azt igérte, hogy otthon marad! - Pokoli kinokat szenvedek!«

»Csak el ne áruld magadat!« - Ekkorára már Adél grófné és Rózsay körülvették, és elválasztották őket. Az aggodalmat, hogy Oszkárt és Somkövyt együtt találták, elmosta arczukról az öröm, hogy a kasznárék megérkeztek. Mint a szinpadon, mindenki rögtön szerepéhez fogott. Adél ujra karon fogta Somkövyt, - Frigyes vitte Clarissehez Oszkárt, s Rózsay elővette az öreg kasznárt, s hogy megmutasson neki mindent, kertté alakitott salonokat, és salonná varázsolt kertet, - vitte magával. Az öreg kasznárnét Adél grófné buzditotta, hogy csak menjen be a tánczterembe, foglaljon el egy üres széket, és gyönyörködjék a tánczoló fiatalságban.

»Oh! a méltóságos grófné mily kegyes! - Pedig majd hogy el nem maradtunk ebből a fényes bálból, a hová igazán érdemetlenek vagyunk!«

Adél grófné fürkésző kiváncsisággal kérdezte: »hogy hogy?«

»Hát bizony csak ugy, hogy ez a makacs leány sehogy sem akarta idehozatni magát. A férjem uramnak nagyon kellett kimutatni magát, hogy erőt vehessen rajta.«

Somkövy közbe szólt: »Talán az ön férje nem a Margit apja?«

Az öreg kasznárné meghökkent erre a kérdésre, s ijedten nézett Somkövyre. Aztán nagy buzgalommal állitgatá: »de az apja! - az én férjem a Margit apja, és én vagyok az édes anyja!« S e közben a hideg izzadság is kiütötte a homlokát. Adél észrevette a szegény asszony zavarát, és tréfálkozva jegyezte meg: »Ön nagy hamis édes Somkövy! - mennyire zavarba hozta ezt a szegény asszonyt.«

Az öreg kasznárné kapott rajta, s hogy kimentse magát, igy mentegetődzött; »Csakugyan! - olyan furcsán nézett rám hogy« - ...Somkövy elmélázott.

»Csodálatos, hogy ez a leány nem magukra hasonlit. Hisz unokájok lehetne!«

»De mi lelte önt? - egészen elábrándozik!«

»Semmi! éppen semmi!« - aztán megtörölte szemeit, mintha valami káprázatot akart volna kitörölni belőlük, s igy sóhajtott: »Hiu remény! - csalfa képzelődés!«

Az öreg kasznárné, habár nem tanult nagyvilági illemet, mikor látta Adél grófnét Somkövyvel suttogni, érezte, hogy ő ott a hol van fölösleges és mivel szó nélkül eltávozni nem mert, ekként szabadkozott: »Ha megengedi a méltóságos grófné, betekintek a bálterembe. Nekünk öregeknek már csak akkor van kedvünk, mikor a fiatalságot mulatni látjuk.« És ezután ügyetlen hajlongások közt elment.

Adél grófné, a ki látta előbb eltávozni az öreg kasznárt Rózsayval, s tudta mi dologban járnak, izgatott volt, s mintha figyelme két felé oszlott volna, s csak fél figyelmével foglalkoznék Somkövyvel, mig a másik felével odaképzeli magát a hol már Rózsay van, - szórakozott lett, s érezve, hogy tervének egész sikere ettől a percztől függ, mig az eredményt meg nem tudja, távol akart maradni a tánczzene kábitó zajától.

Somkövy épp oly izgatott volt, s igy a társalgás kettőjük közt csupa szakadozott eszmemenetekből állott.

»Nem mennénk mi is a bálterembe grófné?«

»Ah! a zaj kábit engem! oly édes nehány pillanatra távol maradni attól! De hogy ön oly váratlanul érkezett meg édes Somkövy! - Ez igazán meglepő volt!«

»Birtokomra utaztam, s éppen utamba esett.«

»Ez az Oszkár veszedelmes lassu viz - képzelje azalatt, mig leányommal jegyben jár, itt, helyben kalandokra vadász.«

»Lehetetlen.«

»Komolyan mondom! Ezt az ártatlan leánykát, no talán nem is ismeri, - a kasznár leányát üldözi. Nem rettenetes ez?«

A grófné czélzatos hangon mondta ezt, és Somkövy gyanakvó arczczal felelé: »Ártatlan tréfa lehet. A könnyelmüség nem Oszkár jellemvonása.«

»Ön nagyon jól ismeri Oszkárt, sőt talán terveit is tudja!«

»Terveit? - Igen! - Régi ábrándja, hogy egyetemi tanár lehessen s élhessen a tudománynak.« Felelé Somkövy szintén erős hangnyomattal.

A grófné felkaczagott: »Igazán pompás! Az én vőm egy professor!«

Igy folyt a sétaközti társalgás Adél és Somkövy közt, mialatt Rózsay már mindent megmutatva az öreg kasznárnak, szobája felé vezette azt. Némán haladtak egymás mellett, s utközben Rózsay igy elmélkedett: »Hogy kezdjem? Mégis nehéz dolog. Több mint egy börze üzlet. Mért nem élünk Törökországban! Hisz az asszony magában véve olcsó, csak az erénye drága. Ha ez az ember elkezd nekem az erényről fecsegni, bizony isten megakadok.« Ekkor már Rózsay szobájában voltak, s Rózsay remegni érezte az öreg kasznár karját, melyet Rózsay karon fogva tartott. A vastag szönyegeken nem hallatszott lépteik zajából semmi. Ugy jártak éppen mint a tolvajok. Rózsay ekkor bezárta az ajtót, s erőltetett fesztelenséggel igy szólt: »Kérném nehány bizalmas szóra.«

»Bizalmas szóra engem? Ó! mily bizalom! Mivel szolgálhatok?«

»Hát izé, barátom szereti maga a fényes mulatságot?«

»Szeretni szeretem, de az nem szeret engem. Szegény embernek nincsen mulatsága.«

»Szegény! tán még sem olyan szegény! - Bizonyosan van egy pár ezer forintja a takarékpénztárban.«

»Hiszen ha volna! majd tudnám én is jobban rendezni az életemet. De hát tudja a Nagyságos ur én nagyon becsületes voltam mindig. Bolondul becsületes. Mellettem az ispán meggazdagodott, ur lett belőle, s van tisztelete, több mint pénze. A becsülete is gyarapodott gazdagságával. Kevesebb becsülettel sok becsületet szerzett magának, mig én sok becsülettel nagyon kevés becsületre vittem.«

Ez viz volt a Rózsay malmára, s most már több bátorsággal folytatta:

»Ej ej! látja nincs háládatlanabb dolog a világon mint a becsület. Száraz kenyeret kér, de csak arany tálról lakhatik jól. Maga okos ember. Engedje hogy minden teketória nélkül nyiltan beszéljek magával. Magának van egy leánya. Derék csinos leány, hanem ugy-e szegény leány? Akármilyen szép és akármilyen becsületes, nem érheti nagyobb szerencse, minthogy feleségül veszi valami kisbirtokos, vagy valami földhöz ragadt hivatalnok. Nos, számithat-é nagyobb szerencsére az esetben is ha százszor több becsületet vinne nászhozományul? Számithatnak-é maguk arra, hogy lányuk becsületével biztosithatják öreg napjaikat?«

Az öreg kasznár sóbálványnyá vált, rémült arczczal bámult Rózsayra, s remegő hangon kérdé: »Mit akar ezzel mondani a nagyságos ur?«

Rózsay idegesen kiáltott fel:

»Ne vágjon ilyen ijedt képet, mert nem folytatom. Én magát gazdag és szerencsés emberré teszem, ha maga akarja; leányának pedig százszor több becsületet adok mint a mennyit tőle kérek.«

Az öreg kasznár letörölte homlokáról a halálizzadságot, s akadozva szólt:

»Várjon a nagyságos ur egy pillanatig. A vér a szivemre tolult, várjon mig visszamegy a helyére.«

Ezután elfordult és sokáig lihegett mint egy lázbeteg. Rózsay szintén félre fordult, s igy sóhajtott fel: »No hála a papnak, benne vagyunk már!« aztán igy szólt: »Ha sok vére van vágasson eret magán. Hát folytathatom?« az öreg kasznár némán intett, s Rózsay igy folytatta: »Látja az én fiam érdeklődik a maga leánya iránt. És tudom hogy azóta el is csavarta a leány fejét. Ártatlan falusi szüzeket egy gazdag városi gavallérnak könnyü elszéditeni, - s bizonyosak lehetnek benne, hogy maguk akármilyen őrszemmel kisérik is a leányt, a fiam ámitással, hizelgéssel, csábitással, a mikben nagy mester és tapasztalt ficzkó, mégis el fogja érni czélját. De tegyük föl, hogy nem is éri el. Az bizonyos hogy annyit fog forgolódni körülötte, hogy ez által rosz hirbe hozza. Az emberek roszat fognak beszélni, s ez ellen nem védelem az erény ártatlansága. Leánya éppen olyan becstelen lesz a világ előtt, mintha csakugyan az volna. Nos, nincs-e igazam?«

»Ó! fájdalom igaza van! nagyon igaza van! - A szegény ember becsülete játékszer a gazdagok kezében!«

»Látja én jóvá akarom tenni e kényszer helyzetet. Kerülni akarom a botrányt - a maguk érdekében. Mert nekünk a botrány nem árt, sőt használ. Én magukat és lányukat boldoggá akarom tenni mielőtt boldogtalanokká lennének. Mert hogy a fiam a maga leányát nőül nem fogja venni, azt józan észszel beláthatja. Ha talán ezzel hitegette a lányt, akkor hazudott, mert ma fog jegyet váltani gróf Szentkláray Clarissel. Ez a körülmény az, mely kényessé teszi rám nézve fiam érdeklődését, s ezért szeretném rövid utra terelni. - Vagy maga boszura gondol? Hogy maga micsoda boszut állhasson a gyalázatért a mely boszu magának többet ne ártson mint nekünk, az nem képzelhetem.«

»De hát mit kiván tőlem a nagyságos ur?« kiáltá az öreg kasznár kétségbeesve.

»Azt a mi magának jobban érdekében áll, mint nekem. Meg akarom előzni a botrányt, - s meg akarom váltani a maguk gyalázatát. Ide nézzen. Itt van egy csomóban 50 darab ezres. Ezt a pénzt rögtön kezébe adom, ha irást ád arról, hogy nincs kifogása fiam udvarlása ellen, s nem kivánja, hogy fiam az ön leányát nőül vegye.«

Az öreg kasznár csak az ujdonat uj bankjegyeket nézte, már nem hallotta a miket Rózsay mondott. Rózsay pedig diadalmas arczczal szónokolt tovább:

»Ötvenezer forint épen elég arra, hogy a mai világban a leány mindig becsületes legyen. Ennyi pénz elföd minden foltot, s leányuk válogathat a férjek között, mig most ahhoz kellene mennie, a ki szerencsélteti. Maguk pedig gond nélkül élhetnek, s leányuk boldogsága megnyugtathatja lelkiismeretüket. Nos a választás könnyü. Vagy gyalázat és szegénység, - vagy becsület és gazdagság. Hát melyiket választja?«

»Adjon egy napi gondolkodási időt Nagyságod!«

»Nem lehet. E perczben határozzon.«

S erre az öreg kasznár jóságos arcza egyszerre ördögi lett.

»Ötvenezer forint! De mért legyünk jobbak a világnál? Áll az alku«, aztán félrefordulva mormogta: »A leány ugysem az én gyermekem!«

»Ezt vártam magától. Jöjjön irja meg az irást! itt az enyém, magamról.«

Adél grófné még mindig karon fogva sétált Somkövyvel, s már minden ügyességére szüksége volt, hogy a társalgást fentarthassa, a mi nagyon természetes oly helyzetben, hol mindkettőnek máson kalandoz az esze, és beszédje csupa gépiesség. És miközben igy sétáltak, a grófné izgatottsága folyton növekedett. »Talán bizony roszul játsza szerepét?« gondolta magában, s e kinos gondolattal tépelődve, sokszor olyankor is felkaczagott mikor Somkövy éppen nem mondott olyan mulatságos dolgot, a min kaczagni lehetne. De a finom és szellemes nőknek, a minő Adél grófné volt, meg van engedve a kaczagás olyankor, a mikor valami - a nélkül, hogy megmondanák - eszükbe jut. Somkövy nem volt kiváncsi arra, a mi Adél grófnénak eszébe juthatott.

Végre nagy sebességgel, és kihevült arczczal (mintha már sok puncheot ivott volna,) megjelent Rózsay, s Adél grófné a mint meglátta őt, azonnal megfogta villogó tekintetével.

Rózsay után dult ábrázattal az öreg kasznár is megjelent egy pillanatra, de a mint embereket látott, hirtelen hátra vonult.

Rózsay zsebkendőjével legyezte magát, s még nagyobb kimerültséget szinlelve, mint a mennyit el nem tagadhatott, kiáltá: »Jaj! csakhogy tul estünk rajta! most már nincs semmi baj!«

Adél grófnő e nehány szóból mindent megértett, de nem akarta, hogy Somkövy is sejtsen valamit, s azért mindenekelőtt figyelmeztetőleg intett Rózsaynak, aztán pedig igy szólt:

»Azt akarja mondani, hogy minden előkészület megtörtént a jegyváltásra?«

Rózsay észrevette magát, s nagy mohósággal ráhagyta:

»Azt! - és talán értesithetjük is róla vendégeinket?«

»Mindenesetre!« szólt Adél grófné ironicus mosolylyal, s aztán mindkét kezével a Somkövy karjaira nehezülve, kaczéron suttogta: »Nos! - most már, ha ugy tetszik, bemehetünk a bálterembe!«

Somkövy egy udvarias mozdulattal felelé, hogy nincs ellene semmi kifogása, de mert az egész situatió rejtélyesnek tünt föl előtte, rosz sejtelmek kezdték gyötörni.

Alig hogy eltávoztak, s a terem üresen maradt, megjelent a kasznár, de alig lehetett ráösmerni. Egy angol policeman, a ki a lélektan törvényei szerint kutatja a bünt, letartóztatta volna az öreg kasznárt abban a pillanatban mikor megjelent.

A dult arczu vén ember mintha üldözték volna, félénk és gyanakvó szemekkel tekintett körül, s megkönnyebbült mikor azt látta, hogy egyedül van. Egyik kezét azonban semmi árért ki nem huzta volna zsebéből, s látszott, hogy zsebében szorongat valamit. Aztán fáradtan, mintha száz mértföldről futott volna, egy székbe roskadt, s merőn maga elé bámult és félig suttogó hangon igy beszélt önmagához:

»Ötvenezer forint! - Ki mondja, hogy a pénz elveszi az ember eszét? - Megadja! - Itt a szabadság, itt a függetlenség, itt a boldogság! - Mit törődöm a világgal, ha nem szorulok a világra? Ó! mily vakitó tekintet ez!

Nem én vagyok a tied, hanem te vagy az enyém.

Ötvenezer forint! miért? egy semmiért! Hisz minden pillanat egyformán mulik el! s ha elmult egyformán semmivé lett! És az csak egy mulékony pillanat, - egy semmi, - egy végtelen semmi! - Miért ne adnám e hitvány pillanatot egy egész élet boldogságáért oda? - Elköltözöm egy nagy városba, ott kezdek uj életet. Ha elkiáltom, hogy Margitnak 50,000 forint hozománya van, ki kérdez többet ennél? - Margit ünnepelt nő, s én irigyelt apa leszek! Most már telik selyem ruhára, arany ékszerre, brilliántra, - és ki keresi ezek alatt a koldus erényt és a koldus becsületet? Hol van az a női erény, melyet a selyem suhogása ki nem gunyol, - az arany sulya agyon nem nyom, és a gyémánt ragyogása be nem árnyal? A mai világ erénye, becsülete, vallása istensége a pénz! - Pénz! pénz! - pénz! a hol pénz van ott megvan minden! A hol pénz nincs ott nincs meg semmi! - Ha a bün nászhozománya a gazdagság, - ki keresi az erényt koldustarisznyával? Senki! senki! senki! az egész világon senki! Ha! ha ha! megőrülök az örömtől hogy gazdag vagyok! Egy istennőt ölelni nem oly gyönyör, mint e pénzt szoritani! S mindezt egy semmiért, - egy véghetetlen semmiségért! - Egy olyan perczért, melyet a természet arra teremtett, hogy ingyen adjuk!«

E perczben megjelent az öreg kasznár jóságos felesége, a ki az urát kereste, de a mint meglátta visszaijedt tőle:

»Hova tüntél? Alig hogy rád találok! Nagy Isten! mi lelt? egészen ki vagy kelve!«

»Csitt asszony! Nem az vagyok a ki voltam! - Koldus voltam, szemét voltam, és most gazdag vagyok, hatalmas vagyok.«

»Megőrültél?«

»lde nézz! de meg ne vakulj!« És az asszony elé vágta a rengeteg pénzt. »Ez csak a fele! A mi az enyém az a tied is!«

»Mindenható Isten! - mutasd, add a kezembe, hadd higyjek szemeimnek: Pénz ez? igazán pénz?«

»Csupa ezres! - ötven darab, - s még egyszer ennyit kapunk, ha mi akarjuk!« -

»Ha akarjuk-é? hát ki ne akarna ennyi pénzt?«

»No ha akarjuk, akkor a mienk lesz. És miért? egy semmiért! egy véghetetlen semmiségért!«

»De hát miért? ugy reszketek mintha a hideg rázna.«

»Margit vissza fogja adni a látogatást Oszkárnak holnap estve egyedül. Ennyi az egész.»

»De ha Margit nem akarna menni?«

»Nem akarna menni? De el fog menni! el kell neki menni! Egy poronty a kit anyja szégyenéért nevemmel fedeztem, fölneveltem, - gyermekemmé fogadtam, - ez merne daczolni velem? - De mit kell neki tudni azt hogy miért megy oda? Ne tudja mért megy mikor oda megy, ne tudja mért volt ott mikor onnan eljő! Ne tudjon soha semmit, - hisz ugy sem fogja megtudni soha senki! És mi sem emlékezünk rá soha! - érted? soha! soha!«

»Az istenért, csendesedjél, légy nyugodtabb, és higgadtabb.«

»Hisz én nyugodt, higgadt vagyok! - azt hiszed izgat vagy bánt valami? semmi! - Csak örülök a szerencsének! ez öröm, tiszta öröm. És te nem örülsz?«

»Én is olyan vagyok, mint egy bolond, örülök is meg nem is örülök. Azt hiszem nem is vagyok ébren. - De rejtsd el a pénzt.«

»Mért rejtsem el? Azt hiszed loptam? Becsületesen kerestem.«

»De jön valaki. Oh Márton! a ki szegénységhez szokott, az nem is tud örülni a gazdagságnak!« És az öreg asszony csaknem sirva fakadt.

E perczben rohant be nagy szelesen Ugrik, s a mint meglátta a kasznárékat, henczegve kérdé tőlük:

»Ugyan kérem nem látták gróf Alszeghy barátomat? nagyon fontos közleni valóm volna vele.«

»Nem láttuk.« Felelte a kasznár dühös fanyarsággal.

»Bizonyosan megint valami cselszövés készül. Mert maga igazán minden becsületes leánynak veszedelme.« Szólt az asszony.

Az öreg kasznár, felesége megjegyzését hallva még nagyobb haragra lobbant Ugrik ellen, s gorombán támadta meg!

»Ki is kérem, hogy leányommal ezentul is bizalmasan társalogjon. A maga társasága elég, hogy őt meggyalázza!«

»Uram! - szólt Ugrik s ünnepélyes állásba vágta magát, - ha a ház becsületét, melyben vagyunk nem nézném, megfelelnék. De igy csak annyit mondok, hogy ha leányuk jó neve szivükön fekszik, akkor nem kellene itt fecsegniük, mig a leányuk odabent őrizetlenül mulat.«

»Ne oktasson hivatásunkra. Tisztességes emberek közt nem szükséges az őrizet.« Kiabált a kasznár.

»Igen? - no csak engedjék össze Oszkárral.« Vágott vissza Ugrik.

»Micsoda impertinentia!«

»Csak ne tüzeskedjék. Hogy Oszkár eddig sem férhetett Margithoz, azt is egyedül nekem köszönhetik. És én vigyázni fogok Margit erényére ezután is, akár akarja, akár nem. Alásszolgája.»

Az öreg kasznár rá akart rohanni Alfrédra, de visszatartá őt az ő jóságos felesége.

»Nézd jő valaki! kerüld a veszekedést!« és gyöngéden fogva tartotta őt.

És csakugyan jött valaki. Frigyes jött, és csakugyan fontos dolga volt Ugrik Alfréd Elemérrel, mert nagyon bizalmasan sugdosott vele.

»Nos? - mit végzett?«

»A meghivást már megkapta, most már a bőszült kapitány sem gyanithat semmi rosszat.«

»Holnap estve?«

»A kerti pavillonban.«

»Bizonyos?«

»Mint a halál.«

Frigyes gróf és Ugrik Elemér még vidám kaczajok közt suttogtak egymással, mikor a bálteremből, mintha éppen a kasznárékat kereste volna, izgatott arczczal megjelent Somkövy. Az öreg kasznár jóságos felesége megint összerezzent mikor a váratlanul megjelenő Somkövyt meglátta, mert az megint oly különös arczczal nézett rá mint előbb, - és ösztönszerüleg oldalba lökte urát, mintha valami titkos veszélyre figyelmeztette volna. Somkövy egyenesen a kasznárékhoz sietett, és megszólitotta őket.

»Bocsássanak meg, hogy ujra kérdezősködöm, de mióta leányukat megláttam, nem tudok szabadulni egy gondolattól!«

»Micsoda gondolattól, ha szabad kérdenem?« szólt az öreg kasznár, és erőltette az elfogulatlan kiváncsiságot.

»Attól, hogy ez a leány nem magukhoz hasonlit, s éppen olyan mint -«

»Mint?«

Somkövy megállt, lesüté szemeit, s megtörlé homlokát, aztán lemondólag kiáltott fel: »Hóbort tőlem ez a képzelődés! Mióta laknak Mezőhegyen?«

»Itt születtünk.«

»S nem láttak soha senkit Mezőhegyen a kihez leányuk hasonlitana?«

»Soha!« kiáltá az öreg kasznár, s most meg ő rántotta meg titokban a felesége szoknyáját, nehogy az valami bolondot mondjon.

Somkövy éles szemmel fürkészte őket, és különösnek tetszett előtte a zavar, mely a két öregen kiült, de ez a zavar lehetett a modortalanság, és a csodálkozás következése is. S e perczben Frigyes grf. is hozzájuk csatlakozott, s nehány banális élcz után elvitte magával Somkövyt, s a kasznárék ujra egyedül maradtak. Azok összenéztek, és több perczig nem tudtak egymásnak megfelelni. Látszott, hogy egy gondolat nehezül mindkettőjük lelkére, s mert az asszony őszintébb volt mint a férje, hát végre is az asszony szólalt meg először, mondván: »Te láttad az arczát mikor Margitról kérdezősködött?«

»Láttam!«

»Te, talán csak nem ez az apja?«

»Micsoda beszéd ez? Margit apja meghalt. Tudod jól, hogy Margit nagy bátyja lőtte agyon, mikor megtudta huga gyalázatát. A tiszteletes ur igy beszélte.«

»De hát akkor miért szólt a hasonlatosságról?«

»Ejh! az ilyen nagy urak annyi féle arczot látnak a világon, hogy minden lépten fölfedeznek egy hasonlatosságot. De semmit el ne árulj, mert szerencsénket árulod el!«

»Ne félj! ne félj!«

Rózsay es Adél grófné bizalmas párbeszédet folytatva léptek ki a bálteremből, s annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem vettek észre senkit. Valami nagy örömük lehetett, mert mindkettőjüknek arcza sugárzott.

»A szerencse nekünk kedvez! szólt győzelmes mosolylyal a grófné, - mutatta már a szerződési levelet Oszkárnak?«

»Még nem mutattam, mert előbb nehány rendelést kellett tennem, - de tudja a grófné, hogy engem a főispán az első látásra te-nek szólitott?«

»Ugy is illik! - Ez pompás! Az egész vidék főrangusága együtt van nálunk, és mégis ők mernek fenyegetni bennünket demonstratióval?«

»De miért sietett előbb Somkövy oly zavartan Oszkárhoz?«

»Nem vettem észre, de nem is törődöm vele. Már nem tartok semmitől. Oszkár és Clarisse felségesen összebarátkoztak.«

»Még megérjük, hogy szerelmesek lesznek egymásba.«

»Jaj! de mulatságos lenne!« - s kaczagva visszatértek a bálterembe.

A mint eltávoztak, az öreg kasznár komoran szólalt meg:

»Azt hiszem nem láttak bennünket, azért nem vettek észre.«

Az öreg asszony igy felelt: »Én ugy látom, hogy észrevették, de nem akartak meglátni. Lásd mig szegények voltunk szivesen üdvözöltek, és most, hogy gazdagok lettünk ránk sem néznek.«

Az öreg kasznárban fölforrt a vér, arcza lángvörös lett és haragosan kiáltott fel:

»Asszony ne ingerelj!« - Pedig hát az öreg kasznárnénak esze ágában sem volt, hogy az urát ingerelje.

»Én nem is tudom minek vagyunk mi örökösen ezen az egy helyen!« zsörtölődött tovább az öreg kasznár »menjünk be a tánczolók köré, vigadjunk mi is!«

Az öreg asszony szó nélkül engedelmeskedett, és már szedte magát, hogy kövesse urát, a ki vigadni akar, mikor a tánczteremből, szembe velük Margit rohant ki egyedül, egészen kikelve magából.

Szenvedő arczczal és kimerülten borult anyja keblére, és kétségbeesett hangon kiáltá:

»Vigyetek haza! megőrülök, meghalok ha még itt kell maradnom!«

»Mi bajod?« kérdé az öreg kasznárné nagy megindulással.

»Oszkár megcsalt! nem szeret! én nem akarok élni! Nem akarom látni, hogy mulat mással! s hogy néz rám hidegen és megvetéssel!«

»Ostoba gyermek! - Oszkár ur csak nem hagyhatja oda miattad a menyasszonyát?«

»Hát ki az ő menyasszonya?«

»Gróf Szentkláray Clarisse!«

»Nem, az nem igaz! lehetetlen!« sikoltá Margit és kendőjét kezdte tépni őrült szenvedéllyel.

»Jaj! istenem, itt már valamennyien megbolondulunk!«

»De Margit!« - kiáltott elfojtott hangon a kasznár, s durván ragadta meg Margit kezét.

»Nem igaz! - folytatta Margit, még mindig az előbbi hangon, - és ha igaz, ne mondjátok! - Én megyek! nem maradok tovább.«

»Itt maradsz! - sziszegte vad tekintettel a kasznár. - Te pipiske! Ugy viseld magad, hogy szégyent ne hozz reám. Ki vagyok én?«

»Atyám! - Oh! vajha mindig csak titeket szerettelek volna!«

»Ne pityeregj. Itt jő tánczosod.« Az öreg kasznárné megint valami vigasztalót akart mondani Margitnak:

»Lásd ez több mint Oszkár, mert báró. Becsüld meg. Ne mondhassa, hogy nincs nevelésed.«

»Hogy sült paraszt, falusi liba vagy.«

Margit erőt vett magán, s felsohajtott: »Bárcsak halálra tudnám tánczolni magamat!«

Ekkor már oda ért Viktor, és lázas arczczal - mintha valami rendkivüli dologra volna eltökélve - igy szólt:

»Ah! bájos szökevény, - oly hirtelen eltünt! Azt hittem a menyországba repült. De én követem, s a maga kedvéért szivesen hallgatom a phaserák zenéjét még akkor is, ha Wagnerstylusban vannak instrumentálva!«

Igy izetlenkedett a nemes báró arra, mialatt a szenvedő Margitot arra kényszeritette, hogy vele tánczoljon tovább. Addig ostromolta, s az öreg kasznár addig támogatta, mig Margit csaknem félholtan ujra felállt, hogy egy tánczoló gép legyen gyülölt tánczosa kezében.

S a mint már vitte Viktor Margitot (a ki által ő csak Clarisset akarta féltékennyé tenni,) utközben diadalmas arczczal gondolta ki: »És most megcsókolom! A Clarisse szemeláttára fogom megcsókolni!« s ezzel csakhamar belekeveredtek a keringőbe, - s az öreg kasznár is magával huzta feleségét, hogy menjenek ők is a tánczterembe, és vigadjanak ők is.

Az idő már éjfél felé járt, s közeledett a percz, mely a jegyváltásra volt kitüzve. (Adél grófné a szellemórákat kiválón szerette!)

De a tiszteletes ur nem akart a jegyváltáson jelen lenni, és bucsu nélkül indult távozásra.

Csak Ugrik Alfréd Elemér vette észre, s mivel vele előbb egy beszélgetést abba szakitott, most utána futott, hogy a megszakitott beszélgetést befejezze.

»Azt mondja a tiszteletes ur, hogy Margit Oszkár mellett a legjobb helyen van?« - kérdé Ugrik bámész szemekkel.

»Azt.«

»Talán bizony távozni készül a tiszteletes ur?«

»Nincs különben az idő későre jár.«

»De eltávozni korán van még. Nem várja be a jegyváltást?«

»Lehetetlen!«

»De még egy szóra. - Adjon kérem felvilágositást előbbi szavai felől.«

»Most nem adhatok. Jó éjszakát.« És elment.

Ugrik Elemér Alfréd ravasz és buta képpel állt meg, és bámulta a maga árnyékát sokáig. Aztán, mivel valami eredményre mégis jutott, ekként kiáltott fel: (persze hogy csak gondolatában) »Hogy itt valami conspiratio lappang az bizonyos! Minden arcz rejtélyes. Szégyeld magad Rigó, hogy még mit se tudsz! Bizony csak egy ostoba paraszt politikus vagy te, s oda se szagolhatsz az uri diplomájához! De Oszkár jő Somkövyvel. Ezeket kihallgatom!«

És csakugyan Oszkár jött Somkövyvel, de a fergeteg nem jő sötétebb arczczal mint jött Oszkár, és a fergetegnek sem lehetnek öldöklőbb villámai, mint volt az Oszkár tekintete.

Az egész napi kinos, és emberfeletti erőt igényelt önleküzdés most már lerázta minden fékét, s olyan lett mint a gátjait tullépő folyam, melynek már ellent nem állhat semmi.

Ugrik Alfréd Elemér mikor Oszkárt meglátta, nem csak azért bujt el, mivel hallgatódzni akart, hanem elbujt volna akkor is ha nem akart volna hallgatódzni, - mert Oszkárral ilyen állapotban találkozni (noha nem vétett ellene semmit,) nem volt semmi bátorsága. Eszébe jutott minden rémes história, s e perczben el lehetett volna hitetni vele azt, hogy nem Oszkár az a kit lát, hanem egy ketreczéből kiszabadult vad oroszlán, a ki ketreczéből egyenesen a publikum közé ugrik.

Somkövy a mint követte Oszkárt, hozzá tapadt egész testével mint egy paizs, de Oszkár minden áron el akarta dobni ezt a paizst magától. A mindig oly szelid, oly nemes és szenvedő arczu ifju, most olyan volt mint egy vérengző katona, a ki a csata közepén megittasodva a vértől nem lát nem hall, s csak azért keres embert, hogy megölje.

És hosszu órák szenvedései után egy percz, egy őrizetlen pillanat alatt vált ilyenné.

Még Clarisse mellett állt, még beszélt vele, még válaszolt szavaira, de egyszerre csak nem válaszolt többé, arcza elsötétült, szemeit merően egy pontra szögezte, tompa nyugalom állt be rajta mint a tüzhegy kitörése előtt, s aztán egy ijesztő mozdulattal elfutott Clarisse oldala mellől; Somkövy, a ki már előbb észrevette rajta e változást, gyorsan utána sietett, s igy értek abba a szobába ahol Ugrik monologizált.

Somkövy kérve, könyörögve, parancsolva, fenyitve (ily pillanatokban mindez oly sajátszerüleg tud összevegyülni egy hangban) kiáltá Oszkárra:

»Türtőzd magad Oszkár! elárulsz mindent!«

Oszkár keble zilált, hangja rekedt volt, öklei görcsösen szorultak össze, és fejét magasra fölvetve válaszolá:

»Nincs többé mit titkolnom! Ő is csak olyan, mint a többi! Hiu tetszelgő test! Törékeny czifra váza! Hitvány portéka, - asszony.«

Szólt és dühös gyülöletében ajkait harapta; szenvedélye a szerelem féltés paroxismusának netovábbja volt. És Somkövy ezt hideg észszel nézte, s látta, hogy ha még nehány perczig igy tart, el van veszve minden.

»Ne légy igazságtalan Oszkár! gondold meg helyzetedet.«

»Nincs mit meggondolnom! Kértem ne jöjjön el. Eljött és mulat. A más karján tánczol. Más által hagyja ölelni derekát. Más szivja be lehelletét. Szeme más arczával telik meg. Szive más vérének villanyára melegszik. Ő a másé, nem az enyém! Gyülölöm őt! gyülölöm magamat!«

»Őrült szerelmes vagy! Hát te nem éppen igy tánczoltál Clarissel egész este?«

»Az más, én nem szeretem Clarisst.«

»S hogy tudod, hogy ő nem gyülöli-e azt a kivel tánczol?«

»Látom!«

»Mit látsz?«

»Látom, hogy nem az a minek képzeltem.«

»Azt kivánod tőle, hogy durva, goromba legyen mindenkivel?«

»Tegyen a mit akar!«

»Oszkár! férfi vagy? Én lejövök miattad. Ügyedet magamévá teszem! Ki akarlak ragadni atyád undok hálójából, - és te most őrült szeszélylyel elrontasz mindent?«

»Én rontom el? ha ha ha!«

»Margit tiszta, nemes leány, méltó hozzád!

»Hazudsz! nézd hogy lebeg azzal a nyomorulttal.«

»Jer a kertbe, szabad levegőre!«

»Egy hitvány szabó modell! - Hah! most megcsókolta! Eressz megölöm!«

Somkövy minden erejével átkarolta Oszkárt, és vonszolta kifelé. De nem tudott birni az Oszkár erejével.

Erre a jelenetre kiugrott Ugrik is, és esze nélkül kiabált segélyért.

»Oszkár! eszmélj! az istenért eszmélj!« könyörgött Somkövy, ki már egészen össze volt zilálva a dulakodástól. És a sors szándékosan ugy intézte, hogy Viktor, a ki ostoba szeszélyből elkövette azt, hogy Clarisse szemeláttára (de szerencsétlenségre Oszkár is meglátta) megcsókolta tánczközben a semmit sem gyanitó Margit ártatlan homlokát, - most mint a ki legjobban végezte dolgát, sebes léptekkel közeledett Oszkár felé, a ki mikor meglátta Viktort közeledni, csak felorditott: »Nézd még ide jön!« - és ezzel egy pillanat alatt lerázva magáról Somkövyt, rémitő ugrással Viktor előtt termett, s előbb keztyüjét, aztán zsebkendőjét vágta Viktor arczába, végül még öklével is megütötte.

Viktor a váratlan támadásra először kővé vált, de a másik perczben tigrisként rohant Oszkárra, s ha a teremből a zajra be nem rohan Rózsay, Frigyes és még mások, s ha rögtön közbe nem vetik magukat, akkor Oszkár talán kezeivel fojtotta volna meg Viktort.

»Elégtételt!« hörögte Viktor, s tombolt mint egy őrült.

»Halált! Halált!« kiáltá Oszkár, s folyvást farkas szemet nézett vele.

»Zárjátok be az ajtókat!« kiabálta Rózsay. És hirtelen bezártak minden ajtót.

»Ki kezdte a botrányt?« kérdé Frigyes, és ő is sápadt volt mint a fal.

»Itt többé nincs helye a magyarázatoknak!« dörgé Somkövy, és kiegyenesedett, mint egy büszke római.

Rózsay csak jajgatott, s futkosott fel s alá. »Oh! oh! siessetek a vendégek közé, nyugtassátok meg őket! mondjátok semmi baj sincs!«

Még most is a vendégei jártak eszében.

A zajra a bálteremben egyszerre tolongás támadt. A czigányok huzták ugyan láb alá, de azt a mi a láb felett van, az emberek orrát egyszerre csak megcsapta a botrány szaga, és ez egy pillanatra megállitotta a lábakat. Mindenki az ajtók felé bámult, melyek hirtelen becsukódtak, s a vendégek közt mint egy tábori jelszó, szájról-szájra járt e kérdés: mi történt? A vénebb dámák majd ideggörcsöt kaptak a kiváncsiságtól. De választ senki sem adhatott. A zavar eljutott Adél grófnéhoz is, a ki éppen cerclet tartott, és magyarázta a főrangu dámáknak, hogy mily sokáig küzdött ő magával mig e házasságba beleegyezett. De a fiatalok annyira szeretik egymást, hogy anyai kötelességének tartotta mindentől eltekinteni, a mi a szivbeli frigynek utjában áll, és a világi szabályok fölé emelni a szivnek törvényeit. Persze mindenki helyeselte Adél grófné nemes önmegtagadását, és senki ajkáról nem történt czélzás Rózsay millióira, sőt akadtak demokrata szellemi hölgyek, a kik Adél grófné előtt kijelenték hogy hasonló helyzetben ők is éppen igy cselekedtek volna. De a mint a zavar, mint a forgószél a fergeteg előtt magával hordva a vihar szagát, Adél grófnéhoz ért, a grófné finom idegei azonnal többet éreztek meg, mint a naiv publikum, és első kérdése az volt: hol van Clarisse? Megmutatták neki Clarisset, a ki izgatottan állt egy fali tükör előtt, és hajékét igazgatta. Nem messze tőle Margit állott apja és anyja közt, és szemeit törölte mintha sirna. Adél grófné rosszat sejtett, de - mert nagy szinésznő volt, - most mutatta a legjobb kedvet, s kaczagva kérdé, hogy talán valamelyik ügyetlen falusi gavallér elbukott a tánczosnőjével, s az okozza a tolongást? vagy talán komolyan megütötte magát valaki?, s ijedt részvéttel nézett szét, - de mindig ugy, mintha más baj nem is történhetett volna. Többen azonban a tánczoló ifjuságból referáltak a grófnénak a szárnyas ajtók gyors becsapásáról, s ebből azt következtették, hogy a baj nem a tánczosok közt esett meg, hanem a mellék szobában, a hová előbb látták bemenni Viktor bárót, aztán utána sietni Rózsay Félixet, Frigyes grófot és még többeket. Adél grófné nem tett kérdést Oszkárról, mert tudta, hogy Oszkár is ott van. Szörnyü kinokat állt ki, s alig tudta tettetni azt, hogy semmi sem nyugtalanitja. Szerette volna saját haját megtépni, hogy elbizta magát, és félrevonult fecsegni a legválságosabb pillanatokban. De azért csak élczelt és mosolygott, s hirtelen Clarissehez futva, segitett neki hajékét igazitani, mialatt fülébe sugta: »Téged sértett meg Oszkár?« Clarisse haragtól és féltékenységtől lázasan felelé: »Nem Oszkár, hanem Viktor.« Ez a válasz nagyon megnyugtató lett volna Adél grófnéra, ha tudott volna bizni. De neki rosz sejtelmei voltak, s szive hangosan dobogott mikor a szárnyas ajtók ujra megnyiltak és kilépett Somkövy feltünő komor arczczal, vele Frigyes erőltetett mosolylyal, és köztük Viktor holt halaványan, lesütött szemekkel. S a mint Viktor kilépett a mellékszobából, nem vegyült el a vendégség közé, hanem hirtelen eltávozott a bálteremből. Frigyes erőltetett vidámsággal és czélzatos nagy hangon, hogy no csak az hallja a kinek mondja, emlité, hogy Oszkár hirtelen rosszul lett, de már nincs semmi baja. Nemsokára ő is tovább fog tánczolni. Hát csak mulassunk tovább! - És mivel a czigány azalatt folyvást huzta, nemsokára a vendégség megint egy forgó öv lett, mely a nagy báltermet bekeritette. Frigyes Adél grófnét kereste föl, s csak annyit mondott, a mennyit előbb, de Adél grófné leolvasta arczáról, hogy nem mond igazat. De nem akart bizalmaskodni Frigyessel, mert nem akarta, hogy észrevegyék kétkedését. Alig tért azonban minden a rendes kerékvágásba, sietett Frigyeshez, a ki már tudta, hogy Adél miért jő, s mielőtt kérdeztetett volna, felelé: »Botrány történt. Oszkár arczul ütötte Viktort.« Adél megkövült, s hebegve kérdé: »De azért a jegyváltás megtörténhetik?« Frigyes vállat vont és tovább ment.

Ezalatt a mellékszobában Rózsay, a ki miután Somkövytől megtudta a botrány lefolyását, mindenkit kiküldött, egyedül maradt lihegő fiával, a ki ledobta magát egy székre, és dühének deliriumában folyvást gunyosan mosolygott, mert kéjelgett azon a mit tett, éppen mint Stuart Mária a kerti jelenet után.

Rózsay sokáig nem tudta, hogyan közeledjék fiához. Járt fel-alá, szitkozódott, dobált mindent a mi a keze ügyébe esett, aztán végre kihuzta zsebéből azt az irást melyet a kasznár adott neki, s ebből meritve erőt az elhatározásra, a legkomolyabb positurában állt Oszkár elé, a ki azonban rá sem nézett, csak mosolygott gunyosan, és lihegett.

»Szerencsétlen fiu, mit tettél?« kiáltá aztán nagy pathoszszal. »És mindezt egy leányért! - És ha tudnád milyen leányért? Szégyeld magad, hogy ilyen szeles és szamár vagy. No nézd, én ezt a leányt megvettem a tulajdon apjától nehány rongyos ezresért a te számodra - szeretőnek!«

»Ah! - te vén keritő!« felelé Oszkár és felkaczagott.

»Én csak a botrányt akartam kikerülni, mert tudtam, hogy eszed nélkül jársz utána.«

»Hát tudtad? azt is tudtad, hogy szerettem?«

»Föltettem rólad, mert ismertelek.«

»És nem hazudsz szokásod szerint?«

»Kikérem, hogy igy beszélj velem! - de ha nem hiszed, hát nézz ide, itt az irás róla. Olvasd.«

Oszkár lázasan ragadta ki apja kezéből az irást, és mialatt olvasta, mindkét halántékán lüktetett a vér. Mikor elolvasta visszadobta.

»Ugy van ugy! - Elég hogy az apja vére van benne! De azért még sem hiszem! - A te hazugságod még nagyobb mint az ő gonoszsága.«

»Hát meg akarsz győződni róla?«

»Meg!«

»Akkor légy holnap estve a kerti pavillonban. Ő el fog jönni.«

»Ott leszek. De ő is legyen ott. - Óh! mily gyönyör lesz szemébe mondani! - megvetni, megalázni.«

»Csinálj vele a mit akarsz. De ha ma estve az ő jelenlétében jegyet váltasz Clarisseszal, és ő holnap mégis el fog jönni, annál világosabban meggyőződhetsz majd jelleméről.«

»Igazad van! Hát hol vannak a gyürük? Hamar csőditsétek ide a világot! - Most jó kedvemben vagyok! most megteszem. Siessetek!«

Rózsay futott esze nélkül Adél grófnőhöz, és arcza sugárzott.

»Diadal! suttogá. Hamar rendezzük a jegyváltást.«

Adél grófné a nyakába borult Rózsaynak, s érzékenyen ölelgette őt.

Clarisse is kapott az alkalmon, hogy Viktornak visszaadhassa a tromfot az előbbi sotiseért, és olyan izgatottsággal készült a jegyváltáshoz, mintha igazán szerette volna Oszkárt.

Oszkár pedig egyedül maradván, felállt, rendbe szedte magát. A gunyos mosoly eltűnt ajkáról, s tompán és sötéten morogta:

»Tehát van czélom élni - holnapig!«

Ezzel el volt döntve. S Oszkár nyugodt lett, mintha semmi sem történt volna. A zene elnémult, az egész társaság a szalonokba vonult. Clarisset szembe álliták Oszkárral, s a főispán jeles beszédet tartott e házasság felett. Az egész társaság zajosan éljenzett mikor a gyürüket a mátkapár ujjaira huzták. Csak is egy gyönge sikoltás hangzott, s Margit ájult el az anyja ölébe. Mi az? kérdé nehány ember, és Ugrik Elemér Alfréd felelé rá könnyező szemekkel: »Semmi! csak egy kis lány szive akar megrepedni!« - A társaság ez alatt folyvást éljenzett és gratulált! - És az egész kastély fényben és örömben uszott! Adél grófné büszke volt diadalára, s elfeledett mindent. S a társaság csak hajnalban oszlott széjjel.

A bökkenö.

Mig a jegyváltási öröm tartott, és a mig nemcsak a fényesen kivilágitott termek, hanem az arczok is valamennyien ragyogtak, mindaddig sem Adél grófné sem Rózsay Félix előtt nem tünt föl oly borzalmasnak az a sötét árnyék, mely a Viktor és Oszkár közt lefolyt botrány óta megjelent, és nem akart eltünni többé. A vidám zaj, s a rég óhajtott látvány, hogy Oszkár és Clarisse jegyet váltanak egymással, mámorossá tette őket, és ugy érezték, hogy ha ez a nehéz feladat sikerült nekik, akkor sikerülni fog az is, hogy az Oszkár és Viktor közt támadt viszályt kiegyenlitsék. Hisz az egész játék alatt megszokták már az embereket ugy mint érzéseiket puszta eszköznek tekinteni. És mióta Rózsaynak sikerült becsületet vásárolni pénzért, azóta nem tekintette a becsületbeli ügyeket oly kényeseknek, hogy bármily körülmény közt ne vélt volna mentő eszközt találni a pénzben. Igy tartott ez hajnalig, mig csak az utolsó lámpát ki nem oltották, s mig az utolsó vendég el nem ment. De mikor ez megtörtént, és a kastélybeliek megint csak magukra maradtak, és látták már derengeni a hajnali fényt is, és nem sokára a fölkelő napnak világossága mellett tekintettek szét maguk körül: akkor egyszerre csak oly furcsa érzés fogta el őket, hogy szinte fázni kezdtek tőle. Érezték, hogy a nappali világosság mellett egészen más szemekkel nézik azt, a mit az éjjeli világitás kápráztató fénye mellett láttak. És mert más szemekkel nézték, tehát másképen is látták. És most folyton nagyobbodva lépett előtérbe az a sötét árnyék, melyet a mámor perczeiben alig vettek észre. És minél közelebbről nézték, annál jobban megijedtek tőle.

Adél grófné, fáradt lévén és kimerült, hálótermébe vonult ugyan a hajnali órák felé, - de mikor egyedül volt, kinzó viziók lepték meg, és érezte, hogy szemére nem jöhet álom. Nincs gyötrőbb, mint a kifáradt idegek izgatottsága. A lélek ilyenkor folytonos elkábulás és folytonos fölijedés közt hányódik, és pihenni sehol sem tud. Mint galamb kit az ölyv üz, ugy repdes a gondolat, ugy repdes az érzés, s nem tud menekülni.

A jegyváltás megtörtént. Az akadályok a legnagyobb erélylyel és erőfeszitéssel legyőzettek; s most ime uj akadály merült fel, és ez sokkal kényesebb, sokkal válságosabb az előbbinél. Adél grófné sokat hallott a férfiak közti lovagias ügyekről, sok párbaj részleteibe volt beavatva, de olyan esetre, hogy két gentleman egymást arczul üsse, nem emlékezett. És ugy tünt föl neki, hogy ez nagyobb sértés minden egyéb sértésnél, és hogy a férfiak az ilyen sértés után csak a halálban találnak engesztelést. Halál! borzasztó fogalom az élet örömeinek közepette, mikor is az ember egészen megfeledkezik a halálról. Adél grófné ugy érezte, mintha az ágy selyem takarói közt kigyó feküdnék mellette az ágyban. És rémülten szökött ki ágyából, és nem tudott oda vissza feküdni többé. A kereveten hánykolódott azután sokáig, és gyakran ugy rémlett neki mintha Táray grófnak gunyos kaczaját hallaná. Ah! mit nem adott volna egy órai álomért! - s nem tudott elaludni.

Adél grófné pihenésénél azonban nem kevésbbé volt izgatott és álmatlan a Clarisse pihenése.

Az ő lelke is egészen föl volt zaklatva az éjjeli események által. Pedig arról a mi Viktor és Oszkár közt történt, még nem tudott semmit.

Amennyire gyülölte Viktort Clarisse, mikor látta, hogy Viktor homlokon csókolta Margitot, s amennyire jól esett féltékenységének, hogy kitölthette bosszuját Viktoron, mikor Oszkárral jegyet váltott: annyira megváltozott Clarisse érzése Viktor iránt a jegyváltás óta, s a mit eddig csak játéknak vélt most egyszerre nagyon komoly szinben látta.

Viktor már a jegyváltás előtt eltünt, s nem mutatta magát többé. S ez idő óta Clarisse folyvást Viktorral foglalkozott. A szerelem delejességével megérezte, hogy Viktornak valami nagy bánata van, és ez a sejtelem Clarisset is bánatossá tette. S ki előbb a féltés gyülöletével vádolta be saját szive előtt Viktort, most egyszerre csak mindenben menteni kezdte, és önmagát itélte el. Clarisse a jegyváltás előtt lehetségesnek érezte a házasságot Oszkárral, de a jegyváltás óta ez mindig nagyobb lehetetlenségnek tünt föl előtte. Életében először foglalkozott komolyan önmagával, és életében először ijedt meg önmagától. Nem tudott elaludni, és ugy érezte, hogy felébredt.

A kastélybeliek közül a bál után csak Frigyes aludt jól; de nem soká aludhatott. Már 7 óra felé kopogott ajtaján Viktor, és addig kopogott, mig Frigyes belátta, hogy e kopogás nem fog megszünni mig csak ajtót nem nyit, s azt is, hogy e kopogás mellett neki tovább aludni lehetetlen. A mint szemeit kinyitotta, és constatálta önmaga előtt, hogy ébren van (elismervén azt is, hogy rettenetes álmos,) azonnal tudta, hogy a kiméletlen kopogó senki más, mint Viktor. »Jó jó!« orditott dühösen. »Hallom!« aztán mielőtt kinyitotta volna az ajtót, még egy nagyot nyujtózott, és elgondolta, hogy milyen boldog volna ő, ha ő lehetne az a macska, a ki Mahomet próféta talárján aludt el, s a kit a próféta véteknek tartott felkölteni, s hogy föl ne költse, levágta talárjáról azt a részt, melyen a macska feküdt, és ugy ment el csonka talárral a - hegyhez. Boldog macska! - sóhajtott egy szörnyü ásitás alakjában, s aztán álomtól bódultan felszedelődzködött, és kinyitotta az ajtót. A kinyitott ajtón Viktor lépett be, de olyan arczczal, hogy Frigyes szeméből rögtön kiment minden álom, s ugy felébredt mintha már 12 órát aludt volna.

Viktor nem köszönt, s nem ült le. Csak járt fel-alá. Frigyes meg volt győződve, hogy igy járkált fel alá egész éjjel. És a mint Viktorra nézett ő maga is meg volt hatva. Mert hát a becsület és lovagiasság iránt Frigyesnek is teljesen ép érzéke volt:

»Én e házban nem maradhatok tovább - szólt végre Viktor egészen elváltozott hangon, - de addig nem mehettem el mig veled nem végeztem.«

»Hová akarsz menni?«

»Magam sem tudom. De érzem, hogy e házban nem maradhatok. Nem lehetek vendége annak, a kinek hát meg akarom ölni.«

»Ez természetes, de azért nem szükségszerü. Meg kell gondolnod, hogy a párbaj nem történhetik meg botrány nélkül, ha rögtön eltávozol. Mert igy az öreg Rózsay folyvást ügyelni fog fiára, s képes lesz minden eszközzel megakadályozni a párbajt. Ismerem őt. Ismerem az e fajta embereket.«

»De hát maradhatok-e itt? itéld meg!«

»Én azt hiszem jobb lesz ha maradsz. Tudod, hogy tárgyalnunk kell az ügyet. Folytonos összeköttetésben kell állanunk veled. Ha távol vagy, ez nagyon meg van nehezitve, s feltünővé válik. Itt a fődolog ugy is az, hogy a párbaj megtörténjék. A mi addig történik, egészen másodrendü. Értem, hogy neked az itt maradás nagyon kinos; de mégis azt tanácslom, hogy maradj. Az iránt nyugodt lehetsz, hogy Oszkárral a párbajig találkozni nem fogsz. Nem szükséges, hogy szobádból kijöjj. Oszkár nem is fogja tudni, hogy itt vagy. És ha netalán a párbaj már holnap csakugy történhetik meg, hogy ugy Rózsayval mint az asszonyokkal elhitetjük, hogy ügyeteket kiegyenlitettük, akkor föltétlenül szükséges, hogy itt maradj. És ha el is mennél, akkor is el kellene jönnöd, hogy búcsút végy a nőktől. Azért minden tekintetben jobb ha itt maradsz.«

»Clarissenak már irtam, - s Adéltól nem akarok elbúcsúzni.«

»Claríssenak irtál? s megirtad neki a mi történt?«

»Abból a mit irtam megértheti. Mire levelemet elolvassa, én már nem akarok e házban lenni.«

»Félek, hogy utánad megy, s még nagyobb botrány lesz belőle.«

Viktor sötét gúnynyal kaczagott fel.

»Utánam jő? ne félj tőle. - Ő már Oszkár menyasszonya. Ő és Adél együtt fognak imádkozni az Oszkár életéért.«

»Nos! ha igy vagy meggyőződve, akkor miért irtál neki?«

Viktor lesütötte szemét, zavartan állt, s aztán tompán morogta:

»Mert szeretem.«

Frigyes nem tehetett e válaszra semmi megjegyzést, mert ajtóján ujra kopogás hangzott: »Ki az?« kérdé Frigyes, boszankodva, hogy valaki megint háborgatja. De kivülről nem jött válasz, csak uj kopogás.

Frigyes nem volt felöltözve, s Viktort kérte meg, hogy nézze meg ki van az ajtó előtt?

Viktor fölnyitá az ajtót, s halottsárga arcza egyszerre lángvörös lett.

Mert Clarisse állt az ajtó előtt, - gyorsan magára szedett pongyolában, s kezében a Victor levelével. Arcza halavány volt s ajkai remegtek és szeme könnyezett.

»Clarisse ön itt?« kérdé meglepett hangon Viktor, és zavarában épp ugy állt mint az ajtófélfa, melyhez hirtelen odatámaszkodott. Látta Clarisse kezében a levelet, melyet rövid idő előtt ő irt neki, de most ha fejét vették volna akkor sem tudta volna megmondani, hogy mit irt abban a levélben. Csak azt sejtette, hogy olyat irt, a mit csak arra számitva irhatott meg Clarissenek, hogy nem fog vele találkozni soha többé. S azt hitte, hogy Clarisse későn fog kelni, s csak ha felkelt, akkor fogja elolvasni Viktor levelét, és akkor Viktor már nem lesz a kastélyban, s Clarisse nem fogja őt feltalálni. Ilyen számitásra volt épitve a levél, és ez a számitás most egyszerre keresztül van huzva. Clarisse előtte áll, s a levél felbontva ott van a kezében. Most már nem lehet eltagadni azt a mit a levélből Clarisse kitalálhat. Zavarában Viktor csak a levelet nézte Clarisse kezében, s azt sem vette észre, hogy a Clarisse ujján nincs már az a gyürü, melyet az éjjel huztak arra, hogy eljegyezzék vele Oszkár menyasszonyának.

»Mióta szobámba tértem, nem aludtam semmit. Éreztem, hogy valami borzasztó dolog történt a mit nekem nem mondtak meg. Hallottam mikor meghagyta komornámnak, hogy levelét adja nekem át, mihelyt felébredek. Rögtön becsengettem a komornát és levelét elolvastam. Nem tudom hogyan öltöztem fel, nem tudom ki mondta meg nekem, hogy ön itt van Frigyesnél. Igy jöttem ide, mert beszélni akartam önnel. Tudni akarok mindent!«

Clarisse félig suttogva beszélt; Frigyes csak azt tudta megitélni, hogy női hangot hall, de nem ismert a Clarisse hangjára. Hirtelen magára vett egy felöltőt, s az ajtó felé ment. A mint meglátta Viktort és Clarisset egymással szemben állni, elkomolyodott. A frivolitás kialudt szivében, és fölcsillant a valódi érzések nemessége. »Lám! ezek egymást mégis igazán szeretik!« - És nem fojthatta el a szégyen érzetet, hogy mindazokban a mik eddig történtek ő is részes volt. De hát mit ér mindez? Elkésett! - Már azon a mi megtörtént nem lehet segiteni. Rosz a nevelés. »Csak meghalni tudunk hiba nélkül, de élni nem!« Morogta, és visszavonult, - hagyta Clarisset és Viktort az ajtó előtt, hogy magukat egymás előtt kibeszéljék, és gondolkozott a párbaj feltételeiről. Az egyik valószinüleg halva marad.

»Már mindent tud!« szólt akadozó hangon Viktor. »Ön az Oszkár menyasszonya, és én a ki azt hittem, hogy ebbe bele fogok nyugodni, most érzem, hogy nem tudok belenyugodni. Ezért távozom innen. És nem akartam találkozni önnel, mert egész éjjel Oszkárral láttam önt mulatni. Azt hiszem ezeket irtam meg önnek, - s ezeket most szóval is bevallhatom.«

»Ezeket is megirta, de irt mást is. Azt is irta hogy akár marad életben akár nem, ön többé velem nem találkozhatik soha. Mert ha ön maradna életben anyám sohasem tudná megbocsátani önnek, hogy megfosztotta őt milliomos vejétől. Mit jelentenek e szavak? tudni akarok mindent.«

Viktor lesüté szemeit, és nem felelt semmit. Clariss merőn vizsgálta Viktort, és szemei lázasan lobogtak. Aztán olyan hangon, mint mikor a delejes alvók valami rémes dolgot jósolnak, igy folytatá:

»Ha ön nem válaszol, akkor megadom én a választ. Önök Oszkárral vivni fognak. Vivni fognak életre-halálra. Oszkár meglátta ugyanazt a mit én megláttam. Meglátta mikor ön, a kit én szeretek, megcsókolta azt a leányt a kit Oszkár szeret. És ha én, a ki szerettem önt, tudtam önt gyülölni ezért, mennyivel jobban gyülölhette önt ezért Oszkár, a ki önt sohasem szerette. Önök találkoztak a jelenet után, mert hisz Oszkár őrülten futott el oldalomtól. Most már minden tisztán és világosan áll előttem. És önök halálosan megsértették egymást, és most nem gondolnak másra csak a halálra. Ugy-e igy van? tagadja hát hogy nem igy van!«

Viktor nem tagadta. De nem tudott a Clarisse szemébe tekinteni. Ekkorára Frigyes is felkészült legalább annyira, hogy megjelenhetett egy nő szeme előtt, és sietve beavatkozott. »Az istenre kérlek Clarisse, távozz el innen!« - meg találna látni valaki, és félre magyarázhatná!« - »Mit törődöm én a magyarázatokkal!« kiáltá Clarisse daczosan, s nem mozdult. »De hát mit akarsz itt?« »Mit tudom én? - sohajtá Clarisse. Olyan vagyok mint egy őrült!« És sirni kezdett. Frigyes belátta, hogy ily hangon nem beszélhet Clarisseszal és vigasztalni kezdte. Biztositotta arról, hogy semmi baj sem lesz. Szidta Viktort mint szeles bolondot, s jót állt arról, hogy ő fogja eligazitani a dolgot. Csak Clarisse is okos legyen, és el ne rontsa. Clarisse nem akart távozni, vagy csak azzal a feltétellel, hogy Viktort látni fogja még, és Viktor nem fog a kastélyból eltávozni. Frigyes csaknem becsületszavára fogadta, hogy igy lesz. És ekkor Clarisse nagyobb kitörés nélkül, melytől pedig alig tudta visszatartani magát, szobájába vonult, és egyedül maradván sirt hangosan és keservesen.

Viktor, a ki az izgatottságtól már ugy is el volt csigázva, Clarisse távozása után ledobta magát egy karszékbe, és sokáig nem tudott hangot adni. Frigyes leverten folytatta öltözködését, melyhez ezuttal inasát be sem szólitotta, hanem maga szolgálta fel magát, mintha inasa sem lett volna. De azért nem csapta el inasát, mint Diógenes, a ki poharát eldobta mint fölöslegest, mikor azt látta, hogy valaki a tenyeréből ivott. Végre, mikor már a nyakkendőjét kezdte kötögetni, akkor fordult a tükörtől Viktor felé, s igy szólt: »Hány órakor akarod, hogy Oszkárt fölkeressem?«

Viktor fölrezzent; Oszkár nevére fölujult minden gyülölete és bosszusága, és a dühtől fátyolozott hangon válaszolá: »Azonnal!«

»Jó,« - mondá Frigyes, és látszott rajta, hogy töri a fejét valamin. De nem az eljárási módok felett gondolkozott ő, mert hisz neki az eféle dolgokban nagy gyakorlata volt, hanem - miután tegnap csak futólag és felületesen ismerte meg az esetet, - szeretett volna bővebb felvilágositásokat nyerni, hogy eljárásában minden teendő iránt tisztában lehessen. De feszélyezve volt Viktorhoz kérdéseket intézni, mert érezte, hogy ilyen sebhez hozzá érni, a legnagyobb fájdalmat okozza. Viktor azonban megsejtette Frigyes tünődését, és segitett rajta.

»Az esetet tudod.« - Szólt Viktor közbe-közbe ajkait harapva. »Én neked utasitásokat nem adok. Te egészen a magad belátása szerint intézkedel. Te magad legjobban fogod tudni mily keretben mozoghatsz, s mi az a határ melyen tul nem léphetsz. Bocsánatkérési, vagy más békülési kisérletekbe nem egyezem bele. Ha tudsz találni oly módot, hogy egyik félre a halál bizonyosan legyen, azt legjobban szeretném.«

Frigyes egészen elkészült öltözékével, és arczáról a tünődő vonások is eltünedeztek.

»Az eset tehát az a mit én is tudok, - mondá határozott hangon. - A sértés kétségtelen. Enyhitő körülmények ez ideig előtted nem lebegnek. Te teljes elégtételt követelsz. És ügyedet én rám bizod. Ezzel a dolog miköztünk be van végezve. És egyelőre neked nincs más szereped, mint engedelmeskedni nekem. Az első a mit tőled kivánok az, a mit már előbb hangsulyoztam, hogy a kastélyban maradj.«

Viktor gyanakodó arczczal tekintett Frigyesre.

»Mért kivánod ezt tőlem?«

»Érzékem sugja, hogy ez helyedben a leghelyesebb. Az elégtételt botrány nélkül kell elintéznünk!«

»És nem a legnagyobb botrány az, ha én a kastélyban maradok?«

»Nem mondom én, hogy az Oszkár társaságát keresd, és vele villásreggelizz, vele ebédelj!«

»Elég, hogy vele egy levegőt szivok.«

»Hát legalább csak azt tedd meg, hogy távozásodat, ha már mindenkép menni akarsz, nem teszed feltünővé.«

»Ezt megigérem.«

»És a kastélytól messzire nem mégy.«

»Csak a szomszéd faluba.«

Frigyes elgondolkozott, aztán lábával toppantva felkiáltott: »Ostoba helyzet!«

Viktor még Frigyes szobájában, küzdve magával, hogy a kastélyban maradjon vagy eltávozzék? (noha Frigyes csakhogy Clarisset távozásra birhassa, az előbb csaknem becsületszavával kötötte le, hogy Viktor a kastélyban fog maradni,) mikor egyszerre csak belépett a Frigyes szobájába Adél grófné, s utána Clarisse egészen kisirt szemekkel.

Adél grófné ingerült volt, és halavány mint a fal. Ő rajta is meglátszott a nagy benső izgalom, s látszott, hogy ő sem hunyta le szemét az éjjeli események óta. Innen volt, hogy szokatlanul korán kelt, s először is Clarisset kereste fel. A mint Clarissehez belépett, azonnal belátta, hogy Clarisse mindent tud, s ez annyira idegessé tette, hogy minden szó nélkül Frigyeshez futott. Clarisse utána.

Adél grófné a mint megjelent Frigyesnél, dorgáló hangon támadt a férfiakra.

»Mondtam ugy-e hogy a botránytól őrizkedjetek! Most megvan. - Koczkán áll minden!«

Frigyes pártját fogta Viktornak és fatalistikus nyugalommal felelte:

»Mi nem okoztuk: most már ki nem térhetünk.«

Viktor szükségét érezte, hogy visszaadja Adélnak, a ki kész volt önző érdekeiért áruba bocsátani Clarisse szivét, - legalább részben a kölcsönt, s vad haraggal kiáltá: »Egyikünknek meg kell halni.« A mi alatt azt kellett érteni, hogy: a te szép terveidből pedig nem lesz semmi.

»Meg kell halni!« - kiáltá Adél, a ki érezte a fulánkot Viktor szavaiban. »Könnyü kimondani, könnyü meg is tenni. De melyik haljon meg?«

Clarisse a szenvedélytől és szerelemtől áradó hangon szólt közbe:

»Haljon meg Oszkár!«

Adél merőn nézett leányára, s megdöbbenve kérdé:

»De mi lesz akkor a házasságból?«

»Semmi! Ugy sem lesz belőle semmi! Én nem leszek Oszkár neje soha! Én Viktort szeretem. És most hogy az ő élete veszélyben forog, nem tudok játékot üzni szerelmemből! Nem tudom alárendelni anyám nagyra vágyásának!« igy kiáltott Clarisse, aztán Viktor keblére borulva könnyektől fuldokolva folytatá: »Érzem, hogy szeretlek! - Féltelek! Ha meghalsz én is utánad halok.«

Viktor átölelte Clarisset, és elérzékenyedve sóhajtá: »Oh Clariss!«

Frigyes, bár maga is meg volt hatva, de tudta, hogy ily helyzetben az érzelgés a legrosszabb tanácsadó, s érdes hangon szólt:

»Ne olvadozzatok! Itt a szenvedély csak ronthat. Bármi történjék, Clariss, anyádat compromittálnod nem szabad. A societást már harczra hivtuk. A gyülölet harsogó gunykaczajjá válnék, ha fiaskót csinálnánk.«

»Köszönöm, kedves Frigyes.« Rebegte Adél hálálkodó hangon, s nagy grácziával nyujtotta kezét Frigyesnek.

De Frigyes érdes hangja csak fokozta Clarisseban a szenvedélyt, s annál is inkább, mert Viktor még mindig ölelve tartotta őt:

»Mit nekem a gunykaczaj! Én szeretek! Most látom, hogy mily rút, alávaló lett volna Oszkár nejévé lenni, mikor én Viktort szeretem!« Szólt Clarisse, és nagy szerelme, melyet oly soká lábbal taposott, csaknem őrjöngővé tette.

»Csendesedjél. Elintézzük a dolgot.« Csendesité Frigyes Clarissét, de mindhiába. Clarisse kétségbeesett hangon kiáltá:

»Nem igaz! Ők vivni fognak és Oszkár megöli Viktort. Az isten igy fog megbüntetni minket!«

Frigyes kaczajt erőltetett, de a kaczaj sehogy sem sikerült neki. Ezen ő maga is dühbe jött, és haragosan kiáltott Clarissera:

»Bolond gyermek! Igazán pirulok. Felejted, hogy ki vagy?«

Adél grófné szintén sietett nagy elegantiával adni kifejezést indignatiójának:

»Valóban azt hittem eddig, hogy Clarisse az én leányom.«

Clarisse lesujtó pillantást vetett anyjára, és igy fakadt ki:

»Én is azt hittem, de mindketten csalódtunk! Hiu, kaczér, nagyravágyó, bünös leány voltam eddig, azt hittem lehet játszani a szerelemmel; azt hittem a sziv lehet silány eszköz. Most érzem, hogy csalódtam. Ha Viktor meghal, nincs számomra boldogság a világon!«

Viktor átszellemülve nézte Clarisset, és fájdalmasan sóhajtá:

»Oh Clariss! ha a halál küszöbén nem állanék, én is tudnék felelni szavaira!«

De már a Viktor ellágyulása komolyan felbőszitette Frigyest.

»Hogyan! tán pityeregnél? Ha félsz a haláltól, megvivok én!«

Viktor érezte, hogy erőre van szüksége, és kiszakitva magát Clarisse karjaiból, igy kiáltott:

»Elég! isten önökkel!« És azzal elrohant hátra sem nézve.

»Nem! nem eresztelek!« kiálta Clarisse kétségbeesve és Viktor után szaladt. De Frigyes megragadta kezét.

»Csitt! Ha nem akarsz élni, öld meg magad. Vonulj kolostorba ha tetszik; de mig a világban élsz addig nem szabad elárulnod, hogy gyáva kis lelkü vagy!«

Adél hasonló hangon támadt leányára:

»Ha méreg kell, itt hordom gyürümben. De ez az utolsó lépés. Ott még nem vagyunk.«

Frigyes nem engedte szóhoz jutni Clarisset:

»Eredj szobádba és sird ki magad! - de ne essél kétségbe. Bizzál bennünk.«

Clarisse megsemmisülve zokogott, és panaszos hangon ismételte:

»Mért nem születtem szegény paraszt leánynak!«

És elment szobájába, hogy sirjon. De nem tudta magát kisirni!

Adél grófné, egyedül maradván Frigyessel, mindenképen ki akarta fejezni, hogy mennyire megbizik ő Frigyesben, és mily sokat vár tőle, de Frigyes nem igen látszott bizni abban, hogy ő az Adél grófné nagy bizalmának meg tudjon felelni.

Adél esze mindig azon járt, hogy miként lehetne a dolgot ugy elintézni, hogy Adél terveire semmi hatással ne legyen az; Frigyes előtt pedig már nem lebegett más, minthogy botrány nélkül lehessen kilábolni belőle.

Teljes pessimismusát nem árulta ugyan el Adél előtt, mert bizonyos volt benne, hogy a dolgok fejlődése lassankint szét fogja tépni Adél grófné illusióit is, de meglátszott az arczán, hogy nem a támadásra, hanem a visszavonulás fedezésére gondol. Adél grófné észrevette ezt, de nem árulta el, mert ő küzdeni akart a végsőkig, és még mindig bizott abban, hogy ármánynyal és furfanggal jó irányt adhat a rosz fordulatnak. Ő még mindig azt hitte, hogy csak emberekkel van dolga, és nem gondolt arra, hogy a játékba a végzet is beleszólt már.

És e szerint akármilyen kérdést intézett Adél grófné Frigyeshez, akármily tanácsot kért tőle, a válasz sohasem lehetett sem biztató, sem kielégitő. Adél grófné nem akart más kibontakozást látni, mint azt, hogy Oszkár nőül vegye Clarisset. Frigyes pedig nem tudott más kibontakozást látni, minthogy Viktor agyonlőjje Oszkárt, vagy Oszkár lőjje agyon Viktort. Mert az emberek kaczagását csak egy szomoru catastrófa némithatja el, - és a blamage melybe eddig vakon belementek, csak vér által mosható le. És nagyon természetes, hogy mivel Frigyes oly dolgokra épitett melyeknek szükségkép be kellett következniök, sokkal nyugodtabb volt mint Adél, a ki oly dolgokba bizott, melyek minden valószinüséggel ellentétben álltak. Voltak pillanatok, mikor ez Adél előtt is tisztán állott, és ilyenkor fejéhez kapott, és agyvelejének idegszálait érezte lepattogni öntudatáról. De a mint magához tért, annál nagyobb elszántsággal rohant tovább számitásainak utvesztőjében. Csak előre menni! mindig előre! - ez a képtelen vágy hajtotta, ámbár maga sem tudta, hogy hova jut és mindig visszakerült oda a honnan elindult.

Mikor látta, hogy Frigyessel nem boldogul, az öreg Rózsayhoz sietett, a ki már akkor szintén felkelt volt, és minden áron a fiával akart beszélni. De Oszkár nem eresztette magához.

Nem eresztett magához senkit csak Somkövyt, a ki a bál végezte óta folyvást mellette volt, de az egész idő alatt szótlanul. Oszkár a mint szobájába ért, az ablakhoz állt, fölhúzta a függönyt, és szétnyitotta a redőket. Ugy állt némán és mozdulatlanul órák hosszán át, mintha a hajnalt nézte volna. Az égen lassankint eloszladoztak az éjjeli párák, megjelentek a tüzcsíkok a keleti láthatáron, ezek mindég följebb haladtak az égen, s minél föllebb haladtak annál inkább elváltoztak. A tüznyelvekből lassankint rózsaszinü hullámok lettek, oldalt part gyanánt kékes és violaszinü szegélylyel, a szürke égbolt lassankint átlátszó azúr lett, és a hajnal-csillag halványodva tünt el, mig végre kibujt a földből a vörös tányér, mely a világ teremtése óta egyformán jő fel, és egyformán megy le, s melyet ugyan ilyennek látott Ábrahám, és egész ókor, és minél feljebb ment a vörös tányér, annál kevésbbé nézhetett beléje a szem. - Mindez az Oszkár szeme előtt történt, - de Oszkár, habár tekintete erre volt irányozva, nem látott ezekből semmit. Somkövy egy karszékben ült, és szivarozott. Koronként a szivar kék füstjét bámulta, és ez igy tartott késő reggelig. És mégis ők, a kik ily szótlanul voltak egymás mellett, jobban értették egymást, mintha minden gondolatukat megmagyarázták volna egymásnak. A szeretet a maga delejességével tisztábban látja a szivet a szivben, mint a szavak tükrében.

Nemes és erős lelkü jellemek csak addig izgatottak, mig a bizonytalanság előtt állanak.

Mihelyt a bizonyosság föllép, akár legyen az rosz, akár jó, mihelyt a végzet kényszeritő hatalmát érzik, hogy végrehajtsák azt a mit kikerülniük lehetetlen: onnan kezdve többé nem töprengenek, nem panaszolnak, nem szitkozódnak, hanem teszik a mit tenni kell, és borzasztó nyugalommal várják a minek jönnie kell.

Hogy mit kellett volna tenni, vagy mit nem kellett volna tenni, hogy kikerültessék azt, a mit kikerülni czélszerü lett volna? - Ki foglalkozik már ezzel, ha megtörtént a minek nem kellett volna megtörténnie? - És kivált ha valaki fatalista, és azt tartja, hogy mindannak a mi megtörtént, szükségképen kellett történnie.

Somkövy fatalista volt. De e mellett valódi gentleman is. Tisztán látta a becsületbeli tartozást, és nem riadt vissza a legszomorubb leszámolástól sem. De azért, ha olykor-olykor Oszkárra nézett, szive mégis elcsavarodott. Ilyen nemes, ilyen jó, ilyen szép, ilyen mély kedélyü fiu, és ime ez volt róla megirva!

Nemsokára léptek hangzottak a folyosón. A léptek közeledtek, és már a mellékszobában voltak, Somkövy hirtelen felugrott, és kiment, nem annyira azért, hogy az érkezőt fogadja, mint inkább azért, hogy Oszkárhoz be ne eressze. Az érkező az öreg Rózsay volt, a ki ugy látszik aludt valamit, mert szemei dagadtak voltak az álmosságtól. De arczán az is meglátszott, hogy alvása kárba veszhetett, mert nagyon rosz álmai lehettek. És hogy megnyugvást szerezzen magának, mindenekelőtt fiát kereste fel, hogy jól kiveszekedje magát vele, noha az engedelmes jegyváltás után inkább elégedettnek kellett volna lenni vele. A mint az öreg Rózsay Somkövyt meglátta, vörös lett dühében mint a pipacs, mert Somkövyt tartotta minden baj okozójának, s elfelejtett neki köszönni. Somkövy sem köszönt, hanem megvető pillantással fogadta, és hideg nyugalommal bezárta maga mögött az ajtót.

»Oszkárhoz akarok bemenni!« kiáltá durván Rózsay.

»Oda nem mehetsz be. És ha be is mehetnél, nem tanácsolnám neked. Kiméld legalább most, ha eddig nem kimélted.«

»Nem fogadok el leczkét senkitől! - hanem én akarom megleczkéztetni még egyszer azt a fiut, a ki eszeveszettül ön romlását okozza. De tudom, hogy nem a maga fejétől teszi. Tudom kik azok a kik szitják benne a daczot és a könnyelmüséget. Te is egyike vagy ezeknek. Pedig megigérted, hogy nem izgatod ellenem. Most már legalább tudom mit tartsak szótartásodról. Irás nélkül ezentul nem hiszek neked.«

Ezeket oly sértő hangon, oly otromba arczkifejezéssel károgta Rózsay, hogy Somkövy kedvet érzett a Rózsay saját kastélyában kidobni őt a fia szobájából. De nem vesztette el hidegvérét, és csak ennyit felelt: »Most már nincs helye többé semmiféle vitának. Kérlek viseld magad nyugodtan és férfiasan.«

»Eressz hát a fiamhoz.«

»Nem eresztelek, mert még jobban fölizgatnád. Azt hiszem te is be fogod látni, hogy a helyzet a lehető legkomolyabb.«

»Én nem látok be semmit. Én csak azt tudom, hogy semmiféle bolondságot nem fogok megengedni, inkább megbotozom.«

De már erre Somkövy minden türelmét és önuralmát elvesztette.

Fenyegetőleg előre lépett, villámló tekintettel nézett a Rózsay szeme közé, s igy szólt: »Én pedig azt mondom neked, hogy ha valami pimaszságot akarsz elkövetni, én botozlak meg téged, ha kell minden cseléded szemeláttára. És ha azt hiszed, hogy nem tartom meg a szavamat, hát irást adok róla.«

E hang, de még inkább a Somkövy tekintete és jobb kezének határozott mozdulata annyira imponált az asszony természetü Rózsaynak, hogy hátra huzódott, és veszekedő kedve egyszeribe eltünt. Kezdte érezni, hogy a helyzet csakugyan komoly, és tréfálni nem tanácsos. És panaszos, csaknem siránkozó hangon kiáltott fel: »De az mégis csak szörnyüség, hogy nem akarsz beereszteni engem a fiamhoz!«

»Most nem eresztelek be. Későbben beszélhetsz vele. De most ne izgasd. Annak pedig a minek történnie kell, utjába ne állj, mert az meg fog történni akár akarod, akár nem. És minél inkább ellenzed, annál komolyabb következmények származhatnak belőle.«

Rózsay mindig nyugtalanabb lett, s mindinkább kétségbeesett.

A Somkövy arczáról oly dolgokat olvasott le, melyektől vérét fagyni érzé. És minél inkább érezte Somkövy erélyét, annál jobban érzé a saját tehetetlenségét. Képzelete mindinkább féket vesztett, és félelme szárnyakat adott balsejtelmeinek. Ilyen helyzetben találta őket Frigyes gróf, mikor ünnepélyes arczczal belépett hozzájuk.

»Adél grófné várakozik reád. Kérlek siess hozzá.« Szólt a belépő Frigyes, hogy Rózsayt távozásra birja, és Somkövyvel egyedül maradhasson.

»Megyek! megyek!« nyögdelte Rózsay, a ki Frigyes láttára még inkább elvesztette önuralmát. »A grófné okos és ravasz, megint fog valami kisegitő módot találni!« gondolta magában Rózsay, és indult. De mielőtt kiment volna, a gyávaság siránkozó hangján kérte Frigyest, hogy ne csináljanak a dologból valami ostobaságot, mert ő nem fogja türni. Nem ismerik őt, hogy mire képes. Frigyes biztositotta, hogy itt csak a szükséges felvilágositások fognak megtörténni, s egyéb semmi. Rózsay teljesen nyugodt lehet.

Mikor Rózsay eltávozott, Somkövy nem várta be, hogy Frigyes szóljon, hanem ő szólt először.

»Tudom miért jön, - mondá, - de én már vártam. Oszkár engemet kért fel, hogy ügyeit képviseljem. Minden elégtételre kész.«

»El voltam készülve reá, s tudtam, hogy ez iránt nem lesz semmiféle nehézség. De tekintve a helyzetet, tekintve az éppen tegnap megtörtént jegyváltást, nem lehetne-e Oszkárt arra birni, hogy enyhitő körülményeket engedne meg?«

»Én nem képzelem, hogyan lehetne a megtörtént dolgot enyhiteni?«

»Ah! sokféleképen. Ezzel azonban távolról sem akarok arra czélozni, hogy a fegyveres elégtételtől eltérhetnénk. Mert hisz ebben az esetben bárminő enyhitő körülmények sőt még maga a bocsánat kérés sem hárithatná el a fegyveres elégtételt. Ennek meg kell történnie. De a fegyveres elégtétel sokféle lehet. Mihelyt van módunk a sérelmet magyarázni, mindjárt válogathatunk a fegyvernemek, és a feltételek közt. Ha azonban az olyan sérelmet, mint a milyen a szóban forgó, nem magyarázhatjuk, akkor csak egy feltétel lehetséges, és ez a halálos elégtétel.«

»Félek, hogy nem marad más hátra.«

»Én nem félek tőle, mert ha igy kell tenni, hát legyen. De nézetem szerint a segédnek még akkor is az enyhitő körülményeket kell keresnie, ha eleve ugy hiszi, hogy azokat nem fogja megtalálni. A kisérlet is valami, s a mi fő, szecundánsi kötelesség.«

»Legyen szives világosan formulázni gondolatát.«

»Jobban szerettem volna, ha ön megértette volna formulázás nélkül is, mert az ilyen dolgokat formulázni kényes is, bajos is. Enyhitő körülmények alatt azt értem, ha például ön - és ehhez nem is kellene felhatalmazást kérni felétől, - arról volna meggyőződve, hogy Oszkár a sértést olyan lelki állapotában tette, melyben ő maga sem tudhatta mérlegelni, hogy az általa elkövetett sértésnek milyen jelentősége van. Bizonyos önkivületekben a szenvedély kényszeréből sokszor teszünk olyat, a mit hideg számitással meg nem tennénk. Egyszóval az iránt kellene tisztába jönnünk, hogy miként qualifikáljuk a tegnapi sértést. Azt mondjuk-e róla, hogy lázas fellobbanás eredménye, vagy azt, hogy tudatos, akaratos, és kiszámitott sértés?«

Somkövy természetesnek találta Frigyes okoskodását, és minden habozás nélkül felelte:

»Ha ön hajlandó enyhitő körülmény gyanánt tekinteni azt, hogy Oszkár lázas és izgatott állapotban támadta meg báró Tenkeyt, ezt el kell ismernem sőt bizonyitom. Én voltam mellette, én láttam nála fejlődni a düh rohamát, s én nekem nem sikerült őt visszatartanom attól, a mit fájdalom végrehajtott.«

»Megengedi, hogy e nyilatkozatát ugy tekintsem, mint felvilágositást?«

»Méltóztassék bárminek tekinteni, csak magyarázatnak nem.«

Frigyes bámulva nézte Somkövyt. Ilyen merevségre nem volt elkészülve. Somkövy komolysága ellenállhatatlanul imponált neki, s érezte, hogy neki, mint kihivónak rendkivül kell vigyáznia minden szóra a mit kiejt, nehogy ugy tünjék fel, mintha kevesebb elégtételt kérne, mint a mennyit kinálnak. Más körülmények közt Frigyes még Somkövynél is merevebb lett volna: de ez esetben szivesen lépett volna Somkövyvel bizalmasabb viszonyba; s a nehézség az volt, hogy ezt még csak meg sem kisérthette, mert a visszautasitás oly bizonyos volt. Frigyes nem tehetett mást, ha az utolsó szót rögtön kimondani nem akarta, mint azt, hogy bejelenté a kihivást, és még egyszer fölkérte Somkövyt, hogy kérjen felvilágositást felétől az iránt, hogy ütéssel akarta-e megsérteni báró Tenkeyt, vagy mivel nem talált dühében a sértésre más eszközt, azért ütötte meg? - E kérdésre kért hivatalos választ, mert e választól tette függővé az elégtétel mérvét és feltételeit.

Somkövy késznek nyilatkozott azonnal meghozni a választ, de Frigyes időt engedett neki délig, s köszönt, és távozott.

Arra számitott, hogy délre Oszkár annyiféle befolyás alá kerülhet, hogy legalább annyit beismer, hogy beszámithatatlan állapotban ütötte meg Viktort, mert ez esetben nem kellene kimondani föltétlenül, hogy egyiknek halva kell maradni. Az igaz, hogy igy is agyonlőhetik egymást, de ez már a végzet dolga. Nincs kizárva, hogy élve maradhatnak.

A mint Frigyes kilépett Oszkár szobájából, a folyosón már szemközt találta Rózsayt és Adél grófnőt, a kik épen ő hozzá siettek.

»Nos?« kiálták mindketten a mint Frigyes szemközt állt velük, és arczukon olyan elképpedt vegyüléke ült a kétségbeesésnek és a reménynek, hogy Frigyes, daczára a komoly pillanatnak, csaknem elmosolyogta magát.

»Nem beszélhettem fiaddal«, - mondá Frigyes, tévutra akarván vezetni Rózsayt, - »de szeretném ha te szólanál vele először.«

»Ezt én is szeretném!« sopánkodott Rózsay, - »de ez az őrült kölyök nem bocsát magához. Somkövyvel őrizteti magát.«

»Ez a mi rosz csillagunk,« suttogta Adél grófné sötét arczczal.

»A nyomorult gazember!« fakadt ki Rózsay. »Én nem is tudom, hogyan tűröm meg saját házamban a legnagyobb ellenségemet.«

»Erről szó se legyen most!« - szólt közbe Frigyes, aki csak a botránytól irtózott. »Somkövyvel nem szabad észrevétetni semmit. Ne goromba légy, hanem erélyes. Ne lármázz mint egy asszony, hanem beszélj határozott hangon. És beszélj fiaddal, mert kell, hogy valaki hatással legyen rá. Neki okvetlenül bocsánatot kell kérnie Viktortól. Ezt követeld tőle, s ha nem segit kérd a legérzékenyebb hangon. Kérlek siess hozzá azonnal.«

Rózsay rögtön ugrott és futott fia szobája felé, habár a háta borsódzott a találkozástól. Ajtó nyilt és eltünt.

Frigyes és Adél a zárt folyosón sétálgatva várták Rózsay megjelenését.

Adél grófné váltig ismételte: »Ha te nem volnál itt édes Frigyesem igazán nem tudom mit csinálnék!«

»Szerelmes bolondok!« dörmögte Frigyes lehorgasztott fejjel. »De hogy a helyzet komoly, azt én is belátom. Legjobban félek Rózsaytól, a ki a milyen gyáva, képes compromittálni mindnyájunkat.«

»És hiszed-e, hogy Oszkár bocsánatot fog kérni?«

»Ezt nem hiszem, de talán legalább lehetővé fogja tenni, hogy enyhitsük a párbaj feltételeit. Ezt nem Viktorért ohajtom, hanem ti értetek.«

»Köszönöm Frigyes! - Ah mint bámullak, hogy nem veszited el nyugalmadat!«

»Bárcsak Viktor se vesztette volna el!«

»Ah! csak addig várt volna legalább, mig Oszkár nőül vette Clarisset. Aztán nem bántam volna ha másik héten agyonlövi. Gyülölöm ezt a pöffészkedő sihedert. De most lehetetlen agyonlőni.«

»Ha pedig Oszkár lövi agyon Viktort, Clarisse bolondul meg, s te vagy meglőve.«

»Iszonyu!«

»Ha a párbaj feltételeket nem sikerül enyhiteni, én tán amerikai párbajt inditványozok. Igy nyerhetünk egy évet.«

»Ez pompás gondolat!« És ettől uj reményt kapva üzték füzték tovább gondolataikat, mig azalatt Rózsay a leghevesebb szóváltásba eredt Somkövyvel, a ki még mindig nem akarta Rózsayt beereszteni fiához. Végre Oszkár kilépett a szobájából, és megállt apja előtt oly sápadtan és oly kisértetszerüleg, hogy Rózsay visszahökkent, és torkán akadt a szó. Somkövy maga is zavarba jött a mint Oszkárt váratlanul megjelenni látta. Érezte, hogy ez áldozat Oszkártól, és ezt az áldozatot Somkövyért hozta. Feledve Rózsay előbbi gorombaságait, rögtön meghatva közeledett Oszkárhoz, és rámutatva, komoly, s szemrehányás nélküli hangon kérdé a meghökkent Rózsaytól: »Hát nem látod rajta, hogy terhére vagy? - nem látod, hogy csak magányra van szüksége. Nem látod milyen beteg?«

Rózsay szemeibe könyek gyültek; szivében föltámadt az apai érzés. Természetének gyávasága, melyet csak a dacz és hiuság tudott megkeményiteni, most olvadozóvá lett a meghatottság érzékenységében, és feledve, hogy bocsánatot jött követelni Viktor számára, csaknem ő maga kért fiától bocsánatot. De Oszkár halvány arcza oly visszautasitó volt, hogy. Rózsay még bocsánatot sem mert kérni tőle. Tompa, rezgő, fátyolozott hangon, mely még tulajdon apja előtt is idegenszerünek tünt fel, csak ennyit mondott: »Kérlek hagyj magamra!« Ezután feleletet sem várva, támaszkodott Somkövy vállára, és szobájába visszament.

Rózsay egyedül maradt. Előbbi meghatottsága most ismét dühre forrt fel. A tehetetlenség érzete fölzaklatá szivében a kétségbeesés bőszültségét. Ilyenkor az ember kész még a falnak is neki menni. Igy akart Rózsay is berohanni a másik szobába fia után, de a küszöbön meggondolta magát, s levette kezét a kilincsről. Azt gondolta magában, hogy hiszen majd beszél ő Oszkárral később. Sejtette, hogy ezuttal ugy sem végezhetett volna vele semmit. Visszaemlékezett az arczára és a tekintetére. Aztán öklével fenyegetett valakit (bizonyosan Somkövyt,) s haragos lépésekkel kirohant a folyosóra. »Nos«? - kérdék Adél és Frigyes, a kik még mindig a folyosón sétáltak, s válasz nélkül is látták, hogy Rózsay semmi jót sem végzett. »Őrült vad bolond!« kiáltá Rózsay, mintha nagy jelenete lett volna fiával, és a végletekig ment volna vele. »Nem szól, és nem is hallgat senkire!«

»Sejtettem! ez baj!« szólt Frigyes és csettentett ujjaival. De Adél grófné ideges lett, és rátámadt Rózsayra.

»De hát semmi hatalma sincs fölötte? mi lesz ebből?«

Rózsayt erre a támadásra elfutotta a pulykaméreg, és gyanuval fogadta a Frigyes ujjainak csettentését is, mely fegyverzajt juttatott a Rózsay eszébe, igy fakadt ki:

»Mi lesz ebből? Hát az lesz, hogy felpakolom, és elviszem ezer mértföldnyire, és aztán üthetik a nyomát!«

»És a házasság?« kiáltá Adél grófné az indignatió és elborzadás vegyes hangján.

»És ha agyon lövik?« viszonzá Rózsay a börzei ravaszságnak ijedten számitó arczvonásaival.

»Nem kell a kérdéseket bonyolitani,« vágott közbe Frigyes. »Itt csak az a czél, hogy a kikerülhetetlen párbaj föltételeit enyhiteni lehessen.«

»Az lehetetlen!« lármázott Rózsay.

»És ha mégis!« kiáltá Adél grófné, s ugy látszott, mintha reményekre jogositó ötlete villant volna.

»Nos? nos?« faggaták a leleményes grófnét.

»Én azt hiszem, ha szenvedélye csillapodnék, dühe is alább hagyna.«

»Ennyit én is tudok!« - ellenkezett Rózsay. - »De hol a csillapitó?«

Adél grófné szemében ujra sátáni fény lobbant.

»Eljön ma az a leány?« kérdé.

Rózsay nem tudta felfogni a grófné gondolatmenetét, s boszankodva válaszolt: »Gondolok is én arra!«

»Pedig ez a fő!« - erősité Adél grófné. - »Mert ez a leány okozott mindent. Ha Oszkár találkozni fog vele, - ha szerelme, mely talán gyülöletbe csapott, át fog menni a megvetésbe, vagy ha másként elégül ki, a láz bizonyosan csökkenni fog.«

»Bár igy lenne!« - sóhajtá Rózsay, s bár nem sok reménye volt, nem utasitotta vissza a grófné tanácsát. Hisz ugy is 50 ezer forintjába van már. Ily nagy ár megérdemelne egy kis sikert. »Csináljuk hát ugy, hogy legyen Oszkár alkonyatkor a kerti pavillonban.«

»A kerti pavillonban?« kérdé Frigyes, kellemetlen arczczal, mintha kifogásolni akarná.

»Ott!«

»Az lehetetlen,« - sugta Rózsaynak Frigyes. - »Én is éppen akkor fogok ott találkozni valakivel.«

Rózsay elborzadva nézett Frigyesre:

»És te ráérsz ilyenre ily körülmények közt is?«

»Eh! hát micsoda körülmények ezek? Én légyottomat el nem engedhetem!«

Adél grófné ismerte Frigyest, és gondolta, miről van szó, azért nem volt a sugdosásra kiváncsi. Mig azok suttogtak, ő kegyes fejbólintással fogadta Rigó Alfréd Elemér köszönetét, a ki hódolatát tenni jött, és lábujj hegyen nagy alázattal közeledett a beszélgetők felé.

»Tedd máskorra!« esengett Rózsay. Mire Frigyes épen mondani akarta, hogy ez nem tőle függ, megpillantotta Rigót, és azonnal elhatározta, hogy engedni fog Rózsay kérésének. »Rögtön elintézem!«, mondá - és maga is örült, hogy mai légyottjától megszabadulhat. S ezzel Rigóhoz sietett.

»A lehütött szerelem a legbiztosabb ventillátió!« mondá Adél grófné, bátoritó hangon, s karját Rózsay karjába füzte. De e pillanatban Rózsay még egy főrangu hölgy kezének érintése iránt is közönyös tudott lenni.

Frigyes a folyosón sétáltatta Rigót, ki épen a bájos barna menyecskétől hozott izenetet. Azt izeni, hogy még szerelmesebb Frigyesbe, mint tegnap. E szerint tehát mindenesetre el fog jönni, mihelyt alkonyodik.

Frigyes nagyuri non chalanceszal vágott közbe: »Menjen kérem, és mondja meg neki, hogy én is szerelmesebb vagyok beléje ma mint tegnap, - de arra kéretem, hogy szerelmét növessze még holnapig, mert ma nem tőlem függő akadályok miatt csak ugy találkozhatunk, ha ő fogad el engem.«

»Ez lehetetlen! - a penzionátus kapitány.«

»Itt pedig az alkonyi órákban Oszkárnak lesz légyottja Margittal szintén a kerti pavillonban.«

Rigó Alfréd Elemér arcza egyszerre rőfnyi hosszu lett.

»Oszkárnak Margittal?« és olyat nyelt, mintha egy kőszikla csuszott volna le a torkán.

»No igen! - no mi lelte? ejnye beh nagy szemeket vág! - ne mókázzon, hanem siessen és végezze a mit mondtam, mert különben kiesik a grátiámból!«

»Megyek, megyek!« hebegé Rigó. - És még hajlongott, de nem ez nem volt köszönés. Aztán a grófi pártfogó jelenlétében a fejébe csapta a fövegét, és olyan furcsán iramlott el, mintha megbolondult volna.

Frigyes nem tudta mire vélni e váratlan fordulatot, de nem is törte az eszét rajta. Oda ment Rózsayhoz, s egészen hangosan jelenté ki előtte: »Minden rendben van. De most sietek, mert Viktorral kell beszélnem.«

Rózsay Frigyes után futott:

»Te Frigyes én adok Viktornak százezer forintot, ha«

Rózsay nem folytathatta tovább, mert Frigyes ugy lenézte, hogy Rózsay már hasonfekve képzelte magát.

»Minek tartasz minket?« kérdé Frigyes, és e kérdésben tetőtől-talpig büszke és előkelő arisztocrata volt.

Rózsay alkudozni kezdett:

»Hát legalább azt tegyétek meg, hogy ne töltsétek golyóval.«

»Hanem zöldborsóval?« kérdé Frigyes, megvető gunymosolylyal. »Hát gentleman vagy te?«

»Az apa sohasem lehet gentleman, ha egyetlen fia életéről van szó.«

Frigyes nem reflectált erre, hanem másra tért: »Kisérd szobájába a grófnőt, és várj be, mig oda jövök.«

Onnan kezdve, hogy Rózsay utoljára kisérletté meg bejuthatni fiához, onnan kezdve Oszkár folyvást iróasztala mellett ült, és vagy irt, vagy iratait rendezgette. Leveleket csomagokba szedett, lepecsételte. Némelyiket többször elolvasta, arczképeket nézett, és néha merengés közben mélyen felsóhajtott. Somkövy néha eltávozott mellőle, de csakhamar visszatért. »Rendben van minden?« kérdé egy izben Oszkár Somkövyt. »Rendben.« Felelé Somkövy.

És mindjárt délután találkozott Frigyes gróffal, s rendbe hozott mindent. A kiegyenlités lehetetlen volt. Enyhitő körülmények egyik részről sem adattak. Frigyes amerikai párbajt ajánlott, de Somkövy nem fogadta el. A sértés nyilván történt, az elégtételnek is nyilván kell megtörténnie. Frigyes a sok sikertelen ajánlat után elvesztette türelmét és most már ő lett merev és követelő. Követelte, hogy a párbaj másnap kora reggel vontcsövü pisztolyokkal történjék meg. 15 lépés indulás és 5 lépés barriere. És addig lőnek, mig az egyik talál. A mi azt jelenti, hogy az egyik halva marad.

Somkövy hidegen hajtá meg magát. Mindenbe beleegyezett, s visszament Oszkárhoz.

Nem volt izgatott, mert érezte, hogy ennek meg kell történnie, - de meg volt hatva.

Szó nélkül közeledett Oszkárhoz, és mikor Oszkár fájdalmas mosolylyal nézett reá, melyben épp oly sok nemesség, mint a mennyi szeretet ült, Somkövy leborult rá és gyöngéden átölelte.

Aztán igy szólt hozzá: »Ha atyád szólani akarna veled, fogadd el őt! - Lásd, ő mégis csak atyád!«

»Nem akarom neki megneheziteni a válást! ne tudja, mit veszit bennem!«

»Ej! a válás még nem is oly bizonyos. Isten kezében a jövő. Én nem esem kétségbe.«

»Én sem! - De kétségbe esném, ha tovább kellene élnem. Oh! ez a csömör halálos!«

»Ugy láttam, atyád megbánta már, a mit tett.«

»Késő! - de hagyjuk abba. Ma estig nyugodt akarok maradni, mert szükségem van a nyugalomra. Ez iratokat te rád bizom. Nem végrendelet, hanem nehány megemlékezés. Csodálatos az emlékezet! - a sirig elkisér.«

Délután Rózsay csakugyan találkozhatott fiával, s Oszkár elfogadta őt. Rózsay kétségbe volt esve. Sőt átkozódott, de Oszkár vigasztalta. »Minden jóra fordul!« - Ennyit mondott, többet nem, de ezzel a vigasztalással csak még jobban kétségbeejtette Rózsayt. Ő meg mindig csak azt hajtotta, hogy ha a párbaj szerencsétlenül végződik, ő nem éli tul. Olyan volt, mint a vizbebukott, a ki uszni nem tud. Kézzel-lábbal dolgozik, de mindég csak mélyebbre száll. Végre már tudott uralkodni magán, s mivel Oszkár előtt nem mert kitörni, elhivta Somkövyt a maga szobájába, s igy támadt rá:

»Hát te is azt akarod, hogy megöljék a fiamat?«

Somkövy erősen végignézte Rózsayt, s igy felelt: »Én akarom? Boldogtalan ember! te ölted őt meg!«

»Ha én rajtam állna, nem vivna párbajt.« Védekezett Rózsay, mintha valakit az életben csak fegyverrel lehetne megölni.

»Talán rajtam állt, hogy ne vivjon?« kérdé szemrehányó hangon Somkövy.

»Rajtad bizony! ha senkisem szekundálna neki, sohasem vivhatna párbajt. Ha én törvény volnék, mindig a szekundansokat akasztatnám fel.«

»Ugy-e? Tudjátok fitogtatni a lovagiasságot, s a becsület szabályait, mig önzésetek nincs fenyegetve! - De mihelyt rólatok van szó, rögtön filosófokká lesztek! Mért nem voltál filosóf akkor, mikor belekergetted fiadat oly házasságba, melyet a józan ész elitél, a filosofia pedig kigunyol?«

»Mert boldoggá akartam tenni!«

»Boldoggá? - Szégyeld magad! Ez okozta fiad vesztét.«

»Te okoztad azt azzal, hogy ide jöttél.«

»Tudd meg hát a valót. Én azért jöttem ide, hogy Oszkárnak segédkezet nyujtsak, szive szerint keresni a boldogságot. Ő lelkéből gyülölte a frigyet, melyet számára te kötöttél, s hogy minél kevesebb alkalmat adjon a vitatkozásokra, bevégzett ténynyel akarta magát kiszakitani abból.«

»De hát miért nem beszéltetek a szivemre? Szép szóval mindent el lehet érni! Nem vittem volna végletekig a dolgot. Hisz lásd! ha meg tudnám akadályozni a párbajt azzal, hogy nem kényszeritem többé Oszkárt a házasságra, azt is megtenném. Ennél többet nem lehetek!« igy kiáltott Rózsay és csaknem sirva fakadt.

»Késő! Most már nem a mi akaratunk dönt. Oszkár lelke föl van dulva. Ő a halált keresi: s ha meghal, vére te rád vall.«

Rózsay szivreható hangon jajdult fel: »Megőrülök! - Elveszteni egyetlen fiamat! - Ti tigrisek, vadállatok! - ti gyilkoljátok őt meg! Nem szánnálak mindnyájatokat kiseprüzni. De mégis! van talán mód arra, hogy eligazitsuk a dolgot. Hisz hány embert fölpofoznak a világon, s mégsem viv párbajt. Mért nem viszik az ügyet a törvényszékhez?«

Somkövy haragosan utasitotta rendre Rózsayt: »Valamint soha sem volt, ugy most sincs érzéked a helyzet iránt. Térj magadba s légy erős. A párbajnak meg kell történnie.«

»Hát halasszátok legalább addig, mig vérük kihül.«

»A párbaj halasztása sohasem hüti, hanem csak jobban heviti a vért. Jobb minél előbb tulesni rajta.«

»S mikor vivnak?«

»Oh! legkorábban holnapután.«

»Hazudsz! ők holnap vivnak. De én is résen leszek. Följelentem a csendőrségnél. Mindnyájatokat befogatlak.«

»Kitelik tőled. De czélt nem érsz vele. A bajt csak komolyabbá teszed azzal. Aztán mit mondana a »societás« ha egy Rózsay megretirálna! Kitörölnének a kaszinóból!«

»Mit nekem a societás, a kaszinó! - vigye el mindenestül az ördög!« És ezzel leborult egy pamlagra és hangosan zokogott. Somkövy köszönés nélkül távozott el tőle.

És ettől kezdve a kastély olyan lett, mint az olyan ház, melyben haldoklik valaki. Mindenki egy borzasztó catastrófa előérzete alatt áll, lábujjhegyen jár, fejét földre csüggeszti és csak suttogva szól. És mindenki félve gondolt az éjszakára.

A légyott.

Ki ül ott az egyszerü kasznárház ablakánál? A kedves, a szép Margit ül ott. Miért oly halavány mint az elfogyó hold bus őszi éjszakán? - Mert az éjjel nagyon nagy beteg volt. Azt hitték, a szive repedt meg. Eszméletlenül vitték haza arról a fényes bálról, a hol oly sokat tánczolt, és oly jól mulatott! Eszméletlenül vitték haza éppen a jegyváltás alatt, és otthon még sokáig nem tudták föléleszteni kilobbant eszméletét. Dörzsölték eczettel, borogatták jegesvizzel, ölelték, csókolták, simogatták, sőt doctort is hivattak. Kis hijja, hogy eret nem vágtak rajta, vagy meg nem pióczázták. De végre magához tért. Fölnyitá szemeit, és nem ismert maga körül senkit. Szóltak hozzá, de nem felelt senkinek. Fölemlegették előtte a pár órával előbb történt dolgokat, mert igy akarták összekötni öntudatát a lét valóságával. Végre megvillant valami szemében, s látszott, arczán hogy emlékezni kezd. Megismerte anyját, megismerte apját. Intett fejével, de még mindig nem szólt. Körülnézett, és látta, hogy báli ruhája darabokra tépve, rongyokban hevert körülötte. Mert le kellett szakitani ruháit, hogy ágyba tehessék. Aztán elfogta szegényt egy borzasztó idegláz. Minden tagja didergett, mint a szibériai utasnak, ha utoléri a fagyos szél. Órákig tartott ez a láz is, mig végre megszünt. Innen kezdve nyugodt lett. Iszonyu nyugodt. Még mosolygott is. Öreg anyja sirva fakadt a szegény leány mosolyától. De azután sem szólt egy szót sem. Az öreg kasznár időnkint ágyához ment, de nem igen merte hosszasan nézni, s ha rá tekintett, lekapta a szemét róla. Kérdezte: hogy van? - Margit nem szólt, csak mosolygott. Reggel felé az öregek is elszunnyadtak egy keveset, de hamar fölébredtek. Ők is betegek voltak az izgalomtól, és nagyon le voltak verve. Az öreg kasznár az egész idő alatt nem nézte meg azt a tömérdek pénzt, a mi a zsebében volt, hanem nagy léptekkel járkált föl és alá, és időnként nagyokat sóhajtott. Dél felé Margit, - bár jártányi ereje alig volt, - fölkelt ágyából, fölöltözött rendes ruhájába, és az ablak mellé ült. Ott ült egész nap, és nézett ki az utczára, és már beszélt is anyjával. Elmondta anyjának, hogy neki semmije sem fáj. Olyan édes érzés az a zsibbadtság, mely testét-lelkét fogja. Délután munkát kért, - de nem adtak neki. Az öreg kasznár időnként azt sugta jóságos feleségének, hogy beszéljen Margitnak Oszkárról, - ébressze fel Margit érdeklődését Oszkár iránt, mondja Margitnak, hogy Oszkár még mindig szereti őt, - de az öreg asszony egyszerre olyan ügyetlen lett, hogy nem lehetett semmiben hasznát venni. Oszkár nevét ki nem mondta volna egy világért som. Az öreg kasznár ideges lett, de nem volt bátorsága megtámadni feleségét. Végre nagy sokára ő maga határozta el magát, hogy előhozza Margitnak Oszkárt. De mielőtt megtette volna, belenyult mind a két kezével a nadrág zsebébe, és aztán, mintha valamitől erőt nyert volna, nagy nehezen kinyögte a mit mondani akart. Azt kérdezte Margittól, hogy ha Oszkár beszélni akarna vele, elmenne-e hozzá? - Margit hosszan apjára tekintett, a ki lesütötte szemeit előtte, aztán ezt felelte: »ha édes apám akarja.«

Ha akarja-e?

Az öreg kasznár kihuzta kezeit a zsebéből. Kifacsarodott a szive, s azt mondta: jól van. Azzal ujra nagy lépésekkel járkált fel alá. Kezeit hol a zsebébe dugta, hol kihuzta. Egyszer csak kihivták a szobájából, mert a kastélyból kereste valaki. Rózsay komornyikja volt, a ki levelet hozott az öreg kasznárnak. Az ördög eljött, hogy elvigye a kasznár lelkét, melyet az eladott. A kasznár elolvasta a levelet, és azt izente, meglesz. De aztán maga sem tudta, mit izent, mert ugy zúgott a feje, mint a viharzó tenger. Az ő jóságos felesége pedig egész nap csetlett-botlott, tett-vett, és mindent rosz helyre tett, és semmit sem talált meg, és mindig elfelejtette keresés közben, hogy mit keres. Igy telt el az idő körülbelül délután 4 óráig. Ebben az időtájban megjelent a kasznár ház közelében Rigó Elemér Alfréd, és épen ugy nézegetett szerteszét, mintha leselkedett volna. Hol elbujt, hol előtünt, - de mindig a ház körül volt. Mit akarhat ez az ember?

Mit akarhat Rigó Elemér Alfréd a kasznár háza körül, mikor neki másutt van dolga? miért nem végzi a dolgát, a mit Frigyes gróf bizott rá, nehogy kiessék a grátiájából? mit akarhat ez a csélcsap fráter, ez a hirhedt asszonykeritő, és korhely pajtás, egy olyan tiszta ház előtt, mint az öreg kasznáré, a hol mindenki csak a ház becsületére vigyáz? és vigyázhat is, mert azon a házon még sohasem volt szenyfolt. Szegénység lakik benne, az igaz, de tele becsülettel.

Szegénység? ki mondja ezt? - vizsgálja meg csak valaki az öreg kasznár zsebeit! - ezres bankókkal van az tele. És az mind az övé. És miért? Egy semmiségért, egy kimondhatatlan semmiségért. És most már ki keresné a kasznár szegény házán a foltot? mikor ennyi pénz minden foltot elföd! - Eddig minden valamire való gavallér kerülte ezt a házat, mert bár egy szép, de szegény lány lakott benne. No majd nem kerüli ezután. Majd tódul oda seregestől, ha az öreg kasznár elkiáltja magát, hogy Margitnak 50 ezer forint hozománya van. Ki fog többet kérdezni ennél? Margit boldog nő, s az öreg kasznár irigyelt apa lesz. És mindezt miért? egy semmiségért, egy kimondhatatlan semmiségért!

Mikor valaki a siralomházban ül, és tudja, hogy másnap reggel kivégezik, az eleinte még felosztja hátralevő idejét délre, délutánra, estére, éjszakára. Még megeszi ebédjét, mert tudja, hogy vacsorálni is fog még, de vacsoráját már nem tudja megenni, mert tudja, hogy ez utolsó vacsorája! És innen kezdve már csak órákra osztja fel életét, és az órák föltartózhatlanul folynak. És mikor eljön az utolsó óra, akkor életét már csak perczekre osztja fel, és a perczek is őrült sebességgel futnak. Minden, de minden azért történik, hogy őt kivégezzék, és nincs kegyelem! - Ő életével adós, és ezt le kell fizetnie. És nincs borzasztóbb pillanat, mint az, mikor leveszik a lánczot kezéről-lábáról. Ő megint szabad, - és ez az utolsó percz. El kell hagyni a siralomházat, hova oly iszonyodva ment be. Ki kell jönnie a siralomházból, hogy még nagyobb iszonyat szállja meg, mint a mikor bement. Előtte áll az akasztófa.

Ilyen kinokat küzdött végig az öreg kasznár, mignem eljött a percz, a hol Margitnak el kellett mennie Oszkárhoz, a ki még mindig szereti őt, és beszélni akar vele, - és a kihez a beteg Margit szó nélkül kész volt menni, ha édes apja akarja!

Már közel volt a percz, már alkonyodott, és Rigó Alfréd Elemér még mindig ott leselkedett a kasznár háza körül. Már bizonyos, hogy el fogja veszteni Frigyes gróf gratiáját. De mi czélja lehet?

Már közel volt a percz, a hol az ördöggel kötött szerződés lejár, és annak, a ki e szerződést vérével irta alá, ki kell állnia a keresztut közepére, és ott várni, mig eljön érte az ördög, és elviszi a pokolba.

Hideg izzadtság csorgott az öreg kasznár homlokáról. Akárhányszor félrehuzódott, toppantott lábával, és igy morgott: »csak ezen az egyen kell tulesni, s aztán nincs több kötelezettség!« - aztán utána gondolta: Margit ugy sem a te leányod. Te nevelted irgalomból, te adtál neki nevet kegyelemből. És mikor igy egyedül volt valami sötét sarokban, ilyenkor mindig ugy érezte, hogy le tudja győzni izgatottságát, - de a hányszor jóságos feleségével vagy a szegény Margittal találkozott, mindig elvesztette akaraterejét, és kivánkozott vissza a sötét sarokba. Zsebében az ezresek ujdonatujak voltak mikor kapta, és estére már ugy össze voltak gyürve, mintha végigjárták volna már a szivtelen milliomosok vasszekrényeitől kezdve a sikkasztók tömött erszényein át valamennyi buvóhelyét a lélek vásárjának. Margit még mindig nem tudta, hogy őt Oszkár látni akarja ma még. Olyan érzéketlen volt, mintha a más világról tért volna vissza. Végre kocsi zörgés hangzott. Megállt a kasznár háza előtt. No, most már menni kell. Az öreg kasznárné szaladt a gémes kut felé, mintha bele akart volna ugrani, - de az öreg kasznár rákiáltott és visszaparancsolta. »Fel kell öltöztetni Margitot, mert mennie kell!« kiáltá és fogai vaczogtak. Már nem volt eszénél, és csak a rögeszmék hatalma élt benne. Az volt rögeszméje, hogy Margitnak el kell mennie, mert értte jöttek. Berohant Margithoz, és lélekszakadva kiáltá neki is, hogy készüljön, mennie kell, mert értte jöttek. Igy szokták valakinek bejelenteni, hogy menjen hamar az apja vagy anyja betegágyához, mert mindjárt meghal. Az öreg kasznárné már hozta a kalapot, a felöltőt, - csak felrakta Margitra, mintha a tető már égett volna felettük, és menekülni kellene. Margit érzéketlenül engedett magával cselekedni mindent. Egy arczvonása sem rezdült meg Oszkár nevének hallatára. A mennyi ereje volt, mind összeszedte. Kezet akart csókolni apjának, anyjának, hanem most az egyszer egyik sem engedte meg. Csak kivitték az utczára és felültették a kocsira. Aztán hirtelen befutottak a szobába. A kocsi elrobogott. És mikor már a kocsi robogás sem hangzott, az öreg kasznár velőthasitó hangon orditott fel, ráborult az ő jóságos feleségére, és görcsös zokogásban tört ki.

És ugyanekkor Rigó Elemér Alfréd is eltünt a kasznárház tájékáról, de senki sem látta, hogy merre tünt el, mert már akkor egészen beesteledett.

A kastélyban sugdostak, bugdostak, csüggedt arczokon reménysugár villant, majd a remény sugarak ujra kialudtak. Adél grófné buzditott, bátoritott, mert ő volt az egyedüli, a ki nem vesztette el erélyét. Hisz meg van irva, hogy a gonosz indulatok sokkal szivósabbak és keményebbek, mint a jó indulatok. Rózsay lótott-futott, és mindig annak volt rá döntő befolyása, a ki utoljára beszélt vele. Frigyes gróf bosszankodott, hogy most nem ő tarthatja légyottját, hanem Oszkár. De a kerti pavillon felé nem mert közeliteni senki, csakis a kis kerti ajtóhoz volt kiállitva egy inas, a ki várta a lefátyolozott leányt, hogy a pavillonba vezesse. Oszkár már a kert sötét utain sétált, és egész napi fásultsága vad izgatottságba csapott át. Majd elérzékenyedett és sirt. Sirt mert senki sem látta. Egyszerre csak megállt, és sokáig mozdulatlanul állt. És igy szólt önmagához:

»Volt-e nemesebb, tisztább szerelem, mint az enyém? és bukott-e szerelem förtelmesebb tanyába, mint az enyém? - Miért éljek tovább, utálva mindent, utálva önmagamat? gyógyithatatlan betegségben?«

Nehány lépést tett előre, s igy folytatta:

»Sötét és férges börtönömben megjelent egy szabaditó angyal, és szólt: »jer, szabaddá teszlek.« Szavaira lánczaim lehulltak, börtönöm ajtaja megnyilt, s én szabad levék! - Láttam a természetet, láttam a tiszta kék eget, éreztem a boldogságot, és a szabadság végtelenségét! S mire szárnyaim megnőttek, hogy fölrepüljek a magasba, szabaditó angyalom démonná változott. Kitépte szárnyaimat és igy kiálta rám: »vissza börtönbe, a vak homályba és a férgek társaságába!« »Ha ha! mért mutattad meg nekem a szabadságot és a boldogságot? ha tudtad, hogy elárulsz?« - »Mert hittél nekem? Ez büntetésed!« Ó! de hogy ne hittem volna neked, mikor oly szép voltál, s oly igazán tudtál szeretni! Azt hittem, hogy az égben születtél! »Lásd tehát, hogy én a föld leánya vagyok!« Ó! a mily nyomorulttá tettél engem, oly nyomorultnak látlak téged. Én voltam a tied, nem kellettem: most te vagy az enyém. Jöjj, várlak! - várlak, hogy szemedbe nézzek, és megveszem szépségedet! Szeretsz? Én is szeretlek! Kikaczagsz? Én is kikaczaglak! - Nem tudod ki vagyok? - No én szemedbe mondom, hogy mi vagy? Olcsón adtad el magad? Drágán fogod megfizetni!...«

A képzelődés már az őrjöngési rohamok felé sodorta Oszkárt, mikor hirtelen megjelent előtte egy lélekszakadva vágtató inas, és rövid lélekzettel tagolva, vagy inkább kézi jelekkel mutatva, jelenté, hogy ama hölgy már megérkezett, és a pavillonban várja.

»Már itt van!« suttogta Oszkár, és elakadt.

»Igenis itt van!« erősité az inas, ravaszul hunyoritva.

»Ah! nyomorult!« orditott fel Oszkár és öklével a halálra ijedt inas felé sujtott, a ki szerencsésen megugrott előle, és vad futással elmenekült.

Oszkár nem üldözte. Egyedül maradt ujra. Irtóztató belső harczot vivott önmagával. »Hát csakugyan eljött? De hát ki kételkedik ebben? én nem! Hát rajta, rajta!«

És megindult a pavillon felé.

De a pavillon közelében ujra megállott.

»Miért sietsz? - hisz ő megvár! Van időd valódi arczába tekinteni, hisz álarczát ő maga vette le. Van jogod ölelni, csókolni, hisz megfizetted! Menj hát és vágd arczába... - De nem! - nem! nem teszem! Nem akarom tenni. Mért bántsalak én téged te szegény nyomorult teremtés? - te nem tehetsz arról, hogy ilyennek születtél! Elég tudnom, hogy itt vagy. Nem akarlak látni. Elég tudnom, hogy nincs többé miért élnem, - mig élek, nem akarom még jobban elundoritani hátralévő perczeimet. A halál int! az élet küld! nyugodt vagyok, mert nem hagyok itt semmit! Éljetek hát mindnyájan, ha tudtok élni! Én elvonulok, mert nem közétek valónak születtem. Miért öljem én meg Viktort? vagy mért öljön meg engemet ő? - Hátra hagyom őt a világnak büntetésül, én pedig elmegyek.«

És azzal elrohant, de nem a pavillonba, hanem a szobájába. Leült és levelet irt. Apjának czimezte. Aztán az istállóba ment, és átadta egyik lovásznak. »Ha holnap reggel nem térnék vissza, add át e levelet atyámnak. De ne előbb, mert meghalsz!« A lovász ijedtében esküt tett, hogy engedelmeskedni fog. Oszkár a kerten át eltávozott. Még visszanézett egyszer a fényes kastélyra, és igy sóhajtott fel: »Magammal vivtam a harczot, magam akarom eldönteni!«

És ezzel eltünt.

Órák multak el, a kastélyban sugtak bugtak. »Oszkár sokáig mulat! Nagyon jól mulathat!« - Az elfátyolozott hölgy a legnagyobb kinokat szenvedte át a pavillonban. Az Oszkártól elmenekült inas pedig hiresztelte a cselédség közt, hogy az urfi megőrült. A hir lassankint tovább szárnyalt, és végre Somkövy fülébe jutott, a ki megrezzent reá, és balsejtelmek kezdték tépni. Az a gondolata villant, hogy hátha Oszkárra csakugyan őrülési düh rohamok szálltak, és megölte a leányt, a kivel találkozott.

Sietett a pavillonhoz, - hallgatódzott. Semmi neszt nem hallott. E közben több cseléd követte, a kik álliták, hogy Oszkár nem ment be a pavillonba, hanem a kerten át eltávozott. Somkövy még izgatottabb lett. »Utána! minden irányban! - Keressétek fel!« kiáltá, és szétküldte a cselédeket. Maga pedig megnyomta a pavillon ajtajának kilincsét, és az kinyilt. Somkövy belépett, és ott egy siránkozó női hang fogadta: »Bárki legyen ön, kérem, legyen irgalmas, mentse meg becsületemet.«

Somkövy meghökkent. E hang nem a Margit hangja.

»Ki ön?«

»Ne kérdezze! - bünös könnyelmüségemet megsirattam! Mentsen meg, és vezessen ki innen!«

»De ki ön? akarom tudni!« kiáltá Somkövy idegesen. De a nő megragadta kezeit.

»Legyen ön lovagias!«

»Ön a kasznár leánya?«

»Nem vagyok az.«

»Nem az? - mi történt tehát itt?«

»Én nem tudom! - csak azt tudom, hogy én egy szerencsétlen asszony vagyok!«

»Asszony?«

»Mentsen meg kérem!« és azzal Somkövy karjába kapaszkodva, vitte őt kifelé. De alig értek a küszöbre, egy dult alak állott eléjük. Az esteli homályban kisértetszerünek látszott. Velőt hasitó hangon kiáltá: »Megálljatok!«

A fátyolos hölgy erre kitépte magát Somkövy karjaiból és futásnak eredt. Somkövy utána akart futni, hogy segélyére legyen, de az idegen alak megragadta. A zajra cselédek jöttek és lámpákat hoztak. Somkövy felismerte az öreg kasznárt.

Nem emberi ábrázat ült rajta. Olyan volt, mint a kit évtizedeken át sötét és magányos börtönbe zárnak, a hol lekopik róla minden jellemvonás, és csak egy üres álarcz marad az arcz, és a szemekből kiszárad a lélek. Ijesztő rém, de nem ember. Ilyen volt az öreg kasznár, és a mi kevés haja volt, az is mind az égfelé állt. A hang ugy jött ki száján sivitva, mint a barlangból a szél. Somkövy visszaborzadt tőle, és ki akart bontakozni a kasznár kezéből, hanem nem bocsátotta, igy orditozott:

»Még nem történhetett meg! Ha isten van, nem történhetett meg!«

Somkövy azt hitte, hogy az öreg kasznárt az Oszkár és Viktor közti párbaj zaklatta fel, hogy megnyugtassa, sietett rámondani:

»Még nem történt meg!«

Az öreg kasznár nagyot lélekzett, feje mellére lankadt, s hörgő hangon sohajtá:

»Nem is fog megtörténni soha!«

Somkövy maga is felsóhajtott, s önkénytelenül igy szólt:

»Az nem tőlünk függ.«

E szavakra az öreg kasznárt megint elfogta az az őrületes düh, mely ijesztővé tette. Fenyegető tekintettel kiáltá:

»De igen! mert elviszem őt magammal! Nekem nem kell pénz, sem gazdagság! Becsület kell és tiszta lelkiismeret!«

És e közben oly görcsösen szoritá meg Somkövy karját, hogy Somkövy gorombaságra magyarázta, s haragosan válaszolá:

»Önnek nincs szava ebben!«

Az öreg kasznár e szókra elereszté Somkövy karját, de még nagyobb bőszültség szállta meg, s tekintete még fenyegetőbb lett. Remegő ajakkal sivitá:

»De van! mert felbontom a szerződést! Itt a pénz, visszahoztam!« és ezzel egy nagy csomó gyürött bankjegyet vont ki zsebéből, és oda vágta Somkövy lábaihoz. És hozzá tette: »Tartsátok meg, és adjátok vissza Margitot nekem!«

»Margitot?« kiáltá megdöbbenve Somkövy, és kinos sejtelmei támadtak.

»Igen őt! - Ő értte jöttem. Én küldtem őt ide. Én hazudtam neki, hogy Oszkár beszélni akar vele. Pedig Oszkár el akarja rabolni a becsületét! Én adtam el Margitot annak a vén sátánnak, a kit Rózsaynak neveznek, a ki pénzével megbabonázott és elvette az eszemet!«

Somkövy dermedni érezte minden csepp vérét. Irtózva gondolta el, hogy itt lélekvásár történt. Kezdett érteni mindent. Kezdte érteni Oszkár szörnyü bánatát, és apja iránti utálatát. De azt, hogy Margitot pénzért vették meg, csak most tudta meg. Az öreg kasznár pedig eltakarta szemeit két kezével és zokogott,mintha legkedvesebb halottjának koporsója mellett állna. És ilyen zokogó beszéddel folytatta tovább az ő gyónását, hogy bünbocsánatot nyerjen és feloldozást.

»Mikor Margit az ajtón kilépett, azt hittem, a szivem szakad utána. De még mindig azt hittem, hogy tudok gazember lenni, és hogy a pénz több mint a tiszta becsület. De mikor a szekér már elment és a feleségem is sirva fakadt, az ő könyei megtanitottak, hogy én nem vagyok gazember! hogy én becsületes ember vagyok! - Elvesztettem eszméletemet és földre rogytam. Nem tudom, meddig lehettem igy, csak azt tudom, hogy mikor magamhoz tértem, Margit után kiáltottam, és mikor láttam, hogy Margit nincs sehol, félőrülten, hajadon fővel futni kezdtem ide. Most itt vagyok. Hol van Margit? Én nem engedem meggyalázni őt! - Ő nem az én gyermekem, de a becsülete az enyém!«

Somkövy villámgyorsan ragadta meg a zokogó vén embert, s vadállati orditással kérdé tőle:

»Margit nem a te gyermeked?«

Az öreg kasznár hátratántorodott a Somkövy vallató tekintetétől, s egy pillanatra megbánta, a mit mondott, de Somkövy már nyomon volt, és az öreg kasznár nem tudott többé megszabadulni tekintetétől.

Még ha hazudni akart volna is, akkor sem tudott volna hazudni. Nyöszörögve rimánkodott: »El fogok mondani mindent! Margit nem az én gyermekem! - de az én házamban született, és az egész falu azt hitte, hogy az én feleségem szülte. Akartuk is, hogy ezt higyje minden ember, mert egy szerencsétlen család becsületét mentettük meg vele. Nem pénzért tettük, hanem jószivüségből. Hiszen nekünk ugy sem volt gyermekünk, és örültünk, hogy ilyen módon jutottunk hozzá. A Margit anyja a szülés után meghalt.«

Somkövy közel állt az őrüléshez. Hiszen ő tizenhét éve keres egy leányt, akinek az anyja szülés után meghalt, a ki Mezőhegyen van eltemetve. Tizenhét éve keresi, és egész életboldogsága elveszett, mivel nem találja. Mikor Margitot először meglátta, szive megnyilallott, mert azt hitte, hogy megtalálta a kit keres, és akkor megint elvesztette, pedig a mit akkor mondtak, hazugság volt! mert ime kiderül, hogy Margit nem az öreg kasznár leánya!

»Ki hát a Margit apja?« orditá Somkövy, eszét vesztve, és rázva a vén embert, a ki sokáig nem tudott szólni a zokogástól.

»Nem tudom! - nyöszörögte az. - De Margit azt hiszi, hogy én vagyok az édes apja! azt fogja hinni, hogy a tulajdon édes apja adta el őt!«

»Ki hát a Margit apja? erre felelj!« üvölté Somkövy, és csaknem körmeivel szedte szét a zokogó vén embert.

»Nem tudom! nem tudom! csak azt tudom, hogy szégyennel, szüleitől megátkozva halt meg, Bükkfalváról hozták ide nagy titokban, és Flórának hivták!«

Somkövy egyik kezével a fejéhez kapott, a másik kezével ugy ellökte az öreg kasznárt, hogy az hanyatt-homlok bukott le a porba. Aztán feljajdult keserves jajszóval:

»Margit az én leányom!«

Az öreg kasznár térden csuszott Somkövy lábaihoz, és Somkövy rá akart tiporni. De e perczben az öreg kasznár összeomlott, és többé nem tudott egy szót sem szólani. Szélhüdés érte a nyelvét, és a jobbik kezét, meg a jobboldalát. - Nem tudott megmozdulni, és a szemei is lecsukódtak. A szolgák, a kik odagyültek, fel akarták segiteni, de szegény öreg ember nem tudott a lábaira állani többé. Fölpakolták és elvitték a cselédházba, Somkövy pedig fölmarkolta a pénzt, melyet a vén ember az előbb szórt lábaihoz, és elrohant vele. Jaj annak, a kivel találkozni akar.

De Rózsay a szolgák egyikétől már előre értesült, hogy az öreg kasznár visszajött a pénzzel, és hogy Somkövyvel találkozott. És erre bünös lelkiismerete ugy megijedt, hogy befutott szobájába és magára zárta a vastag tölgyfa ajtót. Pár percz mulva már Somkövy döngette az ajtót, és iszonyu hangon kiáltá: »Nyisd ki nyomorult! visszahoztam a pénzedet! - Az én leányom elég gazdag! nem szorul a te pénzedre. De te meghalsz! nyisd ki az ajtót, mert meg akarlak ölni.«

Persze az ilyen felszólitásra Rózsay mindenre inkább gondolt, mint arra, hogy ajtaját kinyissa. Hanem e helyett az ablakhoz futott, és torka szakadtából kiabálta: »Segitség! - tüz van! gyilkolnak! - segitség!«

A cselédség összefutott. De Somkövyhez nem mert közeledni senki.

Somkövy aztán a cselédeknek esett. Vallatta őket, hogy ki látta közülök Margitot? - Egyik se látta. Erre Somkövy, a mi pénz a kezében volt, mind szétosztotta a cselédség közt, és csak arra kérte őket, hogy üljenek lóra, vagy szaladjanak a hogyan tudnak, és kutassanak össze mindent, hogy Margitot megtalálják. A szolganépség csaknem a ruháit csókolta Somkövynek, és ha Somkövy azt parancsolta volna, hogy gyujtsák föl a kastélyt, azt is megcselekedték volna.

De Somkövy maga sem tudott maradni. Egyik perczben a bosszu és a gyülölet fojtott el benne minden érzést és gondolatot, a másik perczben a vágy, hogy Margitot keresse és feltalálja. Csak az ösztönök müködtek benne, mert agyveleje megtagadta a szolgálatot. Mint a fölháborgatott, összekavarodott kastély népsége, melyből ki erre, ki arra futott, egymást küldve, egymástól szaladva, és rohanva irány nélkül a világba, keresve valakit, a kiről senki sem tudta, hogy hol keresse: olyan volt éppen a Somkövy belső világa is. Néha mint viharos setét éjben a villámlás, ugy világlott ki lelkében az iszonyu helyzet öntudata, és látta a részleteket, melyek egymásba folytak, de ez csak egy perczig tartott, aztán ujra vak sötétség lett szélzugással és zápor zuhogással.

Pedig odakint a leggyönyörübb csillagos este volt. És oly varázsos fénynyel világitott a teli hold, hogy mindenkit elbüvölhetett a természet nyugodt harmóniája.

Az emberek nagy zajjal és lármával szétfutottak. A cselédség mindenütt Margitot kereste. Az egész falut felverték. A falu népe mind a keresőkhöz csatlakozott. Nagy sokára a falu végén találkoztak azzal a kocsissal, aki Margitot a kasznárháztól elhozta; össze volt verve, és karja, arcza tele volt zuzódásokkal. Ez beszélte, hogy a mint Margit kisasszonnyal már utban volt, a helybeli ügyvéd Ugrik Elemér szaladt utánuk. Utolérte őket és felkapaszkodott a szekérre. Mikor fent volt, pisztolyt huzott ki, és megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson az erdő felé. Margit kisasszonynak pedig azt mondta, hogy bizzék benne, mert jót akar vele, és meg akarja menteni a gyalázattól, mely reá vár. Margit kisasszony hitt neki, és nem bánta, akárhová viszik. Igy értek az erdőbe. Itt Ugrik Elemér letaszitotta a kocsist a bakról, és igy kapta a zuzódásokat. A gyeplőt pedig maga vevé kezébe, és a szekérrel elvágtatott. De hogy hová? azt csak az isten tudja!

Ezeket tudták meg a kocsistól, és tudatták Somkövyvel is. Somkövy pedig e hirtől még inkább kétségbeesett. Mert Ugrik Elemérről csak azt tudta, hogy aljas jellemü ember, a ki csak a gazembereknek tehet szolgálatot.

Ime föltalálta leányát, akit oly soká keresett!

És csak most vesztette el igazán.

Nem tudott mást mondani, csak mindig ezt: »Kit öljek meg először, és kit öljek meg utoljára!«

Szegény Margit! - Szegény Somkövy!

Az éj titkai.

Éjfél felé a kastély és környéke egészen elcsendesedett.

De nem aludt benne senki.

Rózsay börtönben érezte magát, de nem mert arra gondolni, hogy börtönének ajtaja megnyiljék, mert félt, hogy kinpadra viszik.

Előbb a zaj és zsibongás ejté kétségbe, és most még inkább kétségbe ejtette a halotti csend.

Képzelete rémitő alakzatokat szült, és minden neszre összerezzent, ha csak a szobabutor pattogása volt is.

Borzadt önmagától.

Hol az ablakhoz futott, hogy nem akar-e ott bemászni Somkövy? hol az ajtóhoz szoritotta fülét, hallgatni, hogy az ajtó mellett nem áll-e Somkövy lesben? Igy teltek el a rémes éjféli órák. Tudta, hogy odakint iszonyu dolgok történtek, melyeket hatványozva rajzolt a bezárt ember képzelete: és a bezárt ember nem mert kimozdulni börtönéből.

De habár a vastag tölgyfa ajtót be nem zuzhatta senki, habár a magas ablakokon be nem mászhatott senki, Rózsay még sem érezte magát biztosságban.

Mert nem tudott menekülni önmagától.

Mikor már az egész kastély elcsöndesedett, mikor már Somkövy sem fenyegette Rózsayt többé, akkor Rózsay önmagának esett, és önmagát támadta meg.

Szörnyü vivódás támadt szivében. Lelkiismerete keselyü körmökkel csapott be abba. És a fölszabadult lelkiismeret hatalma ugy nőtt, mint a lázbeteg viziója.

A hatalmas milliomos, a ki előtt a világ porba hullt, most börtönének négy fala közt, önmagát sujtotta a porba.

Előtte állt gunyos mozdulatlansággal a vaspénztár, benne a milliók, és sem nem akart, sem nem tudott segiteni rajta.

Hosszu és zavaros álomból fölébredni elég egy percz. És az ébredés perczében egyszerre szétfoszlik a hosszu zavaros álom.

Igy foszlott szét egy percz alatt Rózsay összes multja. Megátkozta és megsiratta.

De még mindig önző volt. Mert még mindig gyáva volt.

Még mindig a saját életére gondolt, pedig tudta, hogy a hajnali órákban fia fog szembeállani a halállal.

És ennek ő az oka. Most már tisztán látta, hogy ennek ő az oka.

Először majd beleőrült ebbe a gondolatba. Borzasztó indulat szállta meg, mely sarkalta őt a bosszura és gyülöletre. De nagy szenvedései közt rájött, hogy neki nincs joga bosszut állani máson, - hiszen mindennek ő az oka.

És minél közelebb jöttek a hajnali órák, annál kevesebb maradt Rózsayban a régi Rózsayból.

Minél közelebb jöttek a hajnali órák, annál jobban meggyülölte önmagát, s egyszerre csak odarohant a vastag tölgyfa ajtóhoz, kizárta a vastag lakatot, fölszakitotta az ajtót és kirohant a folyosóra.

Szörnyü hangon kiabálta, és a magános folyosó még szörnyübb viszhangot adott: »Ha valakit meg akartok ölni, engemet öljetek meg!«

Aztán minden ajtót fölszakitott, és minden sötét szobába bekiáltott: »Oszkár! - Oszkár!« - De Oszkár nem volt sehol.

Végre Frigyes ajtajához ért, és Frigyest Viktorral felöltözve találta.

»Gyilkosok!« kiáltá reájuk és rájuk csapva az ajtót, tovább futott. Kereste cselédeit, de csak a cseléd-gyermekeket találta, a kik édesen aludtak. Erre megint visszafutott, és mint a halálra üldözött vad, összerogyott szobájában, és testben, lélekben egyaránt kimerülve, lihegve hevert tigrisbőrrel bevont nyugágyán, s a kimerültség tehetetlenségében fatalista lett. A kiállott izgatottságok természetes visszahatása fáradt közönynyé tompitott benne minden lázadó érzést, és minden önkinzó gondolatot.

A régi Rózsayból nem maradt benne semmi!

Ez alatt Frigyes, a ki mindenről értesülve volt, teljesen tisztába jött a teendők felől.

Mielőtt a párbajt elintézte volna, érezte, hogy előbb még egy más dolgot is el kell intézni.

A párbajra, (akárhogyan végződjék is), most már közönnyel gondolt. De Viktor nagyon le volt hangolva. Ő éjfél után tért vissza a kastélyba, hogy Frigyessel találkozzék. A kastélyban történt dolgokról csak utólag értesült, - de mindaz, a mit hallott, nem érdekelte őt. Szive rosz előérzettel volt telve. Rögeszméje volt, hogy a párbajban el fog esni, és nem akart eltávozni a kastélyból a nélkül, hogy Clarisset még egyszer ne lássa. Frigyes mindenképen le akarta Victort beszélni erről, de nem sikerült neki. Végre beleegyezett, s az első virradás órájában együtt mentek Adél grófné termeibe. Clarisse szó nélkül borult Viktor keblére, és zokogva sohajtá: »Csakhogy még egyszer láthatlak! azt hittem, soha többé nem láthatlak téged.«

Adél grófné ki volt kelve önmagából; ajkait harapta, hófehér kezecskéivel homlokát verte, és vad gyülölettel folyvást csak e szavakat sziszegte: »Oh szégyen! szégyen!«

Csak Frigyes nem vesztette el férfias nyugalmát. És igy szólt:

»Nincs más választás. Rózsay meg van törve, kétségbe van esve. Elvesztette az eszét. Oszkár feltétlen ura lett apjának, s ha Oszkár életben marad, házassága Clarisseszal felbontottnak tekinthető. Kevesebb szégyen, ha mi bontjuk föl, mintha ők utasitanak vissza.

Adél grófné csak tovább sziszegte:

»Oh! szégyen! szégyen!«

Frigyes igy folytatta: »Bármint végződjék tehát a párbaj, a következményeken nem változtat. Távoznotok kell rögtön. Igy legalább a látszat van megmentve. Somkövyvel nem lehet találkoznotok, mert Rózsaytól kitelik az is, hogy elárulja, hogy Margitra vonatkozólag te adtad a tanácsot.«

Adél grófné fölkaczagott a kintól és a megalázástól: »Még ez is!«

»Somkövy olyan, mint egy őrült - minden botrányra képes. Oszkár eltünt; bizonyosan azért hogy más segédet keressen magának. A kocsi be van fogva. Siessetek. Pesten találkozunk még ma este, s ott megvitatjuk a további teendőket. A sors akarta igy - bele kell nyugodnunk!«

Adél grófné e szavakra a legnagyobb gyülölettel kiáltott fel:

»Lőjétek agyon legalább Oszkárt, hogy bosszut álljatok!«

De Adél grófné e szavaira Clarisse kétségbeesve sikoltott fel s még szorosabban tapadt Viktor kebléhez.

»Ne kisértsd az istent! Én nem bocsátom Viktort! Én nőd akarok lenni! Lemondok a világról, s csak neked élek.«

Viktor könyezett, s Frigyes nem akarva időt engedni a nagyobb elérzékenyedésnek igy szólt »Csitt gyermek! Viktor bucsuzzál és készülj!«

Viktor alig tudta kimondani e szavakat: »Isten önökkel.«

Most már Adél grófné is meg volt rendülve. Görcsös sirás fogta el, és e szavakkal nyujtá kezét Viktornak:

»Bocsásson meg nekem!«

Viktor megcsókolta Adél grófné kezét, de Frigyes már vitte magával. Viktor még egyszer Clarisse felé fordult, s fölsóhajtott:

»Clarisse!«

E sóhajra Clarisse csak a Viktor nevét ejté ki, és ájultan rogyott a szoba padlózatára.

Ez a jelenet még a Frigyes idegeit is próbára tette. De erőt vett magán, és igy szólt: »Semmi baj! szerencse, hogy elalélt.«

Adél grófné Clarisse mellé térdelve, jajongott:

»Clariss gyermekem! ébredj! ne halj meg!« És csókolta Clarisse kezét. »Viktor élni fog! férjed lesz! boldogok lesztek! - Az isten megbocsát azoknak, a kik szivükből megtérnek. Én megtértem, megjavultam, s kolostorban fogok imádkozni a ti boldogságtokért. - Oh! gyermekem! - ébredj, térj magadhoz!«

Viktor ez alatt eltávozott, s Frigyes is készült utána. De Clarisse eszmélni kezdett. Frigyes fölsegité egy karosszékbe és e szavakat ismételte:

»A kocsi vár! rögtön induljatok.«

De Adél grófné igy felelt Frigyesnek:

»Távozni most? most, mikor Viktor a halállal szembe néz? Elszökni gyáván sorsunk elől? Itt hagyni Viktort, talán vérében, idegenek ápolására? Nem! ez nyomorult tett volna tőlünk!«

Clarisse hevesen csókolja anyja kezét és többször ismétli: »Köszönöm anyám! Köszönöm.«

Frigyes érezte, hogy Adélnak igaza van, sőt Adél szavai neki is jól estek, és azokra csak annyit mondott:

»Tedd, amit jónak látsz. De ha itt maradtok, vonuljatok szobátokba, s várjátok be, mig visszatérek.«

És ezután elment.

Mentében igy dörmögött:

»Ördög és pokol! Szokás, filosofia, férfiasság, mind olvatag viasz a sors kezében! érzem, hogy magam sem vagyok rendben.«

A kocsi már előállt, s benne ült a kerületi orvos, és annak egy barátja, (a ki Frigyes mellett a második segéd lett volna,) Viktor a lépcsőházban türelmetlenül várta Frigyest, s e közben egy-egy könycseppet törült le szeméről. Végre előbbi hangos monológjával megjelent Frigyes gróf is, hogy induljanak a párbaj szinhelyére: de ekkor, éppen a mint a lépcsőkön lefelé futottak, szivrázó jajgatással jött velük szembe Rózsay Félix, és arczvonásait a fájdalom őrültsége torzitotta el. Kezeit az ég felé emelgette, majd a jobb kézben tartott levelet vad mozdulattal tartá szeme elé, mintha elfeledte vagy nem hitte volna azt, a mi a levélben megirva volt. Majd zokogása elállt, s kinos hörgéssé lett. Lábai tántorogtak, s a mint előre rohant, olyan volt, mint a halálra sebesitett ember, a ki minden pillanatban a földre rogyhat. Frigyes és Viktor megkövülve álltak meg, mikor Rózsay Félix ekként jött eléjük, Rózsay, ha szóhoz juthatott, folyton e szavakat ismétlé: »Adjatok egy pisztolyt! nem akarok élni! Fiam, egyetlen fiam!«

»Mi történt?« kérdé Frigyes, és részvéttel támogatta Rózsayt, hogy el ne essék. De kérdésére egyenes választ sokáig nem kapott.

»Most már mehettek! - most már mehettek!« - igy sirt Rózsay, s ujra hangos zokogásba tört ki. Végre átnyujtá a levelet Frigyesnek, és végtelen fájdalommal kiáltá: »Olvassátok! - Még tegnap irta. És nekem csak most adták ide. Most már késő minden. Már tegnap este eltünt. Meghalt, megölte magát!«

»Oszkár?« kérdé Frigyes és Viktor egyszerre, és Frigyes meghatottan vette át Rózsaytól a nyitott levelet.

Rózsay tombolt, haját tépte, és csak ezt ismételte:»Adjatok egy pisztolyt! Lőjetek agyon! nem akarok élni!«

Frigyes és Viktor fölvezették Rózsayt a lépcsőkön, s ott engedték ráborulni a márvány korlátra, hogy kisirja magát. Ez alatt Frigyes lázas sietséggel, és látható megindulással olvasta el Oszkár levelét, mely igy szólt:

»Édes atyám! Én vagyok a hibás, hogy megszomoritalak. De ha tovább élnék, tovább szomoritanálak. Te mindent elkövettél, hogy boldoggá tehess, én mindent elkövettem, hogy boldoggá ne lehessek.

Nem tudok többé kibékülni magammal, s azt hiszem, te is csak halálom után békülhetsz ki velem. Nem élhetek tovább. Az élet minden percze halálos gyötrelem. Nincs reményem, nincs hitem, nincs bizalmam, és nincs semmi czélom. Meg kell halnom. Csak a halál állithatja az összhangot helyre. Köszönöm, hogy annyit fáradtál érdekemben. Ne tégy magadnak semmi szemrehányást. Én rosz és szerencsétlen természettel születtem. A kiket megbántottam, azoknak igy adok elégtételt. Mást nem adhatok. Lásd be, hogy nekem legjobb volt meghalnom, és nyugodj meg. Hidd el, hogy csak a halál tudata ment meg az őrüléstől. E tudat nélkül már most is őrült volnék. Mert őrült kinokat szenvedek. Isten veled. Oszkár.«

»Oh! nemeslelkü fiu! - sóhajtá Frigyes elérzékenyedve. - Egyikünk sem ismerte őt.« Ezután átnyujtá Oszkár levelét Viktornak. »Olvasd.«

Viktor végig olvasta, és arczán az előbbi kemény vonások ellágyulva szelidültek meg. Csak ennyit mondott: »Szegény Oszkár!« De e két szóban elárulta, hogy sajnálja Oszkár életét, holott nehány percz előtt még ő maga akarta kioltani azt.

Rózsay ujra följajdult:

»Mi élünk! és ő meg van halva! az ilyen fiu maghal, mi pedig méltatlanok, tovább élünk. Nincs isten! nincs igazság!«

Frigyes igy szólt: »Siessünk, keressük fel. Talán tehetünk még neki egy baráti szolgálatot.«

De Rózsay nem ügyelt Frigyes szavára, s csak a saját fájdalmát panaszolta:

»Minden vagyonomat oda adnám, ha megválthatnám vele fiam életét! - s kezdhetnék egy uj, és nemesebb életet. Beh! meg is büntetett engem az isten! - Mig szivtelen gonosz, nagyravágyó voltam, addig volt fiam: és most, mikor megjavultam, árván maradok!« És ezzel a földre roskadt.

»Meg kell szánnom igaz fájdalmát.« Mormogta Viktorhoz Frigyes.

Viktor hasonló hangon felelé:

»Én sem tudok többé haragudni reá.«

Ekkor a lovász inas, a ki Oszkár levelét átadta volt Rózsaynak, lihegve jött elő az uradalmi vadászszal, a kinek azonban az arczán lehetett látni, hogy nem valami jó hirrel jött. De azért valamennyien e kérdéssel rohanták meg:

»Nos? Te az erdőn jártál, - tudsz valamit Oszkárról?« Az uradalmi vadász kinos zavarban volt, s alig tudta kinyögni:

»A fiatal nagyságos urról? tudok instálom.«

És már az ajkán volt, a mit mondani akart, de Rózsay kétségbeesett hangon közbe vágott: »Megállj! ne szólj! ő meghalt, - nem akarom hallani. De mégis, szólj! - de ha rosz hired van, ne mondd ki egyszerre!«

A meghatott vadász jót akart, és azt hitte jót tesz, ha elháritja magától a felelősséget, és igy szólt:

»Hiszen Márton, az erdőkerülő is tudja.«

»Küldjétek hát ide Mártont, az erdőkerülőt: Hadd mondja ő el!« Kiáltá Rózsay, csakhogy minél későbben hallja meg a szomoru valóságot.

Ez alatt Frigyes titkon a vadászhoz sugott, s ezt kérdé tőle:

»Meglőtte magát?«

A vadász fejével intett s ezt felelte lassu hangon:

»Olyan formán.«

Rózsay észrevette, hogy sugdosnak és rárivalt a vadászra:

»Mit állsz itt? hivjátok Mártont, az erdőkerülőt! Hamar, meg akarok tudni mindent!« Pedig azt a vadász is elmondhatta volna.

E pillanatban zaj támadt. Uj hirnök jött, a kitől, mig szólani nem hallották, mindenki elrémült. Rigó Elemér Alfréd volt, a ki ugy röpült, mint viharban a vészmadár. Öltözete egészen derangierozva volt, arczvonásairól senki sem tudta leolvasni azt, a mit a vészmadár sipolni fog. A mint jött, beleütődött a vén vadászba, és durván lökte félre. Aztán hirtelen megállt, mint egy megbolondult komédiás, a ki mindig a szinpadon képzeli magát, és folyvást ijesztő mozdulatokkal játszik. Dobbantott lábával, kihívó gőggel nézett körül és harsányan mint egy csatakürt, igy kiáltott:

»Félre az utamból! - Hirt hozni volt itt kend ugy-e? Hazug hirt hozott! Kend szamár! menjen dolgára. Az erdőben lőjje a bakokat, nem itt!« Azután pedig gőgös udvariassággal meghajtá magát a hallgatóság előtt s igy folytatta: »Szerencsés jó hajnalt urak urfiak, válogatott czigány-legények! Ugy-e a vadász azt a hirt hozta, hogy Oszkár meglőtte magát és meghalt?«

Rózsayt, mintha a guta ütötte volna meg erre a kérdésre, olyan kővé vált arczczal meredt a szóló felé, s még jobban borzadozva mint előbb, nyöszörögve kérdé: »Nem lőtte meg magát?« Rigó Elemér Alfréd tiltakozott a kérdés ellen, s igy szólt:

»Még semmit sem mondtam, pedig csak az az igazság, a mit én mondok. Én pedig azt mondom, hogy Oszkár meglőtte magát, - de!« - valamennyien szivszorongva kiáltottak közbe: »De?« Rigó Alfréd Elemér erre ünnepélyes lassusággal tagolta, s minden szót külön is megnyomott:

»De nem halt meg.«

Rózsay egyet orditott, és azzal egyenest a Rigó nyakába kapaszkodott: »Nem halt meg? - Ha szegény ember voltál, ezért a hirért gazdaggá teszlek!«

Rózsay pedig a dicsőségtől mámoros hangon egészité ki szavait ezzel: »Nem halt meg, - és nem is fog meghalni! - És én nekem van benne legfőbb részem!« - Végzé vad kaczagással, miközben sirva fakadt, és könyei zápor módra hulltak.

»Beszéljen! Beszéljen!« Fakgatá Frigyes.

»Hogyan történt?« Kérdé fölizgatottan Viktor.

Rózsay pedig futott egyiktől a másikhoz, kezeivel hadonázott, és igy kiabált:

»Meg kell tébolyodnom! - A fájdalmat már tudtam hordozni, de ezt a reményt nem tudom! Oh! fiam, fiam!«

Végre Rigó Elemér Alfréd ujra visszanyerte önuralmát, s ekként szólt tovább:

»Hogy történt? hát ugy, a hogy én akartam! Hej! különösek az emberek, mikor bajban vannak! Beh kevés van köztük olyan, a ki a fejét el nem vesziti! Hanem annyit mondhatok, hogy Somkövy az ilyen fajta ember. Nem hittem róla, de becsülöm is értte!«

»Somkövy?« kérdé ijedt hangon Rózsay, és szégyenpir boritotta el arczát.

»Ő, igen ő! Somkövy Albert, a Margit tulajdon édes apja. Ez is most sült ki. Mikor megtudtam, majd hanyatt estem. Margit egy nap alatt milliomos leány lett! Hej, lenne udvarlója ezután, a mennyi kellene! De neki egy se kell, mert Oszkárt szereti. Oszkárt meg engem, - de engem csak ugy! Szegény kis gerliczém! itt sirt, itt reszketett a keblemen, mikor elszöktettem!«

Rigó elbeszélése folyvást izgatottabbá tette hallgatóit. Mindannyian ideges türelmetlenséggel kiálták:

»Beszéljen világosan, mert nem értjük.«

Rigó Elemér csodálkozó arczczal felelte nekik:

»Pedig világos ez, mint a nap! Mert hát elszöktettem biz én, mikor a mostoha apja, az a megtántorodott vén kópé, a szekérre pakolta, hogy ideküldje sóló. Ott lestem a szekeret a kenderes alján, s mikor erre fordult, a lovak elé álltam s igy kiálték: hó! - Tudtam, mi járatban van a leány, s megesküdtem, hogy vagy megőrzőm az ártatlanságát, vagy meghalok. A kocsi megállt és én felugrottam a kocsis mellé, aztán pisztolyt szegeztem a szivének, és megparancsoltam neki, hogy a kis erdőbe hajtson, a gazember rezonirozott, de kivettem kezéből a gyeplőt, és a kis erdőben ugy pofon nyaltam két oldalról, hogy leszédült. Most is ott fekszik talán az ut közepén valahol. Aztán a lovak közé vágtam, és két minutum mulva üthette a nyomunkat Caracalla császár!«

Frigyes kezdte érteni a dolgot, és mosolyogva dörmögte:

»Bármi legyek, ha nem sejtettem, hogy Margitot maga sikkasztotta el!«

Rózsay az égre nézett és fohászkodva sohajtá:

»Az isten keze ez! - nem földi hatalom!«

Rigó Elemér eként folytatá: »Vittem Margitot egyenesen a tiszteletes urhoz. A tiszteletes ur nem volt otthon. Valami nagy beteghez hivták, mert hát ő a falu doktora is egy személyben. Éjfélig vártuk, mig haza jött, addig az ideig Somkövy, meg a kastély cselédsége háromszor járt ott Margitot keresni, - de én csak nevettem a fáradozásukat. Éjfélkor érkezett meg a tiszteletes ur, de nem egyedül. Valakit hoztak. Ki volt az a valaki? találják el.«

Mindenki eltalálta, s egyszerre kiálták:

»Oszkár.«

»No ugy-e, hogy világosan beszélek? - Oszkár volt, csakhogy nem volt benne élet. No lehet képzelni azt a sikoltást, a mit az a kis őzike elkövetett. Föl kellett volna támadni Oszkárnak arra, ha igazán meg is lett volna halva.«

Rózsay megint felorditott, és megint a Rigó Elemér nyakába esett, s boldogságában szinte fojtogatta.

De Rigó nem veszté el hidegvérét, és megmaradt a tárgynál.

»Lett aztán sürgés-forgás, mindenkinek száz keze nőtt. Oszkár sebét kimostuk, bekötöttük, de nem is volt annak sebe, mikor megtudta, hogy az a nő, a ki a pavillonban volt, nem Margit volt, hanem az a másik.« Itt Rigó kaczagva fordult Frigyeshez, s tőle kérdé: »tudja ki?«

»No képzelem, milyen dühös volt, mikor kizavarták! Az sem megy többé rendezvousra, mig él!«

Frigyes csak annyit tudott felelni: »Ez volt az első légyott, a mit nem tarték meg. De örülök, hogy igy lett.«

Most Rigó kezeivel hallgatást parancsolt, mintha azt jelentette volna, hogy most jön a java! Aztán igy folytatta:

»Nem sokára jött Somkövy, - s Oszkár látni kivánta. No az volt a jelenet. - Festő, szobrász, költő és muzsikus kellett volna ahhoz. Sirtunk, meg nevettünk valamennyien. Képzeljék, Somkövy még most sem fedezte föl magát föltalált gyermekének; És miért? - Azért, hogy egy pillanatra se vonja el őt Oszkártól. Ilyen áldozatot még nem hozott a világon ember!«

»Igazi férfi.« Jegyzé meg lelkesült hangon Frigyes gróf.

»Mennyire megszégyenit engem!« suttogta Rózsay és szemeit bünbánólag a földre sütötte.

»A tiszteletes ur tizszer is elbeszélte, hogyan akadt Oszkárra s talán most is azt beszéli. Hát ugy akadt rá, hogy mikor a falu végén járt, lövést hallott. Ki lőhet sötét éjjel? gondolá. És ment, a honnan a hang jött. Alig tett pár száz lépést, megtalálta Oszkárt. Azt hitte, halva van, s maga czipelte be a faluba. A faluban embereket fogadott, s az eklézsiára hozatta. Itt sült ki, hogy nem halt meg. Szivének czélzott, de a pisztoly félre siklott s oldalát lőtte keresztül. Olyan seb, a mitől a huszár le sem esik lováról, hanem még négy óráig harczol. Csontot nem tört a golyó és egy pár hét mulva akár lakodalmat tarthat. Most aztán ott ülnek körüle Somkövy, Margit, meg a tiszteletes ur, s olyan jó kedvük van, hogy nem lehet köztük megmaradni. Még a vén kasznár is ott van, hanem azzal nem lehet beszélni. Mikor megtudta, hogy Margit Somkövy leánya, lerogyott és megütötte a nyelvét a guta. Adja isten, hogy a nyelvével együtt némult légyen meg a lelkiismerete is!«

Rózsayt elfogta az öröm dühöngése, s majd kibujt a bőréből, s esze nélkül akart rohanni: »Menjünk a tiszteletes urhoz! Menjünk valamennyien! - Látni akarom őket együtt!«

Frigyes maga is egészen fölvidult, s igy szólt Rózsayhoz:

»Menj, és jelents be Oszkárnál bennünket is.«

»S a párbaj?« Kérdé Viktor lassu hangon.

»Erről megfeledkeztem! De ezek után én nem tartom szükségesnek. Oszkár a legszebb elégtételt adta neked azzal, hogy azzal a kézzel, mely téged megbántott, a saját vérét ontotta. Az az Oszkár, a ki téged megsértett, meghalt. A ki ma él, annak élete csak ez órától kezdődik. Ha vivni akarsz vele, keress magadnak más segédet.«

Viktor kezet nyujtott Frigyesnek s igy szólt:

»Ha igy beszélsz, szivesen belenyugszom!«

Rózsay, mikor ezt hallotta, csaknem a Frigyes lábaihoz borult, s megtörve sóhajtá: »Gróf ur! fogadja egy szegény apa hálás köszönetét!«

Frigyes gróf pedig átölelte Rózsayt, s őszinte mosolylyal felelé neki:

»Maradjunk a régi hangnál: hisz most már igazán becsülhetjük egymást.«

És ez a hang Frigyestől jobban esett Rózsaynak, mint minden eddigi hiusága.

»Én sietek Clarisshoz, s elmondok neki mindent.« Kiáltá Viktor, szenvedélyes örömmel.

»Tedd őt boldoggá! Eredj!« Szólt Frigyes, és a boldogságtól senki sem találta helyét.

Viktor nem is sietett, hanem rohant a grófnéhoz és Clarissehez, kiktől alig egy félórája, hogy elvált. Clarisse csak nehány percz előtt ébredt eszméletlenségéből, és Adél grófné leánya mellett térdelt és imádkozott.

Az idő mértéke elveszett mindkettőre nézve. Clarisse nem tudta, meddig feküdt eszméletlenül, Adél grófné előtt pedig oly borzalmas volt minden átélt percz, hogy ugy érezte, mintha az elmult félóra alatt hosszu évtizedeket élt volna át.

Mindketten remegő izgatottságban várták a hirt a párbaj kimeneteléről, és mikor a léptek zaját hallották, nem mertek az ajtó felé tekinteni. De az ajtó felszakadt, és Viktor harsány hangon kiáltá:

»Jó hir! szerencse!«

»Viktor!« sikoltott fel Clarisse, és zokogva omlott az érkező keblére.

Adél grófné is felsikoltott, de ő ezt kérdezte:

»Meghalt?«

Azt hitte, hogy a párbaj már megtörtént, és Oszkár az, a ki halva fekszik.

Viktor több perczig nem ért rá, hogy Adél grófné kérdésére válaszoljon, annyira elfoglalta őt a Clarisse ölelése. S mikor végre válaszolt, csak ennyit mondott: »Nem halt meg! ne is haljon meg! én neki megbocsátok!«

E perczben belépett Frigyes és Rigó Alfréd Elemér, a ki azonban előre kijelenté, hogy nem maradhat sokáig, mert neki mennie kell a boldogokhoz.

»Rigó barátom, ön a nap hőse!« veregette Rigó vállát Frigyes. »Most már elengedem önnek a légyottomat!«

Rigó Alfréd bizonyos elérzékenyedéssel kaczagott fel: »Csak a helyemet találnám! De sehol nem találom! - Futok vissza a boldogokhoz. Igy lesz már ez mindig ezután. Lássák, igazi futó bolond vagyok.«

És el is futott, szemeiből a könyeket törölve.

Hosszu idő telt bele, mig a hölgyek mindazt megtudták, a mi történt.

Hogy nagy érdekkel hallgattak minden szót, és hogy elbeszélésnek sohasem volt hálásabb közönsége mint ők, azt talán fölösleges bizonyitani.

Elég az hozzá, hogy mikor mindent tudtak, és már többet sirtak az örömtől és a boldogságtól, mint a mennyit előbb sirtak a szégyentől és boldogtalanságtól, akkor Frigyes elhagyta őket, és fölkereste Rózsayt, a ki már háromszor elindult, hogy fiát megnézze, de mindig visszatért, mert nem volt ereje és bátorsága, hogy egyedül menjen oda. Épp a negyedik elindulás pillanatában találta meg Rózsayt Frigyes és utána kiáltott! »Félix megállj! Egy szóm van veled a grófné nevében!«

Rózsay visszafordult, s csak ennyit felelt:

»Tudom, mit akarsz mondani. El van végezve!«

Ez volt az első tapintat, mely Rózsaytól kitelt. Frigyes nem is mulasztotta el, baráti mosolyával, és egy könnyü fejhajtással megdicsérni érte.

»Hirül adhatom a grófnénak?«

»A mint akarod!«

Éppen el akartak válni egymástól Rózsay és Frigyes, mikor hirtelen kocsi zörej hangzott, és pár pillanat mulva kétségbeesett arczczal megjelent Táray gróf, Adél testvérbátyja.

Kezében egy gyürött táviratot tartott, és alig tudott szólani a felindulástól.

»Miklós, te itt?« szólitá meg őt csodálkozó hangon Frigyes. »De jó, hogy jösz. Becsületemre mondom, jobb időben nem jöhettél!«

»Mi történt?« kérdé lélekszakadva Táray gróf. »Tegnap este egy sürgönyt kaptam Oszkártól, mely igy szólt: Megigértem önnek, hogy gróf Szentkláray Clarisse férje nem leszek. Megtartom. Mikorra e sorokat olvassa, halott vagyok. - Az Istenért, mi történt?«

Rózsayra megint rájött a sirás, de Frigyes már egészen beleélte magát a szomoru boldogság mámorába, és nevetve válaszolá:

»Csoda történt! Clarisse a Viktor menyasszonya. És képzeld, tiszta szerelemből!«

»De Oszkár?« kérdé Táray nyugtalanul.

»Oszkár pedig Somkövy Margit vőlegénye. Egy szóval megváltozott a világ. Az emberek nem pénzért házasodnak, hanem tiszta szerelemből!«

»De én még mindig nem értem!«

»Ej! én pedig már harmadszor el nem beszélem! Beszélje el más! - nézd, ott jönnek az asszonyok - beszélj velük!«

Adél, Clarisse és Viktor együtt jöttek. Clarisse egy perczre kibontakozott Viktor karjaiból, és Tárayhoz futott.

»Bátyám!« kiáltó igazi bensőséggel. »Mily jó, hogy itt vagy! Ugy-e nem haragszol reám? Lásd megváltoztam. Viktor arája vagyok!« És ezzel ujra Viktorhoz futott és szenvedélyesen csókolta őt.

Frigyes meg nem állhatta, hogy rá ne kiáltson: »Ej! hát azért szabadult meg Viktor a haláltól, hogy te most csókjaiddal öld meg?«

Viktor lelkesen kiáltotta vissza: »Az ő csókja még a halálból is feltámasztana!« (Banális frázis, de szerelmesektől, köztapasztalás szerint, jobb nem igen telik.)

Adél grófné lesütött szemekkel és lassu léptekkel közeledett Tárayhoz, és reszkető hangon csak ennyit mondott: »Bátyám, neked volt igazad.«

Ezzel kezét nyujtotta Táraynak, a ki melegen és valódi testvéri szeretettel szoritotta meg azt:

»Nem örülök ugy e kijelentésednek, mint leányod igazi szerelmének. Most már ő nemcsak a te leányod, hanem az én leányom is.«

»Értelek és méltányollak«, szólt Adél ünnepélyes hangon, »és többé nem állok semminek utjába. Legyen Clarisse boldog, én pedig visszavonulok, és a társaságba nem lépek soha többé.«

Vége jó, minden jó.

A tiszteletes ur háza pedig egyszerre a világ közepe lett. Seregesen állt a háza tájékánál a falu népe, és boldog volt, a kire hirtelenében valami elvégezni valót biztak. Csodálatos és hihetetlen dolognak tünt föl a földnek egyszerü népe előtt, hogy gazdag urak ennyire megszenvedjenek egymásért, pedig hát mindenük megvan, a mit csak a szemük-szájuk megkiván. Margitot valamennyien olyan szinben látták, mint a mesebeli tündér király-kisasszonyt, a ki váratlanul jelentkezék abban a valóságban, melyről nem álmodott senki. Voltak a parasztleányok közt Margitnak játszótársai, a kik minél kevésbbé értettek a szabatos definitiókhoz, annál sürübben folyamodtak a természettől nyujtott kedély nyilvánitásokhoz, és kiáltozásaik vagy fohászkodásaik közt az abc-nek minden magánhangzóján végig skáláztak, s ugy gondolták, hogy mindent tudnak és mindent elmondtak, a mit kell és lehet.

Oszkár sebe nem volt életveszélyes, és nem igényelt semmi operatiót. A golyó a balsó oldal bordák közt szaladt keresztül, de csak a külfalzat alatt, anélkül, hogy életszervet sértett volna. A vérvesztés igaz, hogy elgyengité, de azt az erőt, melyet igy elvesztett, sokszorosan visszanyerte attól a boldog érzéstől, mely életét adta vissza. Mikor a tiszteletes ur házában ápolás alá vették, és lassankint visszanyerte eszméletét, Margit volt az első, a kit felismert. »Hogy jön ide?« kérdé tőle, és Margit helyett, a ki nem tudott szólani a zokogástól, Rigó Elemér beszélte el Margit elrablásának történetét. És mikor ezt Oszkár meghallotta, alig lehetett visszatartani, hogy ágyából ki ne ugorjék, és Margit lábához ne boruljon. Hát még mikor Somkövy is eljött, és Somkövy is megtudta, a mit már Oszkár tudott, és ezen Somkövy is éppen ugy örült, mint Oszkár, - attól kezdve Oszkár nem is akarta hinni többé, hogy beteg, s a tiszteletes ur nem egyszer mondta tréfálkozva: »soha ilyet! nehány óra előtt halott gyanánt hoztam ide, és most már akár lakodalomra mehetne!«

Somkövy egy perczre sem vonta el Oszkártól Margitot. Csak nézte a leányt rajongó szeretettel, és mikor szive már tultelt, akkor félre vonult és sirt. A tiszteletes ur volt az első, a kinek fölfedezte magát, és tőle kért tanácsot, hogy mily alakban ismertesse meg magát leányával, a kit annyi évig keresett, és a kit ily rendkivüli módon találhatott fel. A tiszteletes ur azonban nem tudott tanácsot adni, annyira meg volt indulva ő is.

Eközben lassankint odagyültek már a kastélybeliek is. Rigó Elemér jelentette be őket. Jött Rózsay, és fiára borulva, szó nélküli hosszas és néma ölelésben kért fiától bocsánatot. Jött Frigyes, a ki mosolyogva szoritott kezet Oszkárral. Jött Viktor, karonfogva Clarisse-al, és ugy szoritottak kezet Oszkárral, mint régi jó barátok. De Oszkár felült ágyában, és igy szólt Viktorhoz: »Elég volt egy golyó?« - Viktor teljesen ki volt békülve, és kedves vidámsággal felelé: »Te lőttél helyettem, és én nőül vettem Clarisset helyetted. Ez nagyobb elégtétel, mint milyet reméltem.« Jött azután Táray gróf is, karján vezetve nővérét Adélt, s gratuláltak Oszkárnak hálás szeretettel. És mindannyian Margitot is oly előkelő tisztelettel és oly figyelmes hódolattal vették körül, hogy Margit, a ki még mindig nem tudta azt, a mit azok már tudtak ő felőle, folyvást csak pirult és szégyenkezett, mert hisz ő még mindig csak az egyszerü szegény kasznár leánynak tartotta magát.

És ebben a hitében meg is hagyták őt mindaddig, mig Oszkár egészen föl nem üdült. Csakhogy a kasznárházba nem ment már vissza soha többé.

Fentlakott a kastélyban, Clarisse-al egy szobában, és Somkövyt már az első napon annyira szerette, mintha érezte volna, hogy édes atyját szereti benne.

Adél grófné igazi önfeláldozással ápolta Oszkárt, és Frigyes Viktorral együtt minden gondját arra forditotta, hogy Oszkárnak minél kellemesebb szórakozásokat szerezzen.

Rózsay minden hiuságából kigyógyulva, a legjobb barát, legkedvesebb házigazda és a leggyöngédebb apa lett. Somkövy akárhányszor megölelgette, és boldogan kiáltá: »Lásd, ilyennek szeretlek én téged! - hát nem lehettél volna eddig is ilyen?«

Somkövy egy reggel fölkereste az öreg kasznárt, a kinek beszélő tehetségét a leggondosabb orvosi kezelés sem adhatta vissza többé, és nem vitt magával semmi haragot, csak igaz és őszinte bocsánatot. Az öreg kasznárné nem mert, de nem is tudott volna Somkövy szemébe nézni, de Somkövy szeretettel fogta meg az öreg asszony kezét és csak annyit kért tőle, hogy mutassa meg neki azt a sirt, a melyikben Margit anyja fekszik. Az öreg asszony nem tudta magát elhatározni, de nyomorék férje oly parancsolólag integetett fejével, hogy az öreg asszony csakhamar rászánta magát, és kiment Somkövy kocsiján a temetőbe. Ott sokáig keresett egy összedőlt sirt, korhatag fejfával, melyen a mi irás volt is, lemosta az eső, s megtalálva, rámutatott: »Ez az!« Somkövynek elfacsarodott a szive, lerogyott a sirra és sokáig zokogott. Az öreg asszony is sirt. Szegény sir! - mióta kiásták, csak most volt először szivből megsiratva!

Aztán befelé indultak, és a sirás után az öreg asszony szive könnyebb, nyelve beszédesebb lett. Habozás és akadozás nélkül felelt meg Somkövy minden kérdésére. Elmondta, hogy az ő férje a Domokossy családnak távoli rokona, és azért fordult a család ő hozzá, mikor megtörtént rajta a gyalázat. Domokossy Péter volt Flóra nagybátyja, a ki Mezőhegyre hozta Flórát, a ki már akkor oly beteg volt, hogy senki sem hitte, hogy élő gyermeket hozhat a világra. De a gyermek élt, - és a falu népével elhitették, hogy a kasznárnénak született leánya. Csak a tiszteletes ur tudta a titkot, de ő Domokossy Péternek megesküdött, hogy senkinek sem árulja el. Nem is árulta el soha. Pedig sokszor fakgatták, és nagy pénzeket igértek neki. A kasznárék sem árulták el, mert utóbb annyira megszerették a kis Margitot, hogy borzadtak a gondolattól, hogy valaki elvehesse tőlük. A falu népe eleinte különösnek találta, hogy egyszerre volt a kasznárházban temetés és keresztelés, de nem sokára elenyészett minden gyanu, mert a dolgok rendjét nem zavarta semmi. Igy éltek 17 éven át. És most már annyira hozzá szoktak ahhoz, hogy Margit az ő igazi gyermekük, hogy szinte maga sem hiszi azt, a mit elmond. »Mert én igazi édes anyja voltam neki!« ismételgette a jó öreg asszony és mikor ezt mondta, mindannyiszor sirva fakadt.

»Az isten meg fogja áldani értte! - mert igazi anyja lesz ezután is. Velünk fognak jönni, és Margit sohasem fogja megtudni azt, amit ellene elkövettek.«

»Én nem követtem el semmit!«

»Tudom! - A maga lelke nyugodt lehet.«

»Csak a szegény uramé is az lehetne!«

»El fogunk követni mindent.«

Oszkár már egészen föllábadt. De azt, hogy Margit a Somkövy leánya, még ő sem tudta. Rózsay már alig tudta megállani a titkot, s nem egyszer volt már a nyelvén az áruló szó, de azzal, hogy beszédét olyankor mindig másra vitték, értésére adták, hogy még mindég nem érkezett el a leleplezés ideje. És Rózsayra nézve ez a diskretió ujra egyik neme volt a büntetésnek, mert nincs semmi gyötrőbb, mint mikor az örömhirt nem szabad elmondani annak, a kit szeretünk. Olyan ez, mint lenne az, ha valaki százezer forintot hordana a zsebében, és egy forintot sem volna szabad elkölteni belőle.

Végre azonban eljött a nagy nap, a leleplezés napja.

Az egész társaság kocsira ült; és kikocsizott a temetőbe.

Az összedőlt sir már akkor fel volt rakva ujra, és virágokkal teleültetve, a korhadt fejfa helyett márvány emlék állott, és ki volt vésve rajta e szó: Domokossy Flóra.

A sirnál állt az öreg kasznárné és a tiszteletes ur.

A mint a kocsik a sirnál megálltak, és valamennyien kiszálltak belőlök, Margit kérdőleg tekintett Oszkárra, de Oszkár csak Somkövyre mutatott: »Ő akarta.«

Az erre következett jelenet nagyon megható volt.

A tiszteletes ur megfogta Margit kezét, és a sirhoz vezetve, rámutatott a márvány emlékre: »Gyermekem, térdelj le és imádkozzál. Itt nyugszik édes anyád!

»Az én anyám?« kérdé Margit és elhalványodott, s Oszkárnak eszébe jutott, hogy a tiszteletes ur ő előtte is emlité egykor Margit születésének titkát. Ime tehát a titok meg van fejtve.

»Az én anyám?« kérdé Margit, és aztán az öreg kasznárnéra mutatott, a kinek szemeiből patakmódra csorogtak a könyek. De az öreg asszony nem mondta Margitnak azt, hogy a tiszteletes urnak nincs igaza.

A tiszteletes ur tovább szólott: »Gyermekem! Az Isten akarta, hogy igy legyen, neked az anyáért anyát adott. És most föllelted atyádat is. Nézz körül itt, és keresd őt szemeiddel.«

Margit sápadt volt és remegett. Nem tudta sem megérteni, sem összhangba hozni a váratlan benyomásokat, melyek lelkét megrohanták. Elveszteni egy anyát, a kit élőként szeretett, és megtalálni az igazi anyát, a ki meg van halva. És a megtalált anya sirjánál örülni a megtalált apának, a kit még eddig sohasem szólitott apjának! Oh! hisz ez egy képtelen álom, ez nem lehet valóság, és ha mégis az, hát hol van olyan sziv, mely egyszerre tudná magába olvasztani mind e váratlan ellentéteket?

Margit gépiesen nézett körül, s tekintete Somkövyn akadt meg. És mikor Margit tekintete a Somkövy tekintetével összetalálkozott, akkor mindazok az ellentétek, melyek előbb még küzdöttek Margit szivében, most mintegy varázsütésre összeolvadtak és a tengernek lecsöndesült hullámai gyanánt simultak átlátszó tükörré. A mit az értelem meg nem oldhatott, azt megoldta az érzés, mely a természet nyelvén szól és magyaráz, és hatalma által a bánat is az öröm alkatrésze lesz.

Somkövy kitárta karjait, és az indulattól reszkető hangon kiáltá:

»Tizenhat év óta várom sóvárogva e szót -«

Margit fölsikoltott:

»Atyám!«

És ezután már semmisem következhet olyan, a mit az olvasó maga is ki ne találna.

A vihar után kisütött a nap: a megkinzott virágok fölemelik fejeiket, és még dusabban illatoznak.

És a hol a vihar után tovább lehet örülni, ki busul a sebek fölött, melyeket a vihar ütött, s melyeket az első napsugár meggyógyitani nem bir?

A ferdeségek, előitéletek, a könnyelmüség büne, nehéz iskolán ment át, és ha nem egy példa van arra, hogy valaki, akinek ében fekete haja volt, egy éjszakán át galamb fehér lett, hát ki csodálkozhatik azon, hogy vannak olyan éjszakák, s olyan napok is, melyek képesek a jellem szineit átváltoztatni, s a fekete jellemeket megfehérithetik?

Margit boldog nő lett, - Oszkár boldog férj. Rózsay és Somkövy boldog apák lettek. Igy Viktor is és Clarisse is.

A societás eleinte a botrányról suttogott, mely a mezőhegyi kastélyban történt. - A dolog hirlapokba került, cause celebre lett, de nehány hét mulva mindenkit meglepett és kielégitett a megoldás, s ekkor e botrányból - regény lett.

A káröröm elnémult, s az öröm őszinte lett. Az aristokratia éppen ugy kibékült vele, mint a demokratia. Az első Tárayt, a másik Somkövyt ünnepelte. És a kik a regény elején csak mint a »nemesség carricaturái« állottak előttünk, - ime a végén a szó nemes értelmében találkoztak össze a régi és uj nemesek.